Pesti Napló, 1935. március (86. évfolyam, 50–74. szám)
1935-03-01 / 50. szám
Ara 16 Kilét Ma: Tisztviselő Napló (Melléklet) — Teljes heti rádióműsor Budapest, 1935 86. évfolyam 50. szám Péntek, márciusi ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon : 24 fillér Vasárnap..... 32 fillér SZERKESZTŐSÉGI ÉS KIADÓ HIVATAL, VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon: 455 - 50-tóil 57-ig 461-18. M. Jegypénztár, hirdetési-, előfizetési-, utazási- és könyvosztály X VII., Erzsébet körút 18- 20. Szerkesztőség Bécsben is, Kohlmarkt 7. A kormányzó tizenöt esztendeje Ma tizenöt éve választotta meg az első nemzetgyűlés Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává. Az ülés, amelyen ez a történelmi fejezet lejátszódott, ünnepien volt egyszerű. Feketeruhás képviselők leadták szavazatukat, egy pártközi küldöttség elment a kormányzóért, aki a parlament színe előtt letette az esküt. Ez volt és jó volt, hogy így volt, ilyen egyszerűen, mert a nemzet, amely akkor kormányzót választott, a földön hevert. Négy évnél tovább tartó háború, forradalom, szegénység, megszállás, a fejetlenségtől a kenyörtelenségig nem volt az a történelmi csapás, ami megkímélte volna az országot. Sors járt a nemzet fölött. Horthy Miklós kormányzó lett és ez volt az első lélegzetvétel. A nemzetirányt kapott, vezetőhöz jutott, hosszú éjszaka után végre valaki, akiben megbízhatott. Ami azután következett, a tizenötéves felemelkedés, rend, munka, kultúra, törvény, jog,tisztaság, önbecsülés, ahogy visszatért az országba, ez a második honfoglalás egy szétszakított világban, a tisztesség és az alkotmány tizenöt magyar esztendeje, mindez múlhatatlanul egy Horthy Miklós kormányzó fényes nevével és illusztris személyiségével. Hogy ma egyáltalán itt vagyunk, ezt neki köszönhetjük. Ennek a történelmi erényektől ékes magyar férfiúnak, akinek alkotmányos érzése, gentleman korrektsége, békítő, kiegyenlítő és mindig a pártokon felül levő lénye. nem túlzunk, ha kimondjuk: Ferenc József személyiségére — neki, úgy tudjuk, történelmi ideáljára — és országlására emlékeztet. Zűrzavarban jött és rendet teremtett. Megtartja a törvényt és másokkal is megtartatja. Tizenöt esztendő olyan időkben, — emberevő, értékpusztító világban — amikor minden esztendő békében is háborúsan kettőt számít. Másfél évtized. Amikor kezdődött, a kományzó megígérte, hogy a rend, a törvény, a béke, a munka nemzeti Magyarországát támasztja fel a káoszból, amit itt talált. ígéretét megtartotta az államfő. A múltnak egy jottányival sem maradt adósa Horthy Miklós, Magyarország kormányzója és első gentlemanje. Nem kis dologra vállalkozott, amikor a forradalmak, ellenséges megszállás és egy országrontó békeszerződés káosza után újból helyre akarta állítani Magyarország lelki és politikai egyensúlyát, és ez a vállalkozás sikerült. De az elkövetkezendő évtizedek új meg új sorsfordulatok parancsait hordozzák magukban s ami a múltban feladat volt, az a jövőben nem kisebb megterhelést jelentő kötelesség lesz. Horthy Miklós vezetése mellett ez az ország megtalálta 1920-tól máig a termékeny harmónia ritmusát; hisszük, hogy az eljövendő idők ugyanilyen töretlen erőben fogják találni azt a férfiút, akinek a magyar nemzet a maga egészében s a magyar államiság hordozói külön-külön minden időkre szóló hálával tartoznak. Európa most igyekszik megtalálni létének és sokszínű népközösségének új formáit; ebben a formakereső forrongásban Magyarország nem lehet szótlan szemlélő. Hiszszük, hogy Horthy Miklós, aki a mainál veszedelmesebb és szenvedélyektől izzóbb korban mutatott utat a magyar sors számára, töretlen szilárdsággal s egyensúlyt és mértéket jelentő egyéniségével fogja tovább vezetni a magyar sors hajóját a jövőben is. VILÁGOSSÁGOT! Az egyszerű újságolvasó kezdi nem érteni ezt az egész belpolitikai helyzetet, amelyben háborúság zajlik — ellenség nélkül. Sajnos, az úgynevezett »beavatottak« sem nagyon értik — a beavatott abban különbözik a be nem avatottól, hogy előbb tud meg egy pletykát és később tud meg egy valóságot; kívülről meg valamennyire láthattk ezt a furcsa háborúságot, de közelről teljesen láthatatlanná és teljesen bizonytalanná vált. Minél alaposabban tisztázzák, annál bizonytalanabb lesz — reméljük azonban, hogy a Ház összeülése után, a parlament központi világításában felszakad a ködfüggöny, amely oly szigorúan bizalmasan rejti el az eseményeket a közönség előtt. Mikor őszinte egy politikai helyzet? Ha nem kell sokat magyarázni. Ha egyetlen pillantásra mindenki megérti. »Hova tartozol, kérlek szépen? Nem tudom kérlek szépen.« Egy régi Mikszáth karcolatban olvassuk ezt a kedélyes folyosói diskurzust, amely ma annyiban változik, hogy azt sem tudni , hova tartozik az egész küzdelem. Nem egyszer elmondtuk ezt az egész úgynevezett válságtörténetet a szolnoki beszédtől a rádiónyilatkozatokig, az Eckhardt Tibor újévi beszédétől az Eckhardt Tibor szentesi beszédéig, az egységes párt felháborodásától az egységes párt megnyugvásáig, a pártértekezlettől az elnöki tanácsig, a reformprogram megjelenésétől a reformnemzedék megjelenéséig és a fővárosi szervezkedés megkezdésétől az olyan nagyon szigorúan bizalmas Szervezési Útmutatóig, amelyet az egységes párt fővárosi vezetősége adott volna ki. Volt idő, amikor a válság története mindent megmagyarázott. Ma? Ma már körülbelül semmit nem magyaráz meg. Csupa érthetetlen jelenség, csupa kérdőjel, amelyre nincs válasz. Hogyan lettek a demokratikus választójognak és általában a demokratikus reformoknak régi harcosaiból egyszerre megcsontosodott vén reakcionáriusok? Hogyan lett az antidemokratikus külföldi irányaikkal kacérkodó szélsőjobboldal a demokratikus reformpolitika tüzes, lánglelkű bajnoka? Hogy van az, hogy a »bizalmas elgondolás« búvárjai hirdetnek engesztelhetetlen hadjáratot a titkos választójog érdekében, amikor hiszen a titkos választójogot és a bizalmas elgondolással szemben kell diadalra juttatni? Miért féltik a kormány reformprogramját — a többségétől? és miért akarják elhitetni a kormánnyal, hogy az ő reformprogramját veszélyeztetik — a hívei? Miért kell megvédeni olyan reformokat, amelyek nincsenek veszélyben? Akik a kormány mögött ülnek — azok szemben állnak vele? És akik szemben ülnek vele — azok támogatják? Íme, csak néhány kérdés, a kérdéssorozatból, amelyet ez az ellentmondó helyzet a maga groteszk bizonytalanságaival felvet. Egyszerű újságolvasó csak nézi — csak nézi és nem érti. Felvonulás — irány nélkül, felvonulás, amelyben sorra érkeznek a harctérre a pártok, csak ép hogy azt sem tudni, hogy milyen küzdelembek a harcterére. Most megjelent a porondon a reformnemzedék is. Reformnemzedék — milyen szép szó! Már reminiszcenciájában is lelkesedést kelt, hiszen az ember óhatatlanul a mult század fényes magyar reformkorszakára gondol; a nagy harcra, amely a népképviseletért, a sajtószabadságért, a törvény előtti egyenlőségértfolyt — a nagy reformharcra, amely évtizedekig tartott s amelynek gyümölcseit néhány nap alatt, 1848 március 18-ától 1848 április 8-áig érlelte meg a világtörténelem legszebb magyar tavasza. Ennyi idő alatt készült el a reformok sora — harmincegy törvényjavaslat, és mint egy történetírónk találóan mondja, azóta több mint félszázad múlt el, negyven éven át volt folyton együtt a parlament és azoknak a »rögtönzött« reformoknak jóformán egyetlen pontját sem törölte el. Reformnemzedék — mi azt hisszük, hogy egészséges és életrevaló magyar nemzedék nem lehet más, mint reformnemzedék. Ha most ez a reformnemzedék síkraszáll a reformokért — ki ne üdvözölné a legnagyobb lelkesedéssel! Az ifjúságnak éppen olyan szüksége van a reformokra, mint a reformoknak az ifjúságra. Végeredményben hiszen minden reform a jövőnek készül, amely az ifjúságban bontogatja szárnyát; a fiatalság nem lehet más, mint reformer — de a reformpolitika nem lehet más, mint fiatal, örökifjú. Sajnos, a reformpolitika örökifjúságába most egy reakció örökvénsége is befurakodik. És ugyanakkor, amikor lelkesen hirdetik a reformok szükségességét — valami gyanús mellékzörejben a »német példát« is emlegették. Parancsuralom és ősi magyar alkotmány, abszolutizmus — és reform, stem, ez a kettő — ez a sok — nem fér össze. Hiszen mi ellen indul meg a Wesselényiek, Széchenyiek, Kossuthok, Deákok, Szemerék, Nyáry Pálok reformmozgalma? Az abszolutizmus ellen. A haladásért — az abszolutizmus ellen! Mindaz ellen, amit akkor abszolutizmusnak hívtak, ma hol parancsuralomnak, hol törvénytelen névváltoztatással: »népierőnek«. Mi nem hisszük, hogy egy reformpolitikának, mint aminő a kormányé is, komoly ellenfele lehetne ma Magyarországon. Hallunk sötét, titokzatos erőkről, rejtelmes közgazdasági hatalmakról, amelyek a reformoknak útját akarják állni. De hol? És hogy? És nem illojális feltevés-e a kormánnyal szemben, amely egy ország ügyeit vezeti a jobb idők felé, nem illojális feltevés-e, hogy a kormány pártfogásra és védelemre szorul, magukat megnevezni nem akaró, vagy talán nem is létező titkos közgazdasági erőkkel szemben? amelyeket hol »kartell «-nek neveznek, hol másnak? nem illojális feltevése a közvélemény józan judiciumával szemben, egy olyan látszat felkeltése, hogy már rég megvolnának a reformok, ha ezek az inkognitóban maradt közgazdasági szörnyek, mammutok,ichtiozauruszok,demiurgoszok nem akadályozták volna meg azt, hogy a Házat összehívják és az elkészült reformjavaslatokat a Ház elé terjesszék. Nem látják, hogy milyen lehetetlen ez az egész hadjárat, ez az ostrom — egy nemlétező veszély ellen és egy nemlétező ellenféllel szemben. Kartell! Amint a kartell közgazdasági erőből közgazdaságellenes erővé válik, — amint ez, sajnos, gyakran előfordul — elégegyetlen rendelet — és ilyen kartell nincs! Hogy jön a kartell a választójoghoz! Mi köze a kartellnek — ezen a gyűjtőnéven foglaljuk össze a reformpolitika láthatatlan összes technikai obstruktorait — telepítéshez és a többi reformokhoz! Micsoda lánglelkű reformküzdelem az, amely egy imaginárius ellenfél ellen folyik — de támogatására a kormánynak, amely nem szorul rá erre a támogatásra, legalábbis nem jobban, mint a magyar közéleti bármely tényezőjének támogatására, amelyre ráoktrojálnak egy támogatást, amellyel el akarnak hitetni egy veszélyt — hogy hadd méltányoltassék aztán az érdem, amely ezektől a szörnyű veszélyektől megóv. Mi remél-