Pesti Napló, 1930. január (81. évfolyam, 1–25. szám)
1930-01-29 / 23. szám
Csütörtök PESTI NAPLÓ 1931 január 30 694 A PESTI NAPLÓ REGÉNYEI A GYEREK IS ÍRTA: BIBÓ LAJOS A kocsi elvágta magától, aztán hatalmasat zökkenve megállott. Zorinác meghemperedett a földön. Húsz kar nyúlt le egyszerre érte és fölemelték. — Megütötte magát? Eltört valamije? — tapogatták körül a dermesztő iszonyai föllélegzésével. Valaki hátulról előreszólt : — Én láttam. Azért ütötte el, mert a gyereket akarta megmenteni. Rendőr jött, felírta, a nevét, aztán a tömeg eloszlott. A gyerek arca fehér volt, mint a fal, a szemében halálos rémület reszketett. — Jaj Istenem... — szivárgott belőle a sírás. — Csak anyuka meg ne tudja, mert akkor nem enged el többet apukával. Zorinác magához ölelte. Nem a testével, hanem a lelkével védve indult meg vele. — Megijedtél? — Meg... — Na ne félj, ne reszkess, nem történt semmi... — mondta még mindig lihegve. Leporolta a ruháját, rendbeszedte magát, aztán megállította a gyereket. — Várj... Most ment ki csak a lábából az erő, s csak most öntötte el a veríték. A gyerek újra megszeppent: — Fáj valamije apukának® Zorinác elhaló hangon mondta: Nem... Nem fáj semmim... Csak fel-lélekzettem. De bent a gyomrában továbbra is ott maradt a remegés. Ebéd után elrohant és este gramofonnal tért vissza. A gyerek tapsolt örömében. — Azt is megengedi apjuka, hogy játszszam rajta? Zorinác megsimogatta: — Persze. Neked hoztam. A lány nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Egy év óta ma látta először mosolyogni. A fonográfot filmfelszerelés, majd bicikli követte. Zorinác régi kedve két hét alatt teljesen visszatért. Esténként, amikor együtt ültek, lerajzolta a gyereket és elébe tartva a papírlapot, tréfás hízelkedéssel megkérdezte tőle: — Kinek a füle ez? A gyerek nevetett: — Az enyém! Az esküvő előtti, napon, mielőtt eltávozott a hivatalából, benézett néhány percre Horváthoz. — Nos, úgy látom, lassan mégis csak színre kapsz — mustrálta az végig. Zorinác maga is bizonykodott: — Igen. Magam is érzem. Azt hiszem, végrejó nyomonvagyok. Horváthnak felcsillant a szeme: — Megtaláltad az apát? — Azt nem, hanem , a megoldást. Ki fogom játszani őket. Horváth legyintett: — Ne ravaszkodj, ne törd a fejed folytonosan csapdákon, hanem áss ki már belőlük, vagy máshonnan valami pozitívumot. Pozitívumot, érted? Eredj el az anyakönyvi hivatalba, nézd meg a születés adatait, beszélj Terinek a régi lakásadónőjével, szóval teremts már egyszer valami pozitív alapot, amin elindulhatsz. Zorinác a vállára tette a kezét és a szeme mélyére nézett. — Gondolod, hogy ezzel a pozitívummal elérek valamit? — mondta elváltozott hangon. — Természetesen. Zorinác elköszönt tőle*. Futtat» haza.,A leány már türelmetlenül várta. El kell szaladnom ... — mondta. Holnap ők is ott akarnak lenni az esküvőnkön. Zorinác siettette: — Helyes. Ebédeljen meg, aztán menjen. Fő a pozitívum, — rándult mosolyra a szája széle. A leány bekapta a levest, evett néhány, falat húst s már szaladt is. —Vigyázzon Zoltánkára! — szólt viasza az ajtóból. Zorinác utána kiáltott: — Mikor jön haza? — Nyolcra. Zorinác megvárta, amíg elmegy. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a tükör elé állt, lesimította a haját, megigazította a nyakkendőjét, majd megfordult, körültekintett, aztán bement a fürdőszobába. Motoszkált bent egy darabig, aztán nevetve kijött. A gyerek már ott ült az asztalnál. Körbe kirakta maga elé a rajzeszközeit, a kihegyezett ceruzát, a vonalzót, a gumit, a körzőket, s a rajzlap fölé hajolva, csendben dolgozott. Háttal ült, Zorinác nem látott mást belőle, csupán vékony, inas nyakát és két előrehajló nagy fülét! Többre nem is volt kíváncsi. A lábában reszkető hideg oldódott fel, de az a nyirkos hidegség, amiről nem lehetett megállapítani, hogy az izmot szaggatja-e, vagy pedig a csontot és az idegeket — ahogy feljebb ért, egyre jobban melegedett, s mire eljutott a szívéig, már nem is fájt. Várt néhány pillanatig, akkor kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, hogy szemmel tarthassa és láthassa a gyereket. A kezét a szájára szorította, hogy valahogy el ne nevesse magát és gyorsan fellépett a kád mellé készített kis székre. Azután felnyúlta a mennyezetbe erősített kampón lógó kötél hurkát, a nyakára illesztve, óvatos mozdulattal kirúgta maga alól a széket. A hurok megszorult a torkán, az arca egyszerre felfújódott és céklavörösre dagadt. De még mindig maradt annyi ereje, hogy feltársa a száját és kiöltse a nyelvét a gyerekre. — Be-e!... —hördült rá csúfondárosan. Az ajkán ott maradt a kamaszos fintor, a szemében a káröröm, az arcán a megelégedés kaján öröme, — a teste darabig még rángatódzott, vonaglott, • verdesett, aztán egyszerre kinyúlt, s a következő pillanatban •megcsendesedett. . Zorinác Vid megszűnt élni. (VÉGE.) MÁRTA, AKI MÁRIÁNAK SZÜLETETT IRTA: 59 SZIKRA (GRÓF TELEKI SÁNDORNÉ) — És én, tényleg annak vettem, — vallotta Teréz. Márta rábólintott. — Amiért is, közbe-közbe nagyokat sírva, elmeséltem neki a hajnali fájó, sértő és hajléktalanságba kergető tapasztalataimat. Azt, hogya házat még a mai nap folyamán elhagyom. Erősen fogadkoztam előtte. — Elmégy? Elhagyod? Ez mind szép. —• dünynyögte Ádám. — De hová? — Budapestre. Egy szállodába. — És azután? — Helyszerzőhöz. — És aztán? — Külföldre. Felolvasónőnek, társalkodónőnek vagy útitársnak... Ádám, mintha sem is hallott volna, soka-soká némán gondolkodott. Aztán felém fordult és a szemembe nézve azt kérdezte: — De ha már mindenáron menni akarsz valakihez, mért nem jönnél hozzám?... — Hozzád? — Igen ... Hozzám. Igaz, hogy ez nem a legegyszerűbb. Tudod, hogy mindig szívesen látlak. — Igen. De hozzád menni nem lehet csak úgy, mint egy helyszerzőhöz... — Ezt belátom, de azért mégis tőled függ, akarsz-e hozzám jönni — feleségül?... Kimondta. És én két kezem közé fogtam a fejét, és csókoltam az arcát, a szemét, a homlokát... ... És a száját, — fejezte be Márta:• mondatot, hogy legalább ne a tó! hallja ezt, aki boldog lett ettől a csóktól, örült, hogy a teát hozták, mert a háziasszonyi teendők elintézése közben ráért kissé megnyugodni. — Boldog? — kérdezte magától a rokonszenves arcú, nagyon is sovány, izgatott beszédű, fiatal asszonyt titkon figyelve. És különösen szemkifejezését vélte megváltozottnak. A hét hónap előtt még kérdő őztekintet most csaknem betegesen mohó, örökké éhes lobogással nézett a világba. Mintha tudatára eszmélt volna, hogy látják, sietett a régi, leányos kíváncsiskodás kedves mosolygásával körülnézni. De Mártát nem vezette ezzel félre. Inkább részvétet keltegetett. Mert lám, nem érzett most már iránta semmi ellenszenvet. Miért is érezne? Ami történt, annak így kellett történni. Most már tudta, hogy így. De, ha már úgy van minden, ahogy van, miért szenvedjen az is, aki semmiről sem tehet. — Mikor az imént beléptél, meglepett, hogy mennyivel karcsúbb vagy, mint pár hónappal ezelőtt, amikor először láttalak. — kezdte Márta a teáscsészével vendégéhez lépve. Teréz vállat vont: — Keveset alszom, talán azért. — Miért alszol keveset? Nem jó a szobád? — Dehogy nem, kitűnő, mint Boglárkőn minden. — És mégis? Szentendreyné nem felelt. Márta most a süteményt kínálta. — Említetted férjednek ! A halvány leginkább a hóka meghatározásnak megfel' * '-eskeny asszonyarcot, egyszerre pír borította: — Igen... Azaz nem... — hebegett Teréz és sietett mélyen lehajolni, hogy a földre csúszott kis tea kendőcske után keresgéljen. Márta nem faggatta. Minek is? Hisz egy különös megérzés, mintha csak betűvel írta volna ki számára a magyarázatot. — Láthatod, hogy ezt a kis finom, cingár aszszonykát olyan szenvedélyek emésztik, amilyenek a te testedet sohasem gyötörték. Azért-e, mert ilyennek vagy megalkotva? Vagy csak azért, mert Rombay Pálnak lettél a felesége ée nem a Szentendrey Ádámé? Nem tudhatod. De ha Teréz szerelemmel szereti Ádámot, — tűnődött tovább — és mégsem lel kielégülést a karjai között, akkor... De hiszen akkor Ádám ... Márta később nagyon szégyelte magát. De abban a percben csak a látszaton tudott uralkodni, ellenben ugyanakkor a derűs nyugalom álarca alatt mindent hatalmába kerítő öröme zengte, mint a harsona, de hiszen akkor Ádám nem is szereti őt úgy, ahogy engem szeretett volna! Még legfeljebb a tizedik képeslevelezőlap nézésénél tartottak, mikor Szentendrey és Bombay együtt léptek a szobába. — A lépcsőn találkoztunk, — magyarázta és mindnégyen éppen olyan nyugodtan itták a teát, szívták cigarettáikat, mint ugyanekkor néhány ezer más fogadószobában tíz vagy húszezer ember fizette Budapesten. Igen. Éppen úgy. Mingyárt, az uzsonna végeztével Bombay magyar szokás szerint, rögtön magának foglalta le Szentendrey társaságát. Tréfásesztelenséggel még vissza is szólt a teázó asztalhoz: — Tudom, hogy jobban szeretnek maguk között elbeszélgetni, hölgyeim. Mi csak zavarnánk őket, úgy-e Ádám? — Mert ahogy említettem neked barátom, — folytatta a lépcsőn megkezdett magyarázatait — már egy év óta van Bécsben a kamarási próbám és minden hozzávaló okmányom. De úgy látszik, alaposan megfeneklett. Ezért gondoltam hogy te, mint régi kamarás talán meg tudnád nekem mondani, hogy ki által... — és most a hangját suttogásra tompította. Márta addig se nagyon hallgatott arra, mert más érdekelte. Cigarettája füstfelhőjén át inkább vendégét tanulmányozta újra. »(Folytatása következik.)