Pesti Napló, 1932. április (83. évfolyam, 73–95. szám)
1932-04-24 / 90. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 18:32 április 24 Kodály új dalműve: a „Székely fonó" Bemutatja a M. kir. Operaház 1932 április 24-én A magyar zenés színpadon új remekmű jelenik meg. A legigazabbak, legszebbek és leghatalmasabbak közül való, melyek valaha magyar művész lelkében fogantak. A darab hőse: a magyar nép. Életének egész keserű igazságában, idegen hatalmaknak kiszolgáltatottan, bujdostató űzöttségben, összebujtató árvaságban. De a maga egész szépségében is mert kiszolgáltatott, űzött, elárvult élete álommá virul — a hosszú út porából »köppönyeget veszen«, azt búval és bánat- Kodály Zoltán túl »kizsinóroztatja«, sűrű könynyeivel »kigomboztattatja« — a képzelet ragyogó ruhájába öltözik, cifra szűrbe, selymes rokolyába. És ez a tündéri álomvilág, ez a szegényes valóra rácáfoló belső gazdagság, új életet követel: többé nem kiszolgáltatottat, nem űzöttet és elárvultat, hanem már egy diadalmasabb magyar életet, önmagával rendelkezőt, szélesen kibontakozót, és az egész világgal boldogan testvérfasülőt. Ezért hatalmas: halljuk, amint csörgeti, rázza a valóság bilincseit, amint az álom iszonyú erővel dörömböl az élet kapuján. Mindez az igazság, szépség és erő népi dalokratáncokra tördelve szétszórtan hevert messze magyar tájakon, tűnő-suhanó magyar időikben, mint valami eszményi, de a valóságon darabokra zúzódott nagy szimfónia. És várta a zeneköltőt, kinek lelkében felépülhet beteljesedve, kikristályosodva, új értelmet és új erőt adó egysége. Mert népek és korok lelke csak a nagy egyéniség lelkében ébredhet ilyen teljes és világos és parancsoló öntudatra. Az egyéni élet tüzében, igaz, mássá lesz, mint ami eddig volt, de ebben a »másban« benne él mindaz, ami volt és akart lenni, így élünk mindnyájan megtisztulva és felmagasztosodva a magyar nép életének és álmának abban a legújabb nagy metamorfózisában, melyet most varázsolt elénk egy költőóriás, a Vörösmartyk, Petőfik, Aranyok és Adyk muzsikus-testvére: Kodály Zoltán. . . , »Székely fonó« Kodály darabénak a címe. Nem valami biztató cím azoknak, akik a »világot jelentő deszkákon« valóban »világot« akarnak látni. Mérihát mi tagadás? Szép hazánk maga is kicí-'Lay zug a »népek hazájában«, és a székely fonoszoba — hová, világtól elmaradott parasztnépek közé, Kodály vezeti kényes közönségét — még ennek a kis magyar hazának is egyik legrejtettebb, legeldugottabb kuckója. Kit érdekel manapság, hogy mi szövődik-fonódik itten? Sötét ez a fonóház, mikor a függöny szétnyílik, magános bánat lakik csak benne, a bujdosásra induló kérőjétől búcsúzó asszony bánata és még ez is azt dalolja: »Ha kiindulsz Erdély felé, ne nézz rózsám visszafelé, szívednek ne legyen nehéz, hogy az idegen földre mész« Miért kell a kérőnek elbujdosnia? A színpad erre nem ad feleletet. Csak annyit tudunk, hogy a szerelmesnek »egy csillag ragyogott«, és »annak a csillagnak sok irigye volt«. Csak annyit látunk, hogy két szuronyos zsandár lép a szobába, kutatnak a szökevény után, vinnék is, ha találnák, anélkül, hogy sejthetnénk, mi vád van ellene. — De micsoda monumentális drámai víziónak határozott körvonalai bontakoznak ki ebből a bizonytalanságból a zenének varázsszavára! Ahogy az elbujdosó léptei a dacosan komor rezignáció visszhangját felverik a zenekarban, ahogy a szerelem forró bánata dalt dalba öltve felzokog a férfi és az asszony njakán, ahogy a belépő zsandárok a zenében valami fagyos hangulat dermedt feszültségét hozzák a színpadra: egyszeribe szemben állunk azzal a kíméletlen végzettel, mely sötét, csillagoltó felhőként borul életünkre, mely valami nagy idegenséggel árkolja körül a színpadon mozgó szerelmesek kis birodalmát, mely értetlenül és magyarázat nélkül nyúl bele legsajátibb otthont kereső álmaikba. A csendőrök azonban egyelőre dolguk végezetlen vonulnak el; a színpad megtelik fehérnépekkel, jönnek vidám, harmatosan friss dallal a fonóba; az egész kis világ fellélegzik, ki tudja, csak rövid időre, pár percre talán, de mi minden virul ki ezalatt a felszabadult lélekből! Megcsendül a fonódal , mennyire más és több, mint minden eddigi »karakterdarab«- vagy »hangulatkép«-előde a zeneirodalomban! Korunknak kétségkívül legnagyobb kórusművésze szólal meg ebben a csodálatos női karban, melyben a szelíden ringatózó népi dallamot egyre ragyogóbb színekbe, egyre elevenebben lüktető ritmusokba öltözteti a szólamok polifóniája, érezzük mint élénkül meg a lányok-asszonyok fantáziája munka közben, hogyan szárnyal szélesen kibomló melódiákkal az álmok végtelen, szabad birodalmába. Ez a kórus mintegy drámai nyitánya a képzelet meginduló varázsjátékának, mely most hatalmába keríti a színpadot. Valóban egy kis ország eldugott zugában, valahol az isten háta mögött vagyunk-e még? A szűk falak észrevétlen kitágulnak, világgá tágulnak, mert az egymást követő dalokban, játékokban, táncokban benne tükröződik a természet és az ember egész élete, a maga elementáris nagyságában, problémáinak minden mélységével és gazdagságával. Ennek a mesterien felépített álomvilágnak tetőpontján egy megjátszott népballada áll: a »Görög Ilona« balladája. A dráma összefüggéséből kiszakítva is: Kodály egyik legnagyszerűbb, legnagyobb koncepciójú alkotása. Költemény az ifjú szív halálos szerelméről, melyből diadalmas élet fakad. A szerelemtől beteg legény anyja hiába csalogatja csodamalmokkal, csodatornyokkal Görög Ilonát, az csak akkor szökik el hazulról, lányát féltő anyjától, mikor a legény halottként a ravatalra fekszik. Az anyák harca ez, mert ilyen ifjúi »wtrtberi« szerelem nem tud »cselekedni«, csak haladni a vágyban, de győzni éppen azért győzhet az életen, mert halálos. Kodály négy szólóhang között osztja meg a ballada strófáit, míg a »csodamalmot«, »csodatornyot« és végül a »ravatalt«, egy-egy merész kontrapunktikával a ballada-melódiához hozzáidomuló, külön népdalnak illetve siratóéneknek bravúros kórusfeldolgozásával »építi fel«. És képzeljük mindehez még a zenekar legmélyebb tiszű színeit! Leírhatlan ennek a muzsikának egyre fokozódó szenvedélye, mozgalmassága egészen a megcsendülő halálharangig, a siratóének vadul égrekiáltó jajgatásáig. Az újdonság zseniális karmestere, Failoni Sergio, — tehát egy olasz ember! — úgy nyilatkozott, hogy őt ez a siratókórus az antik tragédiák zord, féktelen halotti sirámaira emlékezteti. Valóban a »Székely fonó«-ban a magyar földből az álmok olyan fája tört égnek, melynek gyökerei a mélyben az emberiség egész életét behálózzák, melynek ágai az egész emberi kultúrára terjeszkednek ki. Itt nincsenek korlátok, megkötöttségek. Az a fiatal lány, aki egyik szögletben kedvese vállára borulva énekel, a »fiatal lány«-nak, kedvese az ifjú legénynek, örök, időtlen típusa; az az éretlen tréfacsináló, aki az agglegény nótájával gúnyolja őket, az örök ünneprontó, és így tovább minden dal: »az élet szimfóniája«... De íme, a ssinen líjra megjelenik az elbujdosott kérő: keze bilincsbe verve, zsandárok kísérik. A rideg valóság lép be vele, a nép keserves jajszóval széjjelszalad, a házra újra ráborul a sötét magányosság. Most ébredünk csak egész keserűtudatára annak, hogy minden diadalmas világgávirulás itt csak álom volt... A kétségbeesés szívettépő muzsikája szólal meg egy zenekari közjátékban. És most értjük csak igazán ezt a vad fájdalmat, annak a költőnek fájdalmát, aki meglátta, átélte és megmutatta mindazt a tündéri szépséget, mely virágzó életet akar és mely itt századok óta kiszolgáltatva, meghajszolva, buta végzet bilincsébe verve sínylődik. Igaz, a rabot végül boldog békével szabadon hozza vissza a nép- Hogyan szabadult ki? Hogyan derült ki igazsága? Csak annyit látunk ebből, hogy valami véletlen szerencse folytán. Mert minden virradásunk csak véletlen szerencse, ebben az esendő magyar életben. Ma sikerült valami, ma lehetséges volt egy kis babakerített álom, de ki tudja mi sorsunk lesz holnap? — A kórus — mely a »Székely- fonó«-t befejezi — nem örömrivalgás, nem győzelmi ének. Egy napra való vígság fohászos mulatsága. — »Én Istenem sok bám után, adj egy kevés jót is immár« — így dalolnak ezek a magyarok. »Jajj Istenem, rendelj szállást, már meguntam a sok sírást, hozzád megyek rózsám lakni, ott kívánok fészket rakni« — így dalolnak ezek a szerelmesek. A szerelem mindenért megvigasztaló hűségével, örök biztosságával dalolják egymásnak: »Édes fecském maradj velem, véled töltöm nyaram-telem, nem egy nyarat, nem egy telet, véled egész életemet«. .. . Egy napra szóló vigasság ez, de a fohászos ének alatt a zenekarban egyre vadabb, egyre eszeveszettebb táncos ritmusok tüzelnek, és egyre duhajabban száll a dal is, mintha ezen az egy napon egy életre való erő akarna felszabadulni, mintha ez a dal szét akarná repeszteni a falakat. Ez már nem álom többé, hanem a minden sarokban leselkedő halállal dacoló törhetetlen élniakarás tánca. Szétveti-e a falakat valaha? Lerázza-e a bilincseket? Lesz-e itt, ezen a földön élet, világot építő, világnak szóló? — Kodály Zoltán hisz benne, és szabad-e kételkedni annak a nemzetnek, melynek ilyen törhetetlen hitű prófétái vannak? * A »Székely fonó5« zeneköltője a magyar nép nagy drámáját írta meg művében. Árva, magárahagyott népnek drámáját, kinek vezetője, gondviselője nincsen, és ha mégis van, nem hatalmas úr még az... csak koldus poéta. És megírta Kodály ezt a drámát, a nagy színpadi zeneköltők titokzatos kifejező erejével, mely szimbólummá varázsol minden mozdulatot a színpadon, melynek elég egy szuronyos zsandár megjelenése, hogy vele sorsokat idézzen, melynek elég egy búcsúcsók, hogy szíveket szakasszon, mely két szív egymásratalálásában világokat forraszt egymással össze. Aki ilyen remekművel ajándékozta meg nemzetét, azon a költőn soha semmiféle irigység nem vehet többé erőt, annak neve gyöngy lesz: »gyöngy mindenek előtt«. Tóth Aladár „Az Andrássy úti Színház új műsora, ha van igazság, be fogja tölteni a jövő szezon néhány hónapját is" írta az egyik előkelő napilap kiváló kritikusa. Ma az új műsor első délutáni előadása, olcsó helyárakkal ! Pufi és a panasz Pufi egy kíváncsi emberrel beszélget — Hogy van, kedves Pufi? — Köszönöm, csak éppen, hogy vagyok. — Na hallja, még maga is panaszkodik! Egészséges, évekig külföldön élt, Kaliforniában, Párizsban, Berlinben, most onnan érkezett, gazdag és kastélyt épített magának Verőcén. Mi baja lehet magának? — Én csak azt tudom, hogy azért a pár dollárért, amit Kaliforniában kerestem, naponta órákat lovagoltam Hollywood bulvárjain, tüskés kaktuszon ülve, — napokig nem tudtam ülni, csak feküdni, de azt is csalja hasamon. Az arizonai sivatagban megépített dsungelben 124 fok Fahrenheitben (52 fok Celsius) ősembert játszottam párduckacagánnyal a vállamon. Júniusban Gebiliben, Tunisz és Tripolisz határán, ahol nincs egyéb senki, mint a büntetésből odahelyezett légionistáknak egy osztaga, két napig üvöltő számomban csináltam »színművészetet«. Hány vízzel telt vázát ejtettek emeletnyi magasságból a fejemre! Borotvaszappanhabból készült tortákat vágtak teljes erővel az arcomba! Tengerbe ugrottam öt emelet magasságú tengerjáró fedélzetről! — Na jó... de a sok pénz, amiket ezekért a dolgokért kapott. — Azokat nem költöttem el, sajnos, de bankbukások, elértéktelenedett papírok elvitték. Megmaradt garasaimat idehoztam Magyarországba, — megvettem Verőcén egy elhagyott házat a hegytetőn, pár hold földet is-Előttem folyik a Duna, szemben velem a visegrádi hegyek és mögöttem a börzsönyi erdő. Ha majd rákerül a sor, itt talán kikaparhatom majd a földből azt a krumplit, amelyre az enyéimnek és magamnak szüksége lesz!.. Megsúgom magának, hogy négy hét múlva készen leszek. A házzal és a pénzemmel! Van magának fogalma arról, hogy micsoda nevetéssel fogadom majd a híreket ott, a hegytetőn a dollár eséséről vagy emelkedéséről? Tudja maga, milyen szép lesz, ha majd a házam ambitusán ülhetek és nézhetem a naplementét a Dunán. Ha a csöndben, a békességben, üres zsebbel és minden távoli zakatolásról, nyomorgásról, küzdelemről és kaktuszról lemondva, saját földemből, saját kezemmel kihúzott retket ehetek a házam előtti padon, közben hátradőlhetek, kényelmesen és mosolyogva és Petrarcát olvashatom retekevés közben? Petrarcát vagy az Enciklopédia Britannikát? Mert én annyira óvatos vagyok, hogy még ezt az Enciklopédiát is megvásároltam magamnak. A megmaradt dollárjaimból, amennyire ember gondoskodhatok, én aztán csakugyan gondoskodtam a hatamról és az agyamról! Mind a kettő fontos! ... És ha majd egyszer elégek egy tűzrakáson, mint ahogy elégett Solon, s közben csakugyan saját kezemmel téptem ki a földből a retket, a salátát, amit megehettem és közben, hátradőlve a padon, mosolyogva és szelíden Petrarkát és az Enciklopédia Britannikát olvashattam, akkor majd csakugyan megkérdezheti tőlem, hogy: — *Na hallja, mi oka lehetett magának a panaszra.* F. I. Huszár Károly (PuM vL / QWMAák, / A2UJ / 2 PIRGOS REGÉNYT / hátm^ZMám, ATHENAEUM KAPHATÓ HINDEKÜTT