Pesti Napló, 1931. december (82. évfolyam, 273–296. szám)

1931-12-13 / 283. szám

Vasár­nap PESTI NAPLÓ 1931 decembier . Bánokat hallok az üvegen, mintha valaki mindenáron bebocsátást kérne. Figyelő tekintetemre Moisieur Picard félrehúzza a függönyt és megláthatom a türel­metlen kop­ogtatókat: egy algíri gazellapárt, t­ripp-BZÍUŰ, hajlékon­y, karcsú, gyönyörű állatok. ők azok, akik fekete lakkorrukkal kopognak az üvegen. Szinte akaratlanul ku­­ltok fel. De miért nem engedi be ezeket a­ szegény, szép állatokat?­ • Picard mosolyogva feleli: •­­ Lehetetlen ! Az összes iratokat megeszik, a leg­vastagabb dossziékre válik legjobban a foguk. Megkérdem Picard-t, hogyan látja a kríz­ist és mit gondol, mi lenne az orvoslás módját . Ha a krízist analizáljuk, ha figyeljük, hogy romboló hatása az egész világgazdaság szerveze­tére napról napra hogyan fokozódik, olyan orvos­lási mód kínálkozik, melyre, azt hiszem, elsősor­ban kellene az illetékeseknek gondolaiuk és ez az, hogy­ miért nem válasz­tjáik el e­g­y­mástól végre a politikai krízist és a gazdasági krízist. Mert a hi­bát, nézetem szerint, ott kell keresni, hog­y ezt a kettőt összekeverték, egy kalap alá vették. Akik így jártak el, elfelejtették, hogy semmi sem árt annyira az é­zleti élet szabad, természetes, normá­lis méretének, mint a generalizáló jellegű eljárá­so­k. Minden hitelezőnek külön, egyénileg kellene egyezkednie adósávait Ehelyett mit látunk?! Ál­talánosító konferenciákat. — Azt tartom, hogy vissza kellene tárni a régi módszerhez. Az üzletfelek egyénileg igyekezzenek kiegyezni egymással. Ez visszavezetne bennünket ahoz, amit íg­y jelölnék meg: tisztelet a megkötött szerződéseknek! Két fél szerződött, ezeknek meg kell érteniük egymást. Miért engedik az üzleti éle­tet elmerülni a politika tengerében? Ma túl sok politikát kevernek az üzletbe Az üzlet elsősorban magánfelek dolga. Nem mondom, hogy ne alakul­janak nag­y és hatalmas üzletcsoportok, melyek egy blokkban tárt­yalhatnának hazájuk hitelezői­nek összessége nevében. A hitelezők alkossanak csoportot, a csoport válasszon megbízottat, aki nevükben tárgyal. Ezen az úton megtalálnák a módját, hogy az üzleti élet, a forgalom újból meg­induljon, mert jelenleg, sajnos, áll. Még olyanok is, ak­iknek van pénzük, nem merik semmiféle vállalkozásira fektetni tőkéjüket, összefoglalva te­hát a mondottakat, az a véleményem, hogy a túl­zott arányú generalizáció árt a szabad üzletme­netnek, akadálya annak, hogy a gazdasági élet vérkeringése normális, egészséges legyen! Szmrecsán­vi Nvien a „Forr a bor­­ról írta: MÓRICZ ZSIGMOND Az író lelke olyan, mint egy almárium. Az iélet belerakja, amit megőrizni érdemesnek tart. Az ember nem is tudja, mi minden van ebben az almáriumban, de ha a toll, a kulcs kinyitja, akkor szépen meglátni, hogy jól elrendezve ott van az egész élete. Ott vannak a gyerekkor édes emlékei, mint piros almák, az emlékezés vattá­jába pakkolva. Ki lehet őket szedni és megtörül­hetni, megsimogatni s gyönyörködni benne. De ott vannak a régi fegyverek is, mert­ az alinárium szó valóban nem az ahtiából lett, hanem tíz aliná­rium magyarosodott át, a fegyvertár lett almás kosárrá. Itt vannak bizony a régi fegyverek is, az első parittyától, amivel a szomszéd galamb­jára céloztunk, végig a gondolatok és érzések, a vágyak és a tettek fegyverei. Ha az író írni akar, kinyitja ennek a szek­rénynek, vagy ennek a kamarának egy rekeszét s előszedi, amit ott talál. Ebbe a könyvbe életemnek egy teli fiókja van beleépítve. A diákélet emlékei. * Már harmadik fiók. Az elsőt a Légy jó mind­haláligban hordtam napfényre, a másodikat a Kamaszokban (még nincs kész teljesen) a harma­dik ez a Forr a bor. Az elsőben a kisgimnazista lelki életét, a másodikban az ötödhatod gimna­zista kort, s ebben a harmadikban az életrekésZü­lődés útját írtam meg. A borforrás ideje a legzavarosabb az egész életben. Ekkor annyi minden buggyan fel a fia­talok lelkében, hogy szinte elfoghatatlan a lélek minden mozzanata. Egy buborék s elmúlt. Egy lüktetés s vége. Egy erőpróba s már a sírás. Egy sírt könny és már a kacaj öröme. De én, mikor ezt a regényt írni kezdtem, valami különösen egyszerű dologra jöttem rá: arra, hogy a ma tegnapból lett s a tegnap nem változott meg a mára. Magyarország mai életé­nek vezető rétege az én generációm, tehát az a generáció,, amelyikkel én 18'J'J-ben együtt érett­ségiztem. Visszagondoltam volt osztálytársaimra: egyik földbirtokos, a másik polgármester, a harmadik törvényszéki elnök, vagy kereskedő, vállalkozó, állami tisztviselő, végzett ember is van már közt­­ük. Ahogy eloszlottak az életben valamennyien beásták magukat egy tárnába, befúrták magukat az élet bányájába s most ott csákányoznak, vagy dirigálnak a maguk helyén. Elkezdtem magamat vizsgálni: ugyanaz va­gyok, aki voltam. Már a legelső lelki kibontako­zásnál ugyanannak ismerem magamat, mint aki ma vagyok. Mindenki így van. Tehát, ha a múlt századvég lelki összetevőit megvizsgáljuk, ugyan­azt kell találnunk, amit ma valóban tapaszta­lunk. Abból a rétegből lett a mai Magyarország, amelyik harminc évvel ezelőtt elindult. V visszamentem hát a múltba , most vettem hasznát , most volt rám nagy értéke annak az almáriumnak, amit az Isten bennem elhelyezett. Csak ki kellett nyitni az emlékezés fiókjait és újra élt bennem minden, amit annak idején át­éltem. Csalhatatlan pontossággal léptek elő az alakok a betűk pergő víztükrében. S elkezdtek beszélni, mulatni, nyüzsögni, élni a fehér lapokra ismeretlen erő segítségével odalopakodó könyv­életben. S folyton láttam s éreztem mind a kettőt: a múltat és a jelent. Azt, ami voltunk diákokul, felelősség nélkül s akik ma vagyunk, súlyos teher alatt nyögve, a család, a gyerekek, a hivatás, a munka terhét cipelve. Ugyanaz mind a két ember , ugyanaz mind a két kor. * A felnőttek hajlandók a fiatalok életét játék­nak és felelőtlennek tekinteni. Nem számít, mondják, még gyermek. Majd ha megokosodik. De az élet azt mutatja, hogy már a legkisebb gyermekben ott van a cselekedetnek minden dolya és minden következménye. Ugyanazok a lelki erők dolgoznak benne s észjárása, akarata ugyanazon síkon s azokon a vonalakon halad, amelyen később. Mikor tehát végignéztem azt az érettségi kö­rül lezajló forrongást és kavargást, látnom kel­lett, hogy az az ifjúság, amely a matúráját így csinálta meg, ma ugyanúgy végzi az állam életé­nek vezetését. Ebben a regényben le van írva egy érettségi, amelynek a titka az volt, hogy az egész osztály tanulás és tudás nélkül akart keresztü­l­menni a vizsgán,­­ holott akkor is megállotta volna a helyét, ha nem csellel, csalással és be­töréses lopással szerzi meg az érettségi tételeket. Annak a kornak diákvilága azonban kikap­csolta a diákság gondolkodásából a komoly tudás és a becsületes szorgalom hitét s beleiktatta azt a gondolatot a lelkükbe, hogy egy ügyes csalás többet segít, mint ezer munkás óra. Most gondoljuk meg, hogy az a generáció, amely életének nagy és hosszú korszakát, a nyolc éves gimnáziumi, vagy más középiskolai kort egy félelmetes törvénykijátszással fejez be, az az életnek azzal indul neki, hogy csak csalni kell s minden jó lesz. Egy életen át cipeli magával mindenki, aki részt vett egy ilyen iskolai nagyszabású csíny­ben, ennek az emlékét és terhét. Pláne aláágyazva az iskola mindennapi életének percenként meg­újuló félreveztő, munkaelhárító, tanári figyel­met s éberséget kijátszó gyermeki csalásokkal. A nyolc év alatt nem a tanulás technikáját gya­korolta be ennek a kornak a diáksága, hanem a csalásét. Hogy kell órát mulasztani, hogy kell leckét elhanyagolni, hogy kell súgni, hogy kell dolgozatot lelopni, hogy kell a tanárt kikerülni és félrevezetni, hogy kell valósággal katonai munkát végezni, hogy a nagyon egyszerű, de nagyon terhes munkát megspórolhassa a diák. Lehet-e egy ilyen módon nevelt generációtól mást várni, mint ami van? * írás közben állandóan kísértett és vigasztalt" egy másik érzés: az hogy a gyerekeink mások, mint mi voltunk. Egyszerűbbek, becsületesebbek, szorgalma­sab­bak és kötelességtudók, jobban, mint mi vol­­tunk. Ennek a kornak az ifjúsága más iskolában nőtt mint mi. Nem tudom, maga a tanítással foglalkozó iskola alakult-e et, vagy inkább az élet hatott reájuk, de meg voltam hatva az éjjel, — diákok közt voltam, egyetemi hallgatók ked­ves kis Mikulás-estélyén kollégiumi falak közt, — s hallottam, hogy fiúk és leányok a legna­gyobb gonddal mondták el, hogy decemb­er 7-től szénszünet van , egész februárig tart. — Tény, — mondta valaki — hatvanezer pengőt spórolnak meg vele, de legalább a szemi­náriumokat fűtenék. Ez a tény s ez a mondat mélyen belevilágított előttem a két generáció karakterének különböző­ségébe. Azok, akik az államon úgy akarnak segíteni, hogy az ifjúságot, a szemeszter közepén két hó­napra teljesen kizárják az egyetemről, úgy gon­doskodnak, ahogy a Forr a bor generációjától jogosan lehet elvárni: «milyen jó lesz a diákok­nak, nem kell az egyetemre járni!... Bezzeg ha mi abban az időben ilyen ajándékot kaptunk volna!... § ráadásul hatvanezer pengőt spóro­lunk ...» — Bizonyára zseniálisnak találta, aki kieszelte a spórolásnak ezt a könnyű és nép­­szerű módját. De engem szívén ütött annak a diáknak a sóhaja, aki azt mondta, hogy: «csak legalább a szemináriumokat fűtenék .. .» — Miért akarja, hogy fűtsék? Miért akar órára járni? Csak nem tanulni?... S ő nem értette meg az én tréfámat, mert valóban tanulni szeretne s csak tanulni és másra nem is gondolt. Pedig milyen különbség van a mi korunk egyetemi világa s a mai koré közt. A mi időnkben is nehéz volt elvégezni az egyetemet, de aki keservesen átküzdötte magát rajta, az, ha a diplomát megkapta, megnyílt előtte az élet a válogathatott a hivatalokban és hivatásukban, amelyek eltartották a magasabb intelligencia tagjait. Ma szintén nehéz a szegény diákoknak elvé­gezni a magasabb iskolákat, de ma addig boldog a fiatal ember, amíg az egyetemen van. Ha végez és kezében az oklevél, akkor kezdődik a kálvá­riája. Mert akkor ki van dobva a fedél alól a zivatarba, semmi nélkül s remény nélkül. Se állás, se hivatal, se kereset, se kenyér. És mégis ebben a reménytelen jövőjű ifjú­­ságban jobban bízom, mint a mi generációnknak ifjúságában bíztam. Ez a mai ifjúság a szegénység gyermeke. Az életben pedig csak a szegénységnek van jóra­nevelő hatása. Nem a Nyomornak, hanem a Sze­génységnek. A Nyomor destruál s minden rosz­szat szül, de a Szegénység, az anyagi javak reményőrző szűkössége teremt és alkot és jelle­met nevel. Ez a mai ifjúság a nemes szegénység iskolájában megtanult gyermekül szülei helyett gondolkodni , tettekre és munkára készül a jövőben. A testiség imádata helyett ez az ifjúság a lelkiség istenítésére nevelődik. Erkölcsöt épít autodidakta módon: a konzekvenciákat levonni tanulja let a legnagyobb morál. Az emberiség került válaszútra az öregek és a fiatalok mai ellentétében. Mindig volt ellentét az ifjak és az öregek, a gyermekek és a szülők közt, de ekkora távolság, ilyen szakadék a két egymás után következő generáció közt még nem volt az emberiség törté­­nelmében soha, mint ma van. Uj emberfajnak kell kiteremtődnie, hogy az emberiség egyáltalán megmaradhasson azon a nívón, amelyre a történelem folyamán elért. Ma már históriai szirteken többé meg nem maradhat. Uj talajt, uj földet, uj lelket kell az emberi szívnek magából kiárasztania s a mai ifjúság­­ban arra van hajlam, vágy és tetterő, hogy ezt meg is cselekedje. Boldog volnék, ha velük szenvedhetném ezt az új átforraló világot. S remélem, hogy har­minc év múlva aki ebből a generációból vissza­pillant a mai időkre, az újjászületés korára, az melegebb, lelkesebb és jobbízű emlékeket szed ki lelkének almáriumából, mint nekem a sors adta. Bízom az emberiség jövendőjében s bízom az most útra induló ifjúságban.

Next