Pesti Napló, 1933. augusztus (84. évfolyam, 172–197. szám)
1933-08-04 / 175. szám
Kedd Kacagó színek és szívek világtáborozása Gödöllőn Körséta 30.000 cserkész sátorvárosában Gödöllő-Csembori, augusztus 3. Szusszanva áll meg a helyiérdekű, a felhők mögül hirtelen kibukkan a nap, olyan valóban, mintha a rendező utasítására kigyulladt volna a szufita világítás: a gödöllői park fái mögött feltárul a kép, szabályosan elhelyezett fehér és kék sátrak és a sátrakban, a sátrak előtt, mindenütt, amerre szem ellát, cserkészek, kaki színű nadrág, sárga ing, vagy kék nadrág, sárga ing, csupa vidám és fiatal arc Ahogy elindul feléjük az ember, mintha magával a mosolygással találkoznék. Mi ez, mi történt itt? Két kilométerre, száz kilométerre, ezer kilométerre, csak megnyúlt arcokat láthatsz, gondtól elgörbült vállakat, keresgélő, riadt tekinteteket, mintha csak leradírozták volna a vidámságot az emberek arcáról... De itt, a fiatalságnak ebben a bábeli városában, itt minden arcról sugárzik a derű, mintha csak úgy jöhetett volna el valaki a világtáborozásra, ha levizsgázik az optimizmusból. Négy lépést kell csak tenni, hogy minderről személyesen meggyőződj... nézd, most egy hölgy leejti az esernyőjét, nézd, hirtelen tömeg veszi körül, ötven centimétertől két méter magasba nyúló cserkészig, vagy húszan akarják felvenni a hölgy esernyőjét. „Ön, kedves bácsi, hány éves és mit csinál itt?" Állj meg itt... végy egy őszibarackot, hamvasat, amelyet utolérhetetlenül rózsaszínűre csókolt a nap, tégy rá egy négy oldalon benyomott cserkészkalapot és itt áll előtted a tábor legkisebb cserkésze. Olyan pöttöm, mint egy jól megtermett mákszem, ha akarja, ha nagyon akarja, belefér a kalapjába. Itt úgy nevezik, hogy farkaskölyök, de én annak rendje és módja szerint bemutatkozom neki, bevallom, rettenetesen imponál nekem, mert a kis őszibarackfejű cserkészlegény eperszája előtt akkora réztrombitát tart, hogy két ilyen úriembernek is elég lenne. Nem túlzás, ez a miniatűr cserkészminta komoly zenész, a borsodnánádi cserkészzenekar tagja. Kótából fújja a melódiát, Vancsakovszky Zolinak hívják, teljes életkora nyolc esztendő. Gondolom, meginterjúálom. Válasz helyett kérdez: — Ön kedves bácsi, hány éves és mit csinál itt!... A karikás ostor Locarnója Három lépést menjünk előbbre, lassan, mert mindét, másodpercben új képet fotografálhat a szemed. Nemzetek barátkozása játszódik le előtted, gyerek Locamno. A megegyezés tárgya hatalmas karikás ostor. Árvalányhajas magyar cserkész kapja a kezébe, nekidarálja magát, durr... egy svájci, egy malái, egy angol és négy amerikai fiú áll a magyar kolléga mellett, a durranásra, meg kell hagyni, jól sikerült, egyszerre, tele torokkal harsan fel a nevetés. A maláj próbálja. Nem megy. A svájci, az angol, az amerikai, a karikás ostor megmakacsodik az idegen kézben. Most jön a Locarno: az árvalányhajas magyar fiú maga mellé állítja az idegeneket, lassú mozdulatokkal figyelteti kezejárását, így, így... aztán így, na most durr... tíz perc múlva mindegyik fiú kezében van egy karikás ostor és megkezdődik a nemzetek együttes pattogása... Cipők és szakácsok glédában Csinosan keríti fából és zsinegből készült kerítéssel mindegyik tábor sátrait. A könnyű szélben lengenek a zászlók. A fiúk a sátrak előtt hevernek. A sátrakban ragyogó tisztaság, egyik ponyva alá benézek, hat cipő sorakozik, legnagyobb legelőn, a legkisebb a legvégén. Még a cipőfűzők is merev egyenességgel lógnak ki a kifényesített cipőkből. A sátrak körül szakácsok tanyáznak. Megvolt az ebéd, most következik a mosogatás. Az egyik szakácsfiú homokba dörgöli az edény fenekét. Az őrvezető rásipol: — Vigyázz a homokra... Az osztrákok tábora. Megkérdezem az egyik fiút, hogy mi volt ebédre. Haptákba vágja magát: — Zöldbableves, rizses borjú, pogácsa. Es war sehr gut... Boka összecsapva, megy az edényeihez. A széles úton karszalagos rendezők irányítják a közönséget. Most egy feketearcú legény bukkan fel. Indiából utazott Gödöllőre. Három eszt cserkész veszi körül. Kis noteszt húznak ki hátsó zsebükből és kézzel-lábbal magyaráznak. A feketearcú nem érti, miről van szó. Az egyik eszt legényke töltőtollat vesz elő. Most már megértették egymást, az indiai cserkészfiú beírja a nevét és címét az észt cserkészek zsebkönyvébe. Levelezni fognak a legközelebbi dsemboriig, talán ott találkoznak ... talán. A „skót", aki folyton nevet Dudaszó. Menjünk a hang irányába. Na, itt vannak a szoknyás cserkészek, nem nők, sőt, markánsarcú, jegenyetermetű fiúk, skótok. Fontosan olyanok, ahogy a skót viccek mellett szokott lenni az illusztráció, s itt látható a híres, nevezetes skót duda is. A duda teste kockás skót szövetbe van rakva, s ahogy a sor elején nyomogatja szerszámát a legmagasabb skót fiú, úgy lépnek taktusra utána a többiek. Valaki odamegy hozzájuk: — Nem mondanának kérem szépen egy skót viccet?... Harsány kacaj. Ritkán hallani ilyen egészséges nevetést. Nem, nem haragszanak a skót viccekért... sőt, gyártanak: eredeti, Magyarországon született skót viccet. Otthon fogják elmesélni őket. „Jup monkát!" Hirtelen, mintha a földből bukkantak volna ki, szürkeruhás női cserkészek jönnek. Tulajdonképpen csak vendégek itt, nem lakhatnak a tábor területén, egy részük ma érkezett. Magyarok vidékről és lengyelek. A skótok láttára felcsillan a szemük: — Nézd milyen szép skót minta... Látod ott azt a piroskockásat... Nekem a zöldszoknyás jobban tetszik. Kék baszk sapkában fehér fogsorú, koromfekete arcú egyiptomi cserkész lépdel szaporán. Tölcsért nyalogat, a citromfagylalt szinte virít fekete kezében. Egy szemüveges, öregtekintetű csöpp fiú rászól: — Jó, barátom? Mint egy fogpasztareklámon, úgy villog elő a nevetésre az egyiptomi cserkész fogsora. Nem érti, mit kérdeznek tőle, csak sejti. És váratlanul magyarul megszólal: — Ju a monkát! — Jó munkát... jó munkát, — harsogja a kis szemüveges — azt mondta nekem, hogy jó munkát ! Minden vendég pogácsát kap Itt vagyok az észteknél. Ahogy belépek a kerítés mögé, pogácsát nyomnak a kezembe. A fiúk nem tudták elfogyasztani délben, most odaadják a vendégeknek. Egy kis medve lenyúzott bőrét szögezték ki a bejáratnál lévő fára. Ez a totemük, mert minden tábornak megvan a maga toteme. Szomszédban, a svájci tábor bejárata előtt, két papendekliből készített fiú markol egy-egy piros esernyőt. Az esernyők alá cédulát függesztettek. Hat nyelven, köztük magyarul, írták meg a cédulát. A birkenheadi dsemborira nem mennék többet, mert nem lehettünk meg esernyő nélkül, — így szól az egyik. — A derűs Magyarországon a napernyőt nyitjuk ki, — hangzik a másik felirat. Az északi fiúk egyébként panaszkodtak, hogy nagy volt a meleg, örültek, amikor egy kissé elromlott az idő. Elegánsak és előkelőek az angolok sátrai. A legdúsabb fölszerelést ők hozták magukkal. Gazdag ország fiai... Az egyik fiú most önti ki a mosogatóvizet. Kezén megcsillan egy nagyköves, címeres gyűrű... Lehet, hogy a gödöllői táborból walesi kastélyba utazik. Fejborotválás Magyar vidéki városok is kitettek magukért. Csupa zászló a bejárat, a kerítésen belül fúrnakfaragnak a cserkészek, napról-napra újabb és újabb díszeket találnak. Az egyik vidéki tábor kerítésénél egy tábla állítja meg a járókelőt. Frisur, ez áll a táblán, s a tábla alatt aranyozott fakorong, ez helyettesíti a borbély cintányért. Benn a kerítés mögött, barna ingét felgyűrve egy kis cserkészt borotvál a tábor borbélya. Kis cserkészt, ez nem elírás, a tábori figaró a másik fejebúbját szabadítja meg a feleslegesnek ítélt hajzattól. A színesek Fehér mezőben hatalmas piros kör, esz, a japán cserkészek tábori zászlója. Furcsa alakú japán baltával faragnak, még nem készült el a tábor díszítése, most dolgoznak rajta. Kilenc japán jött, több mint ötezer fontba került az utazásuk. Nagyon meg vannak elégedve. A rizses hús nagyon ízlett nekik. Ez itt az egzotikus terület, piros fezeket is látni, színes arcokat, eredeti, Európában nem igen látható cserkészviseleteket. Az egzotikus cserkészlegények barátkoznak a legjobban. Mindegyik mellett két-három árvalányhajas magyar, talán nagy tengeri kikötővárosban lehet hallani ilyen tört angolságot, tört francia és német nyelvet. Ahol nem értik egymást, ott kézfogás, integetés pótolja a mondatokat. Bágyadt, levert, dolgozni képtelen egyéneknél a természetes Ferenc József keserűvíz szabaddá teszi a vérkeringést, és emeli a gondolkodó- és bironkaképességet. PESTI NAPLÓ 1933 augusztus 13 Ax ál-lányok Ennek a nagy városnak, amely egyébként percek alatt felszedhető, talán legnagyobb kerülete a lengyeleké. Több mint ezerötszázan laknak itt, a bányavidékről valók egy-egy lépésre két egymásnak dőlt fából faragott kalapácsot raktak le sátraik kerítéséül. Nekik külön egymással is össze kell barátkozniok, csak csoportok ismerik egymást. Kattognak a fotografáló mesinák, minden új helyzetet megörökítenek. A lengyelek ma délután új játékot találtak ki, vagy tízen nemzeti viseletbe, női ruhába öltöztek és a többiek táncra kérik az állányokat. Egy lengyel fiú bányásznak öltözött be, egy másik vízhatlan halászruhát vett fel, olajos, széleskarimájú, hátul lehajlított halászkalapot, s a válla köré hálót dobott. így jár fel és alá büszkén, most jubilál, eddig ötszázan fényképezték le. Bi-Pi díszsátra Most újra egy magyar fiúval ismerkedem össze. A földtől számítva szintén nem több, mint egy méter, viszont nem cserélne senkivel. Miért? Megtudható. Sebő úr, így hívják, ugyanis szakács. A mai ebédet részben ő főzte. A tájbor kis kerületekre van osztva, minden kerület maga főz. — Hol tanultál főzni? önérzetes válasz: — Minden cserkésznek kell tudni főzni... — És még mit kell tudni minden cserkésznek! Sebő úron pirosan felragyognak a szeplők. Egy villanó pillantás és hangzik a fölényes, de nem barátságtalan válasz: — Légy résen, — ebben minden benne van. Itt van a Bi-Pi díszsátora. Természetesen magyarázza egy farkaskölyök — ő nem lakik itt. De azért az ő sátra. Ó, szegény, délután rosszullett, de már jól van. A farkaskölyök kalapjához emeli kezét, szalutál Bi-Pi sátora előtt. Trombitaszó. Amerikaiak jönnek. Stramm léptek, kihúzott felsőtest. Egy magányos társuk jön szembe: — Helló! Helló!... A fél tábor hangos a hellózástól. Dudaszó. Trombitálás. Énekhangok. Kezesbanda. Angol, francia, német, magyar beszéd, ezernyi hangmoduláció és a sokszínű kakofóniában pillanatonként visszatérő kacagás. Vékony, csilingelő nevetés, kuncogás, feltörő kacagás... egészen az öblös, mély, torokból jövő, a bombardó hangjához hasonló hahotázásig. Harmincezer fiú, harmincezer emberi jókedv, harmincezer emberi vidámság. Az egyik Tokióból jött, a másik Londonból, a harmadik Newyorkból, a negyedik Szabolcs megyéből, az ötödik Kalkuttából, a hatodik Tirolból. Az egyikből orvos lesz, talán világhírű professzor, a másikból munkás. Az egyiknek az apja... de folytathatnánk a végtelenségig a szembeállítást. Most itt vannak mind, sárga ingben, vászonnadrágban, s ha találkoznak egymással, megszorítják egymás kezét, légy résen... magyarul, angolul, japánul, franciául, arabul, németül, észtül, légy résen... Várjon miért nem fogják meg így egymás kezét, amikor felnőnek ... Bodó Béla AMERIKAI CSERKÉSZEK ebédje a földbeásott asztal mellett a gödöllői világtáborban Lakásom tiszta Ditrichstein titka Telefon: 416—s 54, 53 Kertész uccal