Pesti Napló, 1934. március (85. évfolyam, 48–72. szám)

1934-03-01 / 48. szám

Ma. Orvosi Napló (Ingyen külön melléklet) Budapest, 1934 85. évfolyam 48. szám Ára 16 fillér (B) Csütörtök, március 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . 4.5 pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre ... 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap .... 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI I Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL­ Erzsébet körút 18—20 is. TELEFON: 455—50-től 455-57-ig, 464-18 és 464—19. Szerkesztőség Bévabefm L, Kohlmarkt 7. M­­andsúriai koronázás írta: Rátz Kálmán Ma, március elsején Pu-Yit, Mandsúria állam­főjét császárrá koronázzá­k a »Hosszú Tavasz vá­rosában«, Csangcsunban, vagy ahogy újabban ne­vezik, Hszinkingben, az idei Fővárosban«• Érdekes életpálya ér ideiglenes állomásra ezzel az aktus­sal, de nem kevésbé érdekesek azok a hatóerők is, melyeknek összetevői a trón lépcsőjéig vitték el a huszonnyolc éves ifjút, aki innét talán eljut egy másikhoz az ősi pekingi sárkánytrónhoz is. Pu-Yi volt már egyszer császár,­­ az akkor még hatalmasabb és osztatlanabb kínai birodalom császára. 1908-ban kétéves korában lett azzá, Hszuán-Tung, azaz »Alkotmány Hirdető« néven, mint az elhunyt Kung-Lin császár unokaöccse. Azo­kor már meglehetősen rosszul állt a császárság ügye. A gyermek nevében kormányzó szülők, a Csang hercegi pár betetőzte az elődök hibáit, úgy­hogy amikor 1911-ben kitört a forradalom, az öt­éves császár töredelmes vallomást tett rossz kor­mányzatáról és javulást ígért. Legalább is az ő nevében adta ki az anyacsászárnő a bűnbánó proklamációt, majd mikor ez sem használt, kihir­dette a köztársaságot. Ennyi megbánást hono­rálva, a köztársaság meghagyta Pekingben a kis császárnak palotáját háremével és többezer eunuch­jával, s a gyermek ismét eredeti egyszerű Pu-Yi nevét vette föl. Az ígért évjáradékot ugyan következetesen »elfeledték« folyósítani neki a kü­lönböző köztársasági kormányok, de ez nem je­lentett nagyobb bajt, mert a »tiltott városrész« császári kincseiből mindenre futotta-Pu-Yi szerény, csöndes ifjúvá serdült. Politi­kai ambíciói nem voltak és egyhangú napjait az angol dr. Johnston irányításával jobbára törté­nelmi és humanista tudományok tanulmányozása töltötte ki. Félénken kerülte a nyilvánosságot, már csak a bizonytalan fellépését részben előidéző rossz látása miatt is, amely szembaja súlyosbodá­sával évről évre fokozódott. Ám minden vissza­vonultsága sem tudta megakadályozni, hogy ő, az utolsó »Mennyek fia«, nagytervű és becsvágyó politikusok labdájává ne legyen — már tízéves korában. Jüa­n-Si-Kai diktátor halála után, 1916-ban az öreg császársági reformátor, Kang-Jü-Vej, Csang-Hszun tábornok seregére támaszkodva elérkezett­nek látta az időt a monarchia visszaállítására. E restaurációs kísérlet azonban balul ütött ki. Csang-Hszun zsoldosai a köztársasági csapatokkal »vívott« ütközetben ágyúlövéseket is adtak le, úgyhogy egy gránát valóban eltalált egy lakó­házat, amelyben három polgár tartózkodott és azok közül az egyik halálát lelte. Vér folyt már tehát és eképpen Csang-Hszum, anélkül, hogy »arca« elvesztésének veszélye fenyegethette volna, megállapította, hogy az ellenfél az erősebb és el­menekülhetett, mialatt zsoldosai az ellenséghez masíroztak át. Pu-Yi tizenhárom napos uralkodás után ismét magánemberré lett, mely mivoltát a győztesek — báb szerepével tisztában lévén — továbbra is honorálták.­­ Ismét békésen élhetett nevelőjének felügyelete alatt nyolc éven át a detronizált császár, aki 1922-ben, tizenhatéves korában­­»hivatalosan« tizenhétéves volt, mert Kínában »egyéves» a gye­rek már születésekor) a bájos Hung-Csint, Csili­tartomány egykori kormányzójának lányát, fele­ségül véve szívesen lemondott volna minden to­vábbi »közéleti« szereplésről. Ámde nem hagyták! 1924-ben Feng-Jü-Hsziang, a »keresztény tá­bornok« foglalta el Pekinget. Feng szintén egye­síteni akarta a pártviszályoktól darabokra szag­g­adott Kínát, persze a saját hatalma alatt. Pu-Yi útjában volt és száműzte Pekingből. Az életét féltő excsászár az exterritoriális követségi ne­gyedbe menekült és ekképpen vált Japán eszkö­zévé. Három hónapon át Joshizava japán követ oltalmazta, aki végül is rávette, hogy végképpen a japánok védelme alá helyezze magát. 1925 feb­ruár 25-ikének éjszakáján Pu-Yi, a »Mennyek fia«, közönséges III. osztályú vagonban Tiencinbe uta­zott, ahol szintén a koncessziós negyedben béreltek számára házat a japánok. Úgy látszott, hogy e bús akkorddal ér véget Pu-Yi közszereplése a tiencini egyszerű magán­ház elhagyatottságában. Ám 1931 szeptember 18-án Japán elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy évtizedek óta fékezett vágyainak megvalósítására törjön Ázsia szárazföldjén és 1932 elején, amikor Joshizava külügyminiszter lett, visszaemlékezett a tiencini japán negyed remetéjére. A bábú­ trón­követelő, a kínai generálisok egykori labdája, pár nap múlva már japán hadihajó fedélzetén volt, útban Dairen mandsúriai kikötő felé. És 1932 március 9-én a japánok pompás ünnepségek kö­zött beiktatták a meghódított Mandsúria régensi tisztébe. Mik lehettek Joshizava gondolatak­, amikor Mr. Henry Pu-Yit mandsúriai árnykirálynak ki­szemelte! Mily elgondolások irányítják japán Ázsiai-politikáját! Némi világot e kérdésekre, 1932 július 1-én, négy hónappal Mandsúriának »autonóm« országgá való kikiáltása után Araki hadügyminiszter nyi­latkozata vetett a Lytton-bizottság előtt: »Mandsú­ria és Mongólia: »Man-Mon«, Japán részére élet­fontosságú védelmi vonal. Japán léte és ennek folytán életérdekeinek megvédése szorosan kap­csolódik Mandsúria sorsához­. Egészítsük ki Araki válaszát a japán előre­törés legújabb szakaszainak ismertetésével és­­ megértjük majd Pu-Yi szerepét, valamint a mára­­ kitűzött koronázás jelentőségét is. Japán expanziós törekvéseinek végokai közis­mertek: túlnépesedés, piac és ipari nyersanyag­báziskeresés, valamint a »Kyodo«, a »császári út” ideológiája, amely a meghódított Ázsia élén álló Japán világuralmát tűzte ki végcélul. Mennyire jutott el Japán e törekvések meg­valósításában Ázsia szárazföldjén. 1932 decemberében Szu-Ping-Ven h­ailári (Barga) tábornok csapatainak Szibériába való átszorításával a japán Kvantung-sereg Mandsúria ura lett. 1933 elején pedig Djehol (Belső-Mongó­lia) elfoglalásával a japánok hozzáláthattak az Araki által említett mandsú-mongol »védelmi vo­nal« megszervezéséhez. Heilungkiang mandsú tartomány mongollakta vidékét, Bargát, ekkor Csingan­ tartomány néven Mandsúria negyedik (mongol) tartományává tették, mialatt japán kül­döttek erőteljes akcióba léptek Belső-Mongólia független hercegségeinek japán protektorátus alatt államegységbe való tömörítése érdekében. Nem okozott tehát meglepetést a tavaly de­cemberben érkezett hír, mely szerint Belső-Mon­gólia (Dzsehoil, Csahár és Szüjjüan kínai határ­tartományok) 1933 december 6-án­­»Nyugat-Mongólia« néven kikiáltotta függetlenségét. A két nyugati és négy keleti belső-mongol »meng«­ből (szövetség) három keleti, és pedig Cseh-Mu, Csoszotu és Csaovutah, már Csingán tartomány megalakulásakor csatlakozott Mandsúriához. Most a negyedik, Hszilinkwoleh főnökhelyettese, Teh-Vang fogott hozzá japán támogatással a két nyu­gati törzs megnyeréséhez. Mindezeknek megnye­rése nagy előnyt jelent Japánnak, mert a Felkelő Nap lobogója ezáltal mélyen előre bekerül Ázsia szárazföldjébe, minthogy Teh-Vang törzse Csahár tartomány kétharmadát bírja, míg a két nyugati, alantszab­ós fedeten Észak-, illetőleg Nyugat-Szujjüan tartományokat lakja. Nagy segítségére van a japánoknak itt az el­hunyt Dalai Láma riválisa, az emigráns Pancsen Láma (elhalálozását tévesen jelentették), aki Kína északnyugati határvidékének nagy lámaista biro­dalmában való egyesítését várja Nippon fiaitól. 1933 novemberében, a Pancsen Láma elutasí­totta a kínai kormány követeléseit és a bevonuló japán lovasság védelm­e alatt — melynek bejöve­telét egy japán pénzzel »lázadó« helyi tábornok provokálta ki — a Tienchichben ülésező harmadik delegációs gyűlés mongol vezetői megegyeztek az elszakadás proklamálásában, így lett Dolonoj fő­várossal »önálló« Nyugat-Mongólia is és így ju­tott Japán egy lépéssel ismét előre a Tanaka-Araki által megjelölt úton. Belső-Mongólia de facto birtokba vételével Japán nemcsak Külső-Mongóliát, a szovjet befo­lyása alatt álló »Népköztársaság« határát érte el, de a már két év óta véres polgárháborúban ver­gődő Szinkiang (Kínai-Turkesztán) közelébe is el­jutott. A Pancsen Láma és a Japán ügynökök itt az Urumosi alól elvett dungán-tábornokkal, Ma­ Csung-Jüannal dolgoznak együtt. Valószír­ű, hogy Szinkiang, amely már csak névleg tartozik Kína befolyása alá, két részre fog szakadni: délen Kas­gár vidékét a Tibetből előtörő angol befolyás fogja érdekkörébe vonni, míg az északi terü­letek nagy része a japánoké lesz, akik Dzsungáriáért esetleg még az oroszokkal fognak néhány véres játszmát játszani. Mert az oroszok, — most már közvetlenül is fenyegetve — sem tétlenek. Külső-Mongóliában erős és részben motorizált mongol-orosz lovasság várja a fejleményeket, míg Szinkiangban szovjet­barát mohamedánok harcolnak úgy a japán, mint az ango­l párt ellen. A japánok nagy ügyesen itt egy Pu Yi No. 2-vel, az ozmánli Abdul Kerim her­ceggel játszatják el a trónkövetelő szerepét, míg mongol híveik Urgában és Lam­pei­szeben igye­keznek a vöröseknek zavart támasztani. És a japán ék egyre élesebben­ rajzolódik ki Kelet-Szibéria déli határain... Magának Pu-Yinak, az új császárnak nem sok része van a dolgok kiéleződésében. Egykor mint Pu-Yi-t ma koronázzák Mandsúria császárává

Next