Pesti Napló, 1934. november (85. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-03 / 247. szám

Ara 16 littet Ma: Asszony Napló, Gyermek Napló (Teljes heti rádióműsor) , Budapest, 1934 85. évfolyam 247. szám Szombat, november 3 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy bóra . .­­.— pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap .... 82 fillérPESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI és KI­AD­Ó HIVATAL, VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon : 455— 50-től 57-ig 464—18, 464—19. Jegypénztár, hirdetési-, előfize­­tési-, utalási- és könyvosztály* VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsbeni I., Kohlmarkt 7. 1 42 A RÉGI HÁZ A régi Lloyd-klubban­ hódolt tegnap a Tisza István Társaskör gróf Tisza István em­lékének. Gróf Tisza István halhatatlanságá­ban: az egész magyarságé, amely az Akadé­mia kiadásában megjelenő leveleiből, munkái­ból tudja csak meg igazán, hogy ki volt és mi­lyen volt Tisza István. Mindnyájan ismeretle­nül halunk meg, — mondja egy nagy író — Tisza Istvánnak az élete is ismeretlenségben telt el a nagyközönség előtt; neve egy ember­öltőn át csatazajként jelent meg minden lap­példányban, politikája körül a legnagyobb viharok zúgtak, miniszterelnök volt és vezér — még akkor is, amikor nemhogy hatalma, de pártja sem volt, élete egészen­ közélet volt és még sem ismerték. Nem ismerték — talán még hívei sem ismerték teljes monumentálisá­ban ezt a nagyságot, amely emberi szépségé­ben egyre nő a halála óta napvilágra került adatokban. A vasálarc, amelyet a fantázia erre a remek magyar fejre ráhúz, leolvad, s most látják csak, hogy az a szobor: csupa lé­lek, csupa melegség, csupa érzés, csupa szere­tet volt. »Tisza élete nyitott könyv volt, de nem lapoztak benne«, — mondta báró Perényi Zsigmond, a tegnapi emlékünnepély szónoka. Tizenhat esztendő telt el Tisza István halála óta — ezalatt a tizenhat esztendő alatt nemhogy eltávolodott volna Tisza alakja, el­lenkezőleg: most jön egész közel, a halott Tisza meghódította azokat is, akik életében ellenfelei voltak. Tisza István valódi nagysága ismeretlen volt kortársai előtt — Tisza István korának valódi nagyságát most akarják ismeretlenné tenni... az utókor előtt. Ez a kor: a szabad­elvűség kora. Amelynek hajléka, vagy társal­gója az a nagyterem — abban a régi házban, amelyben tegnap összetalálkozott a régi és az új Magyarország. Az a régi ház, a régi Lloyd-palota ... Egy korszak díszmenete és temetkezési menete vonult el benne, ablakaira a ferencjózsefi kor alkonyfénye dobta aranyparazsát. A szabad­elvű párt élete ebben a hajlékban telt el. Ezek közt az ósdi falak közt kormányok születtek és merültek el, ez volt a karrier országútja, mandátumok és vagyonok születnek és pusz­tulnak itt el... A szabadelvű párt a híres téli választások után itt roskad össze, a sza­badelvűség azonban már előbb kiköltözködött ezekből a falakból, mint maga a szabadelvű párt. Nehéz oknyomozóan megállapítani, hol kezdődött a hanyatlás, nehéz megállapítani, mikor tűnik el a szabadelvűség a szabadelvű korból. Ezt a pártot gyakran teszik felelőssé, szabadelvűsége miatt, pedig sokkal inkább azért lehetne felelőssé tenni, amiért nem volt elég szabadelvű. Szabadelvűsége nem igen vált — demokráciává, régi szociális tartalma kihullt, a Deák Ferenc 48-as liberalizmusának hagyományaitól elszakadt. De most így is — még mulasztásaiban, még hátralékaiban is mennyi fényt áraszt maga körül az a világ! milyen felemelkedés kíséri útját, legalább is a kiegyezéstől a millenniumig, sőt azon túl is egészen addig, amíg az elkövetkező világ­­katasztrófa baljóslatú árnyéka elsötétíti a ho­rizontot. Bizonyos, hogy ehez a roppant len­dülethez, amely fél kezével építi ki Nagy­­magyarország vasúthálózatát, amely szinte egyik, napról a másik napra egy világvárost emel a három dunaparti kisvárosból, amely­nek nyomában gyárkémények nőnek ki a föld­ből és egyre emelkedik a mezőgazdasági ter­melés — még­pedig úgy, hogy ez a szó, hogy: »értékesítési válság« épúgy ismeretlen marad a kor Nagy Szótárában, mint például ez a szó, hogy »kötött forgalom«, vagy »irányított­­gazdálkodás« — nem pusztán annak a libera­­izmusnak eredménye. Nem a szabadelvűség által következett be ez a fejlődés, de a libera­lizmus — nélkül nem következhetett volna be. Ehez a fejlődéshez épúgy hozzátartozott Nagymagyarország egysége, mint a habsburgi monarchia, vagy Európa hitelszervezetének zavartalan rendje. Franz Oppenheimer, a nagy nemzetgazdász, finom megkülönbözte­tést tesz a liberalizmus mint gazdasági elv és a liberalizmus, mint világnéz­et közt. A háború előtt a monarchiában a liberalizmus még más is volt: a dualizmus vetülete, akár­csak a reakció, a federalizmusé. A mai törté­netkritika az egész háború előtti szabadelvű korban a pusztulás útját látja — egy nagy halálmarsot, egy önkáprázatban lefutó vágtát a katasztrófa felé. Bizonyos, hogy az a kor sok hátralékot hagyott hátra — d­e bizonyos az is, hogy azt a kort épúgy nem lehet a mai kor problémáinak szemszögéből megítélni, mint ahogy nem lehet — mondjuk Torriceli kísérleteit Piccard tanár sztratoszférarepülé­seivel mérni. Ma nagy­jában minden kisdiák ismeri az autók konstrukcióját , de a td­ult század nagy fizikusairól azért senki sem­ mondhatja, hogy nem is olyan nagy fizikusok, hisz nem is ismerik az autót... Igen, az a kor, amely életének nagyobbik részét azok közt, a vén falak közt élte le a régi klubban, sok hát­ralékot hagyott maga után. De — mennyi al­kotást hagyott maga után! A liberalizmus kritikusainak kora, hogy úgy mondjuk,­­ké­szen kapott mindent — kezdve Budapesttől a kritika szabadságáig, amelyhez a magyar nemzeti szabadelvűségnek annyi nagy küz­delme fűződik. Nagy államférfiakat adott, rengeteg lehetőséget nyújtott — még csak azt sem lehet mondani, hogy »közjogi szőrszálha­­sogatásokban« töltött el egy félévszázadot, hiszen azokban a közjogi kérdésekben a nem­zet életéről volt szó. Ki mondh­atja, hogy a Tiszák, Apponyiak, Andrássyak és Wekerlék tisztán a közjogi alap fenntartására fordítot­ták a legszebb , a nemzet legszebb éveit, ha a legnagyobb nemzeti érdekek nem vezették volna őket küzdelmükben. Nehéz volt a kor­mányok helyzete, hiszen azt a közjogi alapot még fenn is kellett tartani. De nehéz volt az ellenzéké is, a maga sokszor kilátástalan küz­delmével — a parlamentarizmus világtörténe­tében is kevés olyan szép példa van egy tisz­tán ideális küzdelemre, mint például a­ régi függetlenségi párté 1905-ig, a hatalomra jutás minden reménye nélkül. Ha ezek a küzdelmek eredményesebbek lettek volna, — és Magyar­­ország szuverenitása teljes fényében és erejé­ben érvényesül a kettős monarchiában — ta­lán nem is következhetett volna be az, hogy Magyarország belesodródik egy­ világhábo­rúba, amelyet miniszterelnöke, leghatalma­sabb tekintélye és legerősebb embere váltig ellenez. A szabadelvű párt megbukott, már jóval a háború előtt, — maga a szabadelvűség, il­letve az, ami belőle az életé és a történelemé lett, nem bukhatott meg. Ez a szabadelvűség nem volt párthoz kötve és pártra méretezve; egy párt ráméretezhette életét, de a szabadel­­vűség nem méretezhette rá életét egy pártra. Manapság egyik halottkém a másik után konstatálja a halál beálltát a liberalizmusnál. »Letűnt eszme!« — mondják. Nem. Nem le­tűnt eszme. A liberalizmus amely valójában­­volt, az itt is marad, ha nem is a politikai élet ideológiáiban, de a gazdasági élet fényeiben, itt maradt, Budapest nagyságában és fejlő­désképességében, itt maradt a magyar gazda­sági élet lebírhatatlan ellenállóerejében. Hogy sok deficittel dolgozott, világnézetként és gazdasági politikumként is, de várjon milyen aktívumokkal dolgozik az, ami utána jött — egész Európában! Hiszen fél Európa még most is a liberalizmus korának tőkéiből él és az élet ott most is legközelebb a »békebeli« módhoz, Angliában, ahol legtöbbet tudtak megtartani a gazdasági élet régi liberalizmu­sából. A liberalizmus Európája — amely nem jelenti a pártpolitikai liberalizmusok Európá­ját — nem ismerte a vízumot, a valutakrízist, az autarkiát, a központosítást, a monopóliu­mokat, a protekcionizmust, az irányított gaz­dálkodást — mindazt, ami ma Európa na­gyobb részében szükséges rossza a közgazda­sági életnek. Akkor az mind­ szükségtelen rossz volt, felesleges rossz. A szabadelvűséget nem utódai követték a világnéz­eti és gazda­sági politikában, hanem — elődei, rég elmúlt világok bolygó kísértetei járnak vissza egy csomó új rendszerben. A szabadelvűség, mint párt, vagy prokla­­mált világnéz­et talán a múlté — de csak ta­lán, eszméi azonban mindig élnek. Mi más Európa jobb lelkiismeretének a nemzetközi igazság vitán való törekvése, mint a nemzet­közi élet liberalizmusa! Jogegyenlőség — nem a szabadelvűség terméke-e ez a gondolat, amely hovatovább tengelye az egész nemzet­közi politikának! Ha azt halljuk, és naponta ezerszer halljuk és olvassuk, hogy ezt vagy azt a kérdést »liberálisan kell kezelni« — nem a szabadelvűség folytatja diadalmenetét... halála után is. Ha a gyengét védjük, az erős túlerejével szemben, nem a liberalizmus szo­ciális tartama érvényesül-e! Amikor a negy­vennyolcas törvényhozás örök eszményeiért harcolunk, nem a liberalizmus sikere ez! Li­beralizmus volt már, mielőtt még ez a szó politikai képződményként megjelent — és li­beralizmus lesz még sokáig, miután ez a szó már annyira megkopott aranyfényében. XV. Lajos híres háziorvosának, Quesnay-nak Tableau Économique-ja, az úgynevezett »kora liberalizmus« anatómiája még álmában sem volt meg, Adam Smith még a világon sem volt, a »szociálliberalizmus« nagy előfutárai és képviselői Comte-tól Dühring, még nem is éltek, mikor a magyar jogfejlődést már a humanizmusnak és egyenjogúságnak azok az eszméi vezetik, amelyek egy későbbi korszak­ban »liberalizmus« néven lépnek be a világ­­történelem nagy mozgató erői közé. Mikor? Amikor a modern polgár, a régi európai feudalizmus felbomlási folyamatának befeje­zésével, kezébe veszi az európai civilizáció irányítását. Túlélte magát a liberalizmus? Nem — de az abszolutizmusok mindenesetre túlhalták magukat. A polgár nem védte meg mindig a liberalizmust — a liberalizmus min­dig megvédi a polgárt, ha más néven is, ha pártpolitikai közéleten kívül is, ha az esz­mék­ lélekvándorlásában is. A név közöm­bös. Hát nem találkozunk rengeteg sza­badelvűséggel a Mussolini Olaszországá­ban, hát nincs sok szabadelvűség Schuschnigg keresztényszocialista Ausztriájában? hát nem sokkal liberálisabb-e Angliában a Bald­win — konzervatív pártja, mint a Lloyd George liberális töredéke? Liberális — mint szó, vagy bölcselet, ez a szó csak olyan, mint a délkor­a, glóbuszon: ideális határvonal a valóságban nem szel he­gyeket, városokat, tengereket. Van egy felfo­gás: hogy igaz ugyan, hogy a háború előtti li­beralizmus rengeteg gazdagságot, szépséget, kultúrát, szabadságot halmozott fel — de a

Next