Pesti Napló, 1928. október (79. évfolyam, 223–248. szám)

1928-10-14 / 234. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1928 október 14 37 Valóban az volt az általános vélemény, h­ogy a könyvemet le kell fordítani tran­clára. Mindenki ezt tanácsolta, az egész boulevardon mindenki ezt tanácsolta. Az­zal a mély bölcsességgel s azzal az üde könnyedséggel tanácsolta ezt mindenki, ahogy az emberek általában ellátják egy­mást tanácsokkal. Legszegényebb honfitár­saim is ezt tanácsolták, olyan üde könnyed­séggel, olyan optimisztikusan, olyan tájé­kozottan, olyan bravúros technikájával a tanácsosztásnak, oly pazar kikalkulálásá­val a leggyönyörűbb eredményeknek, hogy csak ámultam, mert nem tudnak ezek ma­gukon segíteni, amikor olyan jól tudnak mindent a mások számára! Az igazság az, hogy ezekben a tanácsadókban még izzon­egy lidérctüzekben, egy jobb sors és boldog­ság eszménye! Letörve, sajnos, csak éppen az az energiájuk hiányzik, ami a dolgok megvalósulásához szükséges s amit másban még feltételeznek. Ezért ilyen kitűnő ta­nácsadók. Ilyen makacs tanácsadók. Ilyen aranyosak. Nem tehetvén semmit többé, mást buzdítanak, lódítanak s indítanak a küzdelembe. A küzdelembe! Szaladtam a könyvem­mel. Mindig csak szaladtam a könyvemmel. Közben Justh Zsigmond is visszatért Pá­rizsba s hozzá is szaladtam a könyvemmel. "Abba a kis szállodába szaladtam a rue Duphot-ba, ahol lakott s ahol kirakta összes selyemharisnyáit egy gyűjteményes csór portozatban. — Beöthy Zsolt nagyon dicséri a köny­vemet, — mondtam. — Apponyinak is küld­tem egy példányt. — Le kell fordítani franciára! — m­ondta Justh hasonlóképpen könnyedén, de a finom szőke szakálla rezgésével. — Én is lefordíttattam A puszta című­ könyve­met, — mondta. — Le livre de la Pousta! — így mondta finom franciásan s nagyon boldognak látszott a finom szőke szakállá­val, ahogy ezt így mondta, a könyve címét lendülettel, franciásan. — De Ollendorfhoz ne menjen, az nagyon drága, — mondta még, de már ezt kevésbé lendületesen. Drágát gondoltam, hogyan­? Én nem így gondoltam ezt, a saját költségemre, mint egy magyar főúr, gavallérosan! Ez egy más világ itt, gondoltam, Le livre de la Pousta! Neki van pusztája, Justhnal­! Magyarországon, nekem is van, a zsebem­ben! nekem! pusztám! s megint szaladta­m Türr Istvánhoz, hogy vele is megtárgyal­­jam az esetet. x — Nagyon fontos dolog ez, — mint"'­­ Türr barátsággal, holott sejtelme nem v­­ róla, miről van szó. Annyira nem volt sé­jtelme, hogy Massenethez adott egy levelet. — Itt lakik a szomszédban! — mondta, mintha csak azon múlna az egész, hogy Massenet hol lakik. — Mit tehet Massenet ebben az ügy­ben? — kérdeztem ámulva. — Hiszen az zenész. — Magyarország barátja! Ez már va­lami, — felelte Türr katonásan. De végül Bertha Sándorhoz is adott egy levelet, azzal az atyai készséggel, tájé­kozatlanul, mint aki minden problém­át megold s elsöpör minden bajt és nehézsé­get ebből a világból. Megint mentem a könyvemmel, me,,int mentem, Bertha Sándor! Ez már olyan re­ménytelen volt, hogy már "semmi sem olt reménytelenebb s akkor megint neki ág­tam a térnek, a nagy utaknak, a régi , in­nék, hogy lejárjam benne a két lábat i­­­s valahogy összetörjek minden ideget­len, „Párizsi 'ny"-ból írta : Szomokry Dezső ahogy azt szoktam,­­a végső reménytelen­ségben. Megint mentem, megint mentem! Nem egyszer, a háromlovas omnibuszok előtt, melyeket szerettem, egy-egy olyan spontán félmozdulatom volt, hogy eléljük vessem magamat. Energiák nélkül az ön­gyilkosságra, csak éppen ez az egy mozdu­latom volt hozzá, csak egy lelki omladásom, csak egy benső hangom az elhatározáshoz, mint egy költőnek egy érzése egy vershez! S megint mentem a könyvemmel Neuilly-be, Rippl-Rónaihoz, mert itt már nem lehetett csalódnom. Az első az volt, hogy elkérte a köny­vemet. — Nincs mit olvasnom! — mondta. Mikor elhárítottam, bevallván nagy céljaimat a könyvemmel, egy képet aján­lott cserébe. Néztem a falakat, ahol ezek a képek lógtak, a falak alját, ahol sorakoztak abban a sivár szobában, mely pedig egy kertre nyilt, de micsoda kertre búbánatos­ságban, egyetlenegy fával, egy keserű fűz­fával, mely villámsujtottnak látszott. És micsoda képek ehez a sivár szobához, ehez a kerthez, ehez az egyetlenegy fához, ehez a keserű fűzfához, micsoda­­ borzasztó ké­pek! Mind szürke és fekete képek, egy­másra rakott s egymásra kent szürkeségek és feketeségek s még szürkébb szürkeségek s még feketébb feketeségek, mintha egy pince mélyen, koromsötétben festötték volna őket, amúgy látatlanba! —­ Akarod ezt? — kérdezte s levett a falról egy ilyen képet s levett egy mási­kat, egy harmadikat, egy még szürkébbet és feketébbet s mindig kérdezte: »Akarod ezt­?«, »vagy talán ezt?« s egy almárium árnyékából mutogatta, szakszerű állásban, félig elbújva az almáriumban, amivel any­anyit nyertek ezek a képek, hogy kevésbé látszottak. Amellett mind, tagadhatatlanul, az igaz valót kívánták ábrázolni, szép, egy­szerű tárgyakat kívántak ábrázolni, egy asztalt virággal, két széket búsan egymás mellett valami tragikus magányban, egy tálcát egy könyvvel, két narancsot egy tál­ban, egy egész kertet egy almafával kívül a kerítésen, de mindezt szürkében és feke­tében, mindezt olyan formatitkokban s le­hetetlenségben, olyan álmokba és ájultsá­gokba vetítve, olyan síkokra feszítve és kenve, hogy megszűnvén anyagszerűségük, térbeliségük, minden néven nevezhető meg­tapinthatóságuk, az élettel is megszűnt kö­zösségük s korespondenciájuk, az élettel, nem! még illúziókkal s kimérákkal is megszűnt kötelékük s valami kiszámított gyermekesség benyomását tették. Ez az omlatag modor, ha ennek mondhatom, ez a festészeti ákombákom és kígyóbűvölés, ez a szent naivitása a zseninek, aki felmegy aludni a legmagasabb magaslatokra, annál meglepőbb volt, hogy Rippl, egyénije. Inkább kimentem a kertbe, csalódás nélkül a kertbe, s nem hagytam el a köny­vemet egy percre se­m csak vittem a hónom alatt a kertbe. Körülnéztem a kertben, megint csalódás nélkül, mint az olyan kert­ben, ahol nincs egy szál virág s azon az egyetlenegy fán is ami van a kertben, fe­hérneműt szárítanak. Amerre csak néztem a távolban köröskörül, a fortifikációk kő­masszái álltak kietlen házfalak alatt, ame­lyek tetejében, a megszámlálhatatlan ké­ménycső, mint egy fekete népség füstölgött az égnek, felhőknek és kéknek, halovány és elborult kéknek, amelyben fecskék szálltak, rézsútosan, hanyatthomlok, mintha hulla­nának. De a fa alatt, az egyetlen fa alatt a kertben, tele aggatva ingekkel és gatyák­kal, egy fiatal ember állott e vásznak ár­nyában, mint levegő-szufiták alatt egy szín­padon. Egy gyönyörű fiatal ember, Know­les skót festő, felejthetetlen Knowles, aki Ripplnek lakótársa volt. A fa alatt állott magányosan, mintha őrizné a ruhákat,­a vásznakat, a szufitákat, holott imádkozott! Igen elegáns fiatal ember volt, igazi skót fiatal­ember walterscott-i messzeségekből, kék messzeségekből ibolyaszín szemekkel, mint egy nő, hullámos szőke hajjal, mint egy másik nő, karcsú, nyúlánk, finom, mint egy zerge a hegyekből s aki csak állott a fa nem igen adta oda magát a tulajdon regé-­i alatt és csak imádkozott. Nemrég tért át nyének s nem igen kedvelte, az élet útján, eretnekségéből a római apostoli vallásra s azokat a kis fekete lángokat és villanáso­kat a messzeségben, melyek a képein oly, közelről lobogtak. Soha ember, legalább a neuilly-i időkben, nem volt reálisabb és iz­zóbban és áhítozóbban a földhöz kötve, far­vakhoz és örömökhöz! Soha senkit nem éreztem ennyire tudatában az igaz való­ságnak, plaszticitásnak, reliefnek, megta­pinthatóságnak. Az álma az élet volt, az egész élet, szinte kontúrok nélkül, az egész élet a maga számára. Nem is tanácsolt, az egyetlen­ aki nem tanácsolt semmit. Egy­szerűen elkérte a könyvemet. Majd bolond leszek! gondoltam, egy képért, egy ilyen képért, jut eszembe! Holott egy nap, amint en­ergikus fejlődésével, kivágta magát ezek­ből a ködökből és káoszokból az életbe s a szépségbe, már egyik leghíresebb képét ne­kem adta volna, — »azt a hosszú fekete női alakot (virágvázával a k­ezében«.), ahogy írta. Ez sem kellett, nem is tudom mérni? Nem kutatom mi zárta el a szívemet e mű­vész szíve elől, mi vette el a kedvemet, holott máskülönben oly könnyen tudtam fölengedni, szeretni! oly könnyen! ' / - ' , - 1 ' 1 1 Ov^ t­ rut^t Jif^rx+A * (Zc - T^tei^. CT* ~ • /S u Milioni­stusan csak az a nő öltözködhet, aki Az egyetlen garantáltan mosható trikófehérnemü. Ügyeljen a védjegyre / Qrabsehi*­v/ fehé­pnemüt hord. m

Next