Pesti Napló, 1929. január (80. évfolyam, 1–26. szám)

1929-01-01 / 1. szám

2 Kedd PESTI NAPLÓ szó 29 jan­uár 1 ÁLMOKHÁZA REGÉNY ÍRTA: HE­LT­AI JENŐ ELSŐ RÉSZ. ELSŐ FEJEZET­ ­ A háború harmadik évében dr. Karmel Péter mérnök és főhadnagy végérvényesen hazajött a harctérről és abból a rengeteg leve­gőből, amelyet a jó isten repülőgépek számára harcterek fölé teremtett. Aránylag elég jó álla­potban volt, néha érezte csak, hogy agyában .— megőrült hangyaboly? részeg méhkas? —• valami nyüzsög és zúg. Ezt a zúgást azonban mindannyiszor túlharsogta egy korholó, érdes hang, német professzorának, dr. Szebeni Vir­gilnek a hangja: — Karmel, már megint nem hoztad el a balkarodat! Ez az igazságtalan szemrehányás fájt neki; mentegetőzni szeretett volna, igazolni magát, hogy nem hanyagságán múlt a dolog, szívesen elhozta volna, mint a többi diák, de nem hozhatta el, mert Galíciában hagyta, a tábori kórházban. De azután eszébe jutott, hogy minden mentegetőzés hiábavaló és fölös­leges, hiszen régen elvégezte már az iskolát és Szebeni professzor úr is régen meghalt már, sok évvel a háború előtt. Miért hallja mégis a hangját? Az a zuhanás az oka mindennek. Addig rendben volt minden. De mióta azon a nyári e­stén lángba lőtték a gépét, egy kicsit föl­fordult róla a világ. Pontosan­­emlékezett : szelíd dombok fölött cirkált az alkonyat söté­tedő csöndjében. Parancs és föladat nélkül szállt föl, csak azért, hogy repülhessen, elsza­kadhasson egy kicsit a földtől és mindattól, amit odalent utált már, fölszállt csak azért, hogy madár lehessen a magasság úttalan leve­gőjében. Repülő ember volt csak, inkább költő, mint mérnök, de semmiesetre sem ka­tona. Az ellenség figyelmét azonban úgy lát­szik elkerülte ez a szép, de jelentéktelen ár­nyalat, mert egyszerre megszólaltak a hetek óta ok nélkül hallgató orosz ágyúk. Dr. Kar­mel Péter katona rögtön tájékozódni próbált, hogy mi is történik itt tulajdonképen, ami­kor valami robbant, sistergő láng és forróság csapott feléje és gépe zuhanni kezdett. Egy másodpercre elfeketedett előtte minden, eb­ben a sötétségben megint robbant valami... most meg kellene kapaszkodni... ki akarta nyújtani a kezét, de nem tudta megmozdítani. Amikor megint világosságra ébredt, furcsa, játékos tükrözésben feje fölött látta mindazt, amit az imént még maga alatt: a dombokat, a szomszéd falu tornyát és viskóit. És nyomban azután a galiciai bárányfelhők között: a Dunát, a Margitszigetet, az országházat és a budai hegyeket, ahogy egyszer gyermekkorá­ban látta, amikor a Margithíd budai oldalán leesett biciklijéről és egy kocsi alá gurult. Feje nagyot koppant a híd kövezetén. Most megint hallotta ezt a koppanást. Ezzel az utolsó hang­gal és ezzel az utolsó vízióval hosszú időre el­búcsúzott mindentől. Hónapokig nyomta az ágyat és félkarral került ki a kórházból. Mikor vágták le a mási­kat, nem is tudta. Sokáig feküdt maga tudat­lanul és amikor lassan-lassan eszmélni kez­dett, hiába próbált visszaemlékezni, nem bírt áthatolni azon az ürességen, amely feketén hullámzott mögötte. Felröppenő gondolatai és tűnődései erőtlenül zuhantak vissza ebbe a fe­kete semmibe. Ilyenkor mindig azt érezte, hogy ő maga zuhan valami feneketlen mély­ségbe, amelyből nincs föltápászkodó. Be­hunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, mintha minden tagját összetörte volna és hosszú ká­lhidásokba sü­lyedt, amelyeket rémült fölriadás szakított meg olykor-olykor. Zavaros, ijesztő álmok robbantották ki ezt a fölriadást, titokza­tos alakok keringtek körülötte mind szűkebb körben és fenyegetőn kapkodtak a torka felé. Legszemtelenebb a vak ember volt, az minden­nap fölkereste, messziről hallatszott már, ho­gyan kopog botja a folyosó kövezetén. Látha­tatlan kéz hárított el útjából minden akadályt. Biztos lépéssel közeledett feléje, ráült a lá­bára, vak szemével a fekete pápaszem alól kegyetlenül nézett rá és botjával szurkálni kezdte. Karmel nyöszörögve nyitotta ki a szemét és nagyot lélegzett, amikor észrevette, hogy a vak ember csontos, csupasz pofája he­lyett Lujza nővér enyhén bajuszos, jóságos kerek arca hajlik föléje. — Roszat álmodott! — Roszat. Mindig ugyanaz a kérdés, mindig ugyanaz a felelet! Mindig roszat álmodott. Hol azt, hogy négylovas hintón hajt Európából Ame­rikába, ahol két bátyja él; ő ül a bakon, a négy ló fújva, prüszkölve vágtat az óceán hul­lámain, patájuk alatt porzik a zöld víz, már a Szabadságszobrot is látja, amikor valaki há­tulról lenyomja a vállát és a fogat elsüllyed. Ki ült mögötte az üres kocsiban­? És lehet ezt így, egyszerre, ok nélkül, akkor, amikor az em­ber majdnem partra lép már? Ez az álma gyakran ismétlődött, úgy befészkelte magát az agyába, mint makacs kísértet az omla­dozó romba. Míg a láz fűtötte élesen és téve­désmentesen érezte, hogy teste, mint valami izzó lepény, lelaposodva és a végtelenségbe elnyúlva lebeg a levegőben, feje pedig, óriási ­­ ­Ferenc s amely megjelenése másnapján Fe­renc József asztalán van. A Pesti Napló ak­kori irányítója báró Kemény Zsigmond, min­den magyar újságíró örök dicsősége és büsz­kesége; a szerkesztőség tagjai a társadalmi szélrózsa minden irányából jönnek össze, de valamennyit ugyanaz­ a magyar élet hajtja előre. Még valami furcsa átmeneti típus ez, a 48 előtti idők újságírója és a modern újságíró közt, és mint ahogy a régi Athénről beszélik, hogy minden foglalkozást megnemesített, a Pesti Napló hasábjain kapja nemeslevelét a modern magyar újságíró. Újságíró-ősünk, Pánczél Lajos, még arról panaszkodik a Magyar Merkuriusban, hogy harlekinnek né­zik az újságírót, »fetsegőnek, hogy »az asszonyok egy frízért többre bezsidnek, mint egy ujjságírtót«, — a kiegyezés korabeli Pesti Napló munkatársa már közéleti tekintély, a legkisebb újdondász is komoly és művelt úr s nem az a »graeculus esuriens«, akinek a ma­gyar újságírás paleontologikus­ korszakában az újságírót nézik valamiféle furcsa vegyü­letnek, »elfusserált« vagy »elkracholt« exisz­tenciának, aki kötéltáncos, gramatikus, bölcs és pletykahordó, klasszikus ripacs és széllel­bélelt senki. A Pesti Napló fejlődéstörténeté­ben az újságírás hivatássá és művészetté lesz , és az újság az a nemzeti intézmény lesz, aminek az angol politikusok évtizedeken át a Tim­est mondták. Volt úgy, hogy pártok­hoz tartozott, volt úgy, hogy egy politikus volt pártvezére,­­ ma a Pesti Napló pártve­zére, a nemzet, a Pesti Napló pártja, az az olvasóközönség, amely a Pesti Naplóval együtt harcol mindenért, ami magyar erő és szépség, mindenért, ami Nagy-Magyarorszá­got visszahozza. A Pesti Napló hasábjain fejlődik, zsino­sodik és tisztul a magyar nyelv; ma már ma­gyar irodalomtörténet »regényfolytatásai­nak« története: Jókai Mórtól Móricz Zsig­mondig;­ régi lappéldányokon elsárguló novel­lái azóta tízezer és tízezer díszpéldányba kötve járják az országot s az időt; kis karco­latainak. Tarka Krónikáinak szerzői, mint Molnár Ferenc, világhírű írók lettek. Általá­ban mennyi hírnek és mennyi politikai és köz­gazdasági, irodalmi és művészi dicsőségnek szülőföldje a Pesti Napló é s mennyi ötlet, mennyi zsenialitás tűnt le benne ismeretlenül, mennyi munka, nyomtalanul, mennyi érték: gazdátlanul, mennyi ambíciónak, tudásnak, szellemnek és léleknek jeltelen tömegsírja az a 79 évfolyam! A Pesti Napló végigkíséri a modern Nagy-Magyarország kialakulását, pártállása változik,­­ politikája változatlanul: a mi­nél nacionalistább és minél demokratikusbb magyarság. Világos után születik és a Trianon utáni korszakban lép nyolcvanadik évfolya­mába. Szava messzehangzó minden sorsfordu­latban, hangjában a magyar­ intelligencia gondolat- és érzésvilága tör föl. Siralmas Krónika, volt Világos után, bi­zony Siralmas Krónika Trianon után is, — akkor is, most is kereste az utat, amely a nyo­morúságok éjszakájából kivezet és az éjszaká­ban a Pesti Napló nem a szenzáció fáklyája­ként lobog, de olyan lángként, amelyet Ke­mény Zsigmond szent ujjai gyújtottak meg, amikor kimondotta a Pesti Napló­ban a szót, hogy:­ »vissza kell térni 1848-hoz«. Ma is azt mondja a Pesti Napló, hogy vissza kell térni 1848-hoz, ma is annak a Kemény Zsigmond­nak a hagyományait képviseli, akiről Gyulai Pál azt mondotta, hogy: »lapjában, a Pesti Naplóban mindig tudta, mit, hogyan és mi­kor kell megírni«. Nemcsak­ visszhang volt a Pesti Napló, amely az erdő zúgását visszaadta, de hang is, amely belekiáltott az erdőbe. Mennyi igazság élt a magyar nép lelkében, amelyet a Pesti Napló juttatott kifejezésre. Ura tudott lenni a közhangulatnak anélkül, hogy rabszolgája lett volna. Érvelése és kapacitációja, vagy agi­tációja sohasem hipnózis, sohasem demagógia, sohasem szuggesztió s a lélek tőrbecsalása, — mindig csak meggyőzés és mindig lovagias tisztelettel és meghajlással az ellenfél és ellen­vélemény előtt. Hosszú évtizedeken át infor­málja a közönséget mindarról, ami történt és aminek történnie kellene, — az elnyomatás vagy a cenzúra idején sokszor azonban nem az információnak, hanem az in­formátlanság­nak és in­formálhatatlanságnak tragikus esz­köze, kárára nemcsak a sajtószabadságnak, de kárára a sajtószabadságtól elválaszthatatlan magyar nemzetv üdöknek. Reformkorszakok zajlottak le a Pesti Napló körül, sokszor a Pesti Napló által, néha évtizedeken át, néha huszonnégy órákon át. Most, mikor a Pesti Napló nyolcvanadik évfolyamába lép, egész más a lap szerkesztése és lapelőállítási technikája. A Pesti Napló élén haladt ennek a technikai fejlődésne­k, de ez a technizálódás nem gépesítette el a Pesti Napló lelkét, lélekben rendületlenül és válto­zatlanul színmagyar és európai, mint akkor. Minden nappal újabb és modernebb. De mint ahogy a catalaunumi csatáról beszélik, hogy a világraszóló tusakodásban az elhunytak lelkei még sokáig harcoltak haláluk után, a Pesti Napló modern újságíró gárdájának ol­dalán és élén harcol ma is a Pesti Napló ha­talmas újságírói grande armee-­jának lelke, s a szerkesztőségi íróasztalok tintatartóiból ma is ugyanaz a láz száll föl, amely hetvenkilenc esztendeje forralja az újságírók fejét: a mai gyarságért és haladásért való harcra. * A mai nappal a Pesti Napló nyolcvanadik évfolyamába lép, de az újságok fiziológiája egészen más, mint a többi szerves lényé. A nyolcvanadik évfolyamában nem öregebb, de fiatalabb, mint valaha. A nyolcvanadik év­folyama nem­ jelenti a nyolcvanadik betöltött évet, ez majd 1930-cal (1930 március 9-én) jön el s akkor talán megállhatunk egy órára is, részletesen­ elmondva, hogy' élt, hogy' dolgo­zott, hogy' munkálkodott a Pesti Napló, mi­közben egyre több ifjúsággal és örökifjúság­gal, egyre több lendülettel a nyolcadik évtized hágójára ért. Mi ennek az örökifjúságnak titka? Újság­író politikusok, művészek sokszor összebúj­nak, hogy »kellene egy lapot csinálni« és »legfőbb ideje volna már egy lapot csinálni, amelyben mindent meg lehet írni«. A Pesti­ Napló­nak az a titka, hogy a Pesti Napló az az új lap, amelyet minden reggelre újból meg­alapítanak, megcsinálnak, amelyben mindent megírnak, ami igazság és amelyben nem hall­gatnak el semmit, ami igazság. De mit beszélünk annyit a magunk dolgán ról! A nagyapák, apák és fiúk élete hatalmas láncolatában napról-napra beállított a ki­hordó a Pesti Napló­val: élete­ valamennyiö­tök előtt zajlik le, ismerkedési estélye a kö­zönséggel, hetvenkilenc esztendő előtt zaj­lot­t le, újat nem lehet mondani régi életéről sem. Mai élete fut a mai nappal, nem is állítjuk meg tovább, nem is beszélünk róla többet itt, a nyolcvanadik évfolyam legelső oldalán,­­ siessünk, olvasd és lapozz tovább...

Next