Pesti Napló, 1933. augusztus (84. évfolyam, 172–197. szám)

1933-08-04 / 175. szám

Kedd Kacagó színek és szívek világtáborozása Gödöllőn Körséta 30.000 cserkész sátorvárosában Gödöllő-Csembori, augusztus 3. Szusszanva áll meg a helyiérdekű, a felhők mögül hirtelen kibukkan a nap, olyan valóban, mintha a rendező utasítására kigyulladt volna a szufita­ világítás: a gödöllői park fái mögött fel­tárul a kép, szabályosan elhelyezett fehér és kék sátrak és a sátrakban, a sátrak előtt, mindenütt, amerre szem ellát, cserkészek, kaki­ színű nadrág, sárga ing, vagy kék nadrág, sárga ing, csupa vi­dám és fiatal arc­ Ahogy elindul feléjük az ember, mintha magával a mosolygással találkoznék. Mi ez, mi történt itt? Két kilométerre, száz kilomé­terre, ezer kilométerre, csak megnyúlt arcokat lát­hatsz, gondtól elgörbült vállakat, keresgélő, riadt tekinteteket, mintha csak leradírozták volna a vi­dámságot az emberek arcáról... De itt, a fiatal­ságnak ebben a bábeli városában, itt minden arc­ról sugárzik a derű, mintha csak úgy jöhetett volna el valaki a világtáborozásra, ha levizsgázik az optimizmusból. Négy lépést kell csak tenni, hogy minderről személyesen meggyőződj... nézd, most egy hölgy leejti az esernyőjét, nézd, hirtelen tö­meg veszi körül, ötven centimétertől két méter magasba nyúló cserkészig, vagy húszan akarják felvenni a hölgy esernyőjét. „Ön, kedves bácsi, hány éves és mit csinál itt?" Állj meg itt... végy egy őszibarackot, ham­vasat, amelyet utolérhetetlenül rózsaszínűre csó­kolt a nap, tégy rá egy négy oldalon benyomott cserkészkalapot és itt áll előtted a tábor leg­kisebb cserkésze. Olyan pöttöm, mint egy jól meg­termett mákszem, ha akarja, ha nagyon akarja, belefér a kalapjába. Itt úgy nevezik, hogy farkas­kölyök, de én annak rendje és módja szerint be­mutatkozom neki, bevallom, rettenetesen imponál nekem, mert a kis őszibarackfejű cserkészlegény eperszája előtt akkora réztrombitát tart, hogy két ilyen úriembernek is elég lenne. Nem túlzás, ez a miniatűr cserkészminta komoly zenész, a bor­sodnánádi cser­készzenek­ar tagja. Kótából fújja a melódiát, Vancsakovszky Zolinak hívják, teljes életkora nyolc esztendő. Gondolom, meginter­júálom­. Válasz helyett kérdez: — Ön kedves bácsi, hány éves és mit csinál itt!... A karikás ostor Locarnója Három lépést menjünk előbbre, lassan, mert mindét, másodpercben új képet fotografálhat a szemed. Nemzetek barátkozása játszódik le előtted, gyere­k­ Locamno. A megegyezés tárgya hatalmas karikás ostor. Árvalányhajas magyar cserkész kapja a kezébe, nekidarálja magát, durr... egy svájci, egy malá­i, egy angol és négy amerikai fiú áll a magyar kolléga mellett, a durranásra, meg kell hagyni, jól sikerült, egyszerre, tele torokkal harsan fel a nevetés. A maláj próbálja. Nem megy. A svájci, az angol, az amerikai, a karikás ostor meg­makacso­dik az idegen kézben. Most jön a Locarno: az árvalányhajas magyar fiú maga mellé állítja az idegeneket, lassú mozdulatokkal figyelteti keze­járását, így, így... aztán így, na most durr... tíz perc múlva mindegyik fiú kezében van egy kari­kás ostor és megkezdődik a nemzetek együttes pattogása... Cipők és szakácsok glédában Csinosan keríti fából és zsinegből készült ke­rítéssel mindegyik tábor sátrait. A könnyű szél­ben lengenek a zászlók. A fiúk a sátrak előtt he­vernek. A sátrakban ragyogó tisztaság, egyik ponyva alá­ benézek, hat cipő sorakozik, legna­gyobb legelőn, a legkisebb a legvégén. Még a cipő­fűzők is merev egyenességgel lógnak ki a kifé­nyesített cipőkből. A sátrak körül szakácsok ta­nyáznak. Megvolt az ebéd, most következik a mo­sogatás. Az egyik szakácsfiú homokba dörgöli az edény fenekét. Az őrvezető rásipol: — Vigyázz a homokra... Az osztrákok tábora. Megkérdezem az egyik fiút, hogy mi volt ebédre. Haptákba vágja magát: — Zöldbableves, rizses borjú, pogácsa. Es war sehr gut... Boka összecsapva, megy az edényei­hez. A széles úton karszalagos rendezők irányítják a közönséget. Most egy feketearcú legény bukkan fel. Indiából utazott Gödöllőre. Három eszt cser­kész veszi körül. Kis noteszt húznak ki hátsó zse­bükből és kézzel-lábbal magyaráznak. A fekete­arcú nem érti, miről van szó. Az egyik eszt le­gényke töltőtollat vesz elő. Most már megértették egymást, az indiai cserkészfiú beírja a nevét és címét az észt cserkészek zsebkönyvébe. Levelezni fognak a legközelebbi dsemboriig, talán ott talál­koznak ... talán. A „skót", aki folyton nevet Dudaszó. Menjünk a hang irányába. Na, itt vannak a szoknyás cserkészek, nem nők, sőt, mar­kánsarcú, jegenyetermetű fiúk, skótok. Fontosan olyanok, ahogy a skót viccek mellett szokott lenni az illusztráció, s itt látható a híres, nevezetes skót duda is. A duda teste kockás skót szövetbe van rakva, s ahogy a sor elején nyomogatja szerszá­mát a legmagasabb skót fiú, úgy lépnek taktusra utána a többiek. Valaki odamegy hozzájuk: — Nem mondanának kérem szépen egy skót viccet?... Harsány kacaj. Ritkán hallani ilyen egészsé­ges nevetést. Nem, nem haragszanak a skót vic­cekért... sőt, gyártanak: eredeti, Magyarországon született skót viccet. Otthon fogják elmesélni őket. „Jup monkát!" Hirtelen, mintha a földből bukkantak volna ki, szürkeruhás női cserkészek jönnek. Tulajdon­képpen csak vendégek itt, nem lakhatnak a tábor területén, egy részük ma érkezett. Magyarok vi­dékről és lengyelek. A skótok láttára felcsillan a szemük: — Nézd milyen szép skót minta... Látod ott azt a piroskockásat... Nekem a zöldszoknyás job­ban tetszik. Kék baszk­ sapkában fehér fogsorú, korom­fekete arcú egyiptomi cserkész lépdel szaporán. Tölcsért nyalogat, a citromfagylalt szinte virít fekete kezében. Egy szemüveges, öregtekintetű csöpp fiú rászól: — Jó, barátom? Mint egy fogpasztareklámon, úgy villog elő a nevetésre az egyiptomi cserkész fogsora. Nem érti, mit kérdeznek tőle, csak sejti. És váratlanul magyarul megszólal: — Ju a monkát! — Jó munkát... jó munkát, — harsogja a kis szemüveges — azt mondta nekem, hogy jó mun­kát ! Minden vendég pogácsát kap Itt vagyok az észteknél. Ahogy belépek a ke­rítés mögé, pogácsát nyomnak a kezembe. A fiúk nem tudták elfogyasztani délben, most odaadják a vendégeknek. Egy kis medve lenyúzott bőrét szögezték ki a bejáratnál lévő fára. Ez a totemük, mert minden tábornak megvan a maga toteme. Szomszédban, a svájci tábor bejárata előtt, két papendekliből készített fiú markol egy-egy piros esernyőt. Az esernyők alá cédulát függesztettek. Hat nyelven, köztük magyarul, írták meg a cédu­lát. A birkenheadi dsemborira nem mennék töb­bet, mert nem lehettünk meg esernyő nélkül, — így szól az egyik. — A derűs Magyarországon a napernyőt nyit­juk ki, — hangzik a másik felirat. Az északi fiúk egyébként panaszkodtak, hogy nagy volt a meleg, örültek, amikor egy kissé el­romlott az idő. Elegánsak és előkelőek az angolok sátrai. A legdúsabb fölszerelést ők hozták magukkal. Ga­z­dag ország fiai... Az egyik fiú most önti ki a mosogatóvizet. Kezén megcsillan egy nagyköves, címeres gyűrű... Lehet, hogy a gödöllői táborból walesi kastélyba utazik. Fejborotválás Magyar vidéki városok is kitettek magukért. Csupa zászló a bejárat, a kerítésen belül fúrnak­faragnak a cserkészek, napról-napra újabb és újabb díszeket találnak. Az egyik vidéki tábor ke­rítésénél egy tábla állítja meg a járókelőt. Frisur, ez áll a táblán, s a tábla alatt aranyozott fakorong, ez helyettesíti a borbély cintányért. Benn a kerí­tés mögött, barna ingét felgyűrve egy kis cser­készt borotvál a tábor borbélya. Kis cserkészt, ez nem elírás, a tábori figaró a másik fejebúbját sza­badítja meg a feleslegesnek ítélt hajzattól. A színesek Fehér mezőben hatalmas piros kör, esz, a japán cserkészek tábori zászlója. Furcsa alakú japán baltával faragnak, még nem készült el a tábor díszítése, most dolgoznak rajta. Kilenc japán jött, több mint ötezer fontba került az utazásuk. Nagyon meg vannak elégedve. A rizses hús nagyon ízlett nekik. Ez itt az egzotikus terület, piros fezeket is látni, s­zínes arcokat, eredeti, Európában nem igen látható cserkészviseleteket. Az egzotikus cserkész­legények barátkoznak a legjobban. Mindegyik mellett két-három árvalányhajas magyar, talán nagy tengeri kikötővárosban lehet hallani ilyen tört angolságot, tört francia és német nyelvet. Ahol nem értik egymást, ott kézfogás, integetés pótolja a mondatokat. Bágyadt, levert, dolgozni képtelen egyéneknél a természetes Ferenc József keserűvíz szabaddá teszi a vérkeringést, és emeli a gondolkodó- és bironkaképességet. PESTI NAPLÓ 1933 augusztus­­ 13 Ax ál-lányok Ennek a nagy városnak, amely egyébként percek alatt felszedhető, talán legnagyobb kerü­lete a lengyeleké. Több mint ezerötszázan laknak itt, a bányavidékről valók egy-egy lépésre két egymásnak dőlt fából faragott kalapácsot raktak le sátraik kerítéséül. Nekik külön egymással is össze kell barátkozniok, csak csoportok ismerik egymást. Kattognak a fotografáló mesinák, min­den új helyzetet megörökítenek. A lengyelek ma délután új játékot találtak ki, vagy tízen nemzeti viseletbe, női ruhába öltöztek és a többiek táncra kérik az ál­lányokat. Egy lengyel fiú bányásznak öltözött be, egy másik vízhatlan halászruhát vett fel, olajos, széleskarimájú, hátul lehajlított ha­lászkalapot, s a válla köré hálót dobott. így jár fel és alá büszkén, most jubilál, eddig ötszázan fény­képezték le. Bi-Pi díszsátra Most újra egy magyar fiúval ismerkedem össze. A földtől számítva szintén nem több, mint egy méter, viszont nem cserélne senkivel. Miért? Megtudható. Sebő úr, így hívják, ugyanis sza­kács. A mai ebédet részben ő főzte. A tájbor kis kerületekre van osztva, minden kerület maga főz. — Hol tanultál főzni? önérzetes válasz: — Minden cserkésznek kell tudni főzni... — És még mit kell tudni minden cserkésznek! Sebő úron pirosan felragyognak a szeplők. Egy villanó pillantás és hangzik a fölényes, de nem barátságtalan válasz: — Légy résen, — ebben minden benne van. Itt van a Bi-Pi díszsátora. Természetesen magyarázza egy farkaskölyök — ő nem lakik itt. De azért az ő sátra. Ó, szegény, délután rosszul­lett, de már jól van. A farkaskölyök kalapjához emeli kezét, szalutál Bi-Pi sátora előtt. Trombitaszó. Amerikaiak jönnek. Stramm léptek, kihúzott felsőtest. Egy magányos társuk jön szembe: — Helló! Helló!... A fél tábor hangos a hellózástól. Dudaszó. Trombitálás. Énekhangok. Kezes­banda. Angol, francia, német, magyar beszéd, ezernyi hangmoduláció és a sokszínű kakofóniá­ban pillanatonként visszatérő kacagás. Vékony, csilingelő nevetés, kuncogás, feltörő kacagás... egészen az öblös, mély, torokból jövő, a bombardó hangjához hasonló hahotázásig. Harmincezer fiú, harmincezer emberi jókedv, harmincezer emberi vidámság. Az egyik Tokióból jött, a másik Londonból, a harmadik Newyorkból, a negyedik Szabolcs megyéből, az ötödik Kalkut­tából, a hatodik Tirolból. Az egyikből orvos lesz, talán világhírű professzor, a másikból munkás. Az egyiknek az apja... de folytathatnánk a vég­telenségig a szembeállítást. Most itt vannak mind, sárga ingben, vászonnadrágban, s ha találkoznak egymással, megszorítják egymás kezét, légy ré­sen... magyarul, angolul, japánul, franciául, ara­bul, németül, észtül, légy résen... Várjon miért nem fogják meg így egymás kezét, amikor fel­nőnek ... Bodó Béla AMERIKAI CSERKÉSZEK ebédje a földbeásott asztal mellett a gödöllői világtáborban Lakásom tiszta Ditrichstein titka Telefon: 416—s 54, 53 Kertész ucca­l

Next