Pesti Napló, 1933. május (84. évfolyam, 98–122. szám)

1933-05-02 / 98. szám

Ma: Iparos és Kereskedő Haplo (Ingyen külön melléklet) Áfa 16 mér Budapest, 1933 K 84. évfolyam 98. szám Kedd, május 2 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.5 pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. 8*. TELEPÓN­­ 455—50-től 455-57-ig, 464-18 és 464—19. Szerkesztőség Bécsben L. Kohlmarkt 7. A javuló helyzet írta: Friedrich István Ha a miniszterelnök úr a felsőházban megálla­pítja, hogy Magyarország helyzete minden vonat­kozásban javulóban van, természetesen én is örü­lök. Hála a jó Istennek, hogy már végre bekö­szöntött a javulás! Itt a legfőbb ideje. És remélem, hogy most azután már igazán másként leszünk azzal a prognózissal, mint vol­tunk sokszor a múltban, a rendszer előző kormá­nyainak a megállapításaival és jövendöléseivel. Csak emlékezzünk vissza azokra a­­diadalmá­b­orokra, amelyek közvéleményünket elragadták, valahányszor Bethlen István egyik-másik külföldi utazásáról visszaérkezett. Ki ne emlékezne még arra, amikor Hága után Párizs jött, Párizs után­­Madrid, Madrid után Ankara. Sikert siker köve­tett. Javult az atmoszféra. Emelkedett velünk szemben a jóindulat. A Lloyd-ban ketten, a nagy győzelmi lakomán pedig emelgették poharaikat a konszolidáció és stabilitás halhatatlanjaira. Akkor is mindig javult minden. Konszolidá­lódott, stabilizálódott és szanálódott. Gyűltek a­­kölcsönpénzek, szaporodtak a kincstári feleslegek, m­inden érdemeket szerzett katéria megkapta a maga akcióját. Építettek, grü­ndoltak, részvénye­ket vásároltak, részjegyeket jegyeztek. Jókedv­ű uralkodott a pártmonopólium összes lugasaiban. Jaj volt annak, aki figyelmeztetni merte őket, h hogy nem minden arany, ami fénylik. Hogy jó volna a rózsaszínű szemüvegét néha-n­éha le­venni. Fölényesen leintettek minket, ha azt mondottuk, hogy baj lesz külföldi adósságaink szaporí­tásából, a könnyelműen felvett drága mezőgazda­sági hitelekből. Kinevettek minket, ha az állami apparátus folytonos fejlesztése ellen ágáltunk. El­neveztek minket sirató vénasszonyoknak, gyo­morsavas pesszimistáknak. Savanyú Vedeleknek és defetistáknak. A diadalmenet csak ment a maga útjain. Szól­tak a fanfárok, dicsérő énekeket zengtek a regő­cök. Aki érdemeket akart szerezni, az zászlót lobog­tatott. Kivilágította az ablakait és lampionokat akasztott a balkonjára. Vagy a pávatollal legyőz­hette a győzteseket és a tömjénezőt himbálta előttük. Mindenki a baldachin közelében akart masí­rozni. Nehogy lemaradjon és a hajnalhasadás be­következésekor ott legyen a legelsők között. Öröm volt nézni, hogy hogyan strapálták magukat. Hogyne, hogyne, ezek a guvernementális lel­kek mind látták már a virradatot. Sohasem kellett a fejüket törni azon, hogy mi legyen az ő véle­ményük. Mindig idejében megkapták komplet konfekcionálva, így ment ez tíz évig. A pártmonopólium ele­fántcsonttornyában egymásután meggyújtották a győzelem nagy lámpásait és minden oldalról felé­jük röpködtek a lepketermészetű honfiak. Akik mindig oda szeretnek szállani, ahol a hatalom fáklyái lobognak. És mennyien tolongtak a gulyáságyúk körül is! Egészen átszellemülten hallgatták a fazekak rotyogását. Váltakozó számú ellenzéki társaimmal egy év­tizeden át néztem ennek a diadalszekérnek a robo­gását. Csak úgy az út széléről. Az árok partjáról, a szegényedő Névtelen Adófizetők között. Tíz évig "másként láttam mindazt, aminek az uralkodó rendszer örült. Tamás voltam, Tamás maradtam mindvégig. Véleményemet nem is rejtettem véka alá. No, de mindez már elszáguldott a történelem országútján. A diadalszekér megtorpant. Kihul­lottak a kerekei, a gladiátorok nyugalomba vo­nultak. Volt, nincs. Vége. De itt maradtak az eredmények. Ezekkel birkózott eleinte Károlyi Gyula. Most , gömbös Gyula igyekszik őket az üstüküknél, meg­ragadni. Próbálja orvosolni az üszkösödő sebeket.. Azonban körülötte épúgy hemzsegnek az öreg felcserek, mintha nem is ők fuserálták volna el az előbbi operációt. A Gömbös-éra is lecsendesedett már. Az indu­lás lendülete alábbhagyott. Akik attól tartottak,­­hogy az új stílus nekik talán valami kellemetlen­séget fog hozni, már megnyugodtak. Általános helyzet: minden vonalon örvendetes kiegyensúlyo­zódás folyamatban. Stabilizálódás. A kissé felka­vart tó tükre ismét lecsendesülőben. A bemutatkozás retorikai magaslataiból visz­szakerültünk a mindennapi élethez. Benne va­gyunk megint torkig. Az összes problémák megint a nyakunkon. És a statisztikai hivatalok ontják magukból a számoszlopokat. Az összezsugorodás, elproletárosodás és lassú kimúlás elkeserítő szám­adatait. Minden a romló gazdasági viszonyokhoz igazodik. Lefaragnak, racionalizálnak, leépítenek, összevonnak és átszerveznek. Közben meg­halljuk és olvassuk, hogy az ál­lamháztartás lassan r­endbe fog jönni, hogy­ az üzemeket, részvénytársaságokat, szövetkezeteket megszabadítják túlzott személyi rezsijüktől. És hogy az ország helyzete minden vonatkozásban javul. Szóval, minden javulóban, csak a Névtelen Adófizető mindebből nem vesz észre semmit sem. Fővárosunk lakosságának tízezernyi tömegei nép­vándorláss­zerűen hömpölyöögnek a kispolgári la­kásokból­ a proletárfiajlékokba. Olyan kép ez, amely például rám is nagyon elszomorító hatás­sal van. És akkor azt mondják, nekem, hogy az or­szág minden vonatkozásban javul? Felülről ezt modják nekem, de alul, ahol mi valamennyien vívjuk harcunkat, senki se mond nekem hasonlót. És ez nyugtalanít engem. Na­gyon szeretném ugyanis, ha ne csak odafönt kon­statálnák a javulási tendenciát, hanem a társa­dalom széles rétegeiben is. Hát én elhiszem, elhiszem, amit a miniszter­elnök úr az útban lévő javulásról mond, de egé­szen biztos csak akkor leszek benne, ha rajta és minisztertársain kívül legalább egy közönséges halandó is ugyanezt fogja nekem mondani. Helyszíni jelentés az infláció első napjáról Amerikában Newyork, április 20. Hiszen hat hét óta, mióta Roosevelt uralomra lépett, eleget beszéltek »ref­lációról«, sőt infláció­ról — mégis úgy hatott, mint derült égből a bomba... Hiszen két n­appal ezelőtt az inflációs javaslat még a szenátusban harminchat szavazat­tal negyvenhárom ellen megbukott, ami ugyan már javulást mutatott a január 24-i szavazás ará­nyaival szemben, amikor csak tizennyolcan voltak mellette és ötvenhatan ellene, de mégsem akkora javulást, hogy ezt a hirtelen elhatározással meg­tett, itt is igen vegyes érzelmekkel fogadott, intéz­kedést igazolja... Ma reggel útnak eredtem és sorra beszéltem szerkesztőségekben kiváló vezércikkírókkal, po­likusokkal és pénzemberekkel, akik a Wallstreet minden kis zugát ismerik. Még akiknek kifelé optimistáknak kell is mutatkozniuk, ma gondtel­ten fontolgatták, mi lesz a hirtelen, szinte im­presszionista módon kiadott intézkedés hatása az ország helyzetére. Hogy a nemzet politikai veze­tése impresszionista módon történik, az kezdettől fogva,úgyszólván bevallott program, valamennyi lap közli ma az elnök kijelentéseit a sajtó előtt (nem szó szerint, mert ez soha sincsen megengedve) és valamennyiben előfordul egy hasonlat, mellyel Roosevelt magát futballhátvédnek mondja, aki játék közben pillanatonként változtatja állását és taktikáját. Naponta, revideálja állásfoglalásait és terveit, az események váltakozó képének behatása alatt... Hogy mennyire így van ez, arra nézve jellemző, hogy az agrárkérdés megoldására szánt sokmillió söltséggel járó »farm­bili«-t is azzal a megjegy­zéssel prezentálta az elnök, hogy lehet, hogy nem fog beválni, ő éppen csak megpróbálja, hogy jó lesz-e, vagy nem. Mikor március 4-én kormányra lépett és még aznap elrendelte a bankzárlatot,"ki­váló publicisták azt hirdették, hogy napokon be­lül javulni fog a gazdasági helyzet, az árak fel­mennek és ezáltal az ipar és kereskedelem fel fog virágozni! Ugyanezek az írók minden neheztelés nélkül állapítják meg ma, hogy tévedett a kor­mány és tévedtek ők is, — de... most léptek a he­lyes útra! Maguk a washingtoni vezető körök is gyakran szögezték le az elmúlt hetekben, hogy várakozásaik nem váltak be és ezért más intézke­désekkel kell próbálkozniok! Az első hónapban csodát várt mindenki és a törvényhozás kezes bárányként engedelmeskedett az elnöknek. »A mézeshetek elmúltak«, írja ma egyik nagy lap és a kongresszus pár nap alatt kétszer tagadta meg a szófogadást. A hadvisel­teknek­­járó óriási összeg, az egész évi büdsé egy­harmadát kitevő, megnyirbáltatott alaposan és pár héttel ezelőtt a költségvetés egyensúlyban lát­szott lenni,­de az azóta felmerült gazdasági ter­vek újabb óriási összegeket követeltek volna és ezekre nem volt fedezet megint Még a kormányt­támogató hangok is megjegyzik, hogy nem értik, miért ragaszkodott az elnök a farm­bilihez, az ipar »mobilizációjának« tervéhez és a harminc­­órás munkahét javaslatához, ha tudta előre, hogy inflációra készül, holott mindezek az intézkedések feleslegesek lettek volna, ha amúgy is inflációtól várt fellendülést az egész vonalon. De a futball tempója igen sebes és a hátvédnek hirtelen kell helyet változtatnia... Napokon át jelentették a lapok reggelenként, hány milliárd aranyat hajóz­tatott át az óceánon az előző nap a kormány kü­lönböző bankok készletéből, hogy az európai pia­con a dollár esése ellen küzdjön. Ma megszűnt végleg az aranykivitel és a cél: a dollár lenyo­mása, hogy »az árak felszökjenek és az exportké­pesség egyúttal emelkedjék.­« Mr. V­oodin, a pénzügyminiszter, a sajtó állí­tása szerint »langyosan viselkedik és sajnálja, hogy pénzügyi terveit ez az intézkedés felborí­totta«, de azért szépen helyén marad, bár nem vonták bele abba a tanácskozásba, mely az infláció megindítását elhatározta. Ezt a nagyfontosságú intézkedést — mint az újságok megírják — ő nél­küle, vagy inkább: ellene, a pénzügyek vezetőinek véleményei felett győzedelmeskedő »Hrain-Trust-nek elnevezett (»agy« vagy »ész«-csoportnak for­díthatnánk leginkább) társaság, az elnök intim tanácsadói találtak ki, élükön Raymond Moley tanárral, aki ma belügyi államtitkár, legtöbbnyire fiatalabb tanárokból magas államhivatalnokokká kinevezett tagjai vannak ennek a (pénzemberek és szaktudósok által némileg félelemmel és féltékeny­séggel figyelt) érdekes kamarillának... Senki sem tudja, puszta véletlen-e, hogy az infláció elhatározása és nyilvánosságra hozatala akkor történt, mikor MacDonald és Herriot már hajón ültek, hogy Roosevelthez tanácskozásra in­duljanak? A Hogy a francia küldöttség milyen pesz­szimista és haragos kommentárokkal fogadta a hírt a hajón, azt Önök már azóta olvashatták. Az angolok álláspontját illetőleg itt nagy a félelem: attól tartanak, hogy még alacsonyabbra állapítják meg majd a saját aranyfedezetüket és annyira le­nyomják a font árfolyamát, hogy mégis konkurál­hassanak majd kivitel dolgában az olcsó dollárral. Kissé naivnak és megmosolyogta­tónak tűnik egy itteni híres publicistának emiatt való elődühön­gése, aki hangsúlyozza, hogy ilyesmi csak »belső gazdasági okokból megengedett dolog és minden országnak saját kü­lön magánügye«, míg külső konkurencia-okokból nem volna illedelmes és he­lyes az ilyen intézkedés... . Hogy hogyan képzelik az árak emelését az infláció által, az senki előtt nem világos egyelőre. Felénk hangok emlegetik, hogy a munkanélküli­ség csökkentése volna, az egyetlen mód arra, hogy többet tudjon vásárolni a nép és több dolga le­gyen ezáltal az iparnak, mert ma bizony még az alacsony árak mellett sem telik senkinek nagyon a vásárlásra, vannak, akik azt emlegetik, hogy egy ország, mely oly nagy mértékben hitelezője ma külföldi államoknak, mint Amerika, csak rosz­szul járhat, ha lenyomja annak a pénznemnek ér­

Next