Pesti Napló, 1929. november (80. évfolyam, 249–273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

Ünnepi szám — Ára Budapest, 1929 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . ..— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap . .... 32 fillér Bér Budapest és Európa heti rádióműsora 80. évfolyam 249. szám Péntek, november 1 FESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG, Rákóczi út 51. szám. KIADÓHIVATAL? Erzsébet körút 18—20. sz. TELEFON , Jóssal 455—50-től 56-ig, József 464-18, J. 464—19. Szerkeszteség Bécsbern L. Wiehlmarkt 7. Mi sürgősebb? Igen, ez most a kérdés, hogy mi sürgősebb, mi az igazi napirendi tárgy: a rémhír-e, amely a diktatúrás mesék zenélőórájában ketyeg, avagy a jóvátételi kérdés. A diktatúra mondvacsinált veszedelme-e, avagy a jóvátételi kérdés, amely nem mondvacsinált veszedelem, de igazi lehet , hogyha nem volna meg ebben a kérdésben az az impozáns nemzeti egység, amely szerencsére valóban megvan. Mindenesetre nagy lelkierőre vall, ha ezekben az időkben, amikor néha szinte drámai feszültségű a gazdasági helyzet, mendemondákat tűznek napirendre... mendemondákat, amelyek időnként felröppennek és mindig újból eltűnnek, mendemondákat, amelyek azonban csak akkor kezdenek igazán nyugtalanítóak lenni, hogyha komoly emberek által, komoly formában, akár a visszautasításnak formájában is, de a komolyanvétel rangjára emeltetnek. A jóvátételi kérdés mögött súlyos támadások, hogy ne mondjuk, életveszélyes támadások fenyegetik egész közgazdasági életünket, amely hogy az utóbbi időkben milyen kríziseken ment keresztül, valamennyien tudjuk. Erről kell beszélni— márcsak azért is, mert erről beszél az egész világsajtó is, sajnos, több informáltsággal, több tárgyismerettel, vagy legalábbis a tárgyismeretnek több látszatával, mint amennyi a magyar nagyközönségnek rendelkezésére állt. Amikor evvel a kérdéssel állunk szemben, akkor a politikának egyetlenegy feladata van és ez: tömöríteni az ország erejét, felfegyverezni mintegy pszichológiailag is a közvéleményt az egységes ellenállásra; itt igazán nem lehet különbség pártok közt és politikusok közt, kormány és ellenzék, beavatott és nem beavatott, jobboldal és baloldal, liberális és reakcionárius itt nem képviselhet különvéleményt, itt csak egy vélemény lehet, és ez az egy vélemény az, hogy ez az ország, amelyet feldaraboltak, elszegényítettek, semmiféle újabb megterhelést nem bír. Lehetetlen, hogy ez az álláspont ne méltányoltassék a nemzetközi fórumokon sem, végre az utolsó évtized egész fejlődése arra irányul, hogy egy tisztultabb nemzetközi jogrend szabályozza a háború utáni Európa életét, de ez a tisztult jogrend mindent inkább jelenthet, mint azt a sarcolást, azt a zsákmányjogot, amely egy ilyen »keleti jóvátételi« tendenciákban lappang. Mellettünk van a gazdasági helyzet minden ténye, mellettünk a jog és az igazság, mellettünk minden morális erő, mindennek érvényesülni is kell s az érvényesülni fog, hogyha, meg nem inog az az egységfront, amely máris kialakult az országban, spontán, minden külön kezdeményezés, vagy szervezés nélkül. Mi meg vagyunk győződve, hogy ez az egység mindvégig meg is marad, — de hogy legyenek erről meggyőződve odakünn, hogyha olyasféle impressziókat meríthetnek, hogy itt »diktatúrás törekvések« vannak a levegőben, ennélfogva tehát a politikai élet ereje szétforgácsolódik a diktatúra körül való principiális küzdelmekben. Mindenki tudja, hogy ilyen küzdelmek nincsenek s nem kellett hozzá a beavatott hely nyilatkozata sem, a hogy tudjuk, hogy »beszélni sem lehet ilyen kalandokról«; persze, hogy beszélni sem lehet, aminthogy nem is beszélnek, legalábbis komolyan nem, legfeljebb: suttognak, mint ahogy minden időben, minden országban, minden politikai életben suttogtak dolgokról, amiknek semmi alapjuk nincs, eseményekről, amelyek nem történtek meg, tervekről, amelyeket senki sem forgat a fejében, boszorkányokról, amelyek nincsenek s abszurdumokról, amelyek csak szóvátételük által vannak. * A konszolidáció ereje és hatalma sokkal biztosabb, semhogy bármiféle diktatúrás törekvésről akárcsak álmodni is lehessen — itt nálunk, ahol már volt egyszer néhány hónapos diktatúra s jórészt még ma is attól koldulunk. Itt semmiféle diktatúráról, se szélsőjobboldalról, se szélsőbaloldalról beszélni nem lehet, még csak gondolni sem lehet rá, — ellenkezőleg, a tendencia a több szabadság felé vezet, a diktatúra utáni állapotok nyomorúságaiból és minden józan ember tudja, hogy amennyiben valami politikumra mégis szükség lehet a súlyos, gazdasági helyzet megoldásában, az a politikum nem a diktatúra, ij nem az erőteljes tempójú demokrácia. De és most csakis és egyedül a közgazdasági kérdések megoldásáról van szó s arról, hogy az amúgyis nehéz közgazdasági helyzet ne bonyolódjon a jóvátételi kérdéssel. » Politikum«ra most igazán nincs eminens szükség, még a pletykák formájában sem, még mendemondák formájában sem, még a mendemondák napirendrehozásának és elhessegetésének formájában sem, még abban a formában sem, hogy felhívjuk a figyelmet a diktatúrás mendemondákra, amelyeket legtöbben csak akkor vesznek észre, mikor nagyon jóhiszeműen és nagyon szükségtelenül — felhívták rá a figyelmet. Fertályos ének Novemberi fertály, társzekerek az utcán, gazdát cserélő lakások, bolthelyiségek. Mint a békében — mondanák sokan. De a különbség a két november között akkora, mint a két — a háború előtti és a háború utáni— béke között. Akkor a termő és termelő, megújhodó és megújító élet ült azokon a társzekereken és bútoros kocsikon. Akkor a reménység költözött azokba az új lakásokba és a kereskedő, ha bolthelyiséget cserélt vagy újat bérelt, tette azt egy felfokozottabb élet, nagyobb haszon, több forgalom reményében. Akkor, a lakások tágultak, a bolthelyiségek pedig egyformán teltek meg portékával, vevővel, pénzzel. A kasszát nemcsak kiadás terhelte, hanem bevétel is gyarapította. Voltak tisztességes egyensúlyok és becsületes pluszok. Az emberi verejték felváltódott jólétre, nyugalomra, örömre. Munkának és igyekvésnek volt értelme. Nagyobb lakásokat, tágasabb bolthelyiségeket kerestek az emberek. Ma összehúzózkodnak. A cserék kisebbedést jelentenek. Összeszorulást és összeszorítást. Éves lakásokat felparcelláznak nyomorúságos albérletekre. Jön a tél és a lakások egy részét lezárják, az otthon felét üzemen kívül helyezik, hogy így takarítsanak a fűtésen. Bolthelyiségekből kimegy a régi tulajdonos, de nem jön helyébe új. Cégtáblák kialszanak. A város legforgalmasabb utcáiban, kereskedelmi gócpontjain megjelenik az »Ez a bolthelyiség azonnal kiadó" szövegű plakátocska és ott éktelenkedik néha félévekig. Mert »azonnal«, az ma hat hónapokat is jelent, ha nem többet. Senki sem siet üzleti helyiséget bérelni. ,Hát még tágítani® Örül az, aki meg tud maradni a régiben és azt ha adósságok, ha álmatlan éjszakák árán is, de úgy ahogy fentartani. A magyar élet összezsugorodott. A magyar munkából robot lett. És robotol nemcsak a bérmunkás, a fixes alkalmazott, de a valamikor irigyelt önálló vállalkozó is. Az, aki valamikor a maga ura volt és aki ma gondjainak és hitelezőinek rabszolgája. Mert keserves a sorsa ma annak, aki szombatonként munkásokat kifizetni, elsején fixumokat folyósítani kénytelen. Aki felelős nemcsak a maga, hanem a más családjáért. Nemcsak a maga, hanem a más kenyeréért. Aki egészhéten vagy egész hónapon át munkát inkasszált, amit most honorálnia kell. És hozzá milyen munkát? Tisztességeset, az igaz, de olyant, amelynek eredményét ő nem tudja értékesíteni. És ha igen, milyen rosszul és micsoda terminusokra. Az a vállalkozó már szombaton, már elsején tartozik munkabért és hivatali fizetést folyósítani. A kifizetési kassza kell hogy prompt működjék. De amíg ő pénzt lát azért az áruért, amibe pénzt befektetett! És micsoda részletekben látja ezt a pénzt. Mennyi felszólítás, kellemetlenség és kellemetlenkedés árán. Micsoda engedményeket kell tennie egy kis készpénzinkasszó körül és mire azt a készpénzt kézhez vette, már rég nem az övé. Tartozik vele tíz helyre is. Részletekből részleteket törleszt. Az ilyen inkasszókon csak könny van, öröm benne semmi és ami fő, hiányzik a pénzből annak régi termékeny és termékenyítő ereje. Azelőtt, ha pénzek befolytak, arra lehetett gondolni, hogy ezekből a pénzekből tágítják az üzemet, újabb befektetéseket eszközölnek. Sok éves programok születtek így, nagy vállalkozások, egészséges társulások. Ma? Mindenki örül, ha abból a kis pénzből, amit kínkeservesen behajtott, meg tudja menteni a holnapját. »Iyélekzethez jutni«. •— ez ma az egyedüli fontos és az egyedüli lehetséges. Évekre előre gondolni senki sem tud, senki sem mer. Sem az a kis- iparos vagy kiskereskedő, sem az az úgynevezett mammutvállalat.. Mert csak a méretek különbözők, de a gondok percentualitása egyforma. Mindenkinek piont ugyanazok a százalékok hiányoznak, amelyek régebben a nyugalmat, a gyarapodást, az egyensúlyt, az új lehetőségeket jelentették. Az egyiknek húsz pengő hiányzik, a másiknak húszezer. De az a húsz és az a húszezer, ami neki dukál és ami neki azelőtt meg is volt fejfájás és csalás nélkül, egyedül munkája, igyekvése, ütközetben vitt rizikója révén. Inkasszó. Van olyan vállalat is és nem is egy és nem is legutolsó, amely eleve is reménytelenül dolgozik. Amelyik tudja, hogy az az inkasszó, még ha fillérnyi és percnyi pontossággal is befolyik, csak ráfizetést jelent. Van vállalat, amely »dumping« árakkal dolgozik, az árut termelési költségeken aluli nívón dobja piacra, csak azért, hogy üzemét egyáltalán fentarthassa. Amelyik raktáron fekvő nyersanyagát, azelőtt legfőbb aktiváját, egyszerűen leírta és most feldolgoztatja azt és kilöki önköltségi áron alul csak azért, hogy továbbra is tudjon fizetni munkást és tisztviselőt és hogy fentarthasson egy céget, amely kezd fikcióvá válni. Maga rontja a piacot, hogy megőrizze a látszatot. Azért, hogy itt egyáltalán piac legyen és ebben az elkeseredett kampányban feléli azt, amit évtizedek szorgalma és szerencséje felhalmozott. Most arat a háború igazán. Inkasszálja az emberi időt, emberi verejtéket, emberi idegeket. Gondtalan álmokat él, makulátlan becsületeket inkasszál, vállalatokat és exiszten-