Pesti Napló, 1930. január (81. évfolyam, 1–25. szám)

1930-01-29 / 23. szám

Csütörtök PESTI NAPLÓ 193­1 január 30 694 A PESTI NAPLÓ REGÉNYEI A GYEREK IS ÍRTA: BIBÓ LAJOS A kocsi elvágta magától, aztán hatalma­sat zökkenve megállott. Zorinác meghemperedett a földön. Húsz kar nyúlt le egyszerre érte és fölemelték. — Megütötte magát? Eltört valamije? — tapogatták körül a dermesztő iszonyai­ föl­lélegzésével. Valaki hátulról előreszólt : — Én láttam. Azért ütötte el, mert a gye­reket akarta megmenteni. Rendőr jött, felírta, a nevét, aztán a tömeg eloszlott. A gyerek arca fehér volt, mint a fal, a szemében halálos rémület reszketett. — Jaj Istenem... — szivárgott belőle a sírás. — Csak anyuka meg ne tudja, mert ak­kor nem enged el többet apukával. Zorinác magához ölelte. Nem a testével, hanem a lelkével védve indult meg vele. — Megijedtél? — Meg... — Na ne félj, ne reszkess, nem történt semmi... — mondta még mindig lihegve. Leporolta a ruháját, rendbeszedte magát, aztán megállította a gyereket. — Várj... Most ment ki csak a lábából az erő, s csak most öntötte el a veríték. A gyerek újra megszeppent: — Fáj valamije apukának® Zorinác elhaló hangon mondta: Nem... Nem fáj semmim... Csak fel-lélekzettem. De bent a gyomrában továbbra is ott ma­radt a remegés. Ebéd után elrohant és este gramofonnal tért vissza. A gyerek tapsolt örömében. — Azt is megengedi apjuka, hogy játsz­szam rajta? Zorinác megsimogatta: —­ Persze. Neked hoztam. A lány nem tudott hova lenni a csodálko­zástól. Egy év óta ma látta először moso­lyogni. A fonográfot filmfelszerelés, majd bi­cikli követte. Zorinác régi kedve két hét alatt teljesen visszatért. Esténként, amikor együtt ültek, leraj­zolta a gyereket és elébe tartva a papírlapot, tréfás hízelkedéssel megkérdezte tőle: — Kinek a füle ez? A gyerek nevetett: — Az enyém! Az esküvő előtti, napon, mielőtt eltávo­zott a hivatalából, benézett néhány percre Horváthoz. — Nos, úgy látom, lassan mégis csak színre kapsz — mustrálta az végig. Zorinác maga is bizonykodott: — Igen. Magam is érzem. Azt hiszem, végre­­jó nyomon­­vagyok. Horváthnak felcsillant a szeme: — Megtaláltad az apát? — Azt nem, hanem , a megoldást. Ki fo­gom játszani őket. Horváth legyintett: — Ne ravaszkodj, ne törd a fejed folyto­nosan csapdákon, hanem áss ki már belőlük, vagy máshonnan valami pozitívumot. Pozití­vumot, érted? Eredj el az anyakönyvi hiva­talba, nézd meg a születés adatait, beszélj Terinek a régi lakásadónőjével, szóval te­remts már egyszer valami pozitív alapot, amin elindulhatsz. Zorinác a vállára tette a kezét és a szeme mélyére nézett. — Gondolod, h­ogy ezzel a pozitívummal elérek valamit? — mondta elváltozott hangon. — Természetesen. Zorinác elköszönt tőle*. Futtat» haza.,A leány már türelmetlenül várta. El­ kell szaladnom ... — mondta. Holnap ők is ott akarnak lenni az esküvőnkön. Zorinác siettette: — Helyes. Ebédeljen meg, aztán menjen. Fő a­ pozitívum, — rándult mosolyra a szája széle. A leány bekapta a levest, evett­ néhány, falat húst s már szaladt is. —Vigyázzon Zoltánkára! — szólt viasza az ajtóból. Zorinác utána kiáltott: — Mikor jön haza? — Nyolcra. Zorinác megvárta, amíg elmegy. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a tükör elé állt, lesimította a haját, megigazította a nyakken­dőjét, majd megfordult, körültekintett, aztán bement a fürdőszobába. Motoszkált bent egy darabig, aztán nevetve kijött. A gyerek már ott ült az asztalnál. Körbe kirakta maga elé a­ rajzeszközeit, a kihegyezett ceru­zát, a vonalzót, a gumit, a körzőket, s a rajz­lap fölé hajolva, csendben dolgozott. Háttal ült, Zorinác nem látott mást belőle, csupán vékony, inas nyakát és két előrehajló nagy fülét! Többre nem is volt kíváncsi. A lábában reszkető hideg oldódott fel, de az a nyirkos hidegség,­­ amiről nem lehetett megállapí­tani, hogy az izmot szaggatja-e, vagy pedig a csontot és az idegeket — ahogy feljebb ért, egyre jobban melegedett, s mire eljutott a szívéig, már nem is fájt. Várt néhány pillanatig, akkor kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, hogy szemmel tarthassa és láthassa a gyereket. A kezét a szájára szorította, hogy vala­hogy el ne nevesse magát és gyorsan fellépett a kád mellé készített kis székre. Azután fel­nyúlt­a a mennyezetbe erősített kampón lógó kötél hurkát, a nyakára illesztve, óvatos moz­dulattal kirúgta maga alól a széket. A hurok megszorult a torkán, az arca egyszerre felfú­jódott és céklavörösre dagadt. De még mindig maradt annyi ereje, hogy feltársa a száját és kiöltse a nyelvét a gyerekre. —­ Be-e!... —hördült rá csúfondárosan. Az ajkán ott­ maradt a kamaszos fintor, a szemében a káröröm, az arcán a megelége­dés kaján öröme, — a teste darabig még rán­gatódzott,­­ vonaglott, • verdesett, aztán egy­szerre kinyúlt, s a következő pillanatban •megcsendesedett. . Zorinác Vid megszűnt élni. (VÉGE.) MÁRTA, AKI MÁRIÁNAK SZÜLETETT IRTA: 59 SZIKRA (GRÓF TELEKI SÁNDORNÉ) — És én, tényleg annak vettem, — vallotta Teréz. Márta rábólintott. — Amiért is, közbe-közbe nagyokat sírva, el­meséltem neki a hajnali fájó, sértő és hajlékta­lanságba kergető tapasztalataimat. Azt, hogy­­a házat még a mai nap folyamán elhagyom. Erősen fogadkoztam előtte. — Elmégy? Elhagyod? Ez mind szép. —• düny­nyögte Ádám. — De hová? — Budapestre. Egy szállodába. — És azután? — Helyszerzőhöz. — És aztán? — Külföldre. Felolvasónőnek, társalkodónőnek vagy útitársnak... Ádám, mintha s­em is hallott volna, soka-soká némán gondolkodott. Aztán felém fordult és a szemembe nézve azt kérdezte: — De ha már mindenáron menni akarsz va­lakihez, mért nem jönnél hozzám?... — Hozzád? — Igen ... Hozzám. Igaz, hogy ez nem a leg­egyszerűbb. Tudod, hogy mindig szívesen látlak. — Igen. De hozzád menni nem lehet csak úgy, mint egy helyszerzőhöz... —­ Ezt belátom, de azért mégis tőled függ, akarsz-e hozzám jönni — feleségül?... Kimondta. És én két kezem közé fogtam a fejét, és csókoltam az arcát, a szemét, a hom­lokát... ... És a száját, — fejezte be Márta­­:• monda­tot, hogy legalább ne a­ tó! hallja ezt, aki boldog­ lett ettől a csóktól, örült, hogy a teát hozták, mert a háziasszonyi teendők elintézése közben ráért kissé megnyu­godni. — Boldog? — kérdezte magától a rokonszenves arcú, nagyon is sovány, izgatott beszédű, fiatal asszonyt titkon figyelve. És különösen szemkifeje­zését vélte megváltozottnak. A hét hónap előtt még kérdő őztekintet most csaknem betegesen mohó, örökké éhes lobogással nézett a világba. Mintha tudatára eszmélt volna, hogy látják, sietett a régi, leányos kíváncsiskodás kedves mo­solygásával körülnézni. De Mártát nem vezette ezzel félre. Inkább részvétet keltegetett. Mert lám, nem érzett most már iránta semmi ellenszen­vet. Miért is érezne? Ami történt, annak így kel­lett történni. Most már tudta, h­ogy így. De, ha már úgy van minden, ahogy van, miért szenved­jen az is, aki semmiről sem tehet. — Mikor az imént beléptél, meglepett, hogy mennyivel karcsúbb vagy, mint pár hónappal ezelőtt, amikor először láttalak. — kezdte Márta a teáscsészével vendégéhez lépve. Teréz vállat vont: — Keveset alszom, talán azért. — Miért alszol keveset? Nem jó a szobád? — Dehogy nem, kitűnő, mint Boglárkőn minden. — És mégis? Szentendreyné nem felelt. Márta most a süte­ményt kínálta. — Említetted férjednek ! A halvány leginkább a hóka meghatározás­nak megfel' * '-eskeny asszonyarcot, egyszerre pír borította: — Igen... Azaz nem... — hebegett Teréz és sietett mélyen lehajolni, hogy a földre csúszott kis tea kendőcske után keresgéljen. Márta nem faggatta. Minek is? Hisz egy különös megérzés, mintha csak betűvel írta volna ki számára a ma­gyarázatot. — Láthatod, hogy ezt a kis finom, cingár asz­szonykát olyan szenvedélyek emésztik, amilyenek a te testedet sohasem gyötörték. Azért-e, mert ilyennek vagy megalkotva? Vagy csak azért, mert Rombay Pálnak lettél a felesége ée nem a Szent­endrey Ádámé? Nem tudhatod. De ha Teréz sze­relemmel szereti Ádámot, — tűnődött tovább — és mégsem lel kielégülést a karjai között, akkor... De hiszen akkor Ádám ... Márta később nagyon szégyelte magát. De abban a percben csak a látszaton tudott uralkodni, ellenben ugyanakkor a derűs nyugalom álarca alatt mindent hatalmába kerítő öröme zengte, mint a harsona, de hiszen akkor Ádám nem is szereti őt úgy, ahogy engem szeretett volna! Még legfeljebb a tizedik képeslevelezőlap né­zésénél tartottak, mikor Szentendrey és Bombay együtt léptek a szobába. —­ A lépcsőn találkoztunk, — magyarázta és mindnégyen éppen olyan nyugodtan itták a­ teát, szívták cigarettáikat, mint­ ugyanekkor néhány ezer más fogadószobában tíz vagy húszezer ember fizette Budapesten. Igen. Éppen úgy. Mingyárt, az uzsonna végeztével Bombay magyar szokás szerint, rögtön magának foglalta le Szentendrey társaságát. Tréfás­­esztelenséggel még vissza is szólt a teázó asztalhoz: — Tudom, hogy jobban szeretnek maguk kö­zött elbeszélgetni, hölgyeim. Mi csak zavarnánk őket, úgy-e Ádám? — Mert ahogy említettem neked barátom, — folytatta a lépcsőn megkezdett magyarázatait — már egy év óta van Bécsben a kamarási próbám és minden hozzávaló okmányom. De úgy látszik, alaposan megfeneklett. Ezért gondoltam hogy te, mint régi kamarás talán meg­ tudnád nekem mon­dani, hogy ki által... — és most a hangját sutto­gásra tompította. Márta addig se nagyon hallga­tott arra, mert más érdekelte. Cigarettája füst­felhőjén át inkább vendégét tanulmányozta újra. »(Folytatása következik.)

Next