Pesti Napló, 1933. január (84. évfolyam, 1–25. szám)

1933-01-01 / 1. szám

26 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1933 janusár 1 ZTELENEM REGÉNY - Irta: FÖLDI MIHÁLY — Bocsásson meg, — mondta különösen lágy hangon — hogy alig találkoztunk, máris ilyen fájó eseményekről beszélek. De maga sem engedte volna meg, hogy éppen arról hallgassak, ami mind a kettőnket a legélénkebben érdekel... maga ösztönzött arra, hogy róla szóljak... de szükség is volt rá, hogy teljesen meggyógyuljon. Ha bekötöztük a sebeit, ha ápoltuk itt a testét, nem feledkezhettünk meg a lelkéről sem. Az a golyó, mely a fejét érte, összekuszálta kissé az emlékezetét, elzsibbasztotta az öntudatát. Fel kellett ébreszteni magát Nem várhattam tovább, ennek ma meg kellett történnie. — Meghalt? — Jobb volna, ha nem faggatna ma tovább. Majd... — Megölték! Prydevsky olyan szomorúan nézett most Juhászra, mint egy komoly apa a kedves gyerekére, aki csacsiságokat kérdez. — Édes fiam... meghalt, megölték... ezek túlságosan emberi, rendkívül gyarló kifejezések. Ki az élő, ki a halott! Nyugodtabb perceiben majd erről is fogunk beszélgetni. Nem él senki sem annyira, amennyire hiú pillanataiban a legtöbb ember elképzeli, de senkit sem lehet oly mélyen eltemetni, hogy bizonyos tekintetben ne volna élő. Egyszerre élők és halottak az emberek. Ha azt kérdezi tőlem, eszik-e most szőlőt az a leány, akiről beszélünk, azt kell mondanom, hogy nem. De hogy tudja-e érezni a szőlő ízét! Emlékezik-e rá? Van-e emlékezete! Azt hiszem, van. Mi is emlékezünk rá. Szeretettel lefejtette Juhász kezét az arcáról és mélyen a szemébe nézett. — Nem érzi, hogy él! A rémület olvadozni kezdett Juhász arcán, valahonnét a szíve mélyéből csöndes, félénk mosoly gyűrűzött fel a szemébe, szájára. — Látom őt, mintha... mintha itt volna közöttünk. Prydevsky hirtelen megölelte és megcsókolta. Kis szinte rajongón és boldogan nevetett. — Most pedig ne törődjék egyelőre semmivel sem, — mondta frissen, majdnem jókedvűen. — Nagy lépést tett ma előre. Magához tért, emlékezni tud, van időnk bőven arra, hogy mindent megbeszéljünk. Érezze, kérem, azt, hogy jó úton jár. Egyáltalán érezze jól magát. Mindent megkaphat itt, amit kíván. Bizonyára eszébe fog jutni, hogy a régi életében ön milyen szegény ember volt, mennyit küszködött s mily sok mindenről kellett lemondani, mert például nem volt pénze, ön közben gazdag ember lett. Van itt pénz, arany, rendelkezzék vele. Aligha lehet olyan kívánsága, amelyet ne tudnánk kielégíteni. És nem csak azt a pénzt veheti igénybe, amit itt lát s amit kölcsönnek is felfoghat Tudomásunkra jutott, hogy Amerikában egy örökség révén nagy summa pénz vár magára Emlékezik a kedves Juhász Sándorra, aki kivándorolt Amerikába! — Nagybátyám volt édesanyám sokszor beszélt róla. — Meghalt és maga az örököse. Kétmillió dollár maradt utána. — Kétmillió? Rengeteg sok pénz az... — Meglátjuk majd, elég lesz-e... A mosoly azonban megint villámszerűen eltűnt Juhász arcáról. Sápadtan és reszketve hátrált. Aztán kétségbeesetten mutatott Prydevskyre. — Ön az ördög?! Prydevsky komoran és némán mosolygott — Klotild néha... amikor úgy látszott, hogy szeret... beszélt nekem az Ördögről... Sohasem hittem benne, mindig haragudtam rá és azt mondtam, hogy képzelődik, ön az? — Hagyjuk a neveket — legyintett, elégedetlenül Prydevsky — ezzel csak bonyolítjuk a helyzetet Hogy kinek mi a neve, hogyan hívják... Ne foglalkozzék ezzel. A nevek elválasztanak. Van egy nagy közösség köztünk... mind a ketten élünk. — Igaz az, amit most látok és hallok, — kiáltozott a fiatal férfi — vagy megint csak álmodom és beteg vagyok és golyó van a fejemben? Mondja meg, itt van ön most velem, vagy egyedül vagyok? Mit akar telem? Mondja meg, mit akar? Prydevsky alakja megnyúlt Nagynak, erőse nek, félelmetesnek látszott most. És egy kissé haragvónak is. — Mindent megmondtam, — felelte halkan és zárkózottan — amit ma közölni akartam. Én soha semmit sem akartam, amit ön, vagy bármely más ember nem akart. Miután pedig most azt kívánja, hogy ne legyek itt, én eltávozom. — De engemet is engedjen el! — Nem kényszeríti senki sem arra, hogy itt maradjon, — s a nyitott ajtóra mutatott — Igen, elmegyek. Juhász az ajtóhoz sietett keze már majdnem elérte a kilincset, amikor megtorpant Valami viszszatartotta. Hogy mi volt ez a »valami«, erő, emlék, egy érzés... nem tudta volna megmondani. Menni akart és űzte valami, de a távozást egyszerre szökésnek, gyöngeségnek, betegségnek érezte. »Itt vagyok, válts meg! Szeress!« Ezt hallotta tisztán a háta mögött Klotild szólt hozzá. Visszafordult — Itt maradok, — sóhajtotta fájdalmasan. Prydevsky egy kifürkészhetetlen értelmű pillantást vetett rá, majd szótlanul és határozott léptekkel elhagyta a szobát — Fogoly vagyok, — gondolta a fiatal férfi és a felvágott fejű képhez vánszorgott — Te szóltál hozzám? — kérdezte zavartan. — Te mondtad, hogy maradjak itt? Te vagy Klotild? De a kép nem felelt és megint mindenütt csend volt — Én Juhász Ferenc vagyok! — kiáltotta és választ várt. — Itt vagyok, én, Juhász Ferenc, aki szeretlek. Klotild! Hallod a hangomat? Hívtál és én felelek. Klotild! De minden hallgatott Juhász elfordult a képtől. — Ez nem is Klotild... Beteg vagyok még. Golyó van a fejemben. De hiszen ezt is ő mondta! Hogy hívják!... Gróf Prydevsky József. Az ördög? Klotildnak volt igaza? Az Ördög rontotta el az életüket? Most megint azt érezte, hogy nem rendelkezik szabadon magával Rab egy házban, mely az Ördögé. *De valahogyan ez sem bizonyos. . . . Elhatározta, hogy virrasztani fog és megfigyeli a helyet, ahol érthetetlen erők fogva tartják. Csakhamar kimerült azonban és a kép alatt elaludt -g a Világos volt már a szoba s a múló 1L4. nyár sárgás fénye fákon és fala-Nosbuickon át beszivárgott a sötét bútorok közé, amikor arra riadt fel, hogy közvetlen közelből nézi valaki. Óvatosan kinyitotta szemét és figyelt. Alacsony, kövérkés, szartállas férfit látott aki alig egy lépés távolságban állott tőle és diót rágott. Bő, szürke vászonruhájának zsebéből diót húzott elő, a tenyerében szétnyomta és a szájába dugta. Juhász mozdulatlanul ült és egy szót sem szólt Szürke szeme volt a férfinek, őszbe csavarodó hosszú haja, egészséges, kissé bővérű arca és duzzadt nyaka, amelyen kidagadtak az erek. Most a fiatal férfi térde és válla alá nyúlt, — nyögött — megemelte és a hosszú betegségben lefogyott testet a terem közepére vitte, ahol egy vízzel telt nagy kád várakozott. Lassan és óvatosan lefejtette Juhász testéről a selyemruhát, a kádba ültette és megmosdatta. Időnként egymásra pillantottak, de egy szót sem váltottak. Orrfacsaróan éles szag ömlött a szakállasból, spiritusz, gondolta Juhász s most határozottan tudta, hogy hol van. Galíciában, Krakkó és Lemberg között. Mikor a mosdással elkészültek, a szakállas megszárította Juhász testét, megfésülte, szétnyitotta száját és kefével megtisztította fogát, majd könnyű fekete ruhába öltöztette. Kitolta a szobából a kádat és kis asztalon reggelit hozott be: kávét, hideg húst, gyümölcsöt Juhászra nézett és az asztalra mutatott — Noslevic?" — kérdezte ekkor a fiatal férfi. — Jaroslav Noslevic. — Ért magyarul? — Értek és beszélek. Nem jól, de beszélek. — Maga ápolt engemet? — Em — Ki maga! — Pap. — Milyen pap! — Pap. Rutén pap. — Hogy lehet az, hogy egy pap ápolt — A gróf úr megkért rá. — Mindenesetre köszönöm a jóságát. De hát más ember nem akadt itt? — Nem, nincs itt senki. A. gróf úr egyedül lakik a kastélyban, nem tűr meg senkit sem maga mellett Néha, amikor vendégeket hív, ide hozat néány inast, szakácsot, meg színésznőt — Maga spirituszt iszik és diót eszik? — Spirituszt keveset, diót sokat. Ez a legjobb. — Mi a legjobb? — Spiritusz és dió. — Régóta ismeri a gróf urat? A válasz most egy kissé késlekedett — Régóta, — felelte végül bizonytalanul — de nem ismerem. Egyszer Kievben találkoztam vele, ez volt az első találkozás. Ő mondta, hogy jöjjek ide. Én itt vagyok, de ő ritkán jön ide. Megjelenik, néhány napig itt lakik, aztán egyszerre eltűnik. De mindig visszatér. — Hogy hívják? — támadt rá kérdésével Juhász. — Gróf Prydevsky József. — Szóljon neki, hogy szeretnék vele beszélni Noslevic megcsóválta fejét — Nem szól neki. — Nem lehet szólni. Mért nem? — Nem lehet. Tilos. Jön, ha akar. Hívni nem lehet És... — Mondja csak meg, mire gondol? — Nem kell hívni. Jobb, ha nem hívja az ember. — Miért? Noslevic aggodalmasan körülnézett szinte jobbra-balra szaglászott, aztán az ajtóhoz sietett, betette, majd visszatért Juhászhoz és megfogta a kezét. Furcsa, nem vonzó, de mély szeretet áradt belőle. — Jól érzed magad? — Nagyjából — Nagyon beteg voltál. Én azt hittem, meg fogsz halni. Azt hittem, hogy már meg is haltál, ő azt mondta, hogy nem haltál meg és nem szabad és nem fogsz meghalni. Itt egy seb, ott egy seb, és a sok, sok vér, ami kifolyt, ő nem engedett meghalni. Ide hozott és itt állt az ágy mellett, itt állt éjjel és nappal és dolgozott és dolgozott... — Dolgozott? Hogyan? — Dolgozott! ökölbe szorította kezét, vicsorította fogát, beszólt és suttogott és nézett, órákig nézett azzal a szemével... láttad már a szemét?... na, azzal nézett és nem engedte, hogy meghalt. Megmentett Most már jó, majdnem, egészen jó. Most ne maradj itt. Én ápollak, szívesen, nekem mindegy, de menj. Később majd én nem engedlek. Most azt mondom, menj. — Miért? — Erősebb nálad. És van valami oka annak, hogy ide hozott és itt tart. — Noslevic! — szólt erélyesen a fiatal férfi. — Keresd meg és mondd, hogy beszélni szeretnék vele. Noslevic hunyorogva rá nézett, aztán szótlanul kiment a szobából. Visszanyertem emlékezemet, bíztatta magát Juhász Ferenc, tudom, ki vagyok és mit akarok. Az is eszébe jutott, hogy tegnap este az ördögnek tartotta házigazdáját és életének megmentőjét. Mindegy. Akár ember, akár ördög, nincs félnivalója. Nem ismer olyan bűnt, amelyet elkövetett vagy el akarna követni és amely hatalmat adhatna fölötte az Ördögnek. Emberrel pedig mi számadása volna? Lehet, hogy megfogadja Noslevic tanácsát és eltávozik innét, hiszen Klotild ügye másfelé szólítja; előbb azonban beszélnie kell ezzel a Prydevskyvel is, aki úgy viselkedik, mintha sok mindent tudna róla, Klotildról és tragédiájukról. — Jó reggelt, barátom! Prydevsky állott előtte. Meghökkent. — Az ajtón jött be, ugy-e? — Természetesen. Gondoltam, beszélni kíván velem. — Noslevic átadta az üzenetemet? — Nem. Nem is láttam még ma. De kérem, ne csodálkozzék, nincs ebben semmi rejtélyes. Tegnap esti beszélgetésünk folytatást kíván. És én szívesen beszélgetek magával. Nem akar kijönni a parkba? Szereti az őszt? Ebből a szobából nem láthatja, de az ősz már kint van a fák közt. Ott bujkál a fényben, a levelekben, s kesernyés tőle a levegő. Remélem, jól érzi magát? (Folytatása következik.)