Pesti Napló, 1933. december (84. évfolyam, 273–296. szám)
1933-12-24 / 292. szám
Vasárnap ... Amivel Lehár Ferenc bevonul a bécsi operaházba A világhírű zeneszerző a „Pesti Napló"-ban ismerteti új daljátékát, „Qiudittá", Bécs, december 23. (A Pesti Napló bécsi szerkesztőségétől.) Lehár Ferenc mostanában kétszer is otthont cserélt, ugyanakkor, amikor új művével bevonul a bécsi Operába, elhagyta a bécsi Belváros közelében fekvő szép nagy városi lakását és kiköltözött Bécs egyik külső városrészébe, Nussdorfra, ami Bécsnek olyan vidéke, mint Budapesté Mátyásföld. Lehár megvásárolta azt a kis kastélyt, amelyben Schikaneder lakott, — a Theater an der Wien egykori igazgatója, aki Mozart operáit először játszotta — egy gyönyörű barokk palotácskát, hatalmas lovagtermekkel, nagy boltíves lakószobákkal, óriási kert közepén, amely most persze fehér hóréteg alatt pihen. Ide, a fényesen világított és jó meleg Lehár-kastélyba, amelynek minden szobájában egy-egy zongora áll és mindenütt elszórva fekszik a kotapapír és az élesre hegyezett ceruzák egész légiója, nem hallani semmit az utcai járókelők korcsolyacsörgetéséből. a Nussdorf mögött emelkedő dombokra igyekvő síelők és ródlisok buzgó sportolásából; nagy, teljes a csönd itt, a művész egyedül lakik a feleségével és azokkal az élő és élettelen tárgyakkal, amelyek, melódiáin kívül, elfoglalják és szórakoztatják: óriási dolgozószobájában, amely valaha nagy lovagterem lehetett, aranyozott kalitkában két hangosan dalolgató kanárimadárral, — egy kis lepkével, amelyet a múlt héten ő maga fogott és amelynek étkezésére és napi ellátására úgy ügyel fel, mint anya a gyermekére — egy óriási hordóban kis aranyhalacskáira, amelyeket a Nussdorf mögött lévő hegyekből egyenesen idevezetett vékony sugarú kis forrás táplálgat és egy játékszobával, amelyben billiárdasztal áll három golyóval és egy dákóval, de olyan helyzetben, mintha ebben a pillanatban hagyták volna rajta abba a játékot. Lehár a munka után itt szokott billiárdozni — egyedül. És ugyanebben a szobában, egy asztalon áll a francia »boule« nevű szerencsejátéknak kicsinyített mása, amelyben kilenc szám közül kell eltalálni, hogy melyikre ugrik a megpergetett gumilabda és titokban itt van a roulettgép is, harminchat vörös és fekete számrovatkájával és titokzatos zérójával. Lehár Ferenc, a nagy művész szemétességével és naívságával vallja be, hogy gyakran játszik ezeken a szerencsét hozó apparátusokon, — de mindig egyedül. — Legalább mindig nyer a Mester, — jegyezzük meg, amire Lehár titokzatosan mosolyog. A kastély egyik oldalszárnyában, amelyet Lehár »atelier«-nek nevez, egész kis Lehár-múzeum van berendezve: színlapok, koszorúk, arcképek, szalagok, egy üvegszekrényben a zeneszerző öszszes kitüntetései, díszoklevelek, bizonyítványok, elismerések, egy tökéletes múzeum ez amelynek minden egyes darabja egy példátlan sikerű pálya bizonyítéka, amely azonban közvetlen összeköttetést tart fenn az élettel is. Egy aranylemezt mutat Lehár Ferenc, amely arról számol be, hogy 1929 november 17-én Berlinben egy napon nem kevesebb, mint 9 műve került előadásra. És boldog örömmel mutatja azokat a vonatkozásokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Lehár Ferenc magyar, mindig annak érezte és mindig is annak tartotta magát. Mutat például kicsi gyermekkorából egy bekeretezett irkalapot: abból a korból való, amikor nem tudott még más nyelven, csak magyarul és miután édesapját, aki katonakarmester volt, elhelyezték Magyarországból, neki is németül kellett tanulnia: ezen az irkalapon az ilyen szavak »Stundenplan«, »ungarisch«, nem a helyes németséggel, hanem hosszú »tí«-val vannak írva: a kis Lehár Ferenc gyermekes írásával, így: »Stundenplan«, »ungarisch«. Mutat azután egy családi képet, amelyen együtt van lefotografálva Brauch Ferenc, az ismert budapesti nagy hentes gyermekeivel, akikről kiderül, hogy édes unokatestvérei. És végül ott büszkélkedik az arcképek között Horthy Miklós egy fényképe, kedves ajánlással, — de távolról sem az újabb időből, amikor már Magyarország kormányzója lett, hanem abból a korból, amelyben még együtt szolgáltak a »Mária Terézia« nevű hajjón, amelynek Horthy Miklós volt a kapitánya és tehát Ferenc a tengerészzenekar karmestere. A beszélgetés természetesen elsősorban és főképpen az új daljáték, a »Giuditta« kürül forog. — Tegnap kezdődtek meg a próbák, — mondja mosolyogva és alig leplezett büszkeséggel Lehár. Január 14-ére van kitűzve a bemutató, de lehetséges, hogy az előadást csak egy-két hónap múlva fogjuk megtartani. ... És máris sietés egy hatalmas mappából, amelynek legalább tíz kiló a súlya, egymásután szedegeti elő a »Giuditta« egyes számainak partitúráit és megmutatja ezeket a sűrűn teleírt kútalapokat, amelyeken olyanok a Lehár kemény ceruzával írt halvány kólafejei, mintha gyöngyökkel volnának telehintve. Példátlanul rendszerető és pedáns ember Lehár: külön kis kartonlapra apró köröket rajzol fel, mielőtt komponálásba kezd, minden kör egy-egy zeneszámot jelent: a körbe beleírja, hogy mikor készült el a zeneszám megkomponálásával és a hangszerelés befejezése után vörös ceruzával átszínezi a kört és belejegyzi a hangszerelés napját is. A »Giuditta« íve már teljesen vörös, kész a munka, december 7-e az utolsó dátum rajta. Kérdezzük Lehárt, mikor szeret a legjobban dolgozni? Azt feleli, nevetve: »mindig«. Nem ül le, sem zongora, sem íróasztal mellé, hanem folyton dolgozik, azért van mindegyik szobájában zon- gora, bólapapír és ceruza, hogy dolgozhasson, akárhol, akármikor, amikor csak kedve telik benne. Naponta 14 órát. Látszik is ezen a friss, mozgékony és rendkívül kedves ifjú-öreg úron, hogy nincs is más öröme, mint a munka. És talán, ami nála ezzel egyértelmű: a siker. — Nekem is voltak olyan ideim, — mondta egy meghatott percében Lehár Ferenc — amikor nem volt olyan sikerem, új operetjeim után nem kapkodtak úgy mint most, dalaimat nem énekelték az egész világon. Minden alkotó életben vannak átmenetek, és nekem is volt néhány évvel ezelőtt efszy korszakom, amelyben nem voltak olyan nagy sikereim, mint mostanában. Akkor te voltál az egyetlen, aki kitartottál mellettem, aki hittél bennem, aki mondtad és írtad, hogy jó az, amit csinálok és őszintén szólva: tartottad bennem az önbizalmat. Én ezt sohasem felejtem el neked és örökre hálás maradok ezért neked most is, az én nagy sikereim idején is, amikor a bécsi Opera készül új daljátékomra. ...Meghatottan hallgatom a nagy zeneszerző kijelentését. Ilyen szavakra, ilyen érzéseikre csak egy igazán nagy ember képes. Csupa elragadtatás, ahogy új művéről beszél. — Olyan stílusban van írva, mint valamennyi legutolsó munkám. Lírai daljáték, erős szituációkkal, nagy drámai mozgalmakkal. Két éve dolgozom rajta. Egy asszonynak, Giudittának az élete történetét mutatja be. Hallatlanul izgat engem ez az élet és remélem, a közönséget is érdekelni fogja, öt képből áll a cselekmény: az első egy délvidéki kikötővároskáiban játszódik le. Délnek egész fénye és pompája, minden tüze és vadsága jut kifejezésre ennek az asszonynak a vérében és a temperamentumában. Egy madárkereskedő felesége Giuditta, bizonyos tekintetben ő is kalitkába van zárva. Ott él a férje mellett és nem ismeri a szerelem nagy titkait. — csak álmodozik róla. Ekkor jelenik meg Oktavio, egy kapitány, aki a századával Afrika felé igyekszik és a kikötővároskában akar hajóra ülni. Oktavio és Giuditta megismerik és megszeretik egymást. Giuditta életében először ismeri meg a szerelem nagy misztériumát, elhagyja házát és férjét és hajóra ül Oktavioval. A második kép Afrika északi partvidékén játszik, egy kis helyőrségben, Oktavio villájának a kertjében. Forró szerelmi idillben élnek a szerelmesek, a tisztet azonban hirtelen a frontra küldik, a szerelem véget ér. Oktavio és Giuditta elválnak, a harmadik kép a táborba vezet, ahol Oktaviót forró sóvárgás gyötri Giudittája után. Elhagyja érte a hadsereget, szökevénnyé válik, visszarohan Giudittához, aki azonban már más férfiak karján élvezi az életet. A szerencsétlen tiszt elzüllik és egy nagyvárosi előkelő szálló éttermében bárzongoristává válik, ide kerül Giuditta egy előkelő herceg karján, mint nagyvilági nő, itt látja meg a férfit, akinek tönkretette az életét és aki iránt ismét fellángol a szerelme. De a szökevénnyé vált, tönkretett Oktavio kitér Giuditta csábításai elől, a nő elmegy a herceg karján, miközben Oktavio továbbjátszik a hotelzongorán... — Csak nagyjából mesélem el a történetet, — mondja kipirult arccal élénken Lehár, -- hogy megmutassam a helyzeteket és a hangulatokat, amelyek engem inspiráltak. Én mindig olyan szövegeket kerestem, amelyekben az alakok, a gondolatok, a helyzetek érdekeltek, irtóztam a konstruálttól, a hazug meséktől, a véletlenek találkozásától, a mindenáron való vidámságoktól. Háa a hallgató valamelyik fordulatnál meghatódik, ha egy mondatnál titokban egy könnyet morzsol széjjel, akkor én már elértem a célomat, mert az ilyen szívhezszóló érdeklődés a legfontosabb feltétele az igazi zenei élménynek. ... És a kincseivel egyáltalán nem takarékoskodó Lehár Ferenc már ül is a zongoránál és lejátssza új daljátékát. Még énekesekről is gondoskodott: Bokor Margit, a bécsi opera új, nagytehetségű magyar énekesnője markírozza Giuditta szerepét és egy fiatal olasz tenorista, a nápolyi San Carlo színház tagja énekli Oktavio partiját. Lehár ül a zongora előtt, tűzbejön a zenétől, a fejével int a mögötte álló művészeknek, hol az egyiknek, hol a másiknak és kezei alatt kibontakoznak a legújabb szép Lehár-melódiák. Nyitánya nincs a darabnak, néhány taktus bevezetés után rögtön a cselekménybe vezet a zene, de azért a zenekar sem jár rosszul: az öt képet zenekari közjátékok kötik össze, amelyek a bécsi filharmonikus zenekarban úgy fognak kivirágozni, mint május végén egy csodálatos kert. A vidám bevezető számok után kerül sor Oktávió fellépésére, — nagy Tauber-ária — azután Oktávió és Giuditta találkozására: ez a hatalmas fellépés a maga misztikus, orientális színeivel és gazdag szenvedélyességével Lehár egyik legmozgalmasabb és legdrámaibb munkája. A daljáték általában nincs »átkomponálva«, az egyes számokat próza köti össze, de ez a szöveg nem tart tovább két-három percnél, úgyhogy az egész daljáték olyan, mintha opera volna, — mondjuk a régi francia operák értelmében vett dalmű, amelyekben az egyes számokat szintén két-három perces szöveg kötötte össze. A második kép főékessége egy hatalmas szerelmi duett, a harmadiké Oktávionak a katonák kórusával kísért nagy jelenete, majd Oktáviónak Giuditta után való sóvárgása. A negyedik kép a Giudittáé, ebben őneki van két gyönyörű dala balettel és női énekkarral kísérve , ennek a képnek van azután hatalmas, drámailag felépített nagy fináléja. Az ötödik, az utolsó kép hozza a Lehár-operettekben immár tradícióvá vált Tauber-áriát, amelyet Oktávió akkor énekel, amikor a nőt az idegen herceg karján meglátja: egy csöndes, fájdalmas ária ez, olyan szép, hogy kétségtelenül utódja lesz »A mosoly országa« híressé vált szerelmi dalának. Giuditta csábítása és a bár-zongoristává vált Oktávió lemondása adják ennek a képnek és egyszersmind az egész daljátéknak a nagy, drámai befejezését. Lemondással végződik a darab, unhappy enddel, amivel Lehár itt és ezúttal is hű maradt a maga művészi elveihez. ... Órákig ült a zongora előtt a nagy zeneszerző, mögötte a kitűnő magyar énekesnő és a fiatal olasz tenorista. — egymásután énekelték a meleg, fájdalmas áriákat, a drámai mozgalmasságú duetteket és a viharos finálékat. Fáradhatatlanok valamennyien, Lehár egy pillanatra odasúg: — Azt hiszem, a hangszereléssel is meg leszel elégedve. Remélem, sikerült új színeket, új meglepetéseket találnom. ...És amikor »még ezt«, »még azt«, »még ezt a számot«, »még azt a kórust« eljátssza és beteszi az utolsó lapot is a »Giuditta« partitúrája mögött és kipirult arccal kérdezi, hogy hogy tetszik, elragadtatásunkra csak annyit felel nagyon egyszerűen : — Azért tetszik, mert talán megérezni, hogy szívből jön. Ruttkay György 1 1. CÍ£úÁr LAr^aU plirt^Ui^cJLcql1 , p ft 3 3 » 1 -tr 3 c l PESTI NAPLÓ 1933 december 24 63