Pesti Napló, 1931. december (82. évfolyam, 273–296. szám)
1931-12-13 / 283. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 decembier . Bánokat hallok az üvegen, mintha valaki mindenáron bebocsátást kérne. Figyelő tekintetemre Moisieur Picard félrehúzza a függönyt és megláthatom a türelmetlen kopogtatókat: egy algíri gazellapárt, tripp-BZÍUŰ, hajlékony, karcsú, gyönyörű állatok. ők azok, akik fekete lakkorrukkal kopognak az üvegen. Szinte akaratlanul kultok fel. De miért nem engedi be ezeket a szegény, szép állatokat? • Picard mosolyogva feleli: • Lehetetlen ! Az összes iratokat megeszik, a legvastagabb dossziékre válik legjobban a foguk. Megkérdem Picard-t, hogyan látja a krízist és mit gondol, mi lenne az orvoslás módját . Ha a krízist analizáljuk, ha figyeljük, hogy romboló hatása az egész világgazdaság szervezetére napról napra hogyan fokozódik, olyan orvoslási mód kínálkozik, melyre, azt hiszem, elsősorban kellene az illetékeseknek gondolaiuk és ez az, hogy miért nem választjáik el egymástól végre a politikai krízist és a gazdasági krízist. Mert a hibát, nézetem szerint, ott kell keresni, hogy ezt a kettőt összekeverték, egy kalap alá vették. Akik így jártak el, elfelejtették, hogy semmi sem árt annyira az ézleti élet szabad, természetes, normális méretének, mint a generalizáló jellegű eljárások. Minden hitelezőnek külön, egyénileg kellene egyezkednie adósávait Ehelyett mit látunk?! Általánosító konferenciákat. — Azt tartom, hogy vissza kellene tárni a régi módszerhez. Az üzletfelek egyénileg igyekezzenek kiegyezni egymással. Ez visszavezetne bennünket ahoz, amit így jelölnék meg: tisztelet a megkötött szerződéseknek! Két fél szerződött, ezeknek meg kell érteniük egymást. Miért engedik az üzleti életet elmerülni a politika tengerében? Ma túl sok politikát kevernek az üzletbe Az üzlet elsősorban magánfelek dolga. Nem mondom, hogy ne alakuljanak nagy és hatalmas üzletcsoportok, melyek egy blokkban tártyalhatnának hazájuk hitelezőinek összessége nevében. A hitelezők alkossanak csoportot, a csoport válasszon megbízottat, aki nevükben tárgyal. Ezen az úton megtalálnák a módját, hogy az üzleti élet, a forgalom újból meginduljon, mert jelenleg, sajnos, áll. Még olyanok is, akiknek van pénzük, nem merik semmiféle vállalkozásira fektetni tőkéjüket, összefoglalva tehát a mondottakat, az a véleményem, hogy a túlzott arányú generalizáció árt a szabad üzletmenetnek, akadálya annak, hogy a gazdasági élet vérkeringése normális, egészséges legyen! Szmrecsánvi Nvien a „Forr a borról írta: MÓRICZ ZSIGMOND Az író lelke olyan, mint egy almárium. Az iélet belerakja, amit megőrizni érdemesnek tart. Az ember nem is tudja, mi minden van ebben az almáriumban, de ha a toll, a kulcs kinyitja, akkor szépen meglátni, hogy jól elrendezve ott van az egész élete. Ott vannak a gyerekkor édes emlékei, mint piros almák, az emlékezés vattájába pakkolva. Ki lehet őket szedni és megtörülhetni, megsimogatni s gyönyörködni benne. De ott vannak a régi fegyverek is, mert az alinárium szó valóban nem az ahtiából lett, hanem tíz alinárium magyarosodott át, a fegyvertár lett almás kosárrá. Itt vannak bizony a régi fegyverek is, az első parittyától, amivel a szomszéd galambjára céloztunk, végig a gondolatok és érzések, a vágyak és a tettek fegyverei. Ha az író írni akar, kinyitja ennek a szekrénynek, vagy ennek a kamarának egy rekeszét s előszedi, amit ott talál. Ebbe a könyvbe életemnek egy teli fiókja van beleépítve. A diákélet emlékei. * Már harmadik fiók. Az elsőt a Légy jó mindhaláligban hordtam napfényre, a másodikat a Kamaszokban (még nincs kész teljesen) a harmadik ez a Forr a bor. Az elsőben a kisgimnazista lelki életét, a másodikban az ötödhatod gimnazista kort, s ebben a harmadikban az életrekésZülődés útját írtam meg. A borforrás ideje a legzavarosabb az egész életben. Ekkor annyi minden buggyan fel a fiatalok lelkében, hogy szinte elfoghatatlan a lélek minden mozzanata. Egy buborék s elmúlt. Egy lüktetés s vége. Egy erőpróba s már a sírás. Egy sírt könny és már a kacaj öröme. De én, mikor ezt a regényt írni kezdtem, valami különösen egyszerű dologra jöttem rá: arra, hogy a ma tegnapból lett s a tegnap nem változott meg a mára. Magyarország mai életének vezető rétege az én generációm, tehát az a generáció,, amelyikkel én 18'J'J-ben együtt érettségiztem. Visszagondoltam volt osztálytársaimra: egyik földbirtokos, a másik polgármester, a harmadik törvényszéki elnök, vagy kereskedő, vállalkozó, állami tisztviselő, végzett ember is van már köztük. Ahogy eloszlottak az életben valamennyien beásták magukat egy tárnába, befúrták magukat az élet bányájába s most ott csákányoznak, vagy dirigálnak a maguk helyén. Elkezdtem magamat vizsgálni: ugyanaz vagyok, aki voltam. Már a legelső lelki kibontakozásnál ugyanannak ismerem magamat, mint aki ma vagyok. Mindenki így van. Tehát, ha a múlt századvég lelki összetevőit megvizsgáljuk, ugyanazt kell találnunk, amit ma valóban tapasztalunk. Abból a rétegből lett a mai Magyarország, amelyik harminc évvel ezelőtt elindult. V visszamentem hát a múltba , most vettem hasznát , most volt rám nagy értéke annak az almáriumnak, amit az Isten bennem elhelyezett. Csak ki kellett nyitni az emlékezés fiókjait és újra élt bennem minden, amit annak idején átéltem. Csalhatatlan pontossággal léptek elő az alakok a betűk pergő víztükrében. S elkezdtek beszélni, mulatni, nyüzsögni, élni a fehér lapokra ismeretlen erő segítségével odalopakodó könyvéletben. S folyton láttam s éreztem mind a kettőt: a múltat és a jelent. Azt, ami voltunk diákokul, felelősség nélkül s akik ma vagyunk, súlyos teher alatt nyögve, a család, a gyerekek, a hivatás, a munka terhét cipelve. Ugyanaz mind a két ember , ugyanaz mind a két kor. * A felnőttek hajlandók a fiatalok életét játéknak és felelőtlennek tekinteni. Nem számít, mondják, még gyermek. Majd ha megokosodik. De az élet azt mutatja, hogy már a legkisebb gyermekben ott van a cselekedetnek minden dolya és minden következménye. Ugyanazok a lelki erők dolgoznak benne s észjárása, akarata ugyanazon síkon s azokon a vonalakon halad, amelyen később. Mikor tehát végignéztem azt az érettségi körül lezajló forrongást és kavargást, látnom kellett, hogy az az ifjúság, amely a matúráját így csinálta meg, ma ugyanúgy végzi az állam életének vezetését. Ebben a regényben le van írva egy érettségi, amelynek a titka az volt, hogy az egész osztály tanulás és tudás nélkül akart keresztülmenni a vizsgán, holott akkor is megállotta volna a helyét, ha nem csellel, csalással és betöréses lopással szerzi meg az érettségi tételeket. Annak a kornak diákvilága azonban kikapcsolta a diákság gondolkodásából a komoly tudás és a becsületes szorgalom hitét s beleiktatta azt a gondolatot a lelkükbe, hogy egy ügyes csalás többet segít, mint ezer munkás óra. Most gondoljuk meg, hogy az a generáció, amely életének nagy és hosszú korszakát, a nyolc éves gimnáziumi, vagy más középiskolai kort egy félelmetes törvénykijátszással fejez be, az az életnek azzal indul neki, hogy csak csalni kell s minden jó lesz. Egy életen át cipeli magával mindenki, aki részt vett egy ilyen iskolai nagyszabású csínyben, ennek az emlékét és terhét. Pláne aláágyazva az iskola mindennapi életének percenként megújuló félreveztő, munkaelhárító, tanári figyelmet s éberséget kijátszó gyermeki csalásokkal. A nyolc év alatt nem a tanulás technikáját gyakorolta be ennek a kornak a diáksága, hanem a csalásét. Hogy kell órát mulasztani, hogy kell leckét elhanyagolni, hogy kell súgni, hogy kell dolgozatot lelopni, hogy kell a tanárt kikerülni és félrevezetni, hogy kell valósággal katonai munkát végezni, hogy a nagyon egyszerű, de nagyon terhes munkát megspórolhassa a diák. Lehet-e egy ilyen módon nevelt generációtól mást várni, mint ami van? * írás közben állandóan kísértett és vigasztalt" egy másik érzés: az hogy a gyerekeink mások, mint mi voltunk. Egyszerűbbek, becsületesebbek, szorgalmasabbak és kötelességtudók, jobban, mint mi voltunk. Ennek a kornak az ifjúsága más iskolában nőtt mint mi. Nem tudom, maga a tanítással foglalkozó iskola alakult-e et, vagy inkább az élet hatott reájuk, de meg voltam hatva az éjjel, — diákok közt voltam, egyetemi hallgatók kedves kis Mikulás-estélyén kollégiumi falak közt, — s hallottam, hogy fiúk és leányok a legnagyobb gonddal mondták el, hogy december 7-től szénszünet van , egész februárig tart. — Tény, — mondta valaki — hatvanezer pengőt spórolnak meg vele, de legalább a szemináriumokat fűtenék. Ez a tény s ez a mondat mélyen belevilágított előttem a két generáció karakterének különbözőségébe. Azok, akik az államon úgy akarnak segíteni, hogy az ifjúságot, a szemeszter közepén két hónapra teljesen kizárják az egyetemről, úgy gondoskodnak, ahogy a Forr a bor generációjától jogosan lehet elvárni: «milyen jó lesz a diákoknak, nem kell az egyetemre járni!... Bezzeg ha mi abban az időben ilyen ajándékot kaptunk volna!... § ráadásul hatvanezer pengőt spórolunk ...» — Bizonyára zseniálisnak találta, aki kieszelte a spórolásnak ezt a könnyű és népszerű módját. De engem szívén ütött annak a diáknak a sóhaja, aki azt mondta, hogy: «csak legalább a szemináriumokat fűtenék .. .» — Miért akarja, hogy fűtsék? Miért akar órára járni? Csak nem tanulni?... S ő nem értette meg az én tréfámat, mert valóban tanulni szeretne s csak tanulni és másra nem is gondolt. Pedig milyen különbség van a mi korunk egyetemi világa s a mai koré közt. A mi időnkben is nehéz volt elvégezni az egyetemet, de aki keservesen átküzdötte magát rajta, az, ha a diplomát megkapta, megnyílt előtte az élet a válogathatott a hivatalokban és hivatásukban, amelyek eltartották a magasabb intelligencia tagjait. Ma szintén nehéz a szegény diákoknak elvégezni a magasabb iskolákat, de ma addig boldog a fiatal ember, amíg az egyetemen van. Ha végez és kezében az oklevél, akkor kezdődik a kálváriája. Mert akkor ki van dobva a fedél alól a zivatarba, semmi nélkül s remény nélkül. Se állás, se hivatal, se kereset, se kenyér. És mégis ebben a reménytelen jövőjű ifjúságban jobban bízom, mint a mi generációnknak ifjúságában bíztam. Ez a mai ifjúság a szegénység gyermeke. Az életben pedig csak a szegénységnek van jóranevelő hatása. Nem a Nyomornak, hanem a Szegénységnek. A Nyomor destruál s minden roszszat szül, de a Szegénység, az anyagi javak reményőrző szűkössége teremt és alkot és jellemet nevel. Ez a mai ifjúság a nemes szegénység iskolájában megtanult gyermekül szülei helyett gondolkodni , tettekre és munkára készül a jövőben. A testiség imádata helyett ez az ifjúság a lelkiség istenítésére nevelődik. Erkölcsöt épít autodidakta módon: a konzekvenciákat levonni tanulja let a legnagyobb morál. Az emberiség került válaszútra az öregek és a fiatalok mai ellentétében. Mindig volt ellentét az ifjak és az öregek, a gyermekek és a szülők közt, de ekkora távolság, ilyen szakadék a két egymás után következő generáció közt még nem volt az emberiség történelmében soha, mint ma van. Uj emberfajnak kell kiteremtődnie, hogy az emberiség egyáltalán megmaradhasson azon a nívón, amelyre a történelem folyamán elért. Ma már históriai szirteken többé meg nem maradhat. Uj talajt, uj földet, uj lelket kell az emberi szívnek magából kiárasztania s a mai ifjúságban arra van hajlam, vágy és tetterő, hogy ezt meg is cselekedje. Boldog volnék, ha velük szenvedhetném ezt az új átforraló világot. S remélem, hogy harminc év múlva aki ebből a generációból visszapillant a mai időkre, az újjászületés korára, az melegebb, lelkesebb és jobbízű emlékeket szed ki lelkének almáriumából, mint nekem a sors adta. Bízom az emberiség jövendőjében s bízom az most útra induló ifjúságban.