Pesti Napló, 1928. október (79. évfolyam, 223–248. szám)
1928-10-02 / 223. szám
Kedd? PESTI NAPLÓ 1928 október 22 A Vigyázó-hagyaték ügyében az Akadémia összes ülése visszautasított minden idegen beavatkozást (Saját tudósítónktól.) Nagy volt a sürgésforgás hétfőn délután az Akadémia épületében. A kis tanácsteremben gyülekeztek az akadémikusok, akik ilyen nagy számmal régóta jelentek meg az épület falai között. A nyári szünet után ez volt az első ülés és most került szóba először hivatalos formában a Vigyázóhagyaték. Az Akadémia összes ülését délután öt órára hirdették és a szokásos akadémiai negyedórás késés után Berzeviczy Albert elfoglalta helyét az emelvényen. Mellette ült le Balogh Jenő, az Akadémia főtitkára és Vargha Gyula másodelnök. Az Akadémia pirosposztós sárga padjai zsúfolásig megteltek akadémikusokkal, az első padsorban ült le gróf Klebelsberg Kuno és báró Wlassics Gyula, akiket az ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére kért fel Berzeviczy Albert. Az emelvényen megszólalt a csengő ésBerzeviczy Albert belekezdett elnöki megnyitóbeszédébe. — Az új munkaév küszöbén a kegyelet és a hála az első szó — mondotta Berzeviczy — ezután méltatta azt a nagyjelentőségű eseményt, amellyel az Akadémia hatalmas vagyon ura lett. Ismertette a bojári Vigyázócsalád történetét és az Akadémia nevében megköszönte gróf Vigyázó Ferenc apjának azt az elhatározását, amellyel már arra az esetre, ha a fia örökösök nélkül halna meg, az Akadémiát nevezte meg örökösévé. Jellemezve gróf Vigyázó Ferenc egyéniségét, megemlítette, hogy családja iránt milyen ragaszkodással viseltetett a örökhagyó gróf és annak tulajdoníthatók azok a korlátozások és bizonyos kikötések, amelyek az Akadémia számára terheket jelentenek és az Akadémiát nem illeti illen az elidegenítési jog. Hangoztatta, hogy gróf Vigyázó Ferenc nemes gesztusa bizonyíték arra, hogy a százéves Akadémia meg tudta tartani a nemzet legjavának bizalmát. — De vissza kell utasítanunk — folytatta szavait Berzeviczy Albert — minden olyan magyarázatot és beavatkozást, amely az Akadémia, függetlenségét veszélyezteti. Ezeknél a szavaknál éljenzés hangzott az akadémikusok soraiban, majd Berzeviczy javaslatára az ülés elhatározta, hogy gróf Vigyázó Sándor és gróf Vigyázó Ferenc emlékét az ülés jegyzőkönyvében megörökíti, megfesteti az örökhagyó gróf arcképét az Akadémia számára és felhívja a Közmunkatanácsot arra, hogy Budapest valamely uceáját keresztelje el gróf Vigyázó Ferenc uceának. Az ülés következő pontja Balogh Jenő beszámolója volt a nyár eseményeiről. Megemlékezett két elhunyt akadémikusról, Ballagi Aladárról és Nagy Ferencről. Ballagiról szólva ezeket mondotta: — Harcos egyénisége mindig az igazságot kereste és ezáltal menthető néhány szenvedélyes és meggondolatlan kitörése. Rátérve a Vigyázó-hagyaték ügyére megemlítette, hogy az Akadémia igazgatósága megbeszéléseket folytatott gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszterrel és előterjesztést tett neki arra, hogy ne érje csorba az Akadémia autonómiáját. Klebelsberg az Akadémia kérésére hangsúlyozta, hogy a közalapítványi ügyigazgatóságnak semmi beleszólási jogot nem enged az Akadémia, hagyatékügyébe, mert az Akadémia vagyonát eddig is autonóm keretek között kezelte és a jövőben is teljes autonómiát biztosít az Akadémiának. Balogh Jenő bejelentése szerint már érezhető a Vigyázó-hagyaték hatása, mert a jövőben azoknak az akadémikusoknak, akik hivatalos megbízatással elutaznak, megtérítik költségeiket. A háború óta az akadémikusok mindig maguk viselték ilyenkor a költségeket, de a Vigyázó-hagyaték révén az Akadémia gazdag lett és az igazgatóság vállalja ezeknek a költségeknek a megtérítését. A folyó ügyekről tett jelentések kapcsán Berzeviczy Albert elnök indítványára az öszszes ülés köszönetet mondott gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszternek, amiért a Vigyázóhagyaték első hagyatéki tárgyalásán megvédte a Magyar Tudományos Akadémia autonómiáját a közalapítványi igazgatósággal szemben. A főtitkári jelentés beszámolt az Akadémiának arról az akciójáról, amelyet a Nemzetek Szövetsége előtt indított meg abban az irányban, hogy az elszakított területekre az utódállamok bebocsássák a magyar tudományos kiadványokat Rámutatott a jelentés, hogy ebben a tekintetben remény van arra, hogy kívánatos változások fognak történni. Örömmel emlékezett meg a főtitkár arról, hogy a keleteurópai történeti kongresszus kiadványainak szerkesztőbizottsági elnökéül dr. Lukinich Imre egyterűi tanárt válaszolták meg. A nyilvános ülés után zárt ülés következett, amelyen Balogh Jenő tájékoztatta az Akadémia tagjait a bojári gróf Vigyázó Sándor és Ferenc, valamint a bojári gróf Vigyázó Sándorné, született báró Podmaniczky Zsuzsanna-örökalapítványok ügyében az igazgatótanács által eddig tett intézkedésekről, továbbá az alapítványok vagyonára és jövedelmére nézve beszerzett adatokról, végre előterjesztéseket tett a jövő félévi költségvetés kereteinek megállapítása tárgyában. Graf Klebelsberg kultuszminiszter azAkadémia ülésén, amelyen a Vigyázó-örökség ügyét tárgyalták. Mellette báró Wlassics Gyula FORRÓ REGÉNY 2 RTA: MÓRICZ ZSIGMOND Vacsora után újabb asztaltársak jöttek", akik otthon végezték el a táplálkozást, csak ejtőzni kívánkoztak egy kicsit a társaságban. Némelyek sört, mások bort rendeltek", kis mennyiségben, mert csak a sok beszéd "volt az éjszaka célja. Most az asztalon az Abris bácsi hallgatása mellett Sipos Lekszi, a központi szolgabíró vitte a helyettes törzsfőnöki szerepet. Kedves fiú volt, pirosarcú, könnyen nevető s ügyes viccelő. S azt hiszi, hogy mindig neki kell a szót vinni. Nagy örömmel üdvözölték Várberky Imrét, a második járás főszolgabíróját, aki úgy közeledett az éjszakában, mint egy tengeri hajó. — Szervusz Imre! — rajongták körül. — Szervusztok, — legyintett kedvesen, kövéren a főbíró s senkivel kezet nem fogott, hanem sietve leereszkedett a legelső szabad székre. — Megfogytál, Imrécske, — szólt Lekszi, az óriást becézve. — Kicsit. — Mennyit? — Negyvenhatot. — Ne beszélj már negyvenhat kilót? — Igem — Nahát, az már szép! . . . Harsányan s hangosan nevettek. Meg se látszott rajta. — Mennyi vagy most? — Százhetvenhat. . .... Gyermeksúly. . . Nem is látszott abnormisnak a kövér, óriás, feje nem is volt, feltűnően nagy, inkább derékban tudott elszélesedni. Egymásnak ismételték el, hogy milyen karszéket csináltatott otthon magának s hány collos vaspántokkal van a szék megerősítve. — De nem az, — mesélte, kicsit asztmásan, a vidám terebély, akinek megvolt az a drága jó humora, hogy ő maga csinálta a legtöbb tréfát a kövérségéből, amelyet nemcsak nem szégyellt, hanem büszke volt rá. — Hanem az, hogy mikor megérkeztem a nyugatira, mire kiértem az udvaron, istenért, nem volt egy autó sehol. Csak egy árva konflis szerénykedett. Mondom: »Barátom, üljön csak alám.« Hatalmas nevetés tört ki. Szájrólszájra adták a szót, hogy: »Üljön csak alám!« Nagyon jó. — Hát aztán odaterpészkedett Megfogom a kocsit s rálépek a hágcsójára, hát felbillen. Nézem az ülést. Én ebbe nem tudok beleilleszkedni. Mi az ördögöt csináljuk. Mondom a kocsisnak, hogy felülök mellé az első ülésre. Mert láttam, a térdem nem fér el benn a kocsikában. Felmegyek nagy egyensúlyozó művészettel s ráülök mellette a bakra, úgyhogy a félsonkám a lámpán volt ... Nem lehetett beszélni a kacagásról. »Félsonka a lámpán«, »félsonka a lámpán« — ismételték el a fiatalok s nyúlva volt mindenki. — Hát akkor reccs! . . . Letörött a lámpa . S ezt olyan szenvtelen, csöndes hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Kellemes barna arcán alig egy kis mosoly. Felemeli a nagy kriglit s mindenki várta, hogy le fog zuhogni a sor, de csak egy keveset ivott, akkor leszopta kis barna bajuszáról a habot s folytatta: — Ilyen kalandokban volt részem operáció előtt. Persze mikor kijöttem a klinikáról, egész abnormálisan normális pasas lett belőlem. — Abnormálisan normális... — mondogatták az asztal körül. Most egy szokatlan vendég jött, a terekkönyYvezߣö^,száraz, szúrós szemű furcsa ember, erdélyi menekült. — Nini Vihorlát, — kiáltottak, fel —a honnan jön ily késő éjszaka Vihorlát úr! — Kisszálláson voltam, — szólt az furcsa, zörgő csöndesen — s hogy nincs itthon a család, azért kell valamit enni. — Egy kicsit, — szólt csintalanul Lekszi. — Egy kicsit. Nem is sokat, mert tele etettek odakinn. De hát nem volt kedvem lefeküdni, hát Soma mit lehetne enni. — Egy kicsit, — hangzott a Lekszi szava. — Egy kicsit persze. S hozzáfogott tanulmányozni az étlapot. A cvikkerjét is feltette hozzá, aztán a papírt eltartva magától a cvikker mögött nézett körül. — Milyen kalandom volt. Hallatlan micsoda gazemberek ezek a sofőrök. — Halljuk, halljuk! — Kérlek alásson barátocskám. — mondta csöndes, aprólékos módján a telekkönyvvezető — a Gedeon barátunk autóján voltam... — Aha. — S rákerültünk Badakony mellett arra az új kövezett útra. Hát én nem tudtam, hogy ott most kövezik az utat. — Aha a gróf erdeje mellett. Jó. — Hát kérlek, homok az az út, s a sofőr se tudta, hogy kövezik és a szélén akart menni, nem tudott azokon a lerakott nagy köveken menni s egyszer Csak lecsúsztunk az árokba. Nevetés. — Aha. — mondta Lekszi fokozott figyelemmel. * — Borzasztó, nagy baj volt. Barátocskám egy jó félórát, vagy háromnegyedórát eltöltöttünk, míg ki tudott valahogy kecmeregni belőle. — Aha. — De még emelni is kellett az autót Fene nehéz egy, ilyen autó. "