Pesti Napló, 1933. december (84. évfolyam, 273–296. szám)

1933-12-24 / 292. szám

Vasárnap ... Amivel Lehár Ferenc bevonul a bécsi operaházba A világhírű zeneszerző a „Pesti Napló"-ban ismerteti új daljátékát, „Qiudittá", Bécs, december 23. (A Pesti Napló bécsi szerkesztőségétől.) Lehár Ferenc mostanában kétszer is otthont cserélt, ugyanakkor, amikor új művével bevonul a bécsi Operába, elhagyta a bécsi­­ Belváros köze­lében fekvő szép nagy városi lakását és kiköltözött Bécs egyik külső városrészébe, Nussdorfra, ami Bécsnek olyan vidéke, min­t Budapesté Mátyásföld. Lehár megvásárolta azt a kis kastélyt, amelyben Schikaneder lakott, — a Theater an der Wien egy­kori igazgatója, aki Mozart operáit először ját­szotta — egy gyönyörű barokk palotácskát, hatal­mas lovagtermekkel, nagy boltíves lakószobákkal, óriási kert közepén, amely most persze fehér hó­réteg alatt pihen. Ide, a fényesen világított és jó meleg Leh­ár-kastélyba, amelynek minden szobájá­ban egy-egy zongora áll és mindenütt elszórva fekszik a kotapapír és az élesre hegyezett ceruzák egész légiója, nem hallani semmit az utcai járó­kelők korcsolyacsörgetéséből. a Nussdorf mögött emelkedő dombokra igyekvő síelők és ródlisok buzgó sportolásából; nagy, teljes a csönd itt, a művész egyedül lakik a feleségével és azokkal az élő és élettelen tárgyakkal, amelyek, melódiáin kí­vül, elfoglalják és szórakoztatják: óriási dolgozó­szobájában, amely valaha nagy lovagterem lehe­tett, aranyozott kalitkában két hangosan dalolgató kanárimadárral, — egy kis lepkével, amelyet a múlt héten ő maga fogott és amelynek étkezésére és napi ellátására úgy ügyel fel, mint anya a gyermekére — egy óriási hordóban kis aranyha­lacskáira, amelyeket a Nussdorf mögött lévő he­gyekből egyenesen idevezetett vékony sugarú kis forrás táplálgat és egy játékszobával, amelyben billiárdasztal áll három golyóval és egy dákóval, de olyan helyzetben, mintha ebben a pillanatban hagyták volna rajta abba a játékot. Lehár a munka után itt szokott billiárdozni — egyedül. És ugyan­ebben a szobában, egy asztalon áll a francia »boule« nevű szerencsejátéknak kicsinyített mása, amelyben kilenc szám közül kell eltalálni, hogy melyikre ugrik a megpergetett gumilabda és titok­ban itt van a roulettgép is, harminchat vörös és fekete számrovatkájával és titokzatos zérójával. Lehár Ferenc, a nagy művész szemétességével és naívságával vallja be, hogy gyakran játszik eze­ken a szerencsét hozó apparátusokon, — de mindig egyedül. — Legalább mindig nyer a Mester, —­ jegyez­zük meg, amire Lehár titokzatosan mosolyog. A kastély egyik oldalszárnyában, amelyet Le­hár »atelier«-nek nevez, egész kis Lehár-múzeum van berendezve: színlapok, koszorúk, arcképek, szalagok, egy üvegszekrényben a zeneszerző ösz­szes kitüntetései, díszoklevelek, bizonyítványok, elismerések, egy tökéletes múzeum ez amelynek minden egyes darabja egy példátlan sikerű pálya bizonyítéka, amely azonban közvetlen összekötte­tést tart fenn az élettel is. Egy aranylemezt mutat Lehár Ferenc, amely arról számol be, hogy 1929 november 17-én Berlinben egy napon nem keve­sebb, mint 9 műve került előadásra. És boldog örömmel mutatja azokat a vonatkozásokat, ame­lyek azt bizonyítják, hogy Lehár Ferenc magyar, mindig annak érezte és mindig is annak tartotta magát. Mutat például kicsi gyermekkorából egy bekeretezett irkalapot: abból a korból való, ami­kor nem tudott még más nyelven, csak magyarul és miután édesapját, aki katonakarmester volt, el­helyezték Magyarországból, neki is németül kellett tanulnia: ezen az irkalapon az ilyen szavak »Stun­denplan«, »ungarisch«, nem a helyes németséggel, hanem hosszú »tí«-val vannak írva: a kis Lehár Ferenc gyermekes írásával, így: »Stundenplan«, »ungarisch«. Mutat azután egy családi képet, ame­lyen együtt van lefotografálva Brauch Ferenc, az ismert budapesti nagy hentes gyermekeivel, akikről kiderül, hogy édes unokatestvérei. És végül ott büszkélkedik az arcképek között Horthy Miklós egy fényképe, kedves ajánlással, — de távolról sem az újabb időből, amikor már Magyarország kormányzója lett, hanem abból a korból, amelyben még együtt szolgáltak a »Mária Terézia« nevű hajjón, amelynek Horthy Miklós volt a kapitánya és tehát Ferenc a tengerészzenekar karmestere. A beszélgetés természetesen elsősorban és főképpen az új daljáték, a »Giuditta« kürül forog. — Tegnap kezdődtek meg a próbák, — mondja mosolyogva és alig leplezett büszkeséggel Lehár. Január 14-ére van kitűzve a bemutató, de lehetsé­ges, hogy az előadást csak egy-két hónap múlva fogjuk megtartani. ... És máris siet­és egy hatalmas mappából, amelynek legalább tíz kiló a súlya, egymásután szedegeti elő a »Giuditta« egyes számainak parti­túráit és megmutatja ezeket a sűrűn teleírt kúta­lapokat, amelyeken olyanok a Lehár kemény ceru­zával írt halvány kólafejei, mintha gyöngyökkel volnának telehintve. Példátlanul rendszerető és pedáns ember Lehár: külön kis kartonlapra apró köröket rajzol fel, mielőtt komponálásba kezd, minden kör egy-egy zeneszámot jelent: a körbe beleírja, hogy mikor készült el a zeneszám meg­komponálásával és a hangszerelés befejezése után vörös ceruzával átszínezi a kört és belejegyzi a hangszerelés napját is. A »Giuditta« íve már tel­jesen vörös, kész a munka, december 7-e az utolsó dátum rajta. Kérdezzük Lehárt, mikor szeret a legjobban dolgozni? Azt feleli, nevetve: »mindig«. Nem ül le, sem zongora, sem íróasztal mellé, hanem folyton dolgozik, azért van mindegyik szobájában zon-­ gora, bólapapír és ceruza, hogy dolgozhasson, akárhol, akármikor, amikor csak kedve telik benne. Naponta 14 órát. Látszik is ezen a friss, mozgékony és rendkívül kedves ifjú-öreg úron, hogy nincs is más öröme, mint a munka. És talán, ami nála ezzel egyértelmű: a siker. — Nekem is voltak olyan ideim, — mondta egy meghatott percében Lehár Ferenc — amikor nem volt olyan sikerem, új operetjeim után nem kapkodtak úgy mint most, dalaimat nem énekel­ték az egész világon. Minden alkotó éle­tben van­nak átmenetek, és nekem is volt néhány évvel ez­előtt efszy korszakom, amelyben nem voltak olyan nagy sikereim, mint mostanában. Akkor te voltál az egyetlen, aki kitartottál mellettem, aki hittél bennem, aki mondtad és írtad, hogy jó az, amit csinálok és őszintén szólva: tartottad bennem az önbizalmat. Én ezt sohasem felejtem el neked és örökre hálás maradok ezért neked most is, az én nagy sikereim idején is, amikor a bécsi Opera ké­szül új daljátékomra. ...Meghatottan hallgatom a nagy zeneszerző kijelentését. Ilyen szavakra, ilyen érzéseikre csak egy igazán nagy ember képes. Csupa elragadtatás, ahogy új művéről beszél. — Olyan stílusban van írva, mint valamennyi legutolsó munká­m. Lírai daljáték, erős szituációk­kal, nagy drámai mozgalmakkal. Két éve dolgozom rajta. Egy asszonynak, Giudittá­nak az élete tör­ténetét mutatja be. Hallatlanul izgat engem ez az élet és remélem, a közönséget is érdekelni fogja, öt képből áll a cselekmény: az első egy délvidéki kikötővároskáiban játszódik le. Délnek egész fénye és pompája, minden tüze és vadsága jut kifeje­zésre ennek az asszonynak a vérében és a tempe­ramentumában. Egy madárkereskedő felesége Giuditta, bizonyos tekintetben ő is kalitkába van zárva. Ott él a férje mellett és nem ismeri a sze­relem nagy titkait. — csak álmodozik róla. Ekkor jelenik meg Oktavio, egy kapitány, aki a századá­val Afrika felé igyekszik és a kikötővároskában akar hajóra ülni. Oktavio és Giuditta megismerik és megszeretik egymást. Giuditta életében először ismeri meg a szerelem nagy misztériumát, el­hagyja házát és férjét és hajóra ül Oktavioval. A második kép Afrika északi partvidékén játszik, egy kis helyőrségben, Oktavio villájának a kert­jében. Forró szerelmi idillben élnek a szerelmesek, a tisztet azonban hirtelen a frontra küldik, a sze­relem véget ér. Oktavio és Giuditta elválnak, a harmadik kép a táborba vezet, ahol Oktaviót forró sóvárgás gyötri Giudittája után. Elhagyja érte a hadsereget, szökevénnyé válik, visszarohan Giudit­tához, aki azonban már más férfiak karján élvezi az életet. A szerencsétlen tiszt elzüllik és egy nagy­városi előkelő szálló éttermében bárzongoristává válik, ide kerü­l Giuditta egy előkelő herceg kar­ján, mint nagyvilági nő, itt látja meg a férfit, aki­nek tönkretette az életét és aki iránt ismét fel­lángol a szerelme. De a szökevénnyé vált, tönkre­tett Oktavio kitér Giuditta csábításai elől, a nő elmegy a herceg karján, miközben Oktavio tovább­játszik a hotelzongorán... — Csak nagyjából mesélem el a történetet, — mondja kipirult arccal élénken Lehár, -- hogy meg­mutassam a helyzeteket és a hangulatokat, ame­lyek engem inspiráltak. Én mindig olyan szövege­ket kerestem, amelyekben az alakok, a gondolatok, a helyzetek érdekeltek, irtóztam a konstruálttól, a hazug meséktől, a véletlenek találkozásától, a mindenáron való vidámságoktól. Háa a hallgató valamelyik fordulatnál meghatódik, ha egy mon­datnál titokban egy könnyet morzsol széjjel, akkor én már elértem a célomat, mert az ilyen szívhez­szóló érdeklődés a legfontosabb feltétele az igazi zenei élménynek. ... És a kincseivel egyáltalán nem takarékos­kodó Lehár Ferenc már ü­l is a zongoránál és le­játssza új daljátékát. Még énekesekről is gondos­kodott: Bokor Margit, a bécsi opera új­, nagytehet­ségű magyar énekesnője markírozza Giuditta sze­repét és egy fiatal olasz tenorista, a nápolyi San­ Carlo színház tagja énekli Oktavio partiját. Le­hár ül a zongora előtt, tűzbejön a zenétől, a fejével int a mögötte álló művészeknek, hol az egyiknek, hol a másiknak és kezei alatt kibontakoznak a legújabb szép Lehár-melódiák. Nyitánya nincs a darabnak, néhány taktus bevezetés után rögtön a cselekménybe vezet a zene, de azért a zenekar sem jár rosszul: az öt képet zenekari közjátékok kötik össze, amelyek a bécsi filharmonikus zenekarban úgy fognak kivirá­gozni, mint május végén egy csodálatos kert. A vidám bevezető számok után kerü­l sor Oktávió fellépésére, — nagy Tauber-ária — azután Oktávió és Giuditta találkozására: ez a hatalmas fellépés a maga misztikus, orientális színeivel és gazdag szenvedélyességével Lehár egyik legmozgalma­sabb és legdrámaibb munkája. A daljáték általá­ban nincs »átkomponálva«, az egyes számokat próza köti össze, de ez a szöveg nem tart tovább két-három percnél, úgyhogy az egész daljáték olyan, mintha opera volna, — mondjuk a régi francia operák értelmében vett dalmű, amelyek­ben az egyes számokat szintén két-három perces szöveg kötötte össze. A második kép főékessége egy hatalmas szerelmi duett, a harmadiké Oktá­vionak a katonák kórusával kísért nagy jelenete, majd Oktáviónak Giuditta után való sóvárgása. A negyedik kép a Giudittáé, ebben őneki van két g­yönyörű dala balettel és női énekkarral kísérve , ennek a képnek van azután hatalmas, drámai­lag felépített nagy fináléja. Az ötödik, az utolsó kép hozza a Lehár-operettekben immár tradícióvá vált Tauber-áriát, amelyet Oktávió akkor énekel, amikor a nőt az idegen herceg karján meglátja: egy csöndes, fájdalmas ária ez, olyan szép, hogy kétségtelenül utódja lesz »A mosoly országa« hí­ressé vált szerelmi dalának. Giuditta csábítása és a bár-zongoristává vált Oktávió lemondása adják ennek a képnek és egyszersmind az egész daljá­téknak a nagy, drámai befejezését. Lemondással végződik a da­rab, unhappy enddel, amivel Lehár itt és ezúttal is hű maradt a maga művészi elvei­hez. ... Órákig ült a zongora előtt a nagy zene­szerző, mögötte a kitűnő magyar énekesnő és a fiatal olasz tenorista. — egymásután énekelték a meleg, fájdalmas áriákat, a drámai mozgalmas­ságú duetteket és a viharos finálékat. Fáradhatat­lanok valamennyien, Lehár egy pillanatra odasúg: — Azt hiszem, a hangszereléssel is meg leszel elégedve. Remélem, sikerült új színeket, új meg­lepetéseket találnom. ...És amikor »még ezt«, »még azt«, »még ezt a számot«, »még azt a kórust« eljátssza és beteszi az utolsó lapot is a »Giuditta« partitúrája mögött és kipirult arccal kérdezi, h­ogy hogy tetszik, elra­gadtatásunkra csak annyit felel nagyon egy­szerűen : — Azért tetszik, mert talán megérezni, hogy szívből jön. Ruttkay György 1­ 1. CÍ£úÁr LAr^aU plirt^Ui^cJLc­ql1 , p ft 3 3 » 1 -tr 3 c l PESTI NAPLÓ 1933 december 24 63

Next