Pesti Napló, 1930. augusztus (81. évfolyam, 173–197. szám)
1930-08-26 / 192. szám
18 Kedd PESTI NAPLÓ 1930 augusztus 26 A PESTI NAPLÓ REGÉNYEI A HALOTT SZERETŐ IRTA: BIBÓ LAJOS 18 Cipót leengedte a karját s a feleségéhez fordult: — Mamsi? Mamsi drága, csak talán nem haragszol? Odalépett hozzá s mielőtt a felesége megakadályozhatta volna, cuppanós, nyálas csókot mázolt az arcára. Óriási hahota támadt. Gyapjas felkiáltott: — A Rigolettót! Cipótné ellökte magától az urát. Hangos kacagással ültek vissza valamennyien az asztalhoz. De az a bántó zavar, amely kora este óta ott vibrált a levegőben, sehogyan sem akart elülni, s Cipótné fojtott ingerültsége csak fokozta az általános feszültséget. Gyapjas megkísérelte, hogy felszabadítsa ez alól a láthatatlan nyomás alól valamiképpen a kedélyeket, de látva, hogy minden igyekezete kárbavész, Cipótnét nem tudja sehogysem kiengesztelni, felállott és kijelentette: — Köszönöm a szíves vendéglátást. De én most már megyek. Kovalik követte a példáját és ő is felemelkedett, Cipótné mindent elkövetett, hogy maradásra bírja őket, de egyikőjük sem engedett a kérésnek, s az előre hamvába hótt mulatság éjfél előtt véget ért. Kovalikban ellentétes érzések viaskodtak, a még a ház előtt elvált Gyapjastól, öröme megroskadt. Kétségei támadtak. Nem értette a feleségét. Mert Pánczél, az más. Pánczéllal kapcsolatban megértett bizonyos dolgokat. De mit akart a felesége ettől a kellemetlen rapidorú, otromba kamasztól? Janka miatt is bosszankodott. Miért kering folyton körülötte? Azért, hogy feltüzelje magát? De hiszen ez a Gyapjas nem ellenfél. Ebből a sihederből akkor veszi ki a titkát, amikor akarja. Egyébként is ő az oka mindennek. Egy idő óta ostobául viselkedik. A nőkkel nem úgy kell bánni, ahogy ő beszél velük. Már régen meg kellett volna kérdeznie Júliától is, hogy igen vagy nem ? Jankának pedig oda kellett volna súgnia, hogy holnap délután várja a lakásán. Mint rendesen, most is ennél a gondolatnál állapodott meg. Hónapok óta aszkéta életet élt, s ez a hosszú böjt észrevétlenül kikezdte az idegeit. Elképzelte magában Jankának a látogatását. Ott kezdte, hogy beereszti az ajtón. A leány belép, megáll az előszobában és tétovázik. Megnyugtatja, kéri, hogy tegye le a kalapját. Janka ellenkezik, de ügyetlenül, ő bevezeti az ebédlőbe, ő átkarolja. Janka könyörögni kezd, hogy ne érintse, ne nyúljon hozzá, fél, inkább megöli magát, de a teste közben egyre jobban elnehezül, s már nem is védekezik, amikor ő kigombolja a ruháját. A lakása elé ért. — Örült vagyok!... — törülte le a homlokáról a verejtéket. Nem vette észre, hogy a házmester beengedte, arra sem emlékezett, hogyan jutott be a lakásába, látó szemmel akkor nézett körül először, amikor a sötét ebédlőben nekiütközött az asztalnak. Bement ahálóba és felcsavarta a villanyt. A fürdőszoba felől motoszkálás hallatszott. Agnes, a cseléd nyitott be az ajtón. — Tetszik valamit parancsolni"? Hálókabátban volt, csipkés ingecskében, amit még az asszonyától kapott. Az ajtóbanállott, éppen csak behajolt, s mezítelen térdét, amely kikandikált a rövid ing alól, a kabáttal igyekezett eltakarni. Kovalik feléje fordult, de nem szólt. A lány most ébredő mozdulattal kisimította a haját a homlokából. — Azonnal jövök — mondta. — Csak magamra veszek valamit, ... - 1 Perc alatt visszatért, s vetkőztetni kezdte Kovai ikot. r r , • f f r , ' — Én nem tudom ... — kezdte korholni. — Igazán nem tudom, mire jó ez a sok kimaradás. Éjszaka aludni kell, nem csatangolni. Az éjszakázás jobban árt, mint akármi más. Nem mondom, addig, amíg valaki fiatal, addig bírja. De később bizony megissza a levét még a legerősebb ember is. Kovalik érezte magán a kezét. Jobbnak találta, ha aludni küldi. — Na, menjen. *A többit most már elvégzem magam. A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. — Aztán bizonyosan inni is tetszett.— Persze, hogy ittam. — Tudom. Mindig így szokták csinálni. — Mit szoktak így csinálni? — A buktatást. Kovalik nem értette. — Hallja? — nézett a szemébe. — úgy látom, nem én vagyok berúgva, hanem maga. A lány letette a székre a ruháját. — Ugyan, ne tetesse már magát a méltóságos úr, mintha bizony nem tudná, hogy miről karattyolok. Olyan butának tetszik tartani, hogy még azt sem tudom, miről beszélek? Hiszen ma este is Cipót nagyságos úréknál tetszett vacsorázni. — Hát aztán? — Hát aztán. Ha hát aztán, hát akkor hát aztán. Nekem mindegy. De akkor aztán ne tessék panaszkodni, ha majd lebuktatják. Vagy azt hiszi a méltóságos úr, hogy Janka kisasszony a saját cserepében akhit, elszaradni . Noh,át akkor nem jól ismeri. Akianuskát írt eddig még én láttam, az egy se azért nyílt ki, hogy messziről szagoltassa a virágját. Tudok én mindent. Nem vagyok én hál Istennek se vak, se süket. Látok is, hallok is. Aztán azért jár éppen a szám. Adta a parasztot, a szókimondó cselédet, hogy ennek az együgyűségnek a leple alatt szabadon beszélhessen. Sehogy sem értette ugyanis Kovalikot. Az asszony halála óta számtalanszor felkínálta már neki magát, de Kovalik mindezideig ügyet sem vetett rá. Szemrevaló, csinos lány volt, ismerte a férfiakat s nem tudta mire magyarázni Kovaliknak a visszautasítását. Végül is gyanút fogott, s amikor megtudta, hogy Kovalik Cipótékhoz jár, csak alkalomra várt, hogy kipakolhasson ellenük, és bemárthassa valamiképpen Jankát. Nem akarta előre elrontani a dolgát, darabig még dohogott, aztán látva, hogy Kovalik fáradt és álmos, ő is kiment és visszabújt az ágyába. Kovalik hallotta, hogy megreccsent alatta a deszka, amikor belevetette magát az ágyába, ő is lefeküdt, eloltotta a lámpát s a falon keresztül figyelte a kintről jövő hangokat. A lány hánykódott még egy ideig, aztán megcsendesedett, Kovalik ezen az éjszakán velük álmodott. A három lánnyal. Hívta, csalogatta álmában őket, de azok nemet intettek a fejükkel. Fájó, sivár kielégületlenséggel ébredt. A hivatalába érve, rögtön hivatta Júliát. — Volt orvosnál? — Voltam. — Elhozta a bizonyítványt? Julia odanyújtott neki egy összehajtott írást. — Itt van. Kovalik letette az asztalára. — Még ma továbbítom. Mikor akarja megkezdeni a szabadságát? •— úgy szeretném, hogy azon a napon kezdődjék, amelyiken elutazunk. — Helyes. Julia valamit még várt. Hízelgő duzzogással húzta félre a száját. — Hát csak annyi! Kovalik odament hozzá. A pihéket nézte oldalt a nyakán, a váll ingerlő hajtását. — Nem ennyi... — mondta elváltozott hangon. — Mielőtt elmegy, szeretnék még egyetmást megbeszélni magával. Julia rámosolygott: — Tessék. — De nem itt. — Hanem? — Itt minden percben zavarhatnak. Hanem ... Hanem, mondjuk, maguknál. Julia most már értette. — Nálunk nem lehet — mondta visszahiúzódva. Kovalik kimondta: — Hát akkor nálam. Julia rávetette a tekintetét, aztán csen-desen lehajtotta a fejét. — Ha akarja... Ha mindenáron akarja... — mondta egyszerre elárvulva. — Én nem bánom. Ha ez az ára, akkor elmehetek. De így nincs is értelme, hogy elutazzam. Kovalik a szemébe akart nézni. — Emelje fel a fejét, így. Mondja, végül mégis tudni szeretném, mondja meg már egyszer, miért fél úgy tőlem? Mondja meg őszintén, miért nem akar?... Mitől fél annyira? Julia alig hallhatóan felelt: — Én nem félek. — Akkor miért ellenkezik? — Nem ellenkezem. — Szóval felmehetek? — Hova? — Magukhoz. •— Nem jöhet. — Maga akar eljönni hozzám? — Nem megyek. — De hiszen az imént már beleegyezett. Azt mondta, ha akarom, ha már mindenáron akarom, akkor nem bánja. Julia hallgatott. Később szólalt csak meg. — Elmehetek ... De akkor soha pp'n lát többet. Kovalik a keze után nyúlt. — Mikor akar eljönni? — Amikor maga parancsolja. Kovalik szólni akart, de a nyelve hirtelen megbotlott egy ide^ci^ .szóban. Gyapjas! . . . az a léjén s'hirtelen megremegett, ki'b' itfifcsterft maayattodotok- Mit akar , Júliával? Megfeledkezett Gyapjasról? Aztán a cselédjének sem szólt. Előbb azt is el kell távolítania hazulról. Nyers, maró keserűség fröccsent szét benne. — Na jó ... — mondta verejtékezve. — Csak próbára akartam tenni. Ne hallgasson rám és ne törődjék velem. Annyi kellemetlenség ért mostanában, hogy sokszor már magam sem tudom, mit beszélek. Csak csomagoljanak nyugodtan össze, majd én megváltom a jegyeket, aztán a jövő héten szépen elutaznak. Júliában forrt a méreg, meg a gyűlölet. Megrémítette Kovaliknak a viselkedése. Zsákutcába jutott. Ha nem megy el hozzá, magára dühíti, ha elmegy, a végén úgy jár vele, mint az ügyvéddel. Otthon kitört belőle a fúria. Az anyja ismerte és megszokta már a dühöngéseit. Megvárta, amíg sírva fakadt, akkor megkérdezte tőle: — De hát mi lett tulajdonképpen? Júliát most még ez a szelíd anyai szó is ingerelte. — Hagyjon! Ne kínozzon! Maga az oka mindennek. Szekeresné bánatos mozdulattal szorította a szívére a kezét. — Én? — csodálkozott. — Maga. Miért ment el a múltkor hazulról? — Mikor? — Amikor az a gazember feljött. — De hiszen te küldtél el. — Mindegy. Azért mégse kellett volna elmennie. Ezúttal komolyan szenvedett. Érezte, hogy verembe esett, s ebből a csapdából most már aligha tud kijutni egykönnyen. (Folytatása következik.) Li» Boulogne sur Seine BbbSKI 6&asäatsTlläSSsfj az Academie de Paris által 1920-ban engedélyezett nevelőintézet fiatal leányok számára Paris környékének legelőkelőbb részében. Francia nyelvtanfolyam is az általános művelődés oktatása. Előkészítés vizsgákra. Összes művészetek, modern nyelvek, gyakorlati tanfolyamok, sportok. Nagy park teniszpályával. Arisztokratikus miliő, legjobb referenciák Mme BERNT LIE, 9 Avenue Victor Hugo, Boulogne sur Seine.