Pesti Napló, 1933. május (84. évfolyam, 98–122. szám)
1933-05-02 / 98. szám
Ma: Iparos és Kereskedő Haplo (Ingyen külön melléklet) Áfa 16 mér Budapest, 1933 K 84. évfolyam 98. szám Kedd, május 2 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.5 pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. 8*. TELEPÓN 455—50-től 455-57-ig, 464-18 és 464—19. Szerkesztőség Bécsben L. Kohlmarkt 7. A javuló helyzet írta: Friedrich István Ha a miniszterelnök úr a felsőházban megállapítja, hogy Magyarország helyzete minden vonatkozásban javulóban van, természetesen én is örülök. Hála a jó Istennek, hogy már végre beköszöntött a javulás! Itt a legfőbb ideje. És remélem, hogy most azután már igazán másként leszünk azzal a prognózissal, mint voltunk sokszor a múltban, a rendszer előző kormányainak a megállapításaival és jövendöléseivel. Csak emlékezzünk vissza azokra adiadalmáborokra, amelyek közvéleményünket elragadták, valahányszor Bethlen István egyik-másik külföldi utazásáról visszaérkezett. Ki ne emlékezne még arra, amikor Hága után Párizs jött, Párizs utánMadrid, Madrid után Ankara. Sikert siker követett. Javult az atmoszféra. Emelkedett velünk szemben a jóindulat. A Lloyd-ban ketten, a nagy győzelmi lakomán pedig emelgették poharaikat a konszolidáció és stabilitás halhatatlanjaira. Akkor is mindig javult minden. Konszolidálódott, stabilizálódott és szanálódott. Gyűltek akölcsönpénzek, szaporodtak a kincstári feleslegek, minden érdemeket szerzett katéria megkapta a maga akcióját. Építettek, gründoltak, részvényeket vásároltak, részjegyeket jegyeztek. Jókedvű uralkodott a pártmonopólium összes lugasaiban. Jaj volt annak, aki figyelmeztetni merte őket, h hogy nem minden arany, ami fénylik. Hogy jó volna a rózsaszínű szemüvegét néha-néha levenni. Fölényesen leintettek minket, ha azt mondottuk, hogy baj lesz külföldi adósságaink szaporításából, a könnyelműen felvett drága mezőgazdasági hitelekből. Kinevettek minket, ha az állami apparátus folytonos fejlesztése ellen ágáltunk. Elneveztek minket sirató vénasszonyoknak, gyomorsavas pesszimistáknak. Savanyú Vedeleknek és defetistáknak. A diadalmenet csak ment a maga útjain. Szóltak a fanfárok, dicsérő énekeket zengtek a regőcök. Aki érdemeket akart szerezni, az zászlót lobogtatott. Kivilágította az ablakait és lampionokat akasztott a balkonjára. Vagy a pávatollal legyőzhette a győzteseket és a tömjénezőt himbálta előttük. Mindenki a baldachin közelében akart masírozni. Nehogy lemaradjon és a hajnalhasadás bekövetkezésekor ott legyen a legelsők között. Öröm volt nézni, hogy hogyan strapálták magukat. Hogyne, hogyne, ezek a guvernementális lelkek mind látták már a virradatot. Sohasem kellett a fejüket törni azon, hogy mi legyen az ő véleményük. Mindig idejében megkapták komplet konfekcionálva, így ment ez tíz évig. A pártmonopólium elefántcsonttornyában egymásután meggyújtották a győzelem nagy lámpásait és minden oldalról feléjük röpködtek a lepketermészetű honfiak. Akik mindig oda szeretnek szállani, ahol a hatalom fáklyái lobognak. És mennyien tolongtak a gulyáságyúk körül is! Egészen átszellemülten hallgatták a fazekak rotyogását. Váltakozó számú ellenzéki társaimmal egy évtizeden át néztem ennek a diadalszekérnek a robogását. Csak úgy az út széléről. Az árok partjáról, a szegényedő Névtelen Adófizetők között. Tíz évig "másként láttam mindazt, aminek az uralkodó rendszer örült. Tamás voltam, Tamás maradtam mindvégig. Véleményemet nem is rejtettem véka alá. No, de mindez már elszáguldott a történelem országútján. A diadalszekér megtorpant. Kihullottak a kerekei, a gladiátorok nyugalomba vonultak. Volt, nincs. Vége. De itt maradtak az eredmények. Ezekkel birkózott eleinte Károlyi Gyula. Most , gömbös Gyula igyekszik őket az üstüküknél, megragadni. Próbálja orvosolni az üszkösödő sebeket.. Azonban körülötte épúgy hemzsegnek az öreg felcserek, mintha nem is ők fuserálták volna el az előbbi operációt. A Gömbös-éra is lecsendesedett már. Az indulás lendülete alábbhagyott. Akik attól tartottak,hogy az új stílus nekik talán valami kellemetlenséget fog hozni, már megnyugodtak. Általános helyzet: minden vonalon örvendetes kiegyensúlyozódás folyamatban. Stabilizálódás. A kissé felkavart tó tükre ismét lecsendesülőben. A bemutatkozás retorikai magaslataiból viszszakerültünk a mindennapi élethez. Benne vagyunk megint torkig. Az összes problémák megint a nyakunkon. És a statisztikai hivatalok ontják magukból a számoszlopokat. Az összezsugorodás, elproletárosodás és lassú kimúlás elkeserítő számadatait. Minden a romló gazdasági viszonyokhoz igazodik. Lefaragnak, racionalizálnak, leépítenek, összevonnak és átszerveznek. Közben meghalljuk és olvassuk, hogy az államháztartás lassan rendbe fog jönni, hogy az üzemeket, részvénytársaságokat, szövetkezeteket megszabadítják túlzott személyi rezsijüktől. És hogy az ország helyzete minden vonatkozásban javul. Szóval, minden javulóban, csak a Névtelen Adófizető mindebből nem vesz észre semmit sem. Fővárosunk lakosságának tízezernyi tömegei népvándorlásszerűen hömpölyöögnek a kispolgári lakásokból a proletárfiajlékokba. Olyan kép ez, amely például rám is nagyon elszomorító hatással van. És akkor azt mondják, nekem, hogy az ország minden vonatkozásban javul? Felülről ezt modják nekem, de alul, ahol mi valamennyien vívjuk harcunkat, senki se mond nekem hasonlót. És ez nyugtalanít engem. Nagyon szeretném ugyanis, ha ne csak odafönt konstatálnák a javulási tendenciát, hanem a társadalom széles rétegeiben is. Hát én elhiszem, elhiszem, amit a miniszterelnök úr az útban lévő javulásról mond, de egészen biztos csak akkor leszek benne, ha rajta és minisztertársain kívül legalább egy közönséges halandó is ugyanezt fogja nekem mondani. Helyszíni jelentés az infláció első napjáról Amerikában Newyork, április 20. Hiszen hat hét óta, mióta Roosevelt uralomra lépett, eleget beszéltek »reflációról«, sőt inflációról — mégis úgy hatott, mint derült égből a bomba... Hiszen két nappal ezelőtt az inflációs javaslat még a szenátusban harminchat szavazattal negyvenhárom ellen megbukott, ami ugyan már javulást mutatott a január 24-i szavazás arányaival szemben, amikor csak tizennyolcan voltak mellette és ötvenhatan ellene, de mégsem akkora javulást, hogy ezt a hirtelen elhatározással megtett, itt is igen vegyes érzelmekkel fogadott, intézkedést igazolja... Ma reggel útnak eredtem és sorra beszéltem szerkesztőségekben kiváló vezércikkírókkal, polikusokkal és pénzemberekkel, akik a Wallstreet minden kis zugát ismerik. Még akiknek kifelé optimistáknak kell is mutatkozniuk, ma gondtelten fontolgatták, mi lesz a hirtelen, szinte impresszionista módon kiadott intézkedés hatása az ország helyzetére. Hogy a nemzet politikai vezetése impresszionista módon történik, az kezdettől fogva,úgyszólván bevallott program, valamennyi lap közli ma az elnök kijelentéseit a sajtó előtt (nem szó szerint, mert ez soha sincsen megengedve) és valamennyiben előfordul egy hasonlat, mellyel Roosevelt magát futballhátvédnek mondja, aki játék közben pillanatonként változtatja állását és taktikáját. Naponta, revideálja állásfoglalásait és terveit, az események váltakozó képének behatása alatt... Hogy mennyire így van ez, arra nézve jellemző, hogy az agrárkérdés megoldására szánt sokmillió söltséggel járó »farmbili«-t is azzal a megjegyzéssel prezentálta az elnök, hogy lehet, hogy nem fog beválni, ő éppen csak megpróbálja, hogy jó lesz-e, vagy nem. Mikor március 4-én kormányra lépett és még aznap elrendelte a bankzárlatot,"kiváló publicisták azt hirdették, hogy napokon belül javulni fog a gazdasági helyzet, az árak felmennek és ezáltal az ipar és kereskedelem fel fog virágozni! Ugyanezek az írók minden neheztelés nélkül állapítják meg ma, hogy tévedett a kormány és tévedtek ők is, — de... most léptek a helyes útra! Maguk a washingtoni vezető körök is gyakran szögezték le az elmúlt hetekben, hogy várakozásaik nem váltak be és ezért más intézkedésekkel kell próbálkozniok! Az első hónapban csodát várt mindenki és a törvényhozás kezes bárányként engedelmeskedett az elnöknek. »A mézeshetek elmúltak«, írja ma egyik nagy lap és a kongresszus pár nap alatt kétszer tagadta meg a szófogadást. A hadviselteknekjáró óriási összeg, az egész évi büdsé egyharmadát kitevő, megnyirbáltatott alaposan és pár héttel ezelőtt a költségvetés egyensúlyban látszott lenni,de az azóta felmerült gazdasági tervek újabb óriási összegeket követeltek volna és ezekre nem volt fedezet megint Még a kormányttámogató hangok is megjegyzik, hogy nem értik, miért ragaszkodott az elnök a farmbilihez, az ipar »mobilizációjának« tervéhez és a harmincórás munkahét javaslatához, ha tudta előre, hogy inflációra készül, holott mindezek az intézkedések feleslegesek lettek volna, ha amúgy is inflációtól várt fellendülést az egész vonalon. De a futball tempója igen sebes és a hátvédnek hirtelen kell helyet változtatnia... Napokon át jelentették a lapok reggelenként, hány milliárd aranyat hajóztatott át az óceánon az előző nap a kormány különböző bankok készletéből, hogy az európai piacon a dollár esése ellen küzdjön. Ma megszűnt végleg az aranykivitel és a cél: a dollár lenyomása, hogy »az árak felszökjenek és az exportképesség egyúttal emelkedjék.« Mr. Voodin, a pénzügyminiszter, a sajtó állítása szerint »langyosan viselkedik és sajnálja, hogy pénzügyi terveit ez az intézkedés felborította«, de azért szépen helyén marad, bár nem vonták bele abba a tanácskozásba, mely az infláció megindítását elhatározta. Ezt a nagyfontosságú intézkedést — mint az újságok megírják — ő nélküle, vagy inkább: ellene, a pénzügyek vezetőinek véleményei felett győzedelmeskedő »Hrain-Trust-nek elnevezett (»agy« vagy »ész«-csoportnak fordíthatnánk leginkább) társaság, az elnök intim tanácsadói találtak ki, élükön Raymond Moley tanárral, aki ma belügyi államtitkár, legtöbbnyire fiatalabb tanárokból magas államhivatalnokokká kinevezett tagjai vannak ennek a (pénzemberek és szaktudósok által némileg félelemmel és féltékenységgel figyelt) érdekes kamarillának... Senki sem tudja, puszta véletlen-e, hogy az infláció elhatározása és nyilvánosságra hozatala akkor történt, mikor MacDonald és Herriot már hajón ültek, hogy Roosevelthez tanácskozásra induljanak? A Hogy a francia küldöttség milyen peszszimista és haragos kommentárokkal fogadta a hírt a hajón, azt Önök már azóta olvashatták. Az angolok álláspontját illetőleg itt nagy a félelem: attól tartanak, hogy még alacsonyabbra állapítják meg majd a saját aranyfedezetüket és annyira lenyomják a font árfolyamát, hogy mégis konkurálhassanak majd kivitel dolgában az olcsó dollárral. Kissé naivnak és megmosolyogtatónak tűnik egy itteni híres publicistának emiatt való elődühöngése, aki hangsúlyozza, hogy ilyesmi csak »belső gazdasági okokból megengedett dolog és minden országnak saját külön magánügye«, míg külső konkurencia-okokból nem volna illedelmes és helyes az ilyen intézkedés... . Hogy hogyan képzelik az árak emelését az infláció által, az senki előtt nem világos egyelőre. Felénk hangok emlegetik, hogy a munkanélküliség csökkentése volna, az egyetlen mód arra, hogy többet tudjon vásárolni a nép és több dolga legyen ezáltal az iparnak, mert ma bizony még az alacsony árak mellett sem telik senkinek nagyon a vásárlásra, vannak, akik azt emlegetik, hogy egy ország, mely oly nagy mértékben hitelezője ma külföldi államoknak, mint Amerika, csak roszszul járhat, ha lenyomja annak a pénznemnek ér