Pesti Napló, 1929. január (80. évfolyam, 1–26. szám)
1929-01-01 / 1. szám
2 Kedd PESTI NAPLÓ szó 29 január 1 ÁLMOKHÁZA REGÉNY ÍRTA: HELTAI JENŐ ELSŐ RÉSZ. ELSŐ FEJEZET A háború harmadik évében dr. Karmel Péter mérnök és főhadnagy végérvényesen hazajött a harctérről és abból a rengeteg levegőből, amelyet a jó isten repülőgépek számára harcterek fölé teremtett. Aránylag elég jó állapotban volt, néha érezte csak, hogy agyában .— megőrült hangyaboly? részeg méhkas? —• valami nyüzsög és zúg. Ezt a zúgást azonban mindannyiszor túlharsogta egy korholó, érdes hang, német professzorának, dr. Szebeni Virgilnek a hangja: — Karmel, már megint nem hoztad el a balkarodat! Ez az igazságtalan szemrehányás fájt neki; mentegetőzni szeretett volna, igazolni magát, hogy nem hanyagságán múlt a dolog, szívesen elhozta volna, mint a többi diák, de nem hozhatta el, mert Galíciában hagyta, a tábori kórházban. De azután eszébe jutott, hogy minden mentegetőzés hiábavaló és fölösleges, hiszen régen elvégezte már az iskolát és Szebeni professzor úr is régen meghalt már, sok évvel a háború előtt. Miért hallja mégis a hangját? Az a zuhanás az oka mindennek. Addig rendben volt minden. De mióta azon a nyári estén lángba lőtték a gépét, egy kicsit fölfordult róla a világ. Pontosanemlékezett : szelíd dombok fölött cirkált az alkonyat sötétedő csöndjében. Parancs és föladat nélkül szállt föl, csak azért, hogy repülhessen, elszakadhasson egy kicsit a földtől és mindattól, amit odalent utált már, fölszállt csak azért, hogy madár lehessen a magasság úttalan levegőjében. Repülő ember volt csak, inkább költő, mint mérnök, de semmiesetre sem katona. Az ellenség figyelmét azonban úgy látszik elkerülte ez a szép, de jelentéktelen árnyalat, mert egyszerre megszólaltak a hetek óta ok nélkül hallgató orosz ágyúk. Dr. Karmel Péter katona rögtön tájékozódni próbált, hogy mi is történik itt tulajdonképen, amikor valami robbant, sistergő láng és forróság csapott feléje és gépe zuhanni kezdett. Egy másodpercre elfeketedett előtte minden, ebben a sötétségben megint robbant valami... most meg kellene kapaszkodni... ki akarta nyújtani a kezét, de nem tudta megmozdítani. Amikor megint világosságra ébredt, furcsa, játékos tükrözésben feje fölött látta mindazt, amit az imént még maga alatt: a dombokat, a szomszéd falu tornyát és viskóit. És nyomban azután a galiciai bárányfelhők között: a Dunát, a Margitszigetet, az országházat és a budai hegyeket, ahogy egyszer gyermekkorában látta, amikor a Margithíd budai oldalán leesett biciklijéről és egy kocsi alá gurult. Feje nagyot koppant a híd kövezetén. Most megint hallotta ezt a koppanást. Ezzel az utolsó hanggal és ezzel az utolsó vízióval hosszú időre elbúcsúzott mindentől. Hónapokig nyomta az ágyat és félkarral került ki a kórházból. Mikor vágták le a másikat, nem is tudta. Sokáig feküdt maga tudatlanul és amikor lassan-lassan eszmélni kezdett, hiába próbált visszaemlékezni, nem bírt áthatolni azon az ürességen, amely feketén hullámzott mögötte. Felröppenő gondolatai és tűnődései erőtlenül zuhantak vissza ebbe a fekete semmibe. Ilyenkor mindig azt érezte, hogy ő maga zuhan valami feneketlen mélységbe, amelyből nincs föltápászkodó. Behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, mintha minden tagját összetörte volna és hosszú kálhidásokba sülyedt, amelyeket rémült fölriadás szakított meg olykor-olykor. Zavaros, ijesztő álmok robbantották ki ezt a fölriadást, titokzatos alakok keringtek körülötte mind szűkebb körben és fenyegetőn kapkodtak a torka felé. Legszemtelenebb a vak ember volt, az mindennap fölkereste, messziről hallatszott már, hogyan kopog botja a folyosó kövezetén. Láthatatlan kéz hárított el útjából minden akadályt. Biztos lépéssel közeledett feléje, ráült a lábára, vak szemével a fekete pápaszem alól kegyetlenül nézett rá és botjával szurkálni kezdte. Karmel nyöszörögve nyitotta ki a szemét és nagyot lélegzett, amikor észrevette, hogy a vak ember csontos, csupasz pofája helyett Lujza nővér enyhén bajuszos, jóságos kerek arca hajlik föléje. — Roszat álmodott! — Roszat. Mindig ugyanaz a kérdés, mindig ugyanaz a felelet! Mindig roszat álmodott. Hol azt, hogy négylovas hintón hajt Európából Amerikába, ahol két bátyja él; ő ül a bakon, a négy ló fújva, prüszkölve vágtat az óceán hullámain, patájuk alatt porzik a zöld víz, már a Szabadságszobrot is látja, amikor valaki hátulról lenyomja a vállát és a fogat elsüllyed. Ki ült mögötte az üres kocsiban? És lehet ezt így, egyszerre, ok nélkül, akkor, amikor az ember majdnem partra lép már? Ez az álma gyakran ismétlődött, úgy befészkelte magát az agyába, mint makacs kísértet az omladozó romba. Míg a láz fűtötte élesen és tévedésmentesen érezte, hogy teste, mint valami izzó lepény, lelaposodva és a végtelenségbe elnyúlva lebeg a levegőben, feje pedig, óriási Ferenc s amely megjelenése másnapján Ferenc József asztalán van. A Pesti Napló akkori irányítója báró Kemény Zsigmond, minden magyar újságíró örök dicsősége és büszkesége; a szerkesztőség tagjai a társadalmi szélrózsa minden irányából jönnek össze, de valamennyit ugyanaz a magyar élet hajtja előre. Még valami furcsa átmeneti típus ez, a 48 előtti idők újságírója és a modern újságíró közt, és mint ahogy a régi Athénről beszélik, hogy minden foglalkozást megnemesített, a Pesti Napló hasábjain kapja nemeslevelét a modern magyar újságíró. Újságíró-ősünk, Pánczél Lajos, még arról panaszkodik a Magyar Merkuriusban, hogy harlekinnek nézik az újságírót, »fetsegőnek, hogy »az asszonyok egy frízért többre bezsidnek, mint egy ujjságírtót«, — a kiegyezés korabeli Pesti Napló munkatársa már közéleti tekintély, a legkisebb újdondász is komoly és művelt úr s nem az a »graeculus esuriens«, akinek a magyar újságírás paleontologikus korszakában az újságírót nézik valamiféle furcsa vegyületnek, »elfusserált« vagy »elkracholt« exisztenciának, aki kötéltáncos, gramatikus, bölcs és pletykahordó, klasszikus ripacs és széllelbélelt senki. A Pesti Napló fejlődéstörténetében az újságírás hivatássá és művészetté lesz , és az újság az a nemzeti intézmény lesz, aminek az angol politikusok évtizedeken át a Timest mondták. Volt úgy, hogy pártokhoz tartozott, volt úgy, hogy egy politikus volt pártvezére, ma a Pesti Napló pártvezére, a nemzet, a Pesti Napló pártja, az az olvasóközönség, amely a Pesti Naplóval együtt harcol mindenért, ami magyar erő és szépség, mindenért, ami Nagy-Magyarországot visszahozza. A Pesti Napló hasábjain fejlődik, zsinosodik és tisztul a magyar nyelv; ma már magyar irodalomtörténet »regényfolytatásainak« története: Jókai Mórtól Móricz Zsigmondig; régi lappéldányokon elsárguló novellái azóta tízezer és tízezer díszpéldányba kötve járják az országot s az időt; kis karcolatainak. Tarka Krónikáinak szerzői, mint Molnár Ferenc, világhírű írók lettek. Általában mennyi hírnek és mennyi politikai és közgazdasági, irodalmi és művészi dicsőségnek szülőföldje a Pesti Napló é s mennyi ötlet, mennyi zsenialitás tűnt le benne ismeretlenül, mennyi munka, nyomtalanul, mennyi érték: gazdátlanul, mennyi ambíciónak, tudásnak, szellemnek és léleknek jeltelen tömegsírja az a 79 évfolyam! A Pesti Napló végigkíséri a modern Nagy-Magyarország kialakulását, pártállása változik, politikája változatlanul: a minél nacionalistább és minél demokratikusbb magyarság. Világos után születik és a Trianon utáni korszakban lép nyolcvanadik évfolyamába. Szava messzehangzó minden sorsfordulatban, hangjában a magyar intelligencia gondolat- és érzésvilága tör föl. Siralmas Krónika, volt Világos után, bizony Siralmas Krónika Trianon után is, — akkor is, most is kereste az utat, amely a nyomorúságok éjszakájából kivezet és az éjszakában a Pesti Napló nem a szenzáció fáklyájaként lobog, de olyan lángként, amelyet Kemény Zsigmond szent ujjai gyújtottak meg, amikor kimondotta a Pesti Naplóban a szót, hogy: »vissza kell térni 1848-hoz«. Ma is azt mondja a Pesti Napló, hogy vissza kell térni 1848-hoz, ma is annak a Kemény Zsigmondnak a hagyományait képviseli, akiről Gyulai Pál azt mondotta, hogy: »lapjában, a Pesti Naplóban mindig tudta, mit, hogyan és mikor kell megírni«. Nemcsak visszhang volt a Pesti Napló, amely az erdő zúgását visszaadta, de hang is, amely belekiáltott az erdőbe. Mennyi igazság élt a magyar nép lelkében, amelyet a Pesti Napló juttatott kifejezésre. Ura tudott lenni a közhangulatnak anélkül, hogy rabszolgája lett volna. Érvelése és kapacitációja, vagy agitációja sohasem hipnózis, sohasem demagógia, sohasem szuggesztió s a lélek tőrbecsalása, — mindig csak meggyőzés és mindig lovagias tisztelettel és meghajlással az ellenfél és ellenvélemény előtt. Hosszú évtizedeken át informálja a közönséget mindarról, ami történt és aminek történnie kellene, — az elnyomatás vagy a cenzúra idején sokszor azonban nem az információnak, hanem az informátlanságnak és informálhatatlanságnak tragikus eszköze, kárára nemcsak a sajtószabadságnak, de kárára a sajtószabadságtól elválaszthatatlan magyar nemzetv üdöknek. Reformkorszakok zajlottak le a Pesti Napló körül, sokszor a Pesti Napló által, néha évtizedeken át, néha huszonnégy órákon át. Most, mikor a Pesti Napló nyolcvanadik évfolyamába lép, egész más a lap szerkesztése és lapelőállítási technikája. A Pesti Napló élén haladt ennek a technikai fejlődésnek, de ez a technizálódás nem gépesítette el a Pesti Napló lelkét, lélekben rendületlenül és változatlanul színmagyar és európai, mint akkor. Minden nappal újabb és modernebb. De mint ahogy a catalaunumi csatáról beszélik, hogy a világraszóló tusakodásban az elhunytak lelkei még sokáig harcoltak haláluk után, a Pesti Napló modern újságíró gárdájának oldalán és élén harcol ma is a Pesti Napló hatalmas újságírói grande armee-jának lelke, s a szerkesztőségi íróasztalok tintatartóiból ma is ugyanaz a láz száll föl, amely hetvenkilenc esztendeje forralja az újságírók fejét: a mai gyarságért és haladásért való harcra. * A mai nappal a Pesti Napló nyolcvanadik évfolyamába lép, de az újságok fiziológiája egészen más, mint a többi szerves lényé. A nyolcvanadik évfolyamában nem öregebb, de fiatalabb, mint valaha. A nyolcvanadik évfolyama nem jelenti a nyolcvanadik betöltött évet, ez majd 1930-cal (1930 március 9-én) jön el s akkor talán megállhatunk egy órára is, részletesen elmondva, hogy' élt, hogy' dolgozott, hogy' munkálkodott a Pesti Napló, miközben egyre több ifjúsággal és örökifjúsággal, egyre több lendülettel a nyolcadik évtized hágójára ért. Mi ennek az örökifjúságnak titka? Újságíró politikusok, művészek sokszor összebújnak, hogy »kellene egy lapot csinálni« és »legfőbb ideje volna már egy lapot csinálni, amelyben mindent meg lehet írni«. A Pesti Naplónak az a titka, hogy a Pesti Napló az az új lap, amelyet minden reggelre újból megalapítanak, megcsinálnak, amelyben mindent megírnak, ami igazság és amelyben nem hallgatnak el semmit, ami igazság. De mit beszélünk annyit a magunk dolgán ról! A nagyapák, apák és fiúk élete hatalmas láncolatában napról-napra beállított a kihordó a Pesti Naplóval: élete valamennyiötök előtt zajlik le, ismerkedési estélye a közönséggel, hetvenkilenc esztendő előtt zajlott le, újat nem lehet mondani régi életéről sem. Mai élete fut a mai nappal, nem is állítjuk meg tovább, nem is beszélünk róla többet itt, a nyolcvanadik évfolyam legelső oldalán, siessünk, olvasd és lapozz tovább...