Pesti Napló, 1932. április (83. évfolyam, 73–95. szám)
1932-04-24 / 90. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 18:32 április 24 Angol nyelvmester Gyorsfénykép írta: KARINTHY FRIGYES 1932 április 23. Mr. Fegan hetvenegynehányéves. Minden szerdán, pontban félkettőkor, Mr. Fegan megjelenik szerény lakomban, ilyenkor nálunk ebédel Mr. Fegan és ebédnél angolul társalgunk, ebből áll a lecke és Mr. Fegan nem fogad el külön díjazást a leckéért. Félkettőkor érkezik, mi ugyan kettő után szoktunk ebédelni, de ezt nem veszi tudomásul Mr. Fegan, mivel ebédelni,szerinte, félkettőkor szokás. De azért nem türelmetlen. Leül, kabátban a szalonban, szemben az ablakkal, két karját a karjára fekteti és vár, míg a család, egyenként, öszszeverődik. Mr. Fegan magas és szikár. Magas homlokán néhány fehér tincs, szája egy finom, keskeny vonal, mint a stoikus bölcseké, orra egyenes, régi angol könyvillusztrációkból kivágott figura. Szeme kék, mint a gyermeké, de csak ritkán látod, mert rendesen lesüti, az öregség tiszta és bölcs szemérmével. Az öregség bája ömlik el minden mozdulatán, természetesebben és harmonikusabban minden ifjúi varázsnál. Íme egy ember, aki korán berendezkedett az öregségre, nyilván nagyon régen, akik ismerik, azt mondják róla, legalább huszonöt éve ismerik ilyennek. Ódonságában van valami az antik bútorok és ékszerek szépségéből s érzed is a gyűjtő nemes szenvedélyét, a praetium affectionist, abban a gyöngédségben, amit egész lénye kelt, — ugyan, miért szeretjük a régi tárgyakat, ha nem azért, mert megállván az idők próbakövét, a beléjük dolgozott anyagnak és formának és ízlésnek tartósságáról tettek tanúságot? Patinát csak a nemesfémek kapnak, szépen csak az elefántcsont sárgul. H a bádog és puhafa megrozsdásodik, elrothad. A városból megérkezve felhevülten, vagy elcsigázottan lármás harcokban, idegeimben még zakatoló ütemekkel, rendesen hangos szóval nyitok rá— Good day, Mr. Fegan, how do you do? De rögtön lemérsékli a hangom, csendesítő, hűsítő, fékező nyugalommal, könnyedén felemelkedik — aztán egy utánozhatatlan mozdulattal, ami mindig újra meglep és megszégyenít, hellyel kínál. — Sit down. — Thank you, — felelem kissé elszontyolodva és leülök, mint egy diák, holott különben szaladgálni szoktam, ágálni és gesztikulálni, ha vendéget látok. Mr. Fegan jóságosan bólint s én gyorsan beszélni kezdek... azaz, hogy kezdenék. Mit szól, Mr. Fegan, mi van megint a városban, olvasta ezt a dolgot... micsoda hallatlan disznóság... és milyen jót, röhögtem ma délelőtt, hallgassa meg. De csak az első mondat negyedéig jutok el, mert Mr. Fegan csendesen felemelt hosszú, hosszú mutatóujját s nekem torkomon akad a szó-Minden esetben és mindig újra és ezenfelül — s fezt a dermesztő és elképesztő és ellenállhatatlan a dologban — merőben függetlenül a beszél tárgyától. Mert ha például azt mondom Mr. Fegannak, Mr. Fegan, az emberek meg vannak őrülve, meg vannak veszve az emberek. Mr. Fegan," ezekkel a gazdasági dolgokkal, elfelejtették az élet célját és értelmét és szépségét és a boldogságot a pokol fenekén keresik és itt, vagy velük kell táncolni vagy öngyilkosnak kell lenni, akkor Mr. Fegan felemeli az ujját és azt feleli szomjas és lihegő kérdésemre, hogy mi a teendő, azt feleli Mr Fegan, helyes, megőrülve, azt lehet mondani, de úgyis lehet mondani, elment az eszük, az is jó angol kifejezés, you can say, went mad, it is good english too. " De ha azt mondanám, égremeredt halakkal, Mr. Fegan, ég a ház, íneneköljünk Mrs Fegan, földrengés" van. "Mr. Pegan, a kínaiak elfoglalták Budapestet, már jönnek fel a lépcsőn, hogy mindnyájunknak felmetéljék a hasát, már az ötödik emeleten jönnek és az laggyar maggyar«-t énekelik, ami náluk megfelel az ergerbergernek — akkor Mr. Fegaii megint csak felemelné az ujját és nem hagyná befejezni és azt mondaná csende-Belf és ellenállhatatlanul j ég*..a, ház, az jó, de a ház lángokban áll, úgy is lehet mondani, az is jó. angol kifejezés you can say, she house is set on fire, it is good english too. És én elhallgatnék és nyugodtan bevárnám az eseményeket és eszembe se jutna többé ellenkezni, legfeljebb egy udvarias, »thank you«-t rebegnék, mire ő, mindig újra megjegyezné, hogy erre a »thank you«-ra azt kell felelni »don't mention it« vagyis: szót sem érdemel. És közben, aggódva és szűkölva, kezdene felködleni bennem valami világosság, amit egyre inkább sejtek elbomló önérzettel, mióta Mr. Fegan szerdánként feljön hozzánk ebédelni, hogy mindezek a dolgok valóban szót sem érdemelnek ahoz az egyetlen fontos és említésreméltó (mentionable, or worth to mention, it is good english too) lényeghez képest, hogy mi számít jó angolságnak és mi az, amit lehet mondani angolul és mi az, amit nem lehet mondani. Mert erről van szó és erről lehet csak szó e szomorú sártekén — a többi hiúság, zűrzavar, álom, átmeneti állapot, káprázat és ködfátyol, és mondd már, hogy elsüllyed a világ hajója, mért kell azért kiabálni? avagy tiéd volt ez a hajó? Nem a tiéd volt. Angliáé volt s ez a szó: angol, nem hitvány valóság, értéktelen lényeg — halhatatlan forma ez a szó, vigyázz rá, hogy rosszul ne ejtsd, a többivel ne törődj. Jól vagy rosszul teremtették a világot, nem a te dolgod — a fő, hogy megteremtették s Anglia volt szíves vállalni érte a felelősséget, feltéve, hogy minden polgára az anyaállamnak s a gyarmatoknak is, őrködik, hogy az angol szót jól használjuk, mikor ezt a nyilvánvaló tényt elismerjük. — Sit down — mondja Mr. Fegan, jólelkűen és udvariasan saját házamban , nekem úgy tetszik, mintha kicsiny, sávos lobogó lobogna hosszú mutatóujja végén, készen rá, hogy kitűzze asztalom közepére, egy természetes és egyszerű mozdulattal. Egyesztendős a spanyolköztársaság Április 14. a spanyol köztársaság kikiáltásának évfordulója Az első év politikai mérlege Barcelona, április. (A Pesti Napló tudósítójától.) A spanyol köztársaság országszerte nagy ünnepélyességgel ülte meg születése első évfordulójának napját. Az állam és a városok nagyobb összegeket szavaztak meg népünnepélyek rendezésére, amelyeken képviselők és városatyák méltatják a nap jelentőségét. Április 14. nemzeti ünnep Spanyolországban, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mit végzett a fiatal köztársaság egy esztendő leforgása alatt. Hozott-e pozitív eredményeket, vagy csak csalódást? És várjon milyen irányba fordul a nehéz vizeken evező ország hajója: jobbra vagy balra, a belső konszolidáció felé, vagy a bolsevizmus csalogató, délibábos partjai irányába? Mindenekelőtt meg kell állapítani: négy tartomány nem ünnepelte meg a köztársaság kikiáltásának évfordulóját. A hivatalos ünnepségeket persze megtartották, zászlók is kerültek az ablakokba és az erkélyekre, de hiányzott az, ami minden népünnep lényege: az ünnepi hangulat. A négy katalán tartomány: Barcelona, Tarragona, Gerona és Lerida nem ünnepel, mert nincs mit ünnepelnie. Egyéves a spanyol köztársaság, amelynek már van alkotmánya, vallási törvénye, pénzügyi előirányzata, de nincs a katalán autonómiája. Macia elnök és a csillagos lobogó Katalónia ma a leggyengébb pontja a spanyol életnek. Még Maciá elnök — »mindnyájunk nagyapja« — ül a Generalitat narancsligetes épületében, Szent György, a katalánok védszentjének képe alatt. De hallatlan népszerűsége, amely egy esztendővel ezelőtt harsogva lelkesedett az uccákon, ma már szinte teljesen eltűnt. Leghűségesebb párthívei — a katalán szeparatisták — különösen amióta legutóbbi gyűlésüket karhatalom oszlatta fel, nyíltan árulónak bélyegzik azt, akire egy esztendővel ezelőtt esküdtek, és akinek négy piros sávos és csillagos lobogóját egy évvel ezelőtt még tűzön, vízen át mindenüvé követték volna. »Visca Macia — mori Cambó«, — éljen Macia, vesszen pambó — zúgta az ucca egy esztendővel ezelőtt, és Barcelona uccái még hetekig visszhangzottak ettől a kiáltástól. Ma már feledésbe ment ez a jelszó; senki sem kívánja már Cambó halálát, hanem inkább, hogy megtérjen és ismét aktív részt vegyen a spanyol politikai élet folyásában, amelyet már amúgy is élénk figyelemmel kísér önkéntes párizsi száműzetéséből. Maciá pedig egyre bizonytalanabbul ül az elnöki székben, amelybe a népakarat hulláma helyezte egy esztendővel ezelőtt. Népszerűség ritkán ment veszendőbe olyan hirtelenséggel, mint a Maciá esetében. Pártja még kezében tartja a gyeplőt, és mindent elkövet, hogy ne ragadják azt ki a kezéből, de a nemrégiben lezajlott városházi incidensek Barcelonában és a Maciá-párti vezetőség egyhangú lemondása, majd a lemondás visszavonása — rossz ómen az egész Maciá-rendszer szántára. Azana érdemel: az ország újjászervezése Míg Katalóniában teljesen bizonytalan a helyzet, az üzleti élet épúgy pang, mint a szellemi, mert senki sem akar semmibe sem belefogni, mielőtt az autonómia kérdése tisztázva nincsen — a központi kormány époly lázasan dolgozik, mint egy esztendővel ezelőtt. A szereplők ma is nagyjából ugyanazok, mint az első napokban. Alcala Zamorát, akit a tömegek őrjöngve ünnepeltek, most a provinciák lakossága ünnepli reprezentatív utazásán: Valenciát, Almeriát és a Baleári szigeteket járta meg, mindenütt a nép lelkesedésétől kísérve. Alcala Zamora pihen babérain: köztársasági elnökké történt megválasztása a leghathatósabb semlegesítése nagy politikai súlyú, de túlságosan konzervatívnak bélyegzett személyiségének. A köztársaság igazi hőse és megmentője: Azana miniszterelnök. Nem jósolnak neki hosszú életet a miniszteri székben: Lerroux már hónapok óta jelenti ki és jelenti be, hogy kész a hatalom átvételére. A legerősebb parlamenti frakció: a szocialisták nem hajlandók egyedül vállalni a kormányzást a jogosult Minderwertigkeitsgefühlből, így Azana után tényleg csak Lerroux következhetik, akit sokszoros pálfordulásai meglehetősen népszerűtlenné tettek az országban. Azana volt nyilván az egész forradalmár csoport legértékesebb tagja, a veszélyes pillanatokban- az andalúziai lázadás, a manresabergi kommunista zendülés, a jobboldali puccskísérletek — soha egy pillanatra sem vesztette el a fejét. Egy automobil, amely többé nem fog visszatérni Egy évvel ezelőtt az egész országot egy kérdés izgatta a leginkább, körülbelül úgy, mint Magyarországot és Ausztriát az októberi forradalom kitörésekor a kérdés: mi lett a királyi gyermekekkel, akik Gödöllőből autón menekültek a császárváros felé? Egy esztendeje a legfantasztikusabb hírek keltek szárnyra XIII. Alfonz sorsára vonatkozólag: elfogták, felkoncolták, guillotinon fogják kivégezni. Vagy: elmenekült, Portugália irányában. Valójában ép az ellenkező irányban, Kartagéna hadikikötő felé futott a király pompás túrakocsija, amely mindig a legvadabb száguldója volt a spanyol országainknak- A haditengerészet ma is monarchista érzelmű nagyrészt: a király tudta, miért futott Kartagéna felé. Ott hadihajóra szállt és Marseillebe utazott; családja másnap autón indult Franciaország felé. Egy történelmi kép jelenik meg ezen a héten a spanyol illusztrált lapok hasábjain: egy kép, amely élénken emlékeztet a magyar történelem egyik megható és gyakran megfestett jelenetére: Szapolyai János király özvegye az országhatáron, mikor száműzetésbe megy. A spanyol kép: Mária Ena királyné zokog a határon, néhány udvarhölgy térdel előtte, köröskörül néhány udvari ember és katonatiszt. XIII. Alfonz nem fog többé visszatérni a spanyol trónra. Amint ő maga mutatta érdekes kuriózumként idegen újságíróknak, a spanyol Bourbonok kriptájában még csak egy hely maradt üresen: az ő helye. Utódja már nem fogr többé a spanyol trónon ülni. Mert annyi bizonyos: a monarchista kalandoknak igazán nincsen talajuk Spanyolországban. A királyság minden lehetőt megtett hosszú éveken át, harry maszát és megszemélyesítőjét, XIII. Alfonzot népszerűtlenné teszve. Amilyen népszerű Alfonz külföldön, olyan népszerűtlen Spanyolországban. Másrészt a kommunizmus sem számíthat sikerre. Azok az apró-cseprő lázadások, »véres öszszeütközések«, amelyekről a külföldi sajtó is mindig siet beszámolni, valóban úgy folynak le, ahogy az újságok jelentik. De míg más államokban ilyen sűrűn előforduló zendülések az államszerv gyökeres megbetegedésére vallanának, addig Spanyolország külön?'s arculatához tartozik, hogy itten csak elszigetelt, gyökértelen és falusztalán kísérletek. Dr. Brachfeld Olivér