Pesti Napló, 1934. december (85. évfolyam, 271-294. szám)

1934-12-20 / 287. szám

Csütörtök PESTI NAPLÓ 1934 december 20 miRECrtHA7A Tudósítóink az ország minden részébő­l jelentik, hogy az apácaszappant tömegesen vásárolják, mert krémszerű habja biztosítja a hölgyek arcbőrének üdeségét és bársonyosságát. Kapható minden szaküzletben, ára 48 és 90 fillér. Szabad-e az OTI-nak villanegyedből kórháznegyedet csinálni? (Saját tudósítónktól.) Az Országos Társadalom­­biztosító Intézet, amely legutóbb a kész házak vá­sárlására vonatkozó határozatával keltett feltű­nést, most kész szanatóriumi épületet akar vásá­rolni kórház céljaira. Az elnökség három javas­latot terjesztett az igazgatóság elé, az első arra vonatkozott, hogy a Park-szanatórium és a Liget­­szanatórium egy tagban fekvő ingatlanát 1.260.000 pengőért, továbbá a szanatórium berendezési és felszerelési tárgyait 50.000 pengőért vásárolja meg s az épületeknek kórház céljára való átalakítására 435.000 pengő hitelt, a berendezések és felszerelé­sek kiegészítésére 330.000 pengő hitelt engedélyez. Az elnökség második javaslata a Batizfalvi-szana­­tórium Vilma királyné út és Aréna út sarkán levő telkének felhasználásával való kórházépítésre vo­natkozik, az itt álló két épületet egy vállalkozó átépítené kórház céljaira és az így átépített kór­házat 1,885.250 pengőért adná át az OTI-nak. Az elnökség ezt az ajánlatot mint második megoldást javasolja. A harmadik megoldás az elnökség ja­vaslata szerint az volna, hogy az OTI telket vá­sárol és azon nyilvános versenytárgyalás útján saját maga építtetne kórházat. Miután az elnökség első helyen a Park-szana­tóriummal kapcsolatos tervet ajánlja, nyilvánvaló, hogy emellett­ a megoldás mellett tört lándzsát. Meg kell állapítani, hogy ez az­ elgondolás a kérdés legszerencsétlenebb megoldása. Mindenek­előtt rá kell mutatni arra, hogy — értesülésünk szerint — a Park-szanatórium vezetősége teljesen távol áll attól a tervtől, hogy ezt az élő és forgal­mas luxus-szanatóriumot eladja. Tudni kell ugyanis, hogy a Park-szanatórium tulajdonosa egy előkelő fővárosi bank, amely a szanatóriumot, ille­tőleg épületeit jó áron szívesen eladná, míg a sza­natórium üzemének bérlői, egy korlátolt felelős­ségű társaság, ragaszkodik a szanatórium üzemé­nek fenntartásához, elsősorban azért, mert ez a forgalmas luxus-szanatórium ez időszerint száz csa­ládnak ad kenyeret. Ragaszkodnak hozzá orvosi szempontból is, mert a szanatórium külön hivatást teljesít. Az eladást sürgető pénzintézetnek tehát más az érdeke, mint a szanatóriumot fenntartó orvosoknak. Nyilvánvaló, hogy a Park- és Liget­szanatórium épületeinek az OTI részéről való meg­vétele mindenekelőtt kenyörtelenné tesz száz csa­ládot. Ha semmi más szempont nem szólna az OTI terve ellen, ez elegendő ahoz, hogy minden illeté­kes tényező szembeszálljon a súlyos szociális kö­ vetkezményekkel járó javaslattal. Van azonban más oldala is ennek a vételnek. A Park- és Liget-szanatórium luxusintézet, amely kisméretű luxussal berendezett szanatóriumi szo­bákból áll, fürdőszobákkal és más mellékhelyisé­gekkel, úgyhogy ennek a két szanatóriumi épü­letnek az átalakítása olyan nagy költségekkel járna, hogy már ezért is alkalmatlan arra, hogy belőle kórházat építsenek. Egészen érthetetlen, hogy miért akar az OTI Budapest egyik legszebb villanegyedének közép­pontjában kórházat építeni. Ez a kórház baleseti kórháznak készül, a számítások szerint legalább ezer járóbeteg fordulna meg ebben a kórházban, vízgyógyintézetében, tander- és elektroterápiás osztályán, elképzelhető, mivé válna ez a villa­negyed. Ha az OTI-nak baleseti kórházra van szük­sége, szerezzen magának telket a kórházak negye­dében és építsen ott nyilvános versenytárgyalás útján új kórházat. Ezzel keresethez juttatja az építőipart és nem tesz kenyörtelenné egy ezidő­szerint boldoguló szanatóriumi vállalkozásban dolgozó száz családot. Hajdú Sándor Eltűnt Kemény Géza, Katona Nándor festőművész unokaöccse (Saját tudósítónktól.) Az elmúlt két hét alatt a főkapitányság bűnügyi osztályára több feljelen­tés érkezett, amelyeknek írói elmondották, hogy a festményhamisítások ügyéről a Pesti Naplóban olvasott cikkek hatása alatt megvizsgáltatták a tulajdonukban levő Katona Nándor-festményeket. A feljelentők — közöttük a budapesti ügyészség egy tagja — szerint a képszakértők ezeket a fest­ményeket hamisaknak nyilvánították- Hamisítás a festmény hátán levő közjegyzői tanúsítvány is. A hamis Katona Nándor-festmények ügyében dr. Barabás Béla rendőrkapitány indította meg a nyomozást. Kiderült, hogy a képeket Kemény Géza ügynök, Katona unokaöccse s egyik örököse hozta forgalomba. Kemény több, mint 200 eredeti képet örökölt, azokat olcsón eladta és amikor kifo­gyott az örökség, különböző helyeken másolatokat készíttetett a képekről. Kemény feleségével egy józsef körúti szállodában lakott, de mint kiderült, amikor megtudta, hogy feljelentik üzletfelei, meg­szökött. A rendőrség most mindenfelé keresi­ Bizalmas értesítés alapján úgy tudják, hogy az ügynök Csehszlovákiába menekült. FEKETE FEJ VÉDJEGYŰ Lúg- és szappanmentes! A hajat nem vonja be mészfátyol ! Nincs többé korpásodás! A tartós hullám megmarad! Kemény vízben is jól habzik! A haj gyönyörű fényt kap! Mosás után gyorsan szárad! A haj rugékony és könnyen fésülhető ! ember — kissé mulattatott ez a játék, nagyon tet­szett nekem, hogy ez az úgyszólván idegen fiú, így kitalálta a legtitkosabb gondolataimat és tudta, hogy színésznő akarok lenni és odaírtam a neve­met a papírra. A szívem megdobbant. Az első eset volt úgyszólván életemben, hogy valaki auto­gramot kért tőlem. Ja, aztán mingyárt bocsánatot is kért, hogy elfelejtett bemutatkozni és meg is mondta a nevét, de alig értettem, nem is nagyon figyeltem, valami Péter, ami annyi van, de kevés embernek van azért ilyen jó, puha haja, amitől mingyárt simogató kedve támad az embernek. Beszélgettünk erről, arról, mondta, hogy orvos lesz, mondtam, hogy én híres színésznő, mondta, hogy én vagyok a legszebb lány Svájcban, mond­tam, hogy azt mindenki mondhatja. Gyorsan múlt az idő. Kedves fiú, kétségtelen, de semmi jelentő­sége. Kért, hogy maradjak még, mondtam, hogy de mennem kell, vissza, az intézetbe, mondta, hogy akkor elkísér, mondtam, azt már nem, hova gon­dol, mire kért, hogy másnap háromkor találkoz­zunk ugyanitt, de az lehetetlen, csak nem kötök randevút egy idegen emberrel, aki teljesen isme­retlen. Hogy volna ismeretlen, mikor mindent tu­dok róla, de ha érdekel, elmesélhet részletesen min­dent, egész életéből. Látta, hogy ez nem hat rám, pedig hatott, ak­kor hirtelen megfogta a kezemet mintha csak el­ragadta volna a hév. Ez nagyon jólesett. Szere­tem az ilyen hevet, fiatal orvosokban. De már me­gint kitalált valamit, ez a kedves, fáradhatatlan orvos: »Nézze,, igazán, nem azért mondom, ne vegye tolakodásnak, de szeretném, ha bízna bennem és eljönne holnap, hogy megünnepeljük barátságunk tízéves évfordulóját«. Alig tudtam válaszolni a csodálkozásról. Erre nem voltam elkészülve. Talán bolond ez az ember. — De uram. Ön nem tudja, mit beszél! Hiszen ma találkoztunk először. Péter, — szép neve van azért — mosolygott: »Látja, ezt nem vártam volna magától. Persze, hogy most, ezt nem vitatom, de éppen az a szép egy ilyen jubileumnál. A bizalom. Minden csak biza­lom kérdése. Igaz, hogy úgy érzem, mintha már ezer éve ismerném, mégis csak tíz évet kérek magától, előre. Ha már igazán tíz évig fogjuk ismerni egymást, akkor könnyű, de tessék most ünnepelni«. Nevetnem kellett ezen a konokságon. — Furcsa lenne, — mondtam kitérően. Feláll­tam, kezemet nyújtottam neki búcsúzásul, hogy ezzel is jelezzem, mindent megfontoltam, de nem lehet, hiába. Ezt most kénytelen vagyok piros betűkkel írni és aláhúzni. Szomorúan meghajolt és kezet csókolt nekem. Egy orvos! Nem gyerekjáték. És tegyük csak hozzá, hogy nekem még soha senki nem csókolt kezet. Csak biccentettem, de szívem­ legmélyén meghatott ez az udvariasság. De ő már folytatta: — Ne is válaszoljon most, mert én várom magát mindennap ezen a szent helyen, minden áldott nap, három órától kezdve, nem is tudom, hogy meddig. Magának nem kell eljönni, akkor is mindig nem dőlni fogok magára és mindig is várom. És ez jó lesz nekem, itt ülni bánatosan egy padon és várni, hogy jöjjön, holott tudom, hogy nem jön. Persze azért nem megyek, elvégre mindennek van határa és hiába orvos. Sőt, az az érzésem, hogy Magdának sem mondom el a dolgot, mert meg sem értené és különben is, ha egyszer nem megyek el, akkor hiába, nem és nem, nincs ér­telme, hogy Magdának ezt elmeséljem, mert mit is mondhatnék, hogy van egy fiú, akihez nem me­gyek el, bár kért. A többit Magda el sem hinné, mert okos lány és ismer engem. Én magam is alig hittem, mikor megtörtént. Kár azért, hogy nem látom többet ezt a ked­ves orvost, de ha nem, hát nem. Majd egyszer, ha öregasszony leszek és már alig járok az öregség­től és kötni fogok ezt azt, majd akkor egyszer, nagysokára megint eszembe fog jutni ez az orvos a padon, az autogrammal és majd az unokámnak elmesélem talán, mint egy altatódalt, ha rosszal­kodik a kis szemtelen és nem akar aludni, hiába kiabálok vele. »És nem láttam, azóta, sorba többé« — fogom mondani. Október 1. Péter ma nagyon kedves volt. Már várt­­ám, holott alig múlt három óra, éppen arra jártam, a parkba azért mehetek, gondoltam, nevet­séges lenne, ha elkerülném ezt a kedves kertet,s ami az egyetlen rendes hely ebben az intézeti városban. Nagyon örült, hogy látott, de megma­gyaráztam neki, hogy igazán ne képzelje, hogy maga miatt, elvégre ez közkert, éppen erre jártam, mondtam, de ő, hogy rólam álmodott az éjjel, de én nem hittem. Az ember, férfiakkal szemben, legyen csak óvatos. Kellemesen telt, múlt az idő. Péter okos ember, látszik rajta az orvos. Kicsit sétáltunk a parkban, fel és alá, amiben semmi különöset nem láttam, kellemes október volt, eleinte az októberek mindig ilyen lágyak, később kell csak vigyázni rájuk és félni tőlük, úgy november, december felé, mert akkor rettentően tudok fázni, édes Istenem, miért is teremtettél telet, ami fáj, mert hideg, sétálni sem lehet, miért, mondd édes Istenem, hidd el nekem, hogy nem kellett volna, mert szép az a hideg hó, de nem volt érdemes. Október 15. Ma csónakázni mentünk. Tulajdon-­­képpen komolyabb ok nem volt félelemre, mert Péter hősiesen besegített a csónakba, mint valami középkori lovag, azonnal látszott rajta a jó neve­lés és szépeket is mondott, ahogy a csónak csak úszott, gyanútlanul, a vízen, mert mondta, hogy már azt hitte, hogy ez a szerelem csak kitalálás, költők, meg ilyenek tudnak róla, de magánhaszná­latra, az általános népnek nem jut belőle semmi. Aztán — magyarázta, nagyon értelmesen­­ talál­kozott velem és minden egyszerre megváltozott. Most látja csak, hogy érdemes volt élni ilyen hosszú ideig és várni rám és biztosan ez a boldog­ság; imbolyogni egy bizonytalan csónakon, az imá­dott nővel és nem az, hogy a munka nemesít, mint mondják. Ilyen szépeket mondott a Péter a férfias vállá­­val, ahogy evezett a sima tavon és bár látta raj­tam,­­hogy elég hidegen fogadom az egészet, mint aki megszokta az ilyen felületes beszédet, amit férfiak minden csónakban elmondanak a hölgynek, akit úsztatnak, azért kénytelen voltam elpirulni és­ amikor abbahagyta egy időre az evezést és meg­csókolt, nem mertem ellenkezni vele, mert féltem, hogy a csónak felborul. Mert mondta is, mennyire szeretné, ha hirtelen perzselő vihar támadna és a kimentene, félig halottan kihúzna a vízből, vizesen és csapzottan, de nagysokára magamhoz térnék, hogy lássam, mennyire szeret. De kikötöttünk és nem történt semmi, csak nagyon boldog voltam, mert a part mégis biztosabb, mint a sima víz és egy ilyen elszánt férfi az evezőlapátnál. Azt hiszem, nagy veszély után, mindig boldog az ember, hogy elmúlt. "

Next