Pesti Napló, 1931. december (82. évfolyam, 273–296. szám)

1931-12-13 / 283. szám

36 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 december 1. A l 'Ambrus Zoltán Heinrich Mann a »Le Mois« című francia fo­r­rsmira­tban egyebek közt a következőket írja »az író új felelősségéről«: Az írásnak sohase volt olyan nagy jelentősége, de írni sohase járt akkora köte­lezettséggel és felelősség­­gel, mint a mi időnkben. Mi ennek az oka és ho­gyan lehet ezt össze­egyeztetni azzal a má­sik tagadhatatlan jelen­séggel, hogy az író egyé­niségének ma már sokkal kisebb a befolyása és a szerepe, mint amilyen a titok­ban volt! Jusson eszünkbe, hogy a há­b­orú előtt a nagy írók mű­­vel foglalkoztak. Ebben a letűnt korban, amikor az Irodalmi kiválóság­­olyan díszt adott, hogy ennél különb az előkelő katonáknak se juthatott, mindenki azt­­itta, ami tetszett neki; az író maga választotta meg tár­gyát és teljesen közömbös volt, hogy ez a tárgy aktuális-e. Ha a szerző a mesterek közé tartozott, fézárnyra ereszthette képzeletét és nyugodtan ir­tatott akármilyen fantasztikus dologról. Lehet­séges volna-e, hogy például Anatole France ma is olyan témákkal foglalkozzék, mint amilyenek­ről a háború előtt írt! Bizonyára nem. Ma az író csak akkor érvényesülhet, ha egyénisége fel­olvad , a kollektivitásban. Csak abban az esetben szám­íthat arra, hogy maradandót fog alkotni, csak akkor remélhet anyagi vagy másféle si­kert, ha a maga nemzedékének, a maga környe­zetének, hazájának hűséges szóvivője. Ma a könyv, jó színdarab vagy a film tárgya csak valami ak­tualitás lehet. Nemrég filmet csináltak egyik regényéből. Mikor ezt a könyvet írta, még nem­­tartotta szükségesnek alárendelnie énjét a kol­lektivitásnak Minthogy regénye több mint száz­ötezer példányban kelt ki, joggal hihette, hogy m­egfelelt olvasói várakozásának. És mégis, most hogy filmet csináltak regényéből, be kellett lát­nia, hogy nagyon sokat kell rajta módosítani,­­ha azt akarja, hogy munkája alkalmazkodhassék a mai helyzethez. A producer azt mondta neki: »Hja, ön szűkkörű, nagyon kis közönségnek írt, ez irodalom iránt érdeklődők maroknyi csapatá­nak! Mi az a százezer olvasó ahoz az ötven­millió nézőhöz képest, aki filmjét meg fo­gj­a nézni?!« Ilyen körülmények között, akármennyire ellentétesnek tűnhetik fel ez azzal, amit sok író­művész lelki szükségének és kötelességének tart, tehát akármennyire bánthatja az írót, hogy most már megrendelésre kell írnia, ebbe bele kell nyu­godni. Nincs hová fellebbeznie az ellen, hogy többé nem választhatja meg tárgyát, mert most már a kollektivitás szabja meg, milyen témával­­kell foglalkoznia. Nyilvánvaló, hogy Heinrich Mann mondani­valójának illusztrációjául rosszul választotta meg példáját Anatole France-ban, aki - különösen irodalmi működésének második felében — akkor i­s, amikor a legfantasztikusabb dolgokról írt, rendkívül sokat foglalkozott a maga korának ideológiájával, sőt nem közönséges előrelátással, élénken feszegette azokat a kérdéseket is, ame­lyekről akkortájt kevés szó esett, amelyekkel azonban ma már tele van a levegő. De ne akad­junk fenn ezen a csekélységen. Hiszen nem Ana­tole France irodalmi működéséről, hanem »a kol­lektivitás« új uralmáról van szó. Nézzük tehát, hogy hol lakik az »a kollektivitás«, amelyik Hein­rich Mann szerint ma az írónak diktál, mit dik­tál neki, vagy ha többféle kollektivitás van, s amely más-más, talán ellentétes dolgokat diktál, hogyan igazodhatik el, kihez-mihez alkalmazkod­hatik az az író, aki beletörődik abba, hogy ma m­ár le kell mondania sokáig élvezett­ független­ségéről. Heinrich Mann, ahelyett, hogy erre a kér­désre felelne, másról beszél. Azt mondja: az új nemzedék nem t­ömjénezi az írókat annyira, mint elődje, de­ jobban meghallgatja. Mindenesetre na­gyobb számban, mert az, hogy az írók műveit megfilmesítik, jelentékenyen megnövelte közön­ségüket. De fia az íróra nézve nagy anyagi előnyt jelent,­­hogy gondolatait vagy a mai életről val­lott nézeteit a film eddig nem ismert mérték­bel­ népszerűsíti, másrészt az írót , a közönséghez "­való viszonyának átalakulása leláncolja és meg­akadályozza abban, hogy a képzeletnek olyan te­rületeire kalandozzék el, ahová »a kollektivitás« nem követné. Amennyit nyert pénzben, annyit veszített a szabadságából És amennyire csök­kent függetlensége, a felelőssége annyira meg­növeked­ett Heinrich Mann alighanem úgy érti ezt, hogy­ a »kollektivitás« annál nagyobb tömeg­ben kéri tőle számon, hogy nézeteit híven tol­mácsolta-e. Ahoz, hogy az új nemzedék nem tömjénezné az írókat úgy, mint elődei, szó fér. Az írók száma a háború óta legalább is megtízszerező­dött Természetes volna, ha egyre-egyre kevesebb tömjén jutna. Hanem azért sohase volt idő, amely több új írót varázsolt volna elő az isme­retlenségből, mint a reklám mai aranykora és oly rendkívül hamar — legtöbbször mindjárt az első könyv után — olyan sok »nagy« vagy »vi­lághírű« írót kapott volna fel a közönség, mint ez az új nemzedék. De menjünk tovább. Van még egy másik új törvény is, — mondja Mann — amelyhez a mai írónak alkalmazkodnia kell, elengedhetetlenül szükséges, hogy sokat szerepel­gessen és mindig ott legyen a közönség szeme előtt. Az az író, aki a világtól távol akar élni, mert iszonyodik a reklámtól meg a nyilvános­ság előtt való folytonos szerepelgetéstől, ma már nem érhet el sikert. Minden írónak szüksége van a film meg a rádió tolmácsolására és a felolvasó­asztalra, az előadói emelvényre, csak akkor bol­dogulhat, ha portékájának ő maga az utazó ügy­nöke. Ebből arra lehetne következtetni, hogy Mann csúfolódik, hogy az utazgató írókat gú­nyolgatja meg azokat a francia szerzőket, akik egész napokat töltenek a könyvesboltban, hogy »tisztelettel teljes ajánlás«-t írhassanak be köny­vüknek abba a példányába, amelyet az autogram­kereső a boltban megvásárol De aztán kiderül, hogy Mannak, aki az író új kötelezettségét ab­ban látja, hogy a haladásban a vezetők közé kell kerülnie, tetszik ez az átalakulás. Az író — erő­sítgeti — most már nem zárkózhatik el a neki kedves gondolatkörbe, hanem tájékoztatni köte­les olvasóit; tehát mindenekelőtt neki magának alaposan tanulmányoznia kell azokat a nagy kérdéseket, amelyek a legaktuálisabbak. Ha ré­gebben az írókat és a tudósokat nem érdekelte eléggé a politika meg a közgazdaság, ma már minden aktuális kérdésben specialistákká kell ki­művelődniök. Ő annyival inkább örül ennek, mert így felkészülten az írók vezető szerepet játsz­hatnak abban a mozgalomban, amely ki akarja irtani a világból a háború átkát. Szóval, a »kol­lektivitás« neki a békebarátok összességét jelenti. De vannak másféle kollektivitások is. Mari­netti például, a futurizmus apostola, aki a tu­rini »Gazetta del Popolo«-ban most adta ki nem tudni hányszázadik manifesztumát, szintén a kol­lektivitás nevében mennydörög, így: Idegen­barátok, tehát az olaszellenesség bűnében vétke­sek mindazok, akik Idegen nőbe szeretnek bele, azok az olasz színészek, akik Idegen közönség tapsait keresik, azok a karmesterek, akik felál­dozzák az olasz zenét Beethovennek, Bachnak, Brahmsnak, pedig ezekkel már torkig lehet a világ, azok a történetírók, akik nem domborít­ják ki eléggé az olasz győzelmeket, azok az írók, akik a külföldön az olasz irodalmat bírálgatják, azok az olasz művészek, akik idegen mesterek tanítványainak vallják magukat, ahelyett, hogy az új olasz művészetet dicsőítenék, azok a né­zők, akik kifütyülik az olasz színdarabokat meg filmeket és ezzel a külföldi színdarabok meg fil­mek malmára hajtják a vizet, azok a »művelt hölgyek és olasz kritikusok«, akik nem beszél­nek az olasz futurizmusról, minden külföldi fu­turizmus atyjáról. Az olasz futuristák kijelen­tik az egész világ előtt, hogy Olaszország előbbre való, mint a lángész, az értelem, a kultúra és az igazság, mert olasznak lenni a legdicsőbb do­log a világon. »Üdvözöljük az igazi hazafiakat, a fasisztákat, akik igazán szeretik Olaszországot és fáradhatatlanul hangoztatják, milyen büszkék arra, hog­y olaszoknak születtek, az olaszellenes­ség bűnében vétkeseknek pedig azt üzenjük, hogy a kételkedőket, az olaszság bírálgatóit és az idegenbarátokat az első veszedelem hírére agyon fogjuk lőni! Engem a külföldön — végzi Mari­net­ti — mindenütt ünnepeltek, míg otthon gyak­rabban fütyültek ki, mint tapsoltak. De azért mindennap hálát adok a kozmikus erőnek, amely abban a megbecsülhetetlen szerencsében részesí­tett, hogy olasznak születtem.« Az ámokfutásban megöregedett és most a fasizmusnak hízelgő vén komédiás, hazafias pó­zában, úgy látszik, nem akarja észrevenni, hogy: ha sehol se nevették ki, amikor ő is az idegen közönség tapsait keresgélte, ezt nem ön­kéntelenül vagy erőltetetten humoros előadásá­nak köszönheti, hanem annak, hogy mindenütt mint az olaszság képviselője jelent meg és a hazájával szemben világszerte tanúsított nagyra­becsülés nem engedte meg, hogy azokon az elő­kelő helyeken, amelyeket az Olaszország iránt ér­zett tisztelet nyitott meg előtte, kifejezésre jus­son az is, hogy ő maga és furcsa előadása mi­lyen hatással volt a közönségre. Hanem, hogy ez a javíthatatlanul humoros örökifjú, amikor manifesztumokat bocsát ki, csakugyan jókora kol­lektivitás nevében szónokol, ezt nem lehet tagadni. Kollektivitás nevében beszél Ernst von Sa­lomon is, aki ötévi börtönbüntetést állott ki, mert a bíróság Rathenau meggyilkolásában bűn­részesnek találta és aki a börtönben íróvá lett. Ő a vele,­ egykorúak, az új nemzedék szóvivője. Ez a nemzedék revánsot akar, ha egyesült erő­vel nem lehet, akár polgárháború árán. Nem tö­rődnek azzal, hogy legyőzhetik őket, minden­áron cselekedni akarnak. Még nem tudják, mi­lyen renddel fogják fölcserélni a régit, erre majd csak később gondolnak, a fődolog most az, hogy cselekedjenek. Hogy megakadályozzák az ősi erények, a bátorság, a vakmerőség, a harcrakészség, a halálmegvetés elsorvadását A marxisták rendjét rendetlenségnek tartják; nem tűrhetik, hogy a világ legelső fajtája, a német, a mai tespedésben maradjon; százezren és száz­ezren vannak, akik izmaik, vérük és nem tud­ják milyen fiziológiai szükségesség követelésé­nek akarnak megfelelni. Meglehet, a jövő el fogja felejteni erőszakosságaikat és a német nagyság újjáteremtőit fogja ünnepelni bennök. Olvashattuk, hogy a Hitler-párti fajvédő or­vosok is elég messzire mennek. Ez a kollektivi­tás, amely a német fajt a legtökéletesebb ember­fajtának találja, fajhivatalokat akar felállítani, amelyeknek a faj tisztántartásáról kell gondoskod­niok. Meg akarja akadályozni, hogy a fajnéme­tek másfajúakkal házasságot kössenek; megálla­pítja, hogy vannak megbízhatóan fajtiszta és nem egészen fajtiszta németek, sőt vannak gya­núsak is. Azt követelik, hogy ezeket a legutób­biakat sterilizálni kell És ha az író ezekkel a nagyon különböző eszméket valló kollektivitásokkal nem tud egyet­érteni! Ha úgy találja, hogy akármennyire tet­szik is a nemzeti hiúságnak, amit ezek a kol­lektivitások hirdetnek, célkitűzéseik nem egyez­nek meg a legnagyobb kollektivitás, az egész emberiség érdekével? Bizonyára egyetérthet az író azzal a kollek­tivitással, amelyikre Heinrich Mann gondol: a békebarátokkal. Csakhogy, sajnos, amíg vannak államok, amelyek jövedelmük legnagyobb részét fegyverkezésre költik,­­ amíg a hadiszergyártás olyan ipar, amely csak háborúban fizetődhetik ki és az gyárthat hadiszereket, aki akar, — amíg vannak olyan életpályák, amelyeken a vezetők és még igen sokan csak a háborúban érvénye­sülhetnek becsvágyuknak megfelelően, — amíg a nevelés már a gyermekbe beleoltja a »harcos eré­nyeket«, — és amíg vannak népek, amelyek az általános leszerelésnek még az indítványát is háborús fenyegetésnek tartják, addig a paci­fista írók, akármilyen alaposan áttanulmányoz­ták is azokat a nagy kérdéseket, amelyek a leg­aktuálisabbak és akármilyen nagyhírű specia­listákká nőtték is ki magukat minden dologban, ami aktuális: hiába »viszik a szót« a leglelke­sebben, senki se hallgat rájuk. Az Irodalom sohase feledkezett meg az ösz­szességről, sőt mindig ennek sorsa volt az, amire az írók leggyakrabban gondoltak. De míg a propagandacsinálás nem volt kötelező, csak fa­kultatív: az író nem csoportok, pártok, kollek­tivitások véleményét hangoztatta, hanem a ma­gáét, akkor is, amikor a csoportok, pártok, kol­lektivitások homlokegyenest ellenkező vélemé­nyeket harsogtak szenvedelmesen és olyan cse­lekedetekre izgatták a tömegeket, amelyek utóbb őrültségeknek bizonyultak. Régi szerepe, kötele­zettsége és felelőssége mindössze ennyi volt; új szerepe, kötelezettsége és felelőssége, akármilyen nagy változást vár e tekintetben Heinrich M­inn, megint csak ugyanez marad. Az író új felelőssége írta: AMBRUS ZOLTÁN n rheumás iratok , házi kezelése 1 V» 2.40 pergf I Rheumás betegek számára Ina 4tw. EnjUudIP ATI v­ád Vik­ikre csakis az összeg elfizetés beküldése ellenében szAIKtla Kt I«l könyvkereskedése, Budapest, VII ker., Erzsébet körút 16—2«. szám

Next