Pesti Napló, 1929. szeptember (80. évfolyam, 197–221. szám)
1929-09-01 / 197. szám
Vasárnapi szám — Ára 32 fillér Budapest, 1929 80. évfolyam 197. szám Vasárnap, szeptember 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra .... 4 pengő Negyedévre ... 10 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon. 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG! Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL: Erzsébet körút 18—20. sa, TELEFON : József 455—50-től 56-ig. József 464-18, J. 464-19. Szerkesztőség Bécsben:I., Kohlmarkt 7. Amíg az ember eljut Sopronig írta: gróf KLEBELSBERG KUNO Az útirajz, amely egészen külön irodalmi műfajjá fejlődött, és sokszor önálló könyvvé bővül, talán csak legújabban veszített valamit jelentőségéből, mióta az emberek annyit utaznak, hogy maguk akarnak közvetlen útiélményeket és nem elégesznek meg mások impresszióinak olvasásával. De most nem az inkább szépirodalmi útirajzokra gondolok, hanem arra a fajtájú leírásra, mint aminek Széchenyi feljegyzései külföldi útjairól, vagy Kazinczy írásai erdélyi, meg pannonhalmi útjáról, — olyan útleírókra, akiket megfigyelésre nem az irodalmi érdeklődés, hanem hazafias, vagy ha úgy tetszik, politikai szempontok vezettek. A magyar nemzet fejlődésének klasszikus korában Széchenyi és Kazinczy — az első inkább odakint, a másik túlnyomólag idehaza — nagy dolgokat keresett és emelkedett szempontokból ítélt meg. De ha a modern ember utazik, az kisszerűbb korunkban kisebb dolgokra is felfigyel és apróbb szempontokat sem vet meg, mert a tömegjelenségekkel számoló XIX. század megtanított bennünket arra, hogy kis dolgokból rakódnak össze a nagyok, amint a koralsziget is sokmilliárd kis állat testecskéjéből gyűlvén fel, kiemelkedik avizekből. Épp-mi a kis dolgok megfigyeléséből meríthetünk mi magyarok nagy hasznot. Nagy elgondolásaink, terveink és koncepcióink ugyanis rendesen szépek szoktak lenni, de azután a kivitelnél, a végrehajtásnál, ahol sok kicsinyes, szűk látókörű, laza, lusta ember kapcsolódik be, már megmutatkoznak a bajok. De éppen ez a tény az, amely a mindennapi leletet megkeserítheti, sőt a közviszonyok tűrhetetlenségének érzését is felkelti. Hasztalan kínálnak fel a vendégnek rézveretű és fabera-teástt széles Mária Terézia-korabeli ágyat, ha az tele van férgekkel. A drága ágy minden szépsége nem kárpótol azért, hogy a parányi állatok csípése megkeserítette az éjszakát. És a magyar életben mennyi az ilyen apró poloskacsípés! A bajok forrása az esetek 90 százalékában nem rosszakarat, hanyagság, lustaság, hanem a hozzáértés s a kultúra hiánya, szűk látókör, belső igénytelenség, filiszterség és mindaz, ami ezzel rokon. Autón megindulok Tihanyon át Sopronba, közben is elintéznivaló dolgaim vannak. Már a Belvárosban is megakad a szemem azon, hogy az üzletek homlokzatát valamol faszekrényféle borítja, amely talán gondosabb asztalos- és mázolómunka eredménye,a de mentől kijjebb megyünk a fővárosból, annál ormótlanabb a szerkezet és rikítóbbak a színek. Nemrégen megkérdeztem egy belvárosi kereskedő ismerősömet, miért biggyesztik oda a házak földszinti homlokzatára ezeket a fakonstrukciókat, melyek valósággal széttépik a homlokzat egységes képét ? Az első emelettől felfelé gót, renesszánsz, bárok, vagy szecessziós formák vannak, amelyek bizonyos egységet alkotnak, lemn ellenben mindezzel semmi összefüggésben nem álló faépítmények, amelyek még ugyanazon a házon is különfélék. A Rákóczi úton és körutainkon is már bántó az a zagyvaság, de még rettenetesebb egy-egy kávémérés vagy borbélyműhely ilyen fahomlokzata kifelé, kijjebb, ha a Dunántúl felé igyekszünk. Kereskedőbarátom azt válaszolja, hogy ezen nemigen gondolkoznak az emberek, s ha valaki boltot nyit, magától értetődik, hogy új kirakatszekrényt rendel, vagy a meglevőt átalakítja, az iparosok már kész tervvel jönnek és tisztességes bolt becsületéhez tartozónak vélik, hogy effélét csináljanak vagy átalakítsanak. Annyira megszokták ezt az ízléstelenséget, hogy szinte automatikusan megy a dolog. No meg az is belejátszik az egészbe, hogy a műépítész által tervezett kirakatszerű nyílásokat keveslik s a köztük mutatkozó területeket k is feliratok, vagy üvegtárlók beiktatására ki akarják használni. Annyi bizonyos, hogyha a háznak boldog tulajdonosa lennék, nem engedném meg, hogy a homlokzatot így elbutítsák. A tervező műépítészeknek pedig arra kellene törekedniök, hogy miképpen nyissák meg a földszintnek az utcára nyíló falát annyira, hogy a kirakat számára elegendő legyen a terület és ne kelljen azt ilyen faszerkezetek beiktatásával mesterségesen megnagyítani. Az asztalosok és mázosok szakiskolájában viszont tanítani kellene, hogy egy ilyen konstrukció nem önálló dolog, hanem formában és színben összhangban kell lennie a házzal. Miközben kétségbeesem egy kávémérés és egy borbélyműhely kirakatán és meggyártom a rossz szót: kirakat-esztétika, már kinn is vagyok Budafokon, ott járok, ahol a hegy foka kinyúlik a Dunához. Egész Dunántúl kocsiforgalma összetorlódik Budafok és a különféle Tétények főutcáin. Bizony keskeny útvonal, különösen mióta ennyire megélénkült a személy- és teherforgalom. De utóvégre azt már megszoktuk, hogy az országútjaink átvezetnek falvaink keskenyke uccáin és az átrobogó járművek tuberkulótikus porba temetik az egész falut. Kérdezzék csak meg az érdemes Johan Bélát, közegészségügyi intézetünk igazgatóját, hogy mennyiféle életveszedelem szállong ebben a felvert porban. Mondom, ezt már megszoktuk. De itt a helyzet túlmegy a megszokott rosszon, mert megengedték, hogy annak a különben is elég keskeny útvonalnak a felét, amelyen végiggurul a Dunántúl egész forgalma, két villamos sínpár is igénybe vegye. Józan fővel azt gondolhatnád, olvasóm, hogy a sínek közét kikövezték úgy, mint Budapest utcáin, ahol a sínek fölött kocsi, autó kerülhet, elmehet. Tévedsz! A sínek az utca egyik oldalán úgy futnak, mint a rendes vasút, előbb kőtöltés, azután szállák, majd magasan kiállnak a sínek. Öt-hat méter szélességben bonyolódik le így a járműforgalom, kerülni nem lehet, kocsisok és sofőrök okolódzása, ordítozása, káromkodása harsog. Homérosszal szólva, az eget verdesi a lárma. Közben négy vasúti sorompón haladunk át, az egyik éppen kettős is. Fogadást nyertem, hogy 25 autó közül csak 5 tudott a négy sorompón átjutni, úgyhogy legalább egy helyen ne kellett volna várakozni. Néha tolatnak, akkor az ácsorgás persze tovább tart és hogy az öröm teljes legyen, a mozdonyvezető nagyot nevet az időközben felszaporodott veszteglő kocsitáboron. Míg kijutunk Érdig, több időt vesztettünk, mint amennyit az utazás Érdtől Fehérvárig igényel. De ha azt hiszed olvasóm, hogy nekilendülve Érdnél a szép autósztrádán most már zavartalanul jutsz le a Balatonhoz, nagyon tévedsz. .Nem mehetsz 20 kilométert egyfolytában és máris álljt intenek, egy-egy kiragadott útszakaszon dolgoznak. Fehérvár és Polgárdi közt oly óriásit kell kerülni, hogy az utas rezignálva mond le a rövid balatoni út használatáról, inkább Veszprémen át veszi az útját Fürednek. A balatoni fürdőigény elég rövid, alig nyolc hét, az útépítési kampány ellenben kora tavasszal kezdődik és késő ősszel végződik. Miért dolgoznak a balatoni úton éppen az alatt a nyolc hét alatt? Nagyszerű az, ami útépítés terén Magyarországon az utolsó öt évben történt. De a közönség nem ezt az összteljesítményt látja, ezt csak akkor lehetne plasztikusan áttekinteni, ha repülőgépen keringenénk az ország fölött — az egyszerű polgár, az utas csak azt látja, hogy megakad Promontornál, hogy rengeteg sokszor van leeresztve Téténynél a vasúti sorompó, hogy minduntalan megakasztják és az útépítés miatt nagy kerülőket kell tenni. Így rakódik össze az apró kellemetlenségekből a kedvezőtlen közhangulat és ilyen impressziók hatása alatt ítélik meg sokan igazságtalanul, ferdén az öt év alatt lefolyt hatalmas útépítési munkát. Megyünk tovább. A Dunántúl útrendszere sokhelyütt komplikált, gyakori a keresztút, szétágazás és elágazás. Egyik megyében pompás nyilas táblák igazítanak el és a falvak végén a tábla a község nevével van ellátva. De másutt mindennek nyoma sincs. A kocsi, autó kilométereket szalad rossz irányban. Megint csupa apró dolog, amin kis költséggel könnyű segíteni, az egész csak indolencia dolga. Tanulság: a külföldit is megragadja a magyar nagyvonalúság, királyi várunk, parlamentünk, a fővárosi Dunapartok, a Tisza szabályozása, a koncepcióink, programjaink megkapóan nagyszerűek, de ha már az ezresbankót aprópénzre kell váltani, ha a nagyról a kicsire kell leszállni, ha a részletekre kerül a dolog, akkor gyakran sok minden akadozik, súrlódik, csikorog. Mire a kultuszminiszter, eljut Sopronig, még világosabban áll előtte, hogy a magyar nemzetnevelés egyik fő pontjának kell lenni, hogy az aprólékos pontosságra és gondosságra is rászoktassuk az embereket.