Pesti Napló, 1930. augusztus (81. évfolyam, 173–197. szám)
1930-08-28 / 194. szám
18 Csütörtök PESTI NAPLÓ 1930 augusztus 28 A PESTI NAPLÓ REGÉNYEI A HALOTT SZERETŐ LITTA: BIBÓ LAJOS 20 Kovalikban a botlásaiés egyre gyakrabban ismétlődő kedélybeli zavarai a végsőkig fokozták azt a határozatlan vágyat, amely a Gyapjassal való találkozás után vett erőt rajta, s azon volt, hogy siettesse az elutazásukat. Másnap délután elindult Júliával, megvette számára a szükséges holmikat, átadott neki hatszáz pengőt, s amikor kikísérte őket a vonathoz, ezzel köszönt el tőle: — Mulassanak jól. A többi pénzt két hét múlva küldöm. S integetett utánuk, amíg a vonat ki nem haladt a csarnokból. VIT. A hivatalába visszaérve, egyenesen Cipót szobájának tartott. — Mit csináltok estére? — szólt be hozzá az ajtóból. — Kimegyünk valamelyik kertbe. — Magatok lesztek? — Nem. Ma este az a kelekótya is nálunk vacsorázik. — Kicsoda? — A kedves sógorkám. Gyapjas. —• Jó. Mondd meg a hölgyeknek, ha nemuntatom őket túlságosan, én is hozzátok csatlakozom. Foglaljatok asztalt a kioszkban. Nyolcra én is ott leszek. Gyapjas, amikor Cipót közölte vele, hogy Kovalik átjön, velük tölti az estét, megint csavarni kezdte a fejét. — Tisztára megbolondult ez az ember. Ágota, hogy a múltkor találkoztunk, folyton azongondolkozom,hogy honnan ismerem, s ha megfeszülök, sem tudom kitalálni, mikor és hol láttam először. Később ezzel is fogadta: — Hol láttalak? Honnan ismerlek? Mondd meg már, mert beleőrülök a hiábavaló találgatásba. Kovalik előzékenyen, de kínosan mosolygott. — Sehonnan. Bizonyára hasonlítok valakire. Azzal tévesztesz össze. — Lehetetlen. Minden vonásodra emlékszem. Kovalik Jankára pillantott. Meg akarta neki mutatni, hogy különb fából van gyúrva, mint Gyapjas. Vele szemben még azt is megengedheti magának, hogy a saját rovására szellemeskedjék. — Gondolkozz akkor — mondta lapos mosollyal. — Hiszen annyi felé jártál. Talán éppen valamelyik sziu-indián ismerősödre emlékeztetlek. — Nem — fanyarkodott Gyapjas. — Afrikában nincsenek sziu-indiánok, csak négerek. Azokra nem hasonlítasz. A te arckifejezésed más, mint a vadaké. Ilyen arckifejezése nincs másnak, csak szelídített embernek. Cipótné látta, hogy rögtön valami gorombaságot vág Kovaliknak a fejéhez. Meg akarta előzni. — Miket beszélsz már megint. Hát szelidített emberek is vannak? Gyapjas úgy tett, mintha komolyan vette v volna a megjegyzését. — Hogy vannak-e? Persze, hogy vannak. Hát a te férjed micsoda? Meg őméltósága, az én kedves barátom. Vagy azt hiszed, csak a barmokat szokták megszelídíteni. Az más, lelkecském. A barom különb az embernél. Az szelíden is öklel, az szelíden is kirúg néha a hámból, nem úgy, mint ezek a fenegyerekek. Előbb Kovalikra, aztán Cipótra nézett. Kovalik hunyorított, hogy vele érez az asszonyok ellen irányuló kajánkodásban, Cipót kapott az alkalmon. — Ez sértés. Több, mint sértés, ez mártettleges inzultus. Ezt nem tűrhetjük el máskép, csak ha hozatsz egy liter bort. Cipótné figyelmeztetni akarta, hogy legyen óvatos. — De apsi — mondta olyan hangon, mintha egyébként eszébe sem jutna, hogy ellenkezzék. — Apsikám drága, itt nem adnak kimért bort. — Adnak palackban. Kovalik örült, hogy valamivel viszonozhatja a vacsorákat. Magához intette az egyik pincért. — Tartanak kövidinkát? — Igenis. — Hozzon egy üveggel. A hölgyeknek meg aszút. A pincér a hóna alá vágta a szalvétáját. — Magyart, vagy külföldit? — Tokajit. Az este kellemes hangulatban telt el. A nyári éjszaka levegője halkan zizegett körülöttük. A cigány muzsikált, néha tülkölt egy kikötő hajó s a pesti oldalról éppencsakhogy átszüremlett a zsibongás. Kovalik Jankával beszélgetett, Cipótné nézte a távoli fényeket, amik ide világítottak a túlsó partról, Gyapjas versenyt ivott Cipóttal. Az asszonyok éjfélre elunták az ülést, Kovalik fizetett és otthagyták a kertet. A Lánchídig együtt mentek, ott Cipóték autóbuszra ültek, Kovalik Gyapjassal megindult Pest felé gyalog. Amikor átértek a pesti oldalra, Gyapjas megállott és körülnézett. — Az Erzsébet-híd felé kellett volna kerülnünk. Erre nem tudok egy becsületes kocsmát sem. ' ' " •' • Kovalik kocsi után kutatót a tekintetével. — Én megyek haza. — Elérkezettnek látta a pillanatot, hogy Gyapjast kivallassa, s azt akarta, hogy marasztalja. Gyapjas legyintett: — Dehogy méssz. Velem jössz. Én, pajtás, utálom a félmunkát. Ha beleöltöttem egyszer a nyelvemet az italba, nem hagyom addig abba, amíg tele nem ittam magamat. Meg aztán félrészegen a fene tud elaludni. * Kovalik a látszat kedvéért keveset még ellenkezett, aztán megkérdezte: — Aztán hova akarsz menni? Gyapjas gondolkozott. Felsorolt egy sereg nevet, de egyik helyet sem találta megfelelőnek. Végül eszébe jutott az egyik közeli étterem. — Gyere! — fogta Karon Kovalikot. — Elmegyünk a régi Garbincsba. Nagyszerű hely. "Félig kávéház, félig étterem. Ott ilyenkor kezdődik az élet. A borostyánkerítéssel körülvett, oleanderekkel és terített asztalokkal megrakott udvarhelyiségben valóban egymás hegyén-hátán ültek az emberek, kissé már zajosan, valamenynyi hangos vitatkozásba merülve a szomszédjával, lelkesen a bor tüzétől és attól a könnyű mámortól, amit a zene és a nyári éjszaka vágyakat ébresztő, bujtogató cirógatása gyújtott fel a szívelvben. Gyapjas az éjszakázó emberek szakértő pillantásával tekintett körül s rögtön észrevette az egyetlen üres asztalt. — Oda tolta előre Kovalikot. Átkerültek a helyiség túlsó oldalára és leültek. Gyapjas megkérdezte: — Eszünk valamit? Kovalik félrehúzta a száját: — Én nem vagyok éhes. Pincér száguldott el mellettük. Gyapjas utána füttyentett. — Pszt! Halló! A pincér megfordult ,és odaugrott. — Parancsoljon! — Van csopakijuk? !— Van kérem szépen. — Hozzon akkor egy, félliterrel, meg egy üveg parádit. • — Igenis. Kovalik hallgatott, magába húzódzkodott, hogy lopva annál jobban figyelhessen. Várta, hogy hozzák a bort. A pincér pillanat alatt fordult. Letette elébük a két üveget, öntött, aztán futott tovább. Gyapjas a kezébe fogta a poharát, maga elé emelte és megvizsgálta a bort. — Nézd, elhányja a habját. Ebbe nem ontottak vizet. Megízlelte a bort, elismerőleg bólintott, aztán koccintott Kovalikkal. — Szervusz. — Szervuss?. Ittak, Gyapjas csettintett a nyelvével. — Ez ital. Nem nagyon szeretem ugyan a hegyi bort, a homoki vinkót nem adom oda még a tokajiért sem, hanem a csopaki, az kivétel. Ez jobban itatja magát még a tiszamenti homoki boroknál is. — Szoktál inni? Gyapjas mosolygott: — Fene tudja. Néha mindennap berúgok, máskor meg hónapokig nem iszom egy kortyot sem. Hangulat dolga az egész. Tizenhat éves koromban kezdtem. A mi gimnáziumunkba sok idegen gyerek járt, azok nagy névnapokat rendeztek, s rendesen minden hónapban leittuk magunkat néhányszor. Azaz hogy csak ők, mert én még akkor nem szerettem se a bort, se a sört, így aztán nem is fogott rajtam egyik sem. Jó két esztendő eltelt, amíg rájöttem az ízükre, attól kezdve aztán mindegy volt, hogy milyen folyadékot tettek elébem, megittam még a terpentint is. Huszonhároméves koromig aztán nem is csináltam mást, ittam, meg kártyáztam. A háborúban tanultam meg, hogy a kettőt egyszerre is lehet művelni, s rövidesen olyan mesterré képeztem ki magamat a dorbézolásban, hogy a gyengébb erkölcsű, utánam következő nemzedék a csodálat tiszteletével és irigy elismerésével bámult fel rám. Sajnos, az idő lassanként felettem is eljár, s egy kétnapos lumpolás már már engem is a földhöz vág. — Ezek szerint meglehetősen viharos ifjúságot éltél? • — Viharosat? Nem viharoskodtunk mi sohasem. Leittuk magunkat a sárga földig, megvertünk néhány embert, belekötöttünk néhány szép asszonyba, ennyi volt az egész. Kovalik látta, felesleges noszogatnia, saját magától is belemelegszik és hamarosan sor került a kalandjaira is. — Szóval az asszonyokat is szeretted? — mondta, hogy azért helyes irányba terelje. Gyapjas maga itta meg majdnem az egész bort Újabb féllitert rendelt, abból is felhajtott egy teli pohárral, s csak aztán felelt. — Tudom is én. Igencsak bor mellett üldögéltem, az asszonyféle nem nagyon érdekelt. Azért néha, nem mondom, nagynéha meleg éjszakákon, amikor az ember úgy érzi, hogy valahol, nagyon messze, kinyílik egy ajtó és kilép rajta valaki, hogy a lába nyomán virágba boruljon a föld és egyszerre elnehezedjék körülötte a természet lélegzése, nem mondom, ilyenkor bennem is megreszketnek a cimbalmok. • Hátrafordult, körül jártatta a tekintetét, s a túlsó oldalt kezdte vizsgálni. — Azt nézem most is, hogy nem lehetne-e valamit csinálni. De nem látok a közelben egy rendes nőt sem. Kovalik jobbra mutatott. — Az a barna, itt jobbról a harmadik asztalnál, az mintha félig-meddig megjárná. Gyapjas odafordult: — Melyik? — Ne nézd annyira, észre találja venni« — Melyikről beszélsz? — Arról a félrecsapott kalapúról, aki szalmaszálon szívja a málnaszörpöt. Gyapjas kiegyenesedett. »—Te!... —T komolyodott el egyszerre. — Várj csak. Huj, akireleszom át! Csak tán nem? Az lenne? Barátom!... Nem. Nem az. Tévedtem. De ez is nagyszerű kis teremtés. •— Ne nézd annyira. Férfiakkal ül. Gyapjas visszakönyökölt az asztalra. Úgy nézte Kovalikot, mintha az most bukkant volna fel a mélységből. — Öcsém!... — tenyerelt előre. — Leváll a hályog az agyamról. Most már emlékszem. (Folytatása következik."