Pesti Napló, 1935. március (86. évfolyam, 50–74. szám)

1935-03-01 / 50. szám

Ara 16 Kilét Ma: Tisztviselő Napló (Melléklet) — Teljes heti rádióműsor Budapest, 1935 86. évfolyam 50. szám Péntek, március­i ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon : 24 fillér Vasárnap..... 32 fillér SZERKESZTŐSÉGI ÉS KIAD­Ó HI­VATAL, VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon: 455 - 50-tóil 57-ig 461-18. M. Jegypénztár, hirdetési-, előfiz­e­tési-, utazási- és könyvosztály X VII., Erzsébet körút 18- 20. Szerkesztőség Bécsben i­s, Kohlmarkt 7. A kormányzó tizenöt esztendeje Ma tizenöt éve választotta meg az első nemzetgyűlés Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává. Az ülés, amelyen ez a törté­nelmi fejezet lejátszódott, ünnepien volt egy­szerű. Feketeruhás képviselők leadták szava­zatukat, egy pártközi küldöttség elment a kormányzóért, aki a parlament színe előtt le­tette az esküt. Ez volt és jó volt, hogy így volt, ilyen egyszerűen, mert a nemzet, amely akkor kormányzót választott, a földön hevert. Négy évnél tovább tartó háború, forradalom, szegénység, megszállás, a fejetlenségtől a ke­nyörtelenségig nem volt az a történelmi csa­pás, ami megkímélte volna az országot. Sors járt a nemzet fölött. Horthy Miklós kormányzó lett és ez volt az első lélegzetvétel. A nemzet­­irányt kapott, vezetőhöz jutott, hosszú éjszaka után végre valaki, akiben megbízhatott. Ami azután következett, a tizenötéves felemelkedés, rend, munka, kultúra, törvény, jog,­­tisztaság, önbecsülés, ahogy visszatért az országba, ez a második honfoglalás egy szét­szakított világban, a tisztesség és az alkot­mány tizenöt magyar esztendeje, mindez múl­hatatlanul egy Horthy Miklós kormányzó fé­nyes nevével és illusztris személyiségével. Hogy ma egyáltalán itt vagyunk, ezt neki köszönhetjük. Ennek a történelmi erényektől ékes magyar férfiúnak, akinek alkotmányos érzése, gentleman korrektsége, békítő, ki­egyenlítő és mindig a pártokon felül levő lé­nye. nem túlzunk, ha kimondjuk: Ferenc Jó­zsef személyiségére — neki, úgy tudjuk, tör­ténelmi ideáljára — és országlására emlékez­tet. Zűrzavarban jött és rendet teremtett. Megtartja a törvényt és másokkal is megtar­tatja. Tizenöt esztendő olyan időkben, — em­berevő, értékpusztító világban — amikor minden esztendő békében is háborúsan ket­tőt számít. Másfél évtized. Amikor kezdődött, a kom­ányzó megígérte, hogy a rend, a tör­vény, a béke, a munka nemzeti Magyarorszá­gát támasztja fel a káoszból, amit itt talált. ígéretét megtartotta az államfő. A múltnak egy jottányival sem maradt adósa Horthy Miklós, Magyarország kor­mányzója és első gentlemanje. Nem kis do­­­logra vállalkozott, amikor a forradalmak, ellenséges megszállás és egy országrontó békeszerződés káosza után újból helyre akarta állítani Magyarország lelki és politikai egyen­súlyát,­­ és ez a vállalkozás sikerült. De az elkövetkezendő évtizedek új meg új sorsfor­dulatok parancsait hordozzák magukban s ami a múltban feladat volt, az a jövőben nem ki­sebb megterhelést jelentő kötelesség lesz. Horthy Miklós vezetése mellett ez az ország megtalálta 1920-tól máig a termékeny har­mónia ritmusát; hisszük, hogy az eljövendő idők ugyanilyen töretlen erőben fogják ta­lálni azt a férfiút, akinek a magyar nemzet a maga egészében s a magyar államiság hordo­zói külön-külön minden időkre szóló hálával tartoznak. Európa most igyekszik megtalálni létének és sokszínű népközösségének új for­máit; ebben a formakereső forrongásban Ma­gyarország nem lehet szótlan szemlélő. Hisz­szük, hogy Horthy Miklós, aki a mainál ve­szedelmesebb és szenvedélyektől izzóbb kor­ban mutatott utat a magyar sors számára, tö­retlen szilárdsággal s egyensúlyt és mértéket jelentő egyéniségével fogja tovább vezetni a magyar sors hajóját a jövőben is. VILÁGOSSÁGOT! Az egyszerű újságolvasó kezdi nem érteni ezt az egész belpolitikai helyzetet, amelyben háborúság zajlik — ellenség nélkül. Sajnos, az úgynevezett »beavatottak« sem nagyon értik — a beavatott abban különbözik a be nem ava­tottól, hogy előbb tud meg egy pletykát és később tud meg egy valóságot; kívülről meg valamennyire láthattk­ ezt a furcsa háborúsá­got, de közelről teljesen láthatatlanná és tel­jesen bizonytalanná vált. Minél alaposabban tisztázzák, annál bizonytalanabb lesz — remél­jük azonban, hogy a Ház összeülése után, a parlament központi világításában felszakad a ködfüggöny, amely oly szigorúan bizalmasan rejti el az eseményeket a közönség előtt. Mikor őszinte egy politikai helyzet? Ha nem kell sokat magyarázni. Ha egyetlen pil­lantásra mindenki megérti. »Hova tartozol, kérlek szépen? Nem tudom kérlek szépen.« Egy régi Mikszáth karcolatban olvassuk ezt a ke­délyes folyosói diskurzust, amely­ ma annyi­ban változik, hogy azt sem tudni , hova tar­tozik az egész küzdelem. Nem egyszer elmondtuk ezt az egész úgy­nevezett válságtörténetet a szolnoki beszéd­től a rádiónyilatko­zatokig, az Eckhardt Tibor újévi beszéd­étől az Eckhardt Tibor szentesi beszédéig, az egységes párt felháborodásától­­ az egységes párt megnyugvásáig, a párt­értekezlettől az elnöki tanácsig, a reform­program megjelenésétől a reformnemzedék megjelenéséig és a fővárosi szervezkedés meg­kezdésétől az olyan nagyon szigorúan bizal­mas Szervezési Útmutatóig, amelyet az egysé­ges párt fővárosi vezetősége adott volna ki. Volt idő, amikor a válság története mindent megmagyarázott. Ma? Ma már körülbelül semmit nem magyaráz meg. Csupa érthetetlen jelenség, csupa kérdőjel, amelyre nincs válasz. Hogyan lettek a demokratikus választójognak és általában a demokratikus reformoknak régi harcosaiból egyszerre megcsontosodott vén reakcionáriusok? Hogyan lett az antidemokra­tikus külföldi irányaikkal kacérkodó szélső­jobboldal a demokratikus reformpolitika tü­zes, lánglelkű bajnoka? Hogy van az, hogy a »bizalmas elgondolás« búvárjai hirdetnek en­gesztelhetetlen hadjáratot a titkos választójog érdekében, amikor hiszen a titkos választó­jogot és a bizalmas elgondolással szemben kell diadalra juttatni? Miért féltik a kormány reformprogramját — a többségétől? és miért akarják elhitetni a kormánnyal, hogy az ő re­formprogramját veszélyeztetik — a hívei? Miért kell megvédeni olyan reformokat, ame­lyek nincsenek veszélyben? Akik a kormány mögött ülnek — azok szemben állnak vele? És akik szemben ülnek vele — azok támogatják? Íme, csak néhány kérdés, a kérdéssoro­zatból, amelyet ez az ellentmondó helyzet a maga groteszk bizonytalanságaival felvet. Egyszerű újságolvasó csak nézi — csak nézi és nem érti. Felvonulás — irány nélkül, felvonu­lás, amelyben sorra érkeznek a harctérre a pártok, csak ép hogy azt sem tudni, hogy mi­lyen küzdelemb­ek a harcterére. Most megjelent a porondon a reformnem­zedék is. Reformnemzedék — milyen szép szó! Már reminiszcenciájában is lelkesedést kelt, hiszen az ember óhatatlanul a mult század fé­nyes magyar reformkorszakára gondol; a nagy harcra, amely a népképviseletért, a sajtó­szabadságért, a törvény előtti egyenlőségért­­folyt — a nagy reformharcra, amely évtize­dekig tartott s amelynek gyümölcseit néhány nap alatt, 1848 március 18-ától 1848 április 8-áig érlelte meg a világtörténelem legszebb magyar tavasza. Ennyi idő alatt készült el a reformok sora — harmincegy törvényjavaslat, és mint egy történetírónk találóan mondja, azóta több mint félszázad múlt el, negyven éven át volt folyton együtt a parlament és azoknak a »rögtönzött« reformoknak jófor­mán egyetlen pontját sem törölte el. Reform­nemzedék — mi azt hisszük, hogy egészséges és életrevaló magyar nemzedék nem lehet más, mint reformnemzedék. Ha most ez a reform­nemzedék síkraszáll a reformokért — ki ne üd­vözölné a legnagyobb lelkesedéssel! Az ifjú­ságnak éppen olyan szüksége van a refor­mokra, mint a reformoknak az ifjúságra. Vég­eredményben hiszen minden reform a jövő­nek készül, amely az ifjúságban bontogatja szárnyát; a fiatalság nem lehet más, mint re­former — de a reformpolitika nem lehet más, mint fiatal, örökifjú. Sajnos, a reformpolitika örökifjúságába most egy reakció örökvénsége is befurakodik. És ugyanakkor, amikor lel­kesen hirdetik a reformok szükségességét —­ valami gyanús mellékzörejben a »német pél­dát« is emlegették. Parancsuralom és ősi ma­gyar alkotmány, abszolutizmus — és reform, stem­, ez a kettő — ez a sok — nem fér össze. Hiszen mi ellen indul meg a Wesselényiek, Széchenyiek, Kossuthok, Deákok, Szemerék, Nyáry Pálok reformmozgalma? Az abszolu­tizmus ellen. A haladásért — az abszolutizmus ellen! Mindaz ellen, amit akkor abszolutizmus­nak hívtak, ma hol parancsuralomnak, hol tör­vénytelen névváltoztatással: »népierőnek«. Mi nem hisszük, hogy egy reformpolitikának, mint aminő a kormányé is, komoly ellenfele lehetne ma Magyarországon. Hallunk sötét, titokzatos erőkről, rejtel­mes közgazdasági hatalmakról, amelyek a reformoknak útját akarják állni. De hol? És hogy? És nem illojális feltevés-e a kor­mánnyal szemben, amely egy ország ügyeit vezeti a jobb idők felé, nem illojális felte­vés-e, hogy a kormány pártfogásra és véde­lemre szorul, magukat megnevezni nem akaró, vagy talán nem is létező titkos közgaz­dasági erőkkel szemben? amelyeket hol »kar­tell «-nek neveznek, hol másnak? nem illojá­lis feltevés­e a közvélemény józan judiciumá­val szemben, egy olyan látszat felkeltése, hogy már rég megvolnának a reformok, ha ezek az inkognitóban maradt közgazdasági szörnyek, mammutok,ichtiozauruszok,demiur­goszok nem akadályozták volna meg azt, hogy­ a Házat összehívják és az elkészült reform­javaslatokat a Ház elé terjesszék. Nem látják, hogy milyen lehetetlen ez az egész hadjárat, ez az ostrom — egy nemlétező veszély ellen és egy nemlétező ellenféllel szemben. Kartell! Amint a kartell közgazda­sági erőből közgazdaságellenes erővé válik, —­ amint ez, sajnos, gyakran előfordul — elég­egyetlen rendelet — és ilyen kartell nincs! Hogy jön a kartell a választójoghoz! Mi köze a kartellnek — ezen a gyűjtőnéven foglaljuk­ össze a reformpolitika láthatatlan összes tech­nikai obstruktorait — telepítéshez és a többi reformokhoz! Micsoda lánglelkű reformküz­delem az, amely egy imaginárius ellenfél el­len folyik — de támogatására a kormánynak, amely nem szorul rá erre a támogatásra, leg­alábbis nem jobban, mint a magyar közéleti bármely tényezőjének támogatására, amelyre ráoktrojálnak egy támogatást, amellyel el akarnak hitetni egy veszélyt — hogy hadd méltányoltassék aztán az érdem, amely ezek­től a szörnyű veszélyektől megóv. Mi remél-

Next