Pesti Napló, 1931. december (82. évfolyam, 273–296. szám)
1931-12-13 / 283. szám
36 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 december 1. A l 'Ambrus Zoltán Heinrich Mann a »Le Mois« című francia forrsmiratban egyebek közt a következőket írja »az író új felelősségéről«: Az írásnak sohase volt olyan nagy jelentősége, de írni sohase járt akkora kötelezettséggel és felelősséggel, mint a mi időnkben. Mi ennek az oka és hogyan lehet ezt összeegyeztetni azzal a másik tagadhatatlan jelenséggel, hogy az író egyéniségének ma már sokkal kisebb a befolyása és a szerepe, mint amilyen a titokban volt! Jusson eszünkbe, hogy a háború előtt a nagy írók művel foglalkoztak. Ebben a letűnt korban, amikor az Irodalmi kiválóságolyan díszt adott, hogy ennél különb az előkelő katonáknak se juthatott, mindenki aztitta, ami tetszett neki; az író maga választotta meg tárgyát és teljesen közömbös volt, hogy ez a tárgy aktuális-e. Ha a szerző a mesterek közé tartozott, fézárnyra ereszthette képzeletét és nyugodtan irtatott akármilyen fantasztikus dologról. Lehetséges volna-e, hogy például Anatole France ma is olyan témákkal foglalkozzék, mint amilyenekről a háború előtt írt! Bizonyára nem. Ma az író csak akkor érvényesülhet, ha egyénisége felolvad , a kollektivitásban. Csak abban az esetben számíthat arra, hogy maradandót fog alkotni, csak akkor remélhet anyagi vagy másféle sikert, ha a maga nemzedékének, a maga környezetének, hazájának hűséges szóvivője. Ma a könyv, jó színdarab vagy a film tárgya csak valami aktualitás lehet. Nemrég filmet csináltak egyik regényéből. Mikor ezt a könyvet írta, még nemtartotta szükségesnek alárendelnie énjét a kollektivitásnak Minthogy regénye több mint százötezer példányban kelt ki, joggal hihette, hogy megfelelt olvasói várakozásának. És mégis, most hogy filmet csináltak regényéből, be kellett látnia, hogy nagyon sokat kell rajta módosítani,ha azt akarja, hogy munkája alkalmazkodhassék a mai helyzethez. A producer azt mondta neki: »Hja, ön szűkkörű, nagyon kis közönségnek írt, ez irodalom iránt érdeklődők maroknyi csapatának! Mi az a százezer olvasó ahoz az ötvenmillió nézőhöz képest, aki filmjét meg fogja nézni?!« Ilyen körülmények között, akármennyire ellentétesnek tűnhetik fel ez azzal, amit sok íróművész lelki szükségének és kötelességének tart, tehát akármennyire bánthatja az írót, hogy most már megrendelésre kell írnia, ebbe bele kell nyugodni. Nincs hová fellebbeznie az ellen, hogy többé nem választhatja meg tárgyát, mert most már a kollektivitás szabja meg, milyen témávalkell foglalkoznia. Nyilvánvaló, hogy Heinrich Mann mondanivalójának illusztrációjául rosszul választotta meg példáját Anatole France-ban, aki - különösen irodalmi működésének második felében — akkor is, amikor a legfantasztikusabb dolgokról írt, rendkívül sokat foglalkozott a maga korának ideológiájával, sőt nem közönséges előrelátással, élénken feszegette azokat a kérdéseket is, amelyekről akkortájt kevés szó esett, amelyekkel azonban ma már tele van a levegő. De ne akadjunk fenn ezen a csekélységen. Hiszen nem Anatole France irodalmi működéséről, hanem »a kollektivitás« új uralmáról van szó. Nézzük tehát, hogy hol lakik az »a kollektivitás«, amelyik Heinrich Mann szerint ma az írónak diktál, mit diktál neki, vagy ha többféle kollektivitás van, s amely más-más, talán ellentétes dolgokat diktál, hogyan igazodhatik el, kihez-mihez alkalmazkodhatik az az író, aki beletörődik abba, hogy ma már le kell mondania sokáig élvezett függetlenségéről. Heinrich Mann, ahelyett, hogy erre a kérdésre felelne, másról beszél. Azt mondja: az új nemzedék nem tömjénezi az írókat annyira, mint elődje, de jobban meghallgatja. Mindenesetre nagyobb számban, mert az, hogy az írók műveit megfilmesítik, jelentékenyen megnövelte közönségüket. De fia az íróra nézve nagy anyagi előnyt jelent,hogy gondolatait vagy a mai életről vallott nézeteit a film eddig nem ismert mértékbel népszerűsíti, másrészt az írót , a közönséghez "való viszonyának átalakulása leláncolja és megakadályozza abban, hogy a képzeletnek olyan területeire kalandozzék el, ahová »a kollektivitás« nem követné. Amennyit nyert pénzben, annyit veszített a szabadságából És amennyire csökkent függetlensége, a felelőssége annyira megnövekedett Heinrich Mann alighanem úgy érti ezt, hogy a »kollektivitás« annál nagyobb tömegben kéri tőle számon, hogy nézeteit híven tolmácsolta-e. Ahoz, hogy az új nemzedék nem tömjénezné az írókat úgy, mint elődei, szó fér. Az írók száma a háború óta legalább is megtízszereződött Természetes volna, ha egyre-egyre kevesebb tömjén jutna. Hanem azért sohase volt idő, amely több új írót varázsolt volna elő az ismeretlenségből, mint a reklám mai aranykora és oly rendkívül hamar — legtöbbször mindjárt az első könyv után — olyan sok »nagy« vagy »világhírű« írót kapott volna fel a közönség, mint ez az új nemzedék. De menjünk tovább. Van még egy másik új törvény is, — mondja Mann — amelyhez a mai írónak alkalmazkodnia kell, elengedhetetlenül szükséges, hogy sokat szerepelgessen és mindig ott legyen a közönség szeme előtt. Az az író, aki a világtól távol akar élni, mert iszonyodik a reklámtól meg a nyilvánosság előtt való folytonos szerepelgetéstől, ma már nem érhet el sikert. Minden írónak szüksége van a film meg a rádió tolmácsolására és a felolvasóasztalra, az előadói emelvényre, csak akkor boldogulhat, ha portékájának ő maga az utazó ügynöke. Ebből arra lehetne következtetni, hogy Mann csúfolódik, hogy az utazgató írókat gúnyolgatja meg azokat a francia szerzőket, akik egész napokat töltenek a könyvesboltban, hogy »tisztelettel teljes ajánlás«-t írhassanak be könyvüknek abba a példányába, amelyet az autogramkereső a boltban megvásárol De aztán kiderül, hogy Mannak, aki az író új kötelezettségét abban látja, hogy a haladásban a vezetők közé kell kerülnie, tetszik ez az átalakulás. Az író — erősítgeti — most már nem zárkózhatik el a neki kedves gondolatkörbe, hanem tájékoztatni köteles olvasóit; tehát mindenekelőtt neki magának alaposan tanulmányoznia kell azokat a nagy kérdéseket, amelyek a legaktuálisabbak. Ha régebben az írókat és a tudósokat nem érdekelte eléggé a politika meg a közgazdaság, ma már minden aktuális kérdésben specialistákká kell kiművelődniök. Ő annyival inkább örül ennek, mert így felkészülten az írók vezető szerepet játszhatnak abban a mozgalomban, amely ki akarja irtani a világból a háború átkát. Szóval, a »kollektivitás« neki a békebarátok összességét jelenti. De vannak másféle kollektivitások is. Marinetti például, a futurizmus apostola, aki a turini »Gazetta del Popolo«-ban most adta ki nem tudni hányszázadik manifesztumát, szintén a kollektivitás nevében mennydörög, így: Idegenbarátok, tehát az olaszellenesség bűnében vétkesek mindazok, akik Idegen nőbe szeretnek bele, azok az olasz színészek, akik Idegen közönség tapsait keresik, azok a karmesterek, akik feláldozzák az olasz zenét Beethovennek, Bachnak, Brahmsnak, pedig ezekkel már torkig lehet a világ, azok a történetírók, akik nem domborítják ki eléggé az olasz győzelmeket, azok az írók, akik a külföldön az olasz irodalmat bírálgatják, azok az olasz művészek, akik idegen mesterek tanítványainak vallják magukat, ahelyett, hogy az új olasz művészetet dicsőítenék, azok a nézők, akik kifütyülik az olasz színdarabokat meg filmeket és ezzel a külföldi színdarabok meg filmek malmára hajtják a vizet, azok a »művelt hölgyek és olasz kritikusok«, akik nem beszélnek az olasz futurizmusról, minden külföldi futurizmus atyjáról. Az olasz futuristák kijelentik az egész világ előtt, hogy Olaszország előbbre való, mint a lángész, az értelem, a kultúra és az igazság, mert olasznak lenni a legdicsőbb dolog a világon. »Üdvözöljük az igazi hazafiakat, a fasisztákat, akik igazán szeretik Olaszországot és fáradhatatlanul hangoztatják, milyen büszkék arra, hogy olaszoknak születtek, az olaszellenesség bűnében vétkeseknek pedig azt üzenjük, hogy a kételkedőket, az olaszság bírálgatóit és az idegenbarátokat az első veszedelem hírére agyon fogjuk lőni! Engem a külföldön — végzi Marinetti — mindenütt ünnepeltek, míg otthon gyakrabban fütyültek ki, mint tapsoltak. De azért mindennap hálát adok a kozmikus erőnek, amely abban a megbecsülhetetlen szerencsében részesített, hogy olasznak születtem.« Az ámokfutásban megöregedett és most a fasizmusnak hízelgő vén komédiás, hazafias pózában, úgy látszik, nem akarja észrevenni, hogy: ha sehol se nevették ki, amikor ő is az idegen közönség tapsait keresgélte, ezt nem önkéntelenül vagy erőltetetten humoros előadásának köszönheti, hanem annak, hogy mindenütt mint az olaszság képviselője jelent meg és a hazájával szemben világszerte tanúsított nagyrabecsülés nem engedte meg, hogy azokon az előkelő helyeken, amelyeket az Olaszország iránt érzett tisztelet nyitott meg előtte, kifejezésre jusson az is, hogy ő maga és furcsa előadása milyen hatással volt a közönségre. Hanem, hogy ez a javíthatatlanul humoros örökifjú, amikor manifesztumokat bocsát ki, csakugyan jókora kollektivitás nevében szónokol, ezt nem lehet tagadni. Kollektivitás nevében beszél Ernst von Salomon is, aki ötévi börtönbüntetést állott ki, mert a bíróság Rathenau meggyilkolásában bűnrészesnek találta és aki a börtönben íróvá lett. Ő a vele, egykorúak, az új nemzedék szóvivője. Ez a nemzedék revánsot akar, ha egyesült erővel nem lehet, akár polgárháború árán. Nem törődnek azzal, hogy legyőzhetik őket, mindenáron cselekedni akarnak. Még nem tudják, milyen renddel fogják fölcserélni a régit, erre majd csak később gondolnak, a fődolog most az, hogy cselekedjenek. Hogy megakadályozzák az ősi erények, a bátorság, a vakmerőség, a harcrakészség, a halálmegvetés elsorvadását A marxisták rendjét rendetlenségnek tartják; nem tűrhetik, hogy a világ legelső fajtája, a német, a mai tespedésben maradjon; százezren és százezren vannak, akik izmaik, vérük és nem tudják milyen fiziológiai szükségesség követelésének akarnak megfelelni. Meglehet, a jövő el fogja felejteni erőszakosságaikat és a német nagyság újjáteremtőit fogja ünnepelni bennök. Olvashattuk, hogy a Hitler-párti fajvédő orvosok is elég messzire mennek. Ez a kollektivitás, amely a német fajt a legtökéletesebb emberfajtának találja, fajhivatalokat akar felállítani, amelyeknek a faj tisztántartásáról kell gondoskodniok. Meg akarja akadályozni, hogy a fajnémetek másfajúakkal házasságot kössenek; megállapítja, hogy vannak megbízhatóan fajtiszta és nem egészen fajtiszta németek, sőt vannak gyanúsak is. Azt követelik, hogy ezeket a legutóbbiakat sterilizálni kell És ha az író ezekkel a nagyon különböző eszméket valló kollektivitásokkal nem tud egyetérteni! Ha úgy találja, hogy akármennyire tetszik is a nemzeti hiúságnak, amit ezek a kollektivitások hirdetnek, célkitűzéseik nem egyeznek meg a legnagyobb kollektivitás, az egész emberiség érdekével? Bizonyára egyetérthet az író azzal a kollektivitással, amelyikre Heinrich Mann gondol: a békebarátokkal. Csakhogy, sajnos, amíg vannak államok, amelyek jövedelmük legnagyobb részét fegyverkezésre költik, amíg a hadiszergyártás olyan ipar, amely csak háborúban fizetődhetik ki és az gyárthat hadiszereket, aki akar, — amíg vannak olyan életpályák, amelyeken a vezetők és még igen sokan csak a háborúban érvényesülhetnek becsvágyuknak megfelelően, — amíg a nevelés már a gyermekbe beleoltja a »harcos erényeket«, — és amíg vannak népek, amelyek az általános leszerelésnek még az indítványát is háborús fenyegetésnek tartják, addig a pacifista írók, akármilyen alaposan áttanulmányozták is azokat a nagy kérdéseket, amelyek a legaktuálisabbak és akármilyen nagyhírű specialistákká nőtték is ki magukat minden dologban, ami aktuális: hiába »viszik a szót« a leglelkesebben, senki se hallgat rájuk. Az Irodalom sohase feledkezett meg az öszszességről, sőt mindig ennek sorsa volt az, amire az írók leggyakrabban gondoltak. De míg a propagandacsinálás nem volt kötelező, csak fakultatív: az író nem csoportok, pártok, kollektivitások véleményét hangoztatta, hanem a magáét, akkor is, amikor a csoportok, pártok, kollektivitások homlokegyenest ellenkező véleményeket harsogtak szenvedelmesen és olyan cselekedetekre izgatták a tömegeket, amelyek utóbb őrültségeknek bizonyultak. Régi szerepe, kötelezettsége és felelőssége mindössze ennyi volt; új szerepe, kötelezettsége és felelőssége, akármilyen nagy változást vár e tekintetben Heinrich Minn, megint csak ugyanez marad. Az író új felelőssége írta: AMBRUS ZOLTÁN n rheumás iratok , házi kezelése 1 V» 2.40 pergf I Rheumás betegek számára Ina 4tw. EnjUudIP ATI vád Vikikre csakis az összeg elfizetés beküldése ellenében szAIKtla Kt I«l könyvkereskedése, Budapest, VII ker., Erzsébet körút 16—2«. szám