Pesti Napló, 1934. szeptember (85. évfolyam, 197–221. szám)

1934-09-23 / 215. szám

34 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1934 szeptember 23 tem a titkát a boldogtalanságnak, noha a legben­sőbb barátság fűzött össze bennünket. Meghökken­tett ugyan egynémely tünet, így például valame­lyik Lohengrin-előadás alatt Buriánné páholyá­nak hátsó ülésén foglaltam helyet. A Grál-elbe­szélést oly átszellemült szépséggel, a felfogás oly nemességével, a virágzó hang oly érzéki varázsá­val adta elő ez a páratlan művész, hogy önfeled­ten odasúgtam az asszonynak: »Nagy ember ez a Károly!« Mire a feleség szenvtelen fölénnyel, csaknem valami leereszkedő szánakozással azt fe­lelte: »Csak egy nagy gyerek/« Később tr-ígértettem a helyzetet, amikor bele­láttam e házasélet tragikumába. Burián iskolá­zott, művelt ember volt, tulajdonképpen jogász­nak készült. Nyaranta, mint afféle szegény diák, kóristának állt be nyári színtársulatokhoz. Egy ilyen alkalommal a primadonna, Jellinek Fran­ciska, kiváló énekesnő és érdekes asszony, rajongó szerelmet és művészi hódolatot ébresztett az ifjú szívében. Legenda szerint a prágai zsidó kántor fedezte volna fel Buriánt, nem tudom, előttem nem említette sohasem, de ami egészen bizonyos: a zseniális művész nagyszerű énekesnő feleségé­től tanulta a legtöbbet, a legfontosabbat, a leg­döntőbbet. És itt következett be a tragikus meg­hasonlás: aminő arányban a férjnek, a zenei láng­elmének pályája fölfelé ívelődött, ugyanabban a mértékben hanyatlott alá az asszonyé. Az inas a mester fölé kerekedett. Tristan otthon Ekkor következett be a Magyar Királyi Operaház legdicsőségesebb idénye, a Tristan-esz­tendő. A mai reális korszak ifjú nemzedéke nem értheti meg, minő művészi világeseményt jelen­tett az akkor még kultúrközösségben élő Európa számára Tristan és Zsolda magyar premierje. A Wagner-műsor magyar betetőzésének ünnepére német, francia, angol zenekritikusok és műbará­tok táviratilag foglaltak le jegyeket. A premier külön eseménye volt a magyar zenekultúrának. A nézőtéren a legválogatottabb közönség. A szín­padon csupa sztár: Burián mellett Vasquez Italia grófné mint Zsolda, Ney Dávid Marke király, Kurvenál Takács Mihály, a többi szereplő is csupa elsőrangú erő, a karnagyi emelvényen Kerner István, nagy utóda a nagy Erkel Sándornak. Nem is művészi rajongás, szinte valami vallásos extázis kötötte össze a színpadot a közönséggel. A premier lezajlott. Amikor sötét éjfélen Bu­riánnal átmentem a Drechsler-vendéglőbe, olyas­mit éreztem, mintha ez az egész éjjeli Budapest még reszketne a művészi eseménytől. Mintha hal­lanám, amint az éji ködben telefon­ és távíróhúzá­sokon át világgá repülne a nagy dicsőség, amely­nek egyik főrészese itt mellettem ez a halvány, önmagától meghatott férfi, fázékonyan össze­húzódva bundájában. A Drechsler-pincében va­csora, feketekávé a Japán-asztalnál, majd a han­gos Orfeum-kávéházba vitt utunk, hajnalban pe­dig betértünk a híres Löffelmann-sörmérésbe, ahol Tristan megrendelte kedvelt párizsiját ecet­tel és olajjal. Még kapunyitás előtt hazakísértem őt a Podmaniczky utcába, ahol házuk előtt köny­nyezve kérlek­: »Várj tíz percig, ha tíz perc után nem jövök le, mehetsz. De az Isten szerelmére kér­lek, tíz percig várj!...« Nemsokára visszatért. Sápadtan, szótlanul, lángoló tekintettel rohant mellettem. Kóboroltunk a hajnali utcákon. Utolsó álmát aludta a nagy város, amely néhány óra előtt elragadtatva csüggött a dalnok ajkán, mi­alatt Tristan, asszonyok és leányok ábrándjainak körülrajongott hőse, boldogtalanul dúlt-fúlt a kápráztató dicsőség után. Majd szemeteskocsik dörgő zajában, káromkodó házmesterek seprői között, elsárgult arccal, fáradtan panaszkodott: — Fütyülök arra, amit ti újságírók rólam írtak. Fütyülök a buta közönségre, amikor össze­csapja a tenyerét. Mindez nem fontos. Más valami fontos nekem. Tudod-e, hogy ez az asszony ott fent némán összeszorított szájjal él mellettem, hogy egy elismerő jó szava többet jelentene nekem min­den egyébnél ezen a világon. De ő hallgat. Most fölmentem és föltettem magamban, hogy ha a teg­napi est után is néma marad, otthagyom és visz­szajövök hozzád. Nem szólt, szót se szólt. Erre le­győztem önérzetemet, megkérdeztem tőle, meg volt-e elégedve velem az este. Még csak nem is válaszolt. Gyere... Megrendülve néztem reá. Hiszen ez az ünne­pelt nagy művész, akit a legnagyobbak között emlegetnek, bővül még mindig diák, afféle iskolás­fiú, úgy tekint fel a feleségére, mint tanítómes­terére, akitől szorongva várja az eminens kal­kuluust. Szerződésszegő a szfinksz előtt És egy verőfényes stíniusi délben az Operaház term­észe előtt vállamra tette kezét Burián Ká­roly: »Isten áldjon, nem írsz rólam kritikát többé, nem jövök vissza a vakáció után...« »Csak nem Ősh­aján áldozata Hogy mi történt vele a későbbi esztendőkben? Eleinte sűrűn keresett fel leveleivel, híven őrzöm azokat, valamikor adatai lesznek az Operaház igazi történetének, amit ez a nagy művész és okos ember vezetőkről, kollégákról, közönségről, kar­mesterekről, operai hivatalnokokról, kritikusokról és magáról a magyar zenei kultúráról mond. Ké­sőbb csupán közös barátok közleményeiből, újság­hírekből értesültem sorsának újabb fázisairól. Feleségétől végre is elszakadt. Eljött Saturnus ünnepe. A rabszolgafelszabadulás nagy pillanata. Az eskaján, az alkohol adta meg az erőt a lelki és nemi függőségben vergődő férfiúnak, hogy fel­lázadjon zsarnoka ellen. Hosszú-hosszú éveken át nem vezetett eredményre a válóper. Buriánnak, aki, mint az öreg Dalnoki Béni fogadott fia, idő­közben magyar állampolgár lett, meg kellett élnie a nagy fájdalmat, hogy bálványozott fia lovagias elszántsággal anyja mellé állt az apa ellen. Hogy mi van két ember között, azt sohasem tudhatja egy harmadik, legtöbb esetben ők marjuk sem tud­ják. Mindenesetre bizonyos, hogy Jellinek Fran­ciska, úgyis mint asszony, úgyis mint művésznő, hosszú éveken át kizárólagos hatalommal függő­ségben tartotta meg magának Buriánt, úgyis mint férfit, úgyis mint művészt. Új szerelmek Új szenvedély: az alkohol és új asszony lett a zsarnoka. Addig itatott másokat, amíg maga is inni kezdett. Abba sem hagyta mindhalálig. Egyelőre győzte hatalmas fizikuma a szenvedé­lyek visszaéléseit, művészi pályája fölfelé ívelő­dött, Európa és Amerika meghódolt. Jómaga leg­nagyobb dicsőségének tartotta, hogy Párizsban — akkor — diadalmasan énekelhette Tristant, Tos­canini vezetése alatt, Salomét Strausz Richárd vezetése alatt. Saloménak grandiózus férfiszere­pét különben is ő kreálta Drezdában. leszel szerződésszegő?« — álmélkodtam, mire el­borult arccal és dühtől könnyező szemmel vázolta összekoccanását Keglevich István gróf intendáns­sal. Burián tudniillik követelte, hogy feleségét is szerződtessék. Az asszony színpadra kívánkozott, szíve minden vágyával. Mire az intendáns kijelen­tette, hogy férje kedvéért szerződteti az asszonyt, fizeti a gázsit, de nem lépteti fel sohasem. Burián sírt: •»Szégyen, gyalázat, így elbánni ilyen nagy művésznővel, minő hitvány föltevés: pénzt oda­dobni, de fel nem léptetni!...« Megesett a szívem a megrendült férfin s hogy más gondolatokra tereljem, még mindig hitetlenkedve kérleltem: »Hát ha már nem is jössz vissza, legalább add meg mostan régen ígért fotográfiádat...« És ek­kor megszólalt a harmadik a társaságban, egy fiatal tenorista, aki elkapatottan, minden respek­tus nélkül lekicsinyelni szokta a nagyokat, Bu­riántól Perottiig, megszólalt most gügyögő hízel­géssel: »Drága Mester, könyörgök, én is kapok fotográfiát, ugyebár?« Erre földerült a hőstenor elkomod­ult arca és kiütött belőle a kópé: -A foto­gráfiámat neked?! Más szóval: rizikó nélkül sze­retnél leköpni, te csirkefogó!« És egymásra néz­tek, ahogyan csak tenoristák tudnak egymásra nézni. Akkor lett Burián első ízben szerződésszegő Budapesten. Mikor viszontláttuk, más ember, más művész tért vissza körünkbe. Halotti urna a hálószobában És most újabb szerelmek következtek. Mind­egyik tragikusan végződött. Drezdában beleszere­tett egy előkelő gyáros leánya, országos hírű szép­ség, aki otthagyta a szüleit és Amerikába követte az énekest; ez a szegény Dorlitz halmérgezés kö­vetkeztében halt meg egy newyorki szálloda­ban. Ravatala előtt egymásra borulva, zokogva békül­tek ki a gyászba borult szülők és a szöktető Don Juan. Majd egy előkelő drezdai kereskedő felesé­gének lett a végzete az ünnepelt hőstenorista. Ez a kaland csaknem életébe került Buriánnak. A férj már régen féltékenykedett feleségére, ami­kor egyszer este ismeretlen hang hívta fel tele­fonon és tudtára adta, hogy felesége a művész öltözőjében tartózkodik. A férj a Bibliás ember előadása közben rontott be az operaházba, revol­vert szorongatván kezében. A portás­iát visszatar­tották, az előhívott Seebach gróf intendáns közbe­lépett, s mialatt elvonta a dühöngő férj figyelmét, a szerelmespár a­ második felvonás után — a dal­művet nem lehetett befejezni — Burián autójában direkt a színháztól, úgy ahogyan volt, a férfi podgyász nélkül, az asszony színházi belépőben, Prágába, majd onnét Amerikába szökött. Ez a szerencsétlen­­asszony is Amerikában halt meg. Még halottaiban is gyönyörű volt. Elhamvasz­tották. Burián — bárnol tartózkodott — a hamv­vedret mindig magánál tartotta a hálószobában és legutolsó asszonya, a, hűséges és önfeláldozó Lotte Schapadlova gondoskodott róla, hogy az urna előtt sohase fogyjon el a virág, sohase égjen ki az olajmécs... Az évek folyamán Burián orgánuma, az a nagynemességű hangszer nagyon szenvedett, nemcsak az ital következtében, baleset is érte, tévedésből egyszer lúgkőoldatot ivott. Nos, sok gyönyörű tenorhangot hallottam életemben, de annyira egyéni szépet, amilyen Buriáné volt, amikor először énekelt nálunk, soha többé! Egyen­letes hang, tele melegítő ragyogással, baritonális karaktere, mint a régi körmöci arany, a rejtelmes mélységekkel, elbűvölő varázzsal, lírai és hős­tenor egyszemélyben. Ibolyázott hangjában a ki­kelet lírai érzékisége és tudott benne viharozni a villámos szenvedély. S hangjának megvolt az a különössége, mint az augusztusi napsugárnak déli verő idején: a hozzáérkező hangot mintegy testileg is érezted arcodon, mint valami könnyed simogatást. Ami persze az énektudás diadalát is jelentette, mert szabad, súlytalan, szuverén vir­tuozitással úgy lebbentette a házba a hangot, mint valami szállongó madarat. Később elvesz­tette hímporát e hang, de megmaradt az érce, persze az elszálló évekkel egyre nagyobb küzdel­mébe került a művésznek — lelkileg is, testileg is — az est keservetes munkája. A megvénült oroszlán A megvénült Burián művészi és emberi pusz­tulás romladéka lett. Pasakosan, lomposan, alko­holosan meredt szemmel, duzazolt párnákkal or­cáin, frisseséget színlelve jelent meg Budapesten. Amikor dagadt ujjai a régi gesztussal még min­dig gazdag, de furcsán megposztosodott hajában vájkáltak, sárgászöld zománcot mutattak a rosz­szul festett fürtök. Folyton lemondott. A nagy angol színész, Kean sorsa rajta is beteljesedett: meghasonlott lelkének szüksége volt az elmerü­lésre borban, sárban. Az Ó és Új ucca kiskocs­máiban az Operaház mögött verte el az időt, ami­kor lemondta az előadást. Egyszer rajtakaptam egy ilyen kiskocsma söntésében, amint kocsisok, hordárok, furcsa összeverődött népség előtt ekként prelegált értel­metlenül tátott szájak előtt: — Mert uraim és hölgyeim, mi az ember? Az ember disznó. És mi az élet? Bűn és bűnhődés. De éppen ezért szép az élet és fenséges az ember. Ez a teteje mindennek. Lent lenni, egészen lent és aztán fel a magasba!... Ti nem értitek, amit most mondok, ti barmok, mégis úgy van. Én tudom, mert nemcsak éneke­lem, de meg is értem Tannhäusert... Mikor az­tán megpillantott, kemény nevetéssel felcsuklott és maga mellé húzott: »Gyere csak ide, könnyű jó bor nem árthat...« Mar­lain Károly kitűnő kol­légámnak pedig ilyeneket mondott az öregedő Burián: Itt írják az újságban rólam, hogy orosz­lán. Természetesen megvénült oroszlán. Istenem, nem tudom elfeledtetni a világgal, hogy sikereim is voltak. Persze öreg vagyok, de bizony Isten nem akarnék fiatal lenni, amikor a mai fiatalo­kat látom. Kicsikék és kicsinyesek. Nincs formá­tumuk. Van idegrendszerük, okosságuk, művelt­­ségü­k és meg tudnak a maguk érdekében moz­gatni eget és poklot, de egy valami hiányzik be­lőlük, csaknem valamennyiből, a hit! A hit ön­magukban, csillagukban, művészetükben. Nincs Istenük. Árván állnak az üzemben, amely min­dent elnyel: eszmét, művészetet és azt a boldo­gítá­tudatot, hogy nekünk ott fenn a színpadon ajándékoznivalónk van a lent­­figyelő tömeg szá­mára. Biz'Isten, amikor mindezt végignézem, belenyugszom megvénült oroszlán mivoltomba­. Á — háál — igenis! Ekkor már folyton lemondott, cserbenhagyta a fizikai és lelkiereje, de másnap csodálatos­képpen mindig meglelte magyarázatát a múló bajnak, milyen pech, ma már nagyszerűen vagyok diszponálva, akár háromszor is elénekelhetném Tristant­. Az emberek már csak azért mentek be, amikor játszott, mert kíváncsiak voltak, hogyan fog lemondani és mint győzi ittasságát a szín­padon. Egyszer otthagyta a színpadot Tristan első felvonása közben és a kétségbeesett Mihályi főrendezőnek a Fészek bakk-asztala mellől kellett elhozatni helyettesnek Unkel-t. Mikor Mihályi, hogy a változást bejelentse, a függöny elé lépett, a legfelsőbb karzatról megszólalt egy hang. Csak ennyit mondott: »A­­ háá.» Élesen, gyanakodva és mégis örömmel, hogy már előre kitalálta, mi­ről lesz szó. Mihályi fölfelé nézett, a hang felé a legfelsőbb karzaton és határozottan, mintegy megerősítve a sejtelmet, csak ennyit mondott: »Igenis!« Csakúgy rengett a kacagástól a ház. Egy Lohengrín-előadás alkalmával pedig is­mét ittasan jelent meg Burián, pécézve simogatta a hattyú nyakát, mint a zsoké a lováét. »Schön fahren, brav fahren« — mondogatta és majdnem lekésett a csolnakról. Kétségbeesve unszolták, hogy lépjen be a csónakba, mire egy globetrotter cserzett nyugalmával az inspiriens fel­é fordult: »Mikor indul a legközelebbi hattyú?« Úgy lökték be a csónakba. Akkor már Athes volt a főrendező, aki ott ült a kulisszák mögött ellenőrző helyén. Majdnem leszédült, mikor Burián odakiált neki a színpadról: »Schorsch, hast keinen anderen Lohengrinf« Majd: »Schorsch zieh dich an!« Ég Anthes, aki már két esztendeje nem énekelte a szerepet, beugrott a második felvonásba- így ment tönkre Burián- És mindjobban kibontako­zott lelkületének diszharmóniája, ama mélységes meghasonlottság, a kedély változatossága min­den átmenet nélkül, a lelkesedés és cinizmus kü­lönös vegzüléke. Az Operaház híres heroinája, a kongeniális Zsolda ekként magyarázta emlékírá­sában e boldogtalan lángelmének szerencsétlen kétlakiságát: »Mikor Burián először jött hozzánk, szinte vallásos áhitatossággal működött a szín­padon, még a szünetek alatt is óvakodott a­ofán megjegyzésektől, avagy bohém tréfáktól. Később megváltozott mindez, amikor cserbenhagyta lelki és fizikai biztonsága, amikor úgyszólván kicsi­karta magából a művészi teljesítményt Titkolt kétségbeesése cinizmusban és öngúnyban tom­bolta ki magát és ami jókedvnek látszott, nem volt egyéb, mint fájdalmának eltorzult titka­­ • •« Ma tíz esztendeje, hogy eljött a fekete hattyú Lohengrinért és még mindig emlékező szeretettel nézünk utána, amint el-eltűnik szomorú estéjének sötétségében...

Next