Pesti Napló, 1930. június (81. évfolyam, 123–145. szám)

1930-06-01 / 123. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1930 június­­ 21 ­­ IROK ÉS KÖNYVEK Érvényesülés vagy letörés Irta: Kárpáti Aurél Egy elgondolkoztató, keserű tanulságokban­­gazdag, illúzióktól ment könyvet olvastam a héten A XVIII. század végének »bájoló hegedűséről«, s Lavotia Jánosról. Erről az elzüllött magyar zse­niről,, akit ma már legtöbben csak mint a nevét­­viselő, híres szerelmi dal szerzőjét ismernek. Hol­ott — különös iróniája a sorsnak — ezt a méz­édes dallamú, epedőbánatos hallgatót, (amely tu­lajdonképp­en Csokonai Reményének megzenésí­tése) nem is Lavotta, hanem Kossovitz írta. Palo­tásait, verbungosait, egyéb táncnótáit és fantá­ziáit, más ízóval: az igazi Lavottát, meglehetősen elfeledték. Hiszen még a Cserebogár, sárga csere­bogár dúdolói sejül gondolnak a tállyai temető kopott sírköve alatt pihenő, árva muzsikusra, aki­nek csodálatos tehetségét a korviszonyok mosto­hasága és saját könnyelműsége olyan­­ tragikus összejátszással ütötte el a halhatatlanság koszo­rújától.­­ A szóbanforgó könyv — Lavotta élete és kora fa- Szilágyi Sándor avatott tollából került ki. S nemcsak azért érdemel komoly figyelmet és őszinte elismerést, mert egy elkallódott magyar zseni irányt-vetett életének bizonytalan adatait tisztázza s eleven emberi és művészi arcképet raj­zol Lavottáról, hanem főkép azért, mert hősének és korának egymásra hatását az egyes eseten túl­menően vizsgálva, általános érvényű igazság le­vonására törekszik. Szilágyi szinte túlzottan szé­pén, részletekbe menő gondossággal megfestett hát­térbe állítja Lavotta alakját. Nem ok nélkül, mert sorsszerűen determinált, benső összefüggést keres A művész és kora között. Analízisének eredménye pedig abban az elvi megállapításban csúcsosodik kl, hogy az egyéni tehetség fejlődési grafikonjá­nak felfelé, vagy lefelé ívelő vonala pontosan egybeesik a nemzeti öntudat rengésének szeiz­mogramjával. Ez a gondolat igen figyelemre­méltó. Érdekes, új vonatkozások feltárásának le­hetőségét kínálja s csábít a vele való foglalko­zásra. Bizonyos, hogy költő-, tudós­- és művész-talen­tumok minden időben születnek, csupán kibonta­kozásuk, érvényesülésük és hatásuk feltétele pe­riodikus, korhoz kötött. Vannak szerencsés korsza­kok, amelyekben ekhózra juthat ezóhoz és szaba­don fejlődhet ki minden valamire való tehetség. És vannak szerencsétlen, meddői korszakok, ame­lyeknek fojtogató levegőjében megfulladt a leg­elhivatottabb zseni is. Mert az egyén lelkét titok­zatos szálak kötik a nemzeti lélek kollektivizmu­sába. S ha ez a nemzeti psziché öntudatra ébredve felemelkedik, hogy megvalósítsa a maga aspirá­cióit, vele együtt emelkedik a­ tehetségek érvénye­sülési vonala is. Viszont: a nemzeti erőfeszítések ellankadása, hiábavalósága, megtörése, terméket­len harcokban való felörlődése rendesen hasonló sorsra kárhoztat minden individuális értéket, amely művészi alkotásra termett. Ilyen szomorú korban legfeljebb a szabályt igazoló kivétel sze­szélye segíthet ahoz egy-egy talentumot, hogy ki­fussa formáját. A történelem számos példával illusztrálja ezt a felismerést. Gondoljunk csak az Erzsébet-kori Anglia nagyszerű félszázadára, amely a nagy armadát megsemmisítő szigetországnak, az ereje és gazdagsága tudatára ébredt, feltörő polgárság­nak megszerzi a világhatalmi pozíciót. Ez a fél­század az angol kultúra történetének legcsodá­latosabb fejezete. Az irodalomban és színpadon Greene, Marlowe, Jonson, Shakespeare, Webster, Middleton, Beaumont, Fletcher és Massinger ra­gyogó prejádja, a prózában Taylor és Chillings­wort, a filozofikus költészetben Sir Raleigh, a tu­dományban F. Bacon, Herbert, Hobbess, Harvey, a zenében Purcell és Morley neve, az építészetben az Elisabethan stíl, a festészetben a miniatűr­arckép, a szobrászatban a gazdag faragású már­vi­tty és alabástrom szarkofágok pompája jelzi Eu­ssvbet korát. De minek ilyen messzire menni? Itt voltak nálunk a múlt század harmincas-negy­venes évei. 1825-től 1848-ig bontakozott ki és jutott szerephez — Széchenyi és Kossuth mellett — egy Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Arany, Petőfi, Jókai, Kemény, Barabás, Liszt, az az egész nagy generá­ció, amely én úgy igazolja a nagy idők nagy em­bereiről vallott ösztönös megsejtés helyességét, mint annak a f­eltevésnek igazságát, hogy a nemzeti lélek megmozdulása és az általános, korszerű európai eszmeáramlatokba való bekapcsolódása maximális erőkifejtésre sarkalja az egyéni te­hetségét. Erjedő idők erjesztik, érlelik a lelkeket is. Ugyanezt láttuk a jelen század­ elején, abban a művészeti és irodalmi felfrissülésben, amely a világháború katasztrofális kirobbanásáig minden modern tehetséget felszabadított és érvényesülés­hez juttatott. Ha ellenben visszalapozunk a ma­gyar kultúrtörténet ama sötét fejezeteire, ame­lyek Csokonai, Katona, az öreg Bolyai, vagy La­votta rideg részvétlenségbe, meg nem értés közö­nyébe fulladt tragikus küzdelméről, teljes kibon­takozás és eleven hatás nélkül való elmúlásáról számolnak be,­megdöbbentő élességgel rajzolódik ki előttünk a felállított tétel negatív bizonysága. A Bessenyeivel induló nemzeti megújhodás euró­pai lendülete váratlan törést kapott a Martino­vics-féle szabadságmozgalom vérbefojtásával. S a rákövetkező három évtized az apátia periódusa lett. Hiába jött a zseniális Lavotta, Csokonai és Katona. Korán jöttek s »a riadó vak mélységet« még nem verhették fel szavukkal. Koruk süket­ségében visszhangtalanul enyészett el fájdalmas kiáltásuk. Az ernyedés évei megpecsételték sor­sukat ... Mindez — részint kimondva, részint a sorok közé rejtve — szuggesztív erővel szólal meg Szt-Mikszáth Kálmán Most volt húsz esztendeje, hogy egy Reviczky­téri lakás hálószobájában örökre lecsukódott Mik­száth Kálmán híres, szép diószeme és húsz esz­tendeje, hogy a kerepesi úti temetőben egy nagy koporsót tettek egy kis koporsó mellé a sírba. Négyéves korában meg­halt kisfia, Jánoska, mel­lette akart feküdni a nagy magyar író, akit tizenegy nappal a halála előtt negyvenéves írói ju­bileuma alkalmából ünne­pelt az ország. »Mondjá­tok meg mindeneknek, hogy ma egy igazán bol­dog embert láttatok«, — mondotta a kissé reked­tes palócos hang a jubi­leumon és tizenegy nap­pal később ugyanez a hang sóhajtotta kérően: »Szeretném, ha Jánoska mellé temetnétek.« Sike­rei tetején, kivirult jólétben hatvanesztendős ko­rában halt meg a »nagy palóc«, akinek temetésén az Akadémia előcsarnokában azt mondotta a püspök: »Úgy mentél el a legnagyobb dicsőség köze­pette, mint Illés próféta... .lángszekéren, eleve­nen az égbe.« i­. .. ». l f­.^aijn.' . ' wseftaj! j |&suobse jföstanift .­*• • p.ijx* .­ Tagja volt az Akadémiának, a Kisfaludy Tár­saságnak, a Petőfi Társaságnak, képviselő volt, magyar író volt, az első külföldön ismert magyar író volt és most — halálának huszadik évforduló­ján — csak két öregúr ül össze egy régi­ vendéglő­ben Mikszáth Kálmán emlékét idézni. A két öreg­úr, Takács Sándor és Horánszky Lajos, Mikszáth utolsó éveinek hű asztaltársai, akikkel hajnalig üldögélt együtt a régi Tiszti Kaszinó éttermének egyik páholyában. Ha idegen merészkedett az asz­talhoz, nem valami barátságos fogadtatást talált, mert Mikszáth a két baráton kívül nem tűrt meg senkit az asztalnál. A parlament könyvtárában beszélgetünk az ittmaradt két barát egyikével Takács Sándorral, akiről sokszor megírta Mikszáth, hogy történelmi regényeihez, novelláihoz tőle kapta az anyagot. Sok­­an élnek még Mikszáth személyes ismerősei közül, de Takács volt az, akihez az utolsó években talán a legbizalmasabb volt. — Csak mosollyal szabad visszagondolni rá, — mondja Takács Sándor — hiszen ha emlékeink között felbukkan az ő bozontos, nagyszemű feje, ez a fej min­dig mosolyog. Tele volt viccel, ötlettel, jósággal, ked­vességgel... Emlékek? Talán csak így kikapok egy-két képet, ami eszembe jut: feledhetetlen, jóízű története­ket, ahol m­agam is jelen voltam. — 1906-ban történt, az Akadémia bankettjén. A hosszú asztalnál Gyulai Pál volt a leghangosabb, Lévai, Wlassics, Gyulai. — így ült egymás mellett a három régi akadémikus és Lévai egy cédulát nyomott Wlas­sics kezébe, hogy adja tovább Gyulainak. A cédulán ez állt: ».Ve­lármázz Gyulák. Wlassics átadta a cédulát, amelynek másik oldalán Gyulai mingyárt válaszolt is: »Ez is csak neked fáj« szöveggel és a cédulát megint Wlassics kézbesített. A bankett után Wlassics Mikszáth­tal beszélgetett és elővette a cédulát. »Eltettem, mint irodalomtörténei dokumentumot« — mondotta Wlassics mosolyogva. • Mikszáth bólogatott és komoly képpel mondta rá: »Tedd is el jól, barátom, mert ez a cédula az Akadémia egész évi munkásságát. — Radegundban nyaralt minden esztendőben csalá­dostul, gyerekestül. A nyaralása abból állt, hogy reggel­től estig, déltől éjszakáig kártyázott. A gyerekei ott kibiceltek mögötte és ha Mikszáth nyert, adott a kis kibiceknek »orrocskát«, s így hívták akkoriban a kibi­ceknek kijáró aranyakat. Beöthy Zsolttal játszott egy­szer, persze megnyerte a partit — híres jó, szerencsés kártyás volt, — és a két fiának pontosan megadta az egy-egy arany orrocskát. Beőthynek feltűnt, hogy a kisfiúk igen savanyú képet vágnak, amikor elteszik az lágyi Sándor könyvében. Néhia szinte úgy érzem, nem is annyira Lavotta személye érdekelte, mint inkább az igazság, amelyet rajta keresztül bizo­nyít. Pompás korrajzának középpontjába épígy helyezhette volna Katonát, vagy Csokonait, — ami azonban korántsem jelenti a választott téma elhanyagolását. Portréja, amelyet Lavottáról fest, karakteres és eleven. Meglepően élethű, realiza­tikus. Nincs rajta idealizáló lazár. Szilágyi embert adott és nem ideált. Már csak azért is, mert — amint maga mondja — Lavotta ideálnak igazán nem alkalmas. Szép könyvét ezekkel a kemény, bátor, okos, megszívlelésre méltó szavakkal végzi. A hamis romantikával szemünk elé állított múlt kárté­kony, csak bódító áfiuma az álhazafiságnak. Nem­zet, amely vezetői, nagyjai és művészei életének, de mindenekelőtt saját múltjának tanulságait szen­timentalizmus nélkül levonni nem tudja — jele­nében és jövőjében a múlt összes hibáit újra el fogja követni... Mennyire igaza van, aranyat »Nem is örültök?« — kérdezte Beöthy a gye­rekektől, akik búsan súgták oda Beöthy bácsinak: »otthon vissza kell adni«. — Hát igen, — mosolyodik el Takács Sándor — igen vigyázott a pénzre az öreg, meg is látszott a hagya­tékán, hogy takarékos ember volt: 300.00 pengő forintot hagyott a családjának. Ha nagy társasággal voltunk vacsorázni és amikor a fizetésre került a sor, elsőnak tette ki a tárcáját az asztalra, de utolsónak fizetett. A gyerekeit nagyon szerette és sokat beszélt Jánoskáról, aki négyéves korában halt meg s akiről legszebb elbe­széléseit is írta. Jó apa volt és nagyon-nagyon jó barát. Egy napon halt meg Koch Róberttel, a tuber­kulózis bacillusának felfedezőjével, aki Baden-Badenben húnyta le örökre a szemét. Húsz esz­tendő telt­­el azóta: Mikszáth Kálmán, a szklabo­nyai gyerek, csoltói Mixádt János földbirtokos fia, a rimaszombati kisdiák, a balassagyarmati vármegyei eskütt porráomlott a kerepesi temető­ben. A Pesti Napló nekrológírói talán azóta se írták le azt a mondatot, amelyet Mikszáth Kál­mánról írtak 1910 május 28-án: *Ő volt az első a magyar irodalomban, aki sem megjutalmazatla­nul nem halt meg, serk pedig önmagát túl nem élte. Keservesen jól tudta kiválasztani halála napját"«. B. L. Ábrányi Emil emlékezete. A héten mult tíz esztendeje, hogy Ábrányi Emil, a kiváló költő, műfordító és újságíró meghalt. Az évforduló nap­ján sokan keresték fel régi barátai és tisztelői közül a Kerepesi t temetőben a költő sírját, amelyre az irodalmi társaságok és újságíró testületek is letették a kegyelet koszorúját. Ábrányi Emil a hetvenes év­ekben hosszabb ideig politikai cikk­írója és kritikusa volt a Pesti Naplónak, egyik kiemelkedő erőssége annak a régi gárdának, amely a múltban is vezető szerepet biztosított a Napló számára, így kettős hálával és szeretettel emlékezünk meg róla. Ábrányi Emil korának leg­népszerűbb és legünnepeltebb költője volt s külö­nösen hazafias verseit országszerte szavalták. Igazi költői értéke és jelentősége azonban inkább mes­teri műfordításaiban mutatkozott meg. Byron Bon Juan-ját és Manfried-ját ő szólaltatta meg magyarul, az eredetihez méltó, tökéletes művészet­tel. Ugyancsak ő fordította le Rostaud Cyrano-ját és L'iviglon-ját, a ragyogó verselőnek azzal a fö­lényes virtuozitásával, amelynek máig sem igen akadt párja. Pár évig munkatársa volt a Magyar­országnak is, amelyet akkoriban bátyja, Ábrányi Kornél szerkesztett. Költői érdemeiért a Petőfi és Kisfaludy Társaság már korán tagjai sorába választotta. Most, halálának tizedik évfordulóján, az egész magyar íróvilág kegyelettel adóz­ott fe­lejthetetlen emlékének. Dr. Auer György: »Főtárgyalás a törvényszék előtt«. A jog és jogtalanság legparányibbja is sorsdöntő lehet, nemcsak az egyénre, de — távoli kihatásaiban — a közre nézve is, amikor a bíró ítélkezik. Természetes tehát, hogy a paragrafusok precíz és megtámadhatatlan magyará­zása, hiszen a paragrafus nemcsak alkalmazásában, de magyarázásában is a bírói kogníció lapja — vitális ér­deke az egyéneknek is, a köznek is. A jogrend akkor áll tökéletesen helyre, ha a paragrafusok és jogszabályok magyarázása csak a jog és a rend célját szolgálja. Éppen ezért, különösen ma, sokszorosan fontos és hasznos az a könyv, amelynek írója dr. Auer György budapesti ügyész, egyetemi magántanár, aki »Főtárgyalás a tör­vényszék elütt* című könyvében, amely »A bűnvádi eljá­rási jog* sorozatának második kötete, összefoglalta és megmagyarázta azokat a paragrafusokat, amelyek a jog és a rend védelmében irányítják az ítélkező bíró mun­káját. És ez az összefoglalás és ez a magyarázat tiszta nyelven íródott meg, érthetően a laikusok számára, el­gondolkoztatón a jogászok számára. Nemcsak összefog­lal és magyaráz ebben a művében dr. Auer György, ha­nem problémákat is felvet s ez talán a legnagyobb ér­téke a könyvnek (amelynek kiállítása az Athenaeum íz­lését dicséri). Mert dr. Alter György nem csupán a tételes törvényeket sorolja fel, nemcsak megmagyarázza, hogy­ mi a bíró joga, ha ember áll előtte s mi az ember joga, ha bíró ítélkezik felette, hanem rámutat hibákra, hiá­­nyokra, túlzásokra is, összehasonlítja törvényeinket­­ külföldiekkel, levonja a konzekvenciákat s ha csak zólag érintve is, de rámutat a fejlődés szükségeiér­ől Mikszáth Kálmán

Next