Pesti Napló, 1928. július (79. évfolyam, 147–172. szám)
1928-07-28 / 170. szám
10 Vasárnap, PESTI NAPLÓ 1928 július 29 Az új németség írta: Szász Zoltán Egy hulláma a Bécsbe gyülekezett nagy német áradatnak átloccsant ide Budapestre is egy szokatlan színnel, néhány jellegzetes tömegfolttal tarkította ezt a folyton idegenforgalomról álmodozó, de azért igazi idegen tömegeket nem igen látó várost. Itt sétált a sok tengerészsapkás alak a Dunaparton, a Margitszigeten, a körúton s bár nagyobbára tipikusan sablonos, átlagos, kispolgári jelenségek voltak, mégis feltűntek, mégis magukra vontaik a figyelmet. Bizonyos fesztelen kedélyesség, túlságos ízlési gátlásoktól nem zavart közvetlenség jellemezte járás-kelésüket, egész,, viselkedésüket! Más rassz, más modor, más életfelfogás, mint a mienk, illetve mint, annak a rétegnek mindezre, ami nálunk számít! De nem ez az ellentét volt a legmeggondolkoztatóbb, hanem egy másik: a tíz—tizennégy év előtt s a most ittjárt németek közti. Akkor nagyobbára egyenruhában jöttek merev, feszes alakokként s arcukról nem kedélyesség és megismerkedési vágy, hanem némi gőg s a hatalmas segítőtárs fölényesség m áradt felénk. Akkor politikailag közelebb álltak hozzánk s mégis idegenebbek s kevésbé rokonszenvesek voltak. Most mint utazó idegenek jelentek meg s megnyerték a szíveket s rokonszenvet ébresztve imponáltak. Welche Wendung! Bizony a németség nagyon megváltozott a háborúvesztés óta és pedig rokonszenves irányban. Nem mintha húsuik vérük, idegreakcióik és lelkük változott volna meg. De megváltozott állami berendezésük, gazdasági életük, közszellemük s ez a változás mintegy rokonszenvessé csoportosította át a lényüket alkotó alaptulajdonságokat is. Mikor mint katonák jártak itt, a földkerekségének egyik legellenszenvsebb államának alattvalói voltak. Az európai reakció egyik legvészesebb góca, a Hohenzollernek udvara tartotta lebűvölten őket s csinált belőlük egy már akkor is nagyszerűen dolgozó, remek kultúrát építő, de alapjában véve mégis kaszárnyaszellemű nyájnépet. Két tucat kisebbnagyobb fejedelmi udvar, egy uralmi vágytól főzött porosz junkerhad buzgón szekundáltak Bor e császári vezetésű népidomításhoz. A világháború mindezt eltörölte.. Németország ma demokratikus köztársaság. Alkotmánya talán a legtökéletesebb alkotmány s hibátlan funkcionálásával hovatovább végleg megdönti azt a nálunk is kedvelt tételt, hogy a csinált alkotmányok okvetlen rosszabbak az úgynevezett nőtt alkotmányoknál, amelyek pedig gyakran ugyancsak görbén nőttek s" tele vannak reakciós fagyöngyökkel. A szociális probléma kezelése terén a népek élén járnak s több igazi, hatékony kollektivizmus van náluk, minta tűzzel-vassal kollektivista Oroszországban. A német kultúra pedig egy óriási felvevő és kibocsátó antennája a legújabb szellemi és művészeti rezzenéseknek. Egy nép ez, mely, ha a többi Európa s főleg Franciaország is vele fog tartani, megcsinálja Európa és Amerika szintézisét s ,így helyreállítja a mi régi világrészünk pozícióját a félelmes óceánontúli versenytárssal szemben. Persze eddig még nagy az út, de a németek megtalálták a helyes irányt s egyre lendületesebben haladnak rajta előre. S tagadhatatlan, hogy világszerte egyre növekvő rokonszenvet ébreszt ennek az egyéneiben nem mindig bűvölő népnek páratlan háború utáni felemelkedése. Igaz, a félelem az Európa közepén aránylag kis területen összezsúfolt s még mindig kiadósan szaporodó hetvenmilliós nép iránt, melynek nincsenek gyarmatai, még világszerte fennáll. A mi magyar szempontunkból nézve is félelmes lehet ez a német tömb, ha holmi reakciós, nacionalista méreg járná át s lódítaná neki hódító terjeszkedéseknek. S és ezért nemcsak sajátosan német, nemcsak általánosan európai, de magyar szempontból is valóságos világpolitikai főnyeremény, hogy Európának ez a hatalmas központi nemzete egyre inkább demokratikus és pacifista gondolkodással telítődik. Hogy mily mértékben és mily alapossággal történt ez meg már eddig is, hogy milyen visszaesésektől lehet még tartani, ezt majd a jövő fogja megmutatni. Egyelőre az a helyzet, hogy a félelem a németérzett, rokonszenv mellett. Ott, ahol a német probléma fejlődését legaggódóbb és legéberebb figyelemmel kísérik, Franciaországban, nap-nap után észlelhető ez a változás. Csak ez a két nagy nép értse meg egymást s Európa meg van mentve. Itt nálunk még ma is különös tájékozatlanság és kuszáltság jellemzi a németség iránti érzelmeket. A reakciós körök, melyek reményteljesen lobogtak fel a Kapp-puccs néhánynapi sikerére, boldogan fogadták a német nacionalisták és fajvédők politikai előretörését a húszas évtized első felében s mohón szívták be a német nagyzási hóbort áltudományos tételeit, állandóan hő érzelmeket tápláltak ez iránt a militarista-reakciós németség iránt. Ezek a Hohenzollernek, sőt a Habsburgok visszatértében reménykedtek s természetesen egy jó kis pótvilágháború fellobogásában. Kevésbé előkelő, de viszont eléggé hangos csoportok ellenben valami avult, értelmetlen németellenesség nótáját fújták már akkor is, de fújják ma is. Ebben valami háború előtti függetlenségi párti nix-dájcs-hangulat kísért, átmodernesítve azonban némileg egy tőlük tanult, de ellenük fordított fajelméleti beállítottsággal. Ezek rendesen turánisták vagy koppányisták, még a szegény budakeszi svábokat se hagyják békében s nagy szorgalommal állapítják meg, hogy a lak- és címjegyzékben és a telefonkönyvben hány német nevű egyén szerepe, s ezeket könyörtelenül idegenekké deklarálják. A német kultúrát, melynek bizony vannak tökéletlenségei s mely egyes korszakokban valóban kissé túlságosan ráfeküdt a magyarra, egyenesen veszedelemmé deklarálják, amivel talán el is érik azt a hatást, hogy az ifjúság egyre kisebb számban tud németül. Igaz, hogy viszont franciául és angolul is csak nagyon-nagyon kevesen tudnak. Mindez jellemző tünete annak a világpolitikai és kulturális tájékozatlanságnak, mely a mai egész magyar közéletet megüli- Nálunk még nem vették eléggé tudomásul, hogy mi törttént a németséggel a háború után. Azt a legforsát, hogy nemgyőzték le őket a háborúban, azt terjesztik. Pedig ugyancsak legyőzték őket, szabályszerűen katonailag és gazdaságilag s velük együtt minket is, de ők lelket valtottak, felemelkedtek s ma nagyobb virulás felé haladnak, mint valaha. Szó se lehet persze arról, hogy ezért most már karjaikba vessük magunkat, amire mellesleg szólva ők nem is nagyon reflektálnak. Az ellenük való fenekedés azonban korlátolt maradiság. A magyar szellemiség, főleg legfinomabb formáiban valóban jobban vonzódik a francia, bizonyos kevésbé emelkedett tendenciáiban a szláv szellem felé, mint a némethez. S bizonyos is, hogy a környező szláv népekkel elsősorban kell megértést és kapcsolatot keresnünk. Ez azonban nem jelenti a német demokrácia iránti ellenségesség szükségességét. Már csak azért se, mert ettől sokkal inkább várhatjuk, hogy az esetleg egykor birtokába jutóNyugatmagyarország ügyét népszavazás alá bocsátja, mint egy esetleg megerősödő nacionalista Németországtól. Hiába, az egész újabb történelem menete a germán nyelvű, északi rosszú népeket emeli a világhegemónia hordozóivá s ezek közt legújabban a németeket is. Igazi, emberhez méltó élet csak ezeknél a népeknél van s talán mág a különben szintén erős északi vérállománnyal átitatott latin nyelvű franciáknál. A két másik nagy latin nemzet, a spanyol és az olasz rabságba süllyedt. Lehet-e még tépelődnünk azon, hogy merre orientálódjunk s lehet-e még további, négyszázéves németellenességet szítani, ami alapjában véve mindig inkább Habsburgellnesseg és klerikalizmusellenesség volt? Steinhardt Antal 71 éves műépítész a Városházán egy tanácsnok előszobájában öngyilkos lett (Saját tudósítónktól.) Steinhardt Antal 71 éves műépítész pénteken délelőtt a Városházán egy tanácsnok előszobájában revolverrel főbelőtte magát és meghalt. Az öregúr régebben a Saskörnek volt a vezető tagja és hosszú időn keresztül a törvényhatósági bizottságnak is egyik számottevő tagja volt. Elismert és ügyes műépítésznek tudták, aki régebben sikerrel dolgozott, az utóbbi időkben azonban, mikor oly sok más régi tisztességes vállalkozás válságba került, anyagi nehézségekkel küzdött. Ehez egyéb bajok is járultak, két szerencsétlenség, amely megnyomorította. Felőrölt idegzetével ezért követte el tettét. Steinhardt Antal a fővárostól megbízást kapott, hogy a sertésvágóhídon készülő új hűtőház tervrajzát készítse el. Steinhardt a munkát elvégezte és a vállalkozásért járó tiszteletdíjat is kialkudta a várossal. A munkát azonban még nem lehetett megkezdeni, mert előzőleg a belügyminiszter jóváhagyására van szükség, ami ezideig nem történt meg- Steinhardt a munka elhúzódása miatt bizonyos kárt szenvedett. Más munkát nem vállalhatott, az alkalmazottait mégis tartani és fizetni kellett, ezért azzal a kéréssel fordult a főváros vezetőségéhez, hogy kártalanítsa őt. A főváros közvágóhídi bizottsága keddentárgyalta a műépítész beadványát. A bizottság méltányolta a felhozott indokolást, és 2500 pengőt, állapított meg Steinhardt részese további tiszteletdíj címén. A bizottság határozata csütörtökön került a tanács elé. A tanács még bőkezűbbnek mutatkozott és 5300 pengőt szavazott meg Steinhardtnak. Steinhardt műépítész, aki anyagi zavarokkal küzdött már, izgatottan várta a főváros vezetőinek határozatát. Az öreg úr bicegve, botra támaszkodva megjelent pénteken délben a Városházán és Vajna Ede tanácsnokot kereste, hogy megérdeklődje ügyének elintézését. A tanácsnok az ülésteremben volt, ahol is a főváros kenyérgyári bizottsága tartott ülést. Steinhardtnak várakoznia kellett. Az ülés hosszabb ideig tartott, Steinhardt pedig percről percre türelmetlenebb lett, elvesztette önuralmát és feldúlt idegállapotában zsebéből revolvert rántott elő, amellyel halántékon lőtte magát. Jobboldalt hatolt be a golyó és balról a fül alatt nőtt ki. Kilökte az öregúr szájából fogsorát is. A golyó ezután az előszoba kettős üvegablakán keresztül a világítóudvar falába fúródott. A revolverdörrenés zajára az ülésteremből kiszaladtak az előszobába és a folyosóról is többen betódultak. Steinhardt a széken ült, a feje lehanyatlott és vértől csöpögött, a lába kinyúlt, a botja mellette feküdt a padlón. Orvosért szaladtak, aki azonban már nem tudott rajta segíteni, mert a golyó azonnali halált okozott. Vajna tanácsnok a helyszínen megdöbbenve a lesújtó eseménytől azt mondotta, hogy teljesen érthetetlen előtte Steinhardt tragikus tette. Ügyében a tanács kedvező határozatot hozott és lehetséges, hogy erről ő még nem szerzett tudomást. Steinhardt, mielőtt még Vajnát kereste volna, előbb annál a tisztviselőnél járt, akinek átadta beadványát. Ez a tisztviselő közölte vele, hogy az akta Vajna, tanácsnoknál van, ő nem ismeri az elintézés módját és ezért utasította az öreg urat, hogy forduljon Vajnához. Az öngyilkos Steinhardt műépítész igen szép múltra tekinthet vissza. Régebben Latig Adolf építésszel volt társasviszonyban, Láng volt a tervező, Steinhardt pedig a kivitelt végezte. Különösen a vidéken voltak nagyobb építkezései, barokk stílusú munkáikkal igen jó nevet szereztek maguknak. Nevezetesebb alkotásuk volt a pécsi városháza és a pécsi színház. Steinhardt Antal a Kálvin tér 3. számú házban lakott feleségével háromszobás lakásban. Az öregúr élete már csak csupa bajból állott, — mondják a házban — másfél évvel ezelőtt a liften akart felmenni a negyedik emeleti lakásába és ekkor a liftaknába zuhant. Súlyos zúzódásokat szenvedett és amikor hetekig tartó betegség után felépült, jobblábára megbénult. Néhány hónappal ezelőtt villamos ütötte el, újból hetekig betegeskedett és most a keze bénult meg. Bottal bicegve, nehezen tudott csak járni. Testi szenvedéseihez járult most az anyagi megvságkórkotás is, amely, idegzetét felbomlasztotta. Steinhardt Antal