Pesti Napló, 1932. április (83. évfolyam, 73–95. szám)

1932-04-24 / 90. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 18:32 április 24 Angol nyelvmester Gyorsfénykép írta: KARINTHY FRIGYES 1932 április 23. Mr. Fegan hetvenegynehányéves. Minden szer­dán, pontban félkettőkor, Mr. Fegan megjelenik szerény lakomban, ilyenkor nálunk ebédel Mr. Fegan és ebédnél angolul társalgunk, ebből áll a lecke és Mr. Fegan nem fogad el külön díjazást a leckéért. Félkettőkor érkezik, mi ugyan kettő után szok­tunk ebédelni, de ezt nem veszi tudomásul Mr. Fegan, mivel ebédelni,­­szerinte, félkettőkor szo­kás. De azért nem türelmetlen. Leül, kabátban a szalonban, szemben az ablakkal, két karját a kar­jára fekteti és vár, míg a család, egyenként, ösz­szeverődik. Mr. Fegan magas és szikár. Magas homlokán néhány fehér tincs, szája egy finom, keskeny vo­nal, mint a stoikus bölcseké, orra egyenes, régi angol könyvillusztrációkból kivágott figura. Sze­me kék, mint a gyermeké, de csak ritkán látod, mert rendesen lesüti, az öregség tiszta és bölcs szemérmével. Az öregség bája ömlik el minden mozdulatán, természetesebben és harmonikusab­ban minden ifjúi varázsnál. Íme egy ember, aki korán berendezkedett az öregségre, nyilván na­gyon régen, akik ismerik, azt mondják róla, leg­alább huszonöt éve ismerik ilyennek. Ódonságában van valami az antik bútorok és ékszerek szépségé­ből s érzed is a gyűjtő nemes szenvedélyét, a praetium affectionist, abban a gyöngédségben, amit egész lénye kelt, — ugyan, miért szeretjük a régi tárgyakat, ha nem azért, mert megállván az idők próbakövét, a beléjük dolgozott anyagnak és formának és ízlésnek tartósságáról tettek tanú­ságot? Patinát csak a nemesfémek kapnak, szé­pen csak az elefántcsont sárgul. H a bádog és puhafa megrozsdásodik, elrothad. A városból megérkezve felhevülten, vagy el­csigázottan lármás­ harcokban, idegeimben még zakatoló ütemekkel, rendesen hangos szóval nyi­tok rá­— Good day, Mr. Fegan, how do you do? De rögtön lemérsékli a hangom, csendesítő, hűsítő, fékező nyugalommal, könnyedén felemel­kedik — aztán egy utánozhatatlan mozdulattal, ami mindig újra meglep és megszégyenít, hellyel kínál. — Sit down. — Thank you, — felelem kissé elszontyolodva és leülök, mint egy diák, holott különben szalad­gálni szoktam, ágálni és gesztikulálni, ha vendé­get látok. Mr. Fegan jóságosan bólint s én gyorsan be­szélni kezdek... azaz, hogy kezdenék. Mit szól, Mr. Fegan, mi van megint a városban, olvasta ezt a dolgot... micsoda hallatlan disznóság... és milyen jót, röhögtem ma délelőtt, hallgassa meg. De csak az első mondat negyedéig jutok el, mert Mr. Fegan csendesen felemelt hosszú, hosszú mutatóujját s nekem torkomon akad a szó-Minden esetben és mindig újra és ezenfelül — s fez­t a dermesztő és elképesztő és ellenállhatat­lan a dologban — merőben függetlenül a beszél tárgyától. Mert ha például azt mondom Mr. Fegannak, Mr. Fegan, az emberek meg vannak őrülve, meg vannak veszve az emberek. Mr. Fegan," ezekkel a gazdasági dolgokkal, elfelejtették az élet célját és értelmét és szépségét és a boldogságot a pokol fenekén keresik és itt, vagy velük kell táncolni vagy öngyilkosnak kell lenni, akkor Mr. Fegan felemeli az ujját és azt feleli szomjas és lihegő kérdésemre, hogy mi a teendő, azt feleli Mr­ Fe­gan, helyes, megőrülve, azt lehet mondani, de úgyis lehet mondani, elment az eszük, az is jó angol kifejezés, you can say, went mad, it is good english too. " De ha azt mo­ndanám, égremeredt halakkal, Mr. Fegan, ég a ház, íneneköljünk Mrs Fegan, földrengés" van. "Mr. Pegan, a kínaiak elfoglalták Budapestet, már jönnek fel a lépcsőn, hogy mind­nyájunknak felmetéljék a hasát, már az ötödik emeleten­ jönnek és az lag­­gyar mag­­gyar«-t énekelik, ami náluk megfelel az ergerbergernek — akkor Mr. Fegaii­ megint csak felemelné az ujját és nem hagyná befejezni és azt mondaná csende-Belf és ellenállhatatlanul j ég*..a, ház, az jó, de a ház lángokban áll, úgy is lehet mondani, az is jó. angol kifejezés you can say, she house is set on fire, it is good english too. És én elhallgatnék és nyugodtan bevárnám az eseményeket és eszembe se jutna többé ellenkezni, legfeljebb egy udvarias, »thank you«-t rebegnék, mire ő, mindig újra megjegyezné, hogy erre a »thank you«-ra azt kell felelni »don't mention it« vagyis: szót sem érdemel. És közben, aggódva és szűkölva, kezdene fel­ködleni bennem valami világosság, amit egyre inkább sejtek elbomló önérzettel, mióta Mr. Fegan szerdánként feljön hozzánk ebédelni, hogy mind­ezek a dolgok valóban szót sem érdemelnek ahoz az egyetlen fontos és említésreméltó (mentio­nable, or wort­h to mention, it is good english too) lényeghez képest, hogy mi számít jó angolságnak és mi az, amit lehet mondani angolul és mi az, amit nem lehet mondani. Mert erről van szó és erről lehet csak szó e szomorú sártekén — a többi hiúság, zűrzavar, álom, átmeneti állapot, káprázat és ködfátyol, és mondd már, hogy elsüllyed a világ hajója, mért kell azért kiabálni? avagy tiéd volt ez a hajó? Nem a tiéd volt. Angliáé volt s ez a szó: angol, nem hitvány valóság, értéktelen lényeg — halha­tatlan forma ez a szó, vigyázz rá, hogy rosszul ne ejtsd, a többivel ne törődj. Jól vagy rosszul teremtették a világot, nem a te dolgod — a fő, hogy megteremtették s Anglia volt szíves vállalni érte a felelősséget, feltéve, hogy minden polgára az anyaállamnak s a gyar­matoknak is, őrködik, hogy az angol szót jól hasz­náljuk, mikor ezt a nyilvánvaló tényt elismerjük. — Sit down — mondja Mr. Fegan, jólelkűen és udvariasan saját házamban , nekem úgy tet­szik, mintha kicsiny, sávos lobogó lobogna hosszú mutatóujja végén, készen rá, hogy kitűzze asztalom közepére, egy természetes és egyszerű mozdulattal. Egyesztendős a spanyol­­köztársaság Április 14. a spanyol köztársaság kikiáltásának évfordulója Az első év politikai mérlege Barcelona, április. (A Pesti Napló tudósítójától.) A spanyol köztársaság országszerte nagy ün­nepélyességgel ülte meg születése első évforduló­jának napját. Az állam és a váro­sok na­gyobb összegeket szavaztak meg népünnepélyek rendezésére, amelyeken képviselők és városatyák méltatják a nap jelentőségét. Április 14. nemzeti ünnep Spanyolországban, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mit vég­zett a fiatal köztársaság egy esztendő leforgása alatt. Hozott-e pozitív eredményeket, vagy csak csalódást? És várjon milyen irányba fordul a ne­héz vizeken evező ország hajója: jobbra vagy balra, a belső konszolidáció felé, vagy a bolseviz­mus csalogató, délibábos partjai irányába? Mindenekelőtt meg kell állapítani: négy tarto­mány nem ünnepelte meg a köztársaság kikiáltá­sának évfordulóját. A hivatalos ünnepségeket persze megtartották, zászlók is kerültek az abla­kokba és az erkélyekre, de hiányzott az, ami minden népünnep lényege: az ünnepi hangulat. A négy katalán tartomány: Barcelona, Tarragona, Gerona és Lerida nem ünnepel, mert nincs mit ünnepelnie. Egyéves a spanyol köztársaság, amelynek már van alkotmánya, vallási törvénye, pénzügyi előirányzata, de nincs a katalán auto­nómiája. Macia elnök és a csillagos lobogó Katalónia ma a leggyengébb pontja a spa­nyol életnek. Még Maciá elnök — »mindnyájunk nagyapja« — ül a Generalitat narancsligetes épü­letében, Szent György, a katalánok védszentjének képe alatt. De hallatlan népszerűsége, amely egy esztendővel ezelőtt harsogva lelkesedett az uccá­kon, ma már szinte teljesen eltűnt. Leghűségesebb párthívei — a katalán szeparatisták — különö­sen amióta legutóbbi gyűlésüket karhatalom osz­latta fel, nyíltan árulónak bélyegzik azt, akire egy esztendővel ezelőtt esküdtek, és akinek négy piros sávos és csillagos lobogóját egy évvel ez­előtt még tűzön, vízen át mindenüvé követték volna. »Visca Macia — mori Cambó«, — éljen Macia, vesszen pambó — zúgta az ucca egy esztendővel ezelőtt, és Barcelona uccái még hetekig vissz­hangzottak ettől a kiáltástól. Ma már feledésbe ment ez a jelszó; senki sem kívánja már Cambó halálát, hanem inkább, hogy megtérjen és ismét aktív részt vegyen a spanyol politikai élet folyá­sában, amelyet már amúgy is élénk figyelemmel kísér önkéntes párizsi száműzetéséből. Maciá pe­dig egyre bizonytalanabbul ül az elnöki székben, amelybe a népakarat hulláma helyezte egy esz­tendővel ezelőtt. Népszerűség ritkán ment veszen­dőbe olyan hirtelenséggel, mint a Maciá esetében. Pártja még kezében tartja a gyeplőt, és mindent elkövet, hogy ne ragadják azt ki a kezéből, de a nemrégiben lezajlott városházi incidensek Bar­celonában és a Maciá-párti vezetőség egyhangú lemondása, majd a lemondás visszavonása — rossz ómen az egész Maciá-rendszer szántára. Azana érdemel: az ország újjászervezése Míg Katalóniában teljesen bizonytalan a hely­zet, az üzleti élet épúgy pang, mint a szellemi, mert senki sem akar semmibe sem belefogni, mi­előtt az autonómia kérdése tisztázva nincsen — a központi kormány époly lázasan dolgozik, mint egy esztendővel ezelőtt. A szereplők ma is nagyjá­ból ugyanazok, mint az első napokban. Alcala­ Zamorát, akit a tömegek őrjöngve ünnepeltek, most a provinciák lakossága ünnepli reprezentatív utazásán: Valenciát, Almeriát és a Baleári szige­teket járta meg, mindenütt a nép lelkesedésétől kí­sérve. Alcala­ Zamora pihen babérain: köztársasági elnökké történt megválasztása a leghathatósabb semlegesítése nagy politikai súlyú, de túlságosan konzervatívnak bélyegzett személyiségének. A köztársaság igazi hőse és megmentője: Azana miniszterelnök. Nem jósolnak neki hosszú életet a miniszteri székben: Lerroux már hónapok óta jelenti ki és jelenti be, hogy kész a hatalom átvételére. A legerősebb parlamenti frakció: a szo­cialisták nem hajlandók egyedül vállalni a kor­mányzást a jogosult Minderwertigkeitsgefühlből, így Azana után tényleg csak Lerroux következhe­tik, akit sokszoros pálfordulásai meglehetősen népszerűtlenné tettek az országban. Azana volt nyilván az egész forradalmár csoport legértéke­sebb tagja, a veszélyes pillanatokban­­- az anda­lúziai lázadás, a manresa­bergi kommunista zen­dülés, a jobboldali puccskísérletek — soha egy pil­lanatra sem vesztette el a fejét. Egy automobil, amely többé nem fog visszatérni Egy évvel ezelőtt az egész országot egy kér­dés izgatta a leginkább, körülbelül úgy, mint Ma­gyarországot és Ausztriát az októberi forradalom kitörésekor a kérdés: mi lett a királyi gyermekek­kel, akik Gödöllőből autón menekültek a császár­város felé? Egy esztendeje a legfantasztikusabb hírek keltek szárnyra XIII. Alfonz sorsára vonat­kozólag: elfogták, felkoncolták, guillotinon fogják kivégezni. Vagy: elmenekült, Portugália irányá­ban. Valójában ép az ellenkező irányban, Karta­géna hadikikötő felé futott a király pompás túra­kocsija, amely mindig a legvadabb száguldója volt a spanyol országainknak- A haditengerészet ma is monarchista érzelmű nagyrészt: a király tudta, miért futott Kartagéna felé. Ott hadihajóra szállt és Marseillebe utazott; családja másnap autón indult Franciaország felé. Egy történelmi kép jelenik meg ezen a héten a spanyol illusztrált lapok hasábjain: egy kép, amely élénken emlé­keztet a magyar történelem egyik megható és gyakran megfestett jelenetére: Szapolyai János király özvegye az országhatáron, mikor száműze­tésbe megy. A spanyol kép: Mária Ena királyné zokog a határon, néhány udvarhölgy térdel előtte, köröskörül néhány udvari ember és katonatiszt. XIII. Alfonz nem fog többé visszatérni a spa­nyol trónra. Amint ő maga mutatta érdekes ku­riózumként idegen újságíróknak, a spanyol Bour­bonok kriptájában még csak egy hely maradt üresen: az ő helye. Utódja már nem fogr többé a spanyol trónon ülni. Mert annyi bizonyos: a monarchista kalan­doknak­ igazán nincsen talajuk Spanyolországban. A királyság minden lehetőt megtett hosszú éve­ken át, harry maszát és megszemélyesítőjét, XIII. Alfonzot népszerűtlenné teszve. Amilyen népszerű Alfonz külföldön, o­lyan népszerűtlen Spanyolor­szágban. Másrészt a kommunizmus sem számíthat si­kerre. Azok az apró-cseprő lázadások, »véres ösz­szeütközések«, amelyekről a külföldi sajtó is min­dig siet beszámolni, valóban úgy folynak le, ahogy az újságok jelentik. De míg más államok­ban ilyen sűrűn előforduló zendülések az állam­szerv gyökeres megbetegedésére vallanának, ad­dig Spanyolország külön?'s arculatához tartozik, hogy itten csak elszigetelt, gyökértelen és falu­sz­talán kísérletek. Dr. Brachfeld Olivér

Next