Pesti Napló, 1930. június (81. évfolyam, 123–145. szám)
1930-06-01 / 123. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1930 június 21 IROK ÉS KÖNYVEK Érvényesülés vagy letörés Irta: Kárpáti Aurél Egy elgondolkoztató, keserű tanulságokbangazdag, illúzióktól ment könyvet olvastam a héten A XVIII. század végének »bájoló hegedűséről«, s Lavotia Jánosról. Erről az elzüllött magyar zseniről,, akit ma már legtöbben csak mint a nevétviselő, híres szerelmi dal szerzőjét ismernek. Holott — különös iróniája a sorsnak — ezt a mézédes dallamú, epedőbánatos hallgatót, (amely tulajdonképpen Csokonai Reményének megzenésítése) nem is Lavotta, hanem Kossovitz írta. Palotásait, verbungosait, egyéb táncnótáit és fantáziáit, más ízóval: az igazi Lavottát, meglehetősen elfeledték. Hiszen még a Cserebogár, sárga cserebogár dúdolói sejül gondolnak a tállyai temető kopott sírköve alatt pihenő, árva muzsikusra, akinek csodálatos tehetségét a korviszonyok mostohasága és saját könnyelműsége olyan tragikus összejátszással ütötte el a halhatatlanság koszorújától. A szóbanforgó könyv — Lavotta élete és kora fa- Szilágyi Sándor avatott tollából került ki. S nemcsak azért érdemel komoly figyelmet és őszinte elismerést, mert egy elkallódott magyar zseni irányt-vetett életének bizonytalan adatait tisztázza s eleven emberi és művészi arcképet rajzol Lavottáról, hanem főkép azért, mert hősének és korának egymásra hatását az egyes eseten túlmenően vizsgálva, általános érvényű igazság levonására törekszik. Szilágyi szinte túlzottan szépén, részletekbe menő gondossággal megfestett háttérbe állítja Lavotta alakját. Nem ok nélkül, mert sorsszerűen determinált, benső összefüggést keres A művész és kora között. Analízisének eredménye pedig abban az elvi megállapításban csúcsosodik kl, hogy az egyéni tehetség fejlődési grafikonjának felfelé, vagy lefelé ívelő vonala pontosan egybeesik a nemzeti öntudat rengésének szeizmogramjával. Ez a gondolat igen figyelemreméltó. Érdekes, új vonatkozások feltárásának lehetőségét kínálja s csábít a vele való foglalkozásra. Bizonyos, hogy költő-, tudós- és művész-talentumok minden időben születnek, csupán kibontakozásuk, érvényesülésük és hatásuk feltétele periodikus, korhoz kötött. Vannak szerencsés korszakok, amelyekben ekhózra juthat ezóhoz és szabadon fejlődhet ki minden valamire való tehetség. És vannak szerencsétlen, meddői korszakok, amelyeknek fojtogató levegőjében megfulladt a legelhivatottabb zseni is. Mert az egyén lelkét titokzatos szálak kötik a nemzeti lélek kollektivizmusába. S ha ez a nemzeti psziché öntudatra ébredve felemelkedik, hogy megvalósítsa a maga aspirációit, vele együtt emelkedik a tehetségek érvényesülési vonala is. Viszont: a nemzeti erőfeszítések ellankadása, hiábavalósága, megtörése, terméketlen harcokban való felörlődése rendesen hasonló sorsra kárhoztat minden individuális értéket, amely művészi alkotásra termett. Ilyen szomorú korban legfeljebb a szabályt igazoló kivétel szeszélye segíthet ahoz egy-egy talentumot, hogy kifussa formáját. A történelem számos példával illusztrálja ezt a felismerést. Gondoljunk csak az Erzsébet-kori Anglia nagyszerű félszázadára, amely a nagy armadát megsemmisítő szigetországnak, az ereje és gazdagsága tudatára ébredt, feltörő polgárságnak megszerzi a világhatalmi pozíciót. Ez a félszázad az angol kultúra történetének legcsodálatosabb fejezete. Az irodalomban és színpadon Greene, Marlowe, Jonson, Shakespeare, Webster, Middleton, Beaumont, Fletcher és Massinger ragyogó prejádja, a prózában Taylor és Chillingswort, a filozofikus költészetben Sir Raleigh, a tudományban F. Bacon, Herbert, Hobbess, Harvey, a zenében Purcell és Morley neve, az építészetben az Elisabethan stíl, a festészetben a miniatűrarckép, a szobrászatban a gazdag faragású márvitty és alabástrom szarkofágok pompája jelzi Eussvbet korát. De minek ilyen messzire menni? Itt voltak nálunk a múlt század harmincas-negyvenes évei. 1825-től 1848-ig bontakozott ki és jutott szerephez — Széchenyi és Kossuth mellett — egy Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Arany, Petőfi, Jókai, Kemény, Barabás, Liszt, az az egész nagy generáció, amely én úgy igazolja a nagy idők nagy embereiről vallott ösztönös megsejtés helyességét, mint annak a feltevésnek igazságát, hogy a nemzeti lélek megmozdulása és az általános, korszerű európai eszmeáramlatokba való bekapcsolódása maximális erőkifejtésre sarkalja az egyéni tehetségét. Erjedő idők erjesztik, érlelik a lelkeket is. Ugyanezt láttuk a jelen század elején, abban a művészeti és irodalmi felfrissülésben, amely a világháború katasztrofális kirobbanásáig minden modern tehetséget felszabadított és érvényesüléshez juttatott. Ha ellenben visszalapozunk a magyar kultúrtörténet ama sötét fejezeteire, amelyek Csokonai, Katona, az öreg Bolyai, vagy Lavotta rideg részvétlenségbe, meg nem értés közönyébe fulladt tragikus küzdelméről, teljes kibontakozás és eleven hatás nélkül való elmúlásáról számolnak be,megdöbbentő élességgel rajzolódik ki előttünk a felállított tétel negatív bizonysága. A Bessenyeivel induló nemzeti megújhodás európai lendülete váratlan törést kapott a Martinovics-féle szabadságmozgalom vérbefojtásával. S a rákövetkező három évtized az apátia periódusa lett. Hiába jött a zseniális Lavotta, Csokonai és Katona. Korán jöttek s »a riadó vak mélységet« még nem verhették fel szavukkal. Koruk süketségében visszhangtalanul enyészett el fájdalmas kiáltásuk. Az ernyedés évei megpecsételték sorsukat ... Mindez — részint kimondva, részint a sorok közé rejtve — szuggesztív erővel szólal meg Szt-Mikszáth Kálmán Most volt húsz esztendeje, hogy egy Reviczkytéri lakás hálószobájában örökre lecsukódott Mikszáth Kálmán híres, szép diószeme és húsz esztendeje, hogy a kerepesi úti temetőben egy nagy koporsót tettek egy kis koporsó mellé a sírba. Négyéves korában meghalt kisfia, Jánoska, mellette akart feküdni a nagy magyar író, akit tizenegy nappal a halála előtt negyvenéves írói jubileuma alkalmából ünnepelt az ország. »Mondjátok meg mindeneknek, hogy ma egy igazán boldog embert láttatok«, — mondotta a kissé rekedtes palócos hang a jubileumon és tizenegy nappal később ugyanez a hang sóhajtotta kérően: »Szeretném, ha Jánoska mellé temetnétek.« Sikerei tetején, kivirult jólétben hatvanesztendős korában halt meg a »nagy palóc«, akinek temetésén az Akadémia előcsarnokában azt mondotta a püspök: »Úgy mentél el a legnagyobb dicsőség közepette, mint Illés próféta... .lángszekéren, elevenen az égbe.« i. .. ». l f.^aijn.' . ' wseftaj! j |&suobse jföstanift .*• • p.ijx* . Tagja volt az Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak, a Petőfi Társaságnak, képviselő volt, magyar író volt, az első külföldön ismert magyar író volt és most — halálának huszadik évfordulóján — csak két öregúr ül össze egy régi vendéglőben Mikszáth Kálmán emlékét idézni. A két öregúr, Takács Sándor és Horánszky Lajos, Mikszáth utolsó éveinek hű asztaltársai, akikkel hajnalig üldögélt együtt a régi Tiszti Kaszinó éttermének egyik páholyában. Ha idegen merészkedett az asztalhoz, nem valami barátságos fogadtatást talált, mert Mikszáth a két baráton kívül nem tűrt meg senkit az asztalnál. A parlament könyvtárában beszélgetünk az ittmaradt két barát egyikével Takács Sándorral, akiről sokszor megírta Mikszáth, hogy történelmi regényeihez, novelláihoz tőle kapta az anyagot. Sokan élnek még Mikszáth személyes ismerősei közül, de Takács volt az, akihez az utolsó években talán a legbizalmasabb volt. — Csak mosollyal szabad visszagondolni rá, — mondja Takács Sándor — hiszen ha emlékeink között felbukkan az ő bozontos, nagyszemű feje, ez a fej mindig mosolyog. Tele volt viccel, ötlettel, jósággal, kedvességgel... Emlékek? Talán csak így kikapok egy-két képet, ami eszembe jut: feledhetetlen, jóízű történeteket, ahol magam is jelen voltam. — 1906-ban történt, az Akadémia bankettjén. A hosszú asztalnál Gyulai Pál volt a leghangosabb, Lévai, Wlassics, Gyulai. — így ült egymás mellett a három régi akadémikus és Lévai egy cédulát nyomott Wlassics kezébe, hogy adja tovább Gyulainak. A cédulán ez állt: ».Velármázz Gyulák. Wlassics átadta a cédulát, amelynek másik oldalán Gyulai mingyárt válaszolt is: »Ez is csak neked fáj« szöveggel és a cédulát megint Wlassics kézbesített. A bankett után Wlassics Mikszáthtal beszélgetett és elővette a cédulát. »Eltettem, mint irodalomtörténei dokumentumot« — mondotta Wlassics mosolyogva. • Mikszáth bólogatott és komoly képpel mondta rá: »Tedd is el jól, barátom, mert ez a cédula az Akadémia egész évi munkásságát. — Radegundban nyaralt minden esztendőben családostul, gyerekestül. A nyaralása abból állt, hogy reggeltől estig, déltől éjszakáig kártyázott. A gyerekei ott kibiceltek mögötte és ha Mikszáth nyert, adott a kis kibiceknek »orrocskát«, s így hívták akkoriban a kibiceknek kijáró aranyakat. Beöthy Zsolttal játszott egyszer, persze megnyerte a partit — híres jó, szerencsés kártyás volt, — és a két fiának pontosan megadta az egy-egy arany orrocskát. Beőthynek feltűnt, hogy a kisfiúk igen savanyú képet vágnak, amikor elteszik az lágyi Sándor könyvében. Néhia szinte úgy érzem, nem is annyira Lavotta személye érdekelte, mint inkább az igazság, amelyet rajta keresztül bizonyít. Pompás korrajzának középpontjába épígy helyezhette volna Katonát, vagy Csokonait, — ami azonban korántsem jelenti a választott téma elhanyagolását. Portréja, amelyet Lavottáról fest, karakteres és eleven. Meglepően élethű, realizatikus. Nincs rajta idealizáló lazár. Szilágyi embert adott és nem ideált. Már csak azért is, mert — amint maga mondja — Lavotta ideálnak igazán nem alkalmas. Szép könyvét ezekkel a kemény, bátor, okos, megszívlelésre méltó szavakkal végzi. A hamis romantikával szemünk elé állított múlt kártékony, csak bódító áfiuma az álhazafiságnak. Nemzet, amely vezetői, nagyjai és művészei életének, de mindenekelőtt saját múltjának tanulságait szentimentalizmus nélkül levonni nem tudja — jelenében és jövőjében a múlt összes hibáit újra el fogja követni... Mennyire igaza van, aranyat »Nem is örültök?« — kérdezte Beöthy a gyerekektől, akik búsan súgták oda Beöthy bácsinak: »otthon vissza kell adni«. — Hát igen, — mosolyodik el Takács Sándor — igen vigyázott a pénzre az öreg, meg is látszott a hagyatékán, hogy takarékos ember volt: 300.00 pengő forintot hagyott a családjának. Ha nagy társasággal voltunk vacsorázni és amikor a fizetésre került a sor, elsőnak tette ki a tárcáját az asztalra, de utolsónak fizetett. A gyerekeit nagyon szerette és sokat beszélt Jánoskáról, aki négyéves korában halt meg s akiről legszebb elbeszéléseit is írta. Jó apa volt és nagyon-nagyon jó barát. Egy napon halt meg Koch Róberttel, a tuberkulózis bacillusának felfedezőjével, aki Baden-Badenben húnyta le örökre a szemét. Húsz esztendő teltel azóta: Mikszáth Kálmán, a szklabonyai gyerek, csoltói Mixádt János földbirtokos fia, a rimaszombati kisdiák, a balassagyarmati vármegyei eskütt porráomlott a kerepesi temetőben. A Pesti Napló nekrológírói talán azóta se írták le azt a mondatot, amelyet Mikszáth Kálmánról írtak 1910 május 28-án: *Ő volt az első a magyar irodalomban, aki sem megjutalmazatlanul nem halt meg, serk pedig önmagát túl nem élte. Keservesen jól tudta kiválasztani halála napját"«. B. L. Ábrányi Emil emlékezete. A héten mult tíz esztendeje, hogy Ábrányi Emil, a kiváló költő, műfordító és újságíró meghalt. Az évforduló napján sokan keresték fel régi barátai és tisztelői közül a Kerepesi t temetőben a költő sírját, amelyre az irodalmi társaságok és újságíró testületek is letették a kegyelet koszorúját. Ábrányi Emil a hetvenes években hosszabb ideig politikai cikkírója és kritikusa volt a Pesti Naplónak, egyik kiemelkedő erőssége annak a régi gárdának, amely a múltban is vezető szerepet biztosított a Napló számára, így kettős hálával és szeretettel emlékezünk meg róla. Ábrányi Emil korának legnépszerűbb és legünnepeltebb költője volt s különösen hazafias verseit országszerte szavalták. Igazi költői értéke és jelentősége azonban inkább mesteri műfordításaiban mutatkozott meg. Byron Bon Juan-ját és Manfried-ját ő szólaltatta meg magyarul, az eredetihez méltó, tökéletes művészettel. Ugyancsak ő fordította le Rostaud Cyrano-ját és L'iviglon-ját, a ragyogó verselőnek azzal a fölényes virtuozitásával, amelynek máig sem igen akadt párja. Pár évig munkatársa volt a Magyarországnak is, amelyet akkoriban bátyja, Ábrányi Kornél szerkesztett. Költői érdemeiért a Petőfi és Kisfaludy Társaság már korán tagjai sorába választotta. Most, halálának tizedik évfordulóján, az egész magyar íróvilág kegyelettel adózott felejthetetlen emlékének. Dr. Auer György: »Főtárgyalás a törvényszék előtt«. A jog és jogtalanság legparányibbja is sorsdöntő lehet, nemcsak az egyénre, de — távoli kihatásaiban — a közre nézve is, amikor a bíró ítélkezik. Természetes tehát, hogy a paragrafusok precíz és megtámadhatatlan magyarázása, hiszen a paragrafus nemcsak alkalmazásában, de magyarázásában is a bírói kogníció lapja — vitális érdeke az egyéneknek is, a köznek is. A jogrend akkor áll tökéletesen helyre, ha a paragrafusok és jogszabályok magyarázása csak a jog és a rend célját szolgálja. Éppen ezért, különösen ma, sokszorosan fontos és hasznos az a könyv, amelynek írója dr. Auer György budapesti ügyész, egyetemi magántanár, aki »Főtárgyalás a törvényszék elütt* című könyvében, amely »A bűnvádi eljárási jog* sorozatának második kötete, összefoglalta és megmagyarázta azokat a paragrafusokat, amelyek a jog és a rend védelmében irányítják az ítélkező bíró munkáját. És ez az összefoglalás és ez a magyarázat tiszta nyelven íródott meg, érthetően a laikusok számára, elgondolkoztatón a jogászok számára. Nemcsak összefoglal és magyaráz ebben a művében dr. Auer György, hanem problémákat is felvet s ez talán a legnagyobb értéke a könyvnek (amelynek kiállítása az Athenaeum ízlését dicséri). Mert dr. Alter György nem csupán a tételes törvényeket sorolja fel, nemcsak megmagyarázza, hogy mi a bíró joga, ha ember áll előtte s mi az ember joga, ha bíró ítélkezik felette, hanem rámutat hibákra, hiányokra, túlzásokra is, összehasonlítja törvényeinket külföldiekkel, levonja a konzekvenciákat s ha csak zólag érintve is, de rámutat a fejlődés szükségeiéről Mikszáth Kálmán