Pesti Napló, 1935. február (86. évfolyam, 27–49. szám)

1935-02-01 / 27. szám

­­l . Magyar művészetpolitika és modern művészi nevelés Irta: Vaszary János Ha a magyar művészetre gondolok, érzem a balladaszerű lüktetést, amint a so­­sunk gyors ütemben a drámai kifejlődés felé siet. Az erősza­kolt optimizmusnak vége: lezüllött piac, a hami­sítások piszkos áradata, a sakálok megjelenése, tökéletes részvétlenség — éppen elég. A bénulás azonban, amint nem csapott le egy­szerre, villámszerű,­­kivédhetetlen ütéssel, épúgy nem függ össze teljesen leromló gazdasági viszo­nyainkkal sem. Ha nem így volna, jobban mond­va: ha nem találkoznánk mindezeken felül a fél­reismerések következetes és tagadhatatlan tényei­vel is — talán egy szót sem szólnék. Rájön az ember, hogy sok mindent meg lehet állni szó nélkül — és mondhatom, ma már szíve­sebben­­ a csendes megfigyelő szerepét vállalnám, ha használnék vele. De nem használok vele, mert a legfontosabb kérdésekben mégsem lehet az el­lenmondást nem tűrő művészeti politika szán­dékait szó nélkül hagyni. Sajnos, művészi neve­lésünk kérdése is még mindig aktuális, tehát er­ről is ismét és ismét kell egyet-mást elmondani. Hogy festőkkel nem lehet művészetről be­szélni, megértem; de hogy egyébként művelt em­berek, akik szinte élethossziglan — és sokszor nem is jogtalanul — művészettel foglalkoznak vagy kénytelenek foglalkozni, rendszeresen ráhi­báznak, mint a sanda mészáros: ezt csakis a mű­vészeteken kívül álló erők hatásának kell tulaj­donítanom. Sokszor elgondoltam, hogy talán bennem van a hiba, nincs is baj, csak meg kell szokni mindazt, ami — ha jól sejtem, de nem vagyok biztos benne­­— például ebben a devisében van összesűrítve: »a művészek összefogására mindennél nagyobb szük­ség van«. Talán a kinevezett zsűrik sorozata a Nemzeti Kiállításoktól — Velencén keresztül — a Képzőművészeti Tanácsig itt találja meg magya­rázatát; talán itt találja meg magyarázatát a Képzőművészeti Főiskola reakciós leegyszerűsí­tése is. Hát azt megszoktam, hogy más művészet is lehetséges, nemcsak az, amit az ember maga csinál. Azonban, alázatos tisztelettel kérdem, az összefo­gásban csak nem szükség visszamenni a Telepy bácsi féle zenélőórás tájképekig, sem a vad zsenik és kontárok ökörsütéses megbecsüléséig? Egy épü­letben állítsunk ki, egyforma festékkel fessünk? Témáinkat az ügyosztályban vagy a Műcsarnok­ban lebélyegeztessük? csakis reakciós ókonzervatí­vokkal bridzsezzünk, vagy közös festő volapük nyelvet használjunk? Jó Isten, hát nem az az együttműködés, midőn a magyar festő, szobrász, építész a magyar művészi szabadság és fejlődés nagyszerű kupoláját egyéni ízlésével és stílusával támasztja alá! Az ízlések erőszakos összekeverése, a stílusok reménytelen agyon­békéltetése nem szolgálhat — csak egy halott, mumifikált művészetet, a ma­gyar művészet azonban élő és fejlődő, tehát sorsa ma, merem állítani, minden kulturált embernek személyes ügye és mindenkinek meg kell találni benne saját, külön ízlésének kifejezését. Drámai helyzetünkben mindannyian felelősek vagyunk egy kissé: nemcsak a képügynökök, nemcsak a kiállításrendezők, nemcsak a gyűjtők, látogatók, vásárlók, múzeumigazgatók, a művészetek hivata­los tanácsadói, hanem... A magyar művészet fejlődése közismert; min­den művészi irány megy a maga útján, ha tud; egymás közti harc nincs is már, mert a modern magyati festészet szándékát nem sikerült elhomá­lyosítani, hogy­ új művészetünk a jövő, tehát a modern magyar stílus kialakulásának elengedhe­tetlen feltétele. Ezt csak az nem látja be, aki he­tenként vasárnap délután sajtóműmellékleten, kromoképeken foglalkozik művészettel, akinek nincs több igénye, mint egy mozilátogatónak vagy bárminő kultúrsmokknak. Hát persze, mindennek dacára egy kis baleset történt. Nem tudom elfelejteni, hogy két éve az új kultuszrezsim alkalmából művészeink mily nagy­szerű karácsonyi ajándékot kaptak a szónoki for­dulatok színes selyempapírjába csomagolva: a művészi szellemi szabadságot. Hogy, hogy nem, valami szerencsétlenség folytán ez a gyönyörű ajándék eltűnt a csomagból és helyette rendeletek alakjában különféle zsűrik bukkantak elő, mint valami krampuszok. Ezután természetesen végérvényesen láthatat­lanná vált a művészi nevelés szabadsága is. Pedig minden egyéb művészi kérdé's eltörpül emellett a probléma mellett. A mai festők sajnos elmerülhet­nek a művészetpolitika érdektelenségében, kilakol­tathatják őket, aminthogy ki is lakoltatják őket, nyomorlevest kanalaznak, kiállításaikat pedig messze elkerülik a vásárlók. De erről most nem is beszélek. Hanem hát így menetel, ifjúságunk is? És egyáltalán menetelhet-e nálunk az az ifjúság, mely a magyar művészet jövőjét a progresszivitás­ban látja és hisz benne? Hát nem menetelhet. Álljunk csak meg itt egy szóra. Egy új, modern magyar művésznemzedék nőtt fel előttünk; ez a nemzedék más nevelésben, más szemkultúrában részesült, mint a XIX. század művészei; más célki­tűzéssel, kiszélesült perspektívával, tökéletesen új szellemi alkati, adottsággal. Ez az új művésznem­zedék együtt született meg a rádióval, aviatikával, televízióval és és olyan újszerű, a művészeti kultúrában. Kérdezem: nem szabad tovább fejlődni ennek az ifjúságnak? Elképzelhetetlen szerencsétlenséget jelentene, ha csak oly stílus eszközeit és elemeit nyújtanánk nekik a művészi nevelésben, melyek ezelőtt 60—70 évvel az akadémikus művészetben találták meg igazolásukat; a legnagyobb tévedés lenne a művé­szet azon eszközeitől fosztani meg a jövő Magyar­országot, mellyel ma a haladók élnek és mely egyedüli elképzelhető és elfogadható formája a fejlődésnek. Felesleges volna minden tollvonás, ha nem tudnám, hogy nem babra megy, ami itt történik, jobban mondva nem történik. A politika marad­jon politika, a művészet pedig maradjon művé­szet. Talán csak nem érkeztünk el — lassan, de biz­tosan — a művészi tyúkszemvágók stílusához. Már két éve nincs modern művészi nevelé­sünk. Cs­ak volt tízegynéhány évig. Aztán baj volt vei© — már Klebelsberg alatt baj volt — aztán el­tanácsolták végérvényesen a főiskoláról. Miután a jóelőre elkészített mesterséges táj­funnal elsöpörték a modern szellemet és bojkot­tálták: természetesen a művészi kultúrában is leépítés történt a főiskolán, mert ma az úgy néz ki, mintha megadta volna magát a sorsnak, mi­után kat év óta csak konzervatív és reakciós mű­termei vannak, de a rogyásig halmozva. Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy miért csak a modern magyar festészet megmutathatat­lan egy állami intézetben? Tudniillik a hivatalos ízlés — csodálatos módon — eltűri, vagy kényte­len eltűrni, hogy Budapesten az összes bérpalo­ták nem tömegesen, hanem kivétel nélkül, vala­mint a templomok is, modern stílusban épülnek, kénytelen eltűrni az utcák modern dekorálását, sőt divatját. Miért nem tiltják be mindezt, ha ártalmas, a magyar ízlés nevében? Hisz az építé­szet hangosabb, a körutakon és köztereken a leg­nagyobb nyilvánosság előtt minden emberhez szól és sokáig, időtlen­ időkig fennmarad — sőt alkalmazkodni kell hozzá mindenkinek, aki ezek­ben az újstílusú házakban akar lakni. Minderre mostanában, mint egyéb sok művé­szi kérdésre, hiába várunk választ. Azaz, hogy ez is válasz. De hogy ezt a korszakot, mert kezdi magát korszakká kinőni, minek fogják majd elnevezni, nem tudom, csak sejtem. Volt már nálunk Ben­czúr-korszak, Munkácsy-korszak, sőt Rippl-Rónai­korszak — de a mai? Mindenesetre majd kitalá­lunk valamit, valami ügyes jelszót, divatosat és berádiózzuk a köztudatba. Nem lesz nehéz, miután napjainkban a hivatalos kiállítások rendezése sze­rint a modern és reakciós képeket csak a ráma, jobban mondva paraszthajszál választja el egy­mástól, úgyhogy ezután bátran nemcsak egymás mellé, hanem egymásra is lehet őket akasztani. Hisz így lett a közeli rokonság folytán például a lekvárból dsem, az alsónadrágból pizsama, a kon­tárból vadzseni. * Hiába van tehát modern művészetünknek ak­tivitása, páratlan teljesítménye, mai helyzetünk, a modern magyar művészi nevelés megsemmi­sülése. Igaz, hogy Magyarországon h­­a sok mindenről le kell mondani, ami kellene, de miért legyen ez elsősorban a fiatalok modern művészete? Míg a középosztály biztosan állt a lábán, semmi bajunk sem volt a művészetpolitikával, se zsűrivel, Se Tanáccsal, azt sem tudtuk mi fán te­rem, mert ez a középosztály igényességével biz­tosította a művészi szabadságot, biztosította a fej­­lődési és az ezzel járó stílusváltozást és megterem­tette azt a magas színvonalon álló festőkultúrát, melyen ma állunk. Milyen szomorú, hogy ennek a soktagú mecénásnak a szerepét az állam nem hajlandó vagy nem tudja átvenni. Mindennek dacára reméljük azonban, hogy a művészetek, szellemi életünknek ezek a ragyogó díszletei, nem kerülnek kultúrálatlan szemű em­berek kezébe. Még nem vagyunk krumplira és bablevesre redukált ország. Látunk díszmagyaros felvonulá­sokat, hallunk­ száz százötven terítékes bankettekről, hét vármegyére szóló vadászatokról, sőt vannak egyetemeink, színházaink, múzeumaink, zenepalo­táink: hát túlzott az a kívánság, hogy az élő fiatal képzőművészet is megkapja a magáét? Meg tudjuk érteni, — és igazán is?Jó panasz­képpen mondom — hogy a futballmeccseken két­három miniszter is szorong negyvenezer érdeklődő között, ez pompás látvány és pompás tisztelgés, és a képkiállításokon... no, ugye, kérem, ott bajosan látunk izguló minisztereket. Tudom, hogyne tudnám, hogy ez most már így van, hisz nekünk is van talán valamelyes közünk az elragadó állatember testi kultuszához, a levegő, víz olimpiádjaihoz, a szép bicepszhez, a boltozott, mellkashoz... . Ám, ha egy fiatalembert rajzmappával látok, csak azt gondolom, itt egy egész életrevaló tévedés kezdődik. : . Nem tehetek róla, minden bajunk mellett csak az ifjúság sorsára gondolok és segítek nekik dö­römbölni a művészi szabadság kapuin, ahova be­bocsáttatást kérnek, hisz megígérték nekik. Ennek a kérdésnek sürgőssége nyomasztólag hat mit.J* Ára 16 fillér Ma: Tisztviselő Napló (Melléklet) — Teljes heti rádióműsor Budapest, 1935 86. évfolyam 27. szám Péntek, február 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy bóra pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szam­ara Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 82 fillár SZERKESZTŐSÉG ÉS KIAD­Ó HIVATAL: VII. ker., Rákóczi út 64. Telefon ! 455- 53-tfil 57-1* 454-H, 14-11 Jegypénztár, hirdetési-, előfizte­tési-, utazási- és könyvosztályi VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben • L. Kohlmarkt 7.

Next