Pesti Napló, 1935. augusztus (86. évfolyam, 173–197. szám)

1935-08-01 / 173. szám

3 Csütörtök PESTI NAPLÓ 1935 augusztus 1 . a gyáriparral, amely nagyrészben önmaga rendezkedett be termékei detailárusítására. A kereskedő az, akivel szemben hatósági üze­meket kell létesíteni azért, hogy »nivellál­ják« az árakat, miközben a kórházak fogyasz­tásában védett piacokra és a magánkereskedő által el nem érhető adókedvezményekre ta­lálnak. A kereskedő az, akit újdonsült export­bürokraták tanítanak ki arra, hogyan kell exportálni. Akit beleszorítanak az »egykéz rendszer« Prokrustes-ágyába, akit kényszer­szindikátusokba tömörítenek be mindenféle kereskedői álképletekkel együtt. Aki mahol­nap hatósági üzemektől és álszövetkezetektől szorongatva, az olcsó és a drága árakért egy­aránt megvádolva, a nagyközönség előtt mes­terségesen népszerűtlenné­ téve, kartellek ál­tal háttérbe szorítva, hatósági rendszabályok által lehetetlenné téve, minden­­ügyessége, szorgalma és megbízhatósága dacára képte­len lesz nagy közgazdasági hivatását teljesí­teni. Azt a nagy közgazdasági hivatását, amely abban áll, hogy összehozza a termelőt a fogyasztóval. Hogy a termelést a fogyasz­táshoz, a fogyasztót a termeléshez idomítsa. Hogy alkalmazkodjék a fogyasztó igényei­hez és vásárlóképességéhez és a termelő tel­jesítőkapacitásához. Hogy piacot teremtsen a magyar produktumoknak és legjobb és leg­olcsóbb árut szerezzen a magyar fogyasztó­nak. Hogy készpénzért vegyen és hitelbe tud­jon eladni. Hogy — egyszóval — a jószágot áruvá alakítsa át. Akik pedig azt hiszik, hogy ez nem­ pro­duktív, nem értéktermelő foglalkozás, azok­nak figyelmébe ajánlom azt, amit Mussolini 1934 május 27-iki nagy beszédében a keres­kedelemről mondott: »A kereskedőket illető­leg tartózkodnunk kell a demagógiától. A ke­reskedőnek van egy olyan funkciója, amely nem helyettesíthető: összekötőkapocs a ter­melő és a fogyasztó között. Mindannyiszor, amikor megpróbálták ezt a közvetítőkapcsot eltávolítani, ebből csak konfúzió keletkezett és emelkedtek a költségek­. Ha nem akarjuk azt, hogy konfúzió ke­letkezzék és a költségek emelkedjenek, akkor hagyjuk végre abba a kereskedőellenes dema­gógiát. Kiéleződött a helyzet a sztrájkfronton Ha nem lesz béke, a kormány a legkisebb munkabérekről szóló rendelet alkalmazásával vet véget a sztrájknak . (Saját tudósítónktól szerdára, az építősztrájk hetedik napjára várták a közeledést a munkások és a munkaadók között, ehelyett azonban az tör­tént, hogy a munkások a munkaadók kedd esti gyűlésének határozata alapján elhatározták: to­vábbra is kitartanak a sztrájk mellett. A Pesti Napló tegnapi száma beszámolt arról, hogy a mun­kaadók elhatározták gyűlésükön: csak 8 százalék­kal hajlandók felemelni a munkabéreket, ezt is úgy, hogy 4 százalékkal azonnal és további 4 szá­zalékkal októberben. A sztrájkoló munkások veze­tősége nagy meglepetéssel fogadta a határozatot. Kérdésünkre a következő felvilágosítást kaptuk: — A munkaadók határozatukkal tulajdonkép­pen visszavonták azt az ajánlatot, amelyet vasár­nap tettek Petneházy államtitkár előtt, ahol egy­szerre fizetendő 8 százalékos béremelést helyeztek kilátásba. Miután a munkaadók visszavonták ajánlatukat, az építőmunkások vezetősége és szak­bizottsága úgy határozott, hogy ezek után a legéle­sebb harcot folytatja tovább. Az építőmunkások elmentek az engedmények legvégső határáig, 50 százalékkal csökkentették követelésüket. Az építőipari munkások szerdai déli ülésén ki­mondták, hogy kereken visszautasítják a munka­adók ajánlatát és a végsőkig tovább viszik a sztrájkot. A sztrájkbizottság álláspontja szerint az építőipari sztrájk most már addig tart, amíg a munkabérek emelésére vonatkozó méltányos követeléseik nem teljesülnek. Szerdán délelőtt a szakszervezeti tanács is ülést tartott a sztrájkkal kapcsolatb­an. Peyer Károly bejelentette az építőipari szer­vezetek ve­zetőinek, hogy az egész ipari munkáss­ág a sztráj­kolók mellett áll. Közölte, hogy a szakszervezeti tanács felhívást intézett Magyarorszá­g munkás­társadalmához, amelyben kérte, hogy anyagi és erkölcsi támogatással segítsenek a sztrájkolók helyzetén. Megállapította a szakszervezeti tanács, hogy már eddig is jelentős segítségben és támoga­tásban részesültek a sztrájkolók. A budapesti építőmesterek ipartestülete az összes építőipari munkaadó érdekeltség­ekkel kar­öltve, elhatározta, hogy megindítja a munkát. Ki­jelentették, hogy nagyon sok olyan munkás ke­resi fel őket, aki dolgozni szeretne. Szerdán egyébként a Magyar Kerámiai Gyár 600 munkása is beszüntette a munkát azért, mert az igazgatóság nem teljesítette bérem­elési kéré­süket. Miután már ép egy hete tart az építőipari sztrájk és egyelőre nincs remény a békére, való­színűnek látszik, hogy a kormány beavatkozására kerül sor. Szerdán reggel jelent meg a legkisebb munkabérek megállapításáról szóló k­ormányren­delet amely 8 nap máva lép életbe. Ha nyolc na­pon belül nem sikerül békét teremteni a sztrájko­lók és a munkaadók között, akkor a kormány nyomban alkalmazza a rendeletet, meg alakítja a Valakin bosszút állok írta: Szirmai Rezső — Szóval ! — kérdezi a szőke asszony, az ő kisné rekedtes és vastag hangján, amely mögé ma­gányos estéimen oly mély és lázas erotikát álmo­dok és felém fordul bársonyosan sima és fehér arcával. — Szóval — mondom lángolan — 3 óra múl­va eljön hozzám. Senki sincs otthon, de hogy még­se érhesse meglepetés, álljon meg a lakásunk ab­laka előtt, a túlsó oldalon. Ha egyedül vagyok, az erkélyről fogok inteni... Jó? — Jó... — szól, kissé bandzsa szeme fénylik, megbólintja fejét, leszáll a vicinálisról. Mire én is leszállok, már nem is látom, eltűnt a tömegben. Végre! — mondom magamban és mosolyogva megyek. Hát mégis, hát mégis bekerültél az uccámba, te csúnyaszájú, te közönséges, most majd megmutatom neked, hogy ki vagy te! — mondom magamban lelkesen, de riadtan érzem, hogy nem is egészen annak örülök, hogy most végre bosszút állhatok rajta, hogy elértem célo­mat és megmutathatom neki, ennek a pletykás szájú asszonynak, hogy cseppet sem különb azok­nál, akikről pletykázik, hanem tulajdonképpen annak örülök, hogy fél óra múlva... hogy eljön hozzám... hogy ... Na, nem, nem, — nyugtatga­tom magam — hiszen ez az asszony akkor sem kel­lene, ha kincsek hullnának a csókjaiból, a szeme bandzsa, az egyik lába görbe, bizonyára angolkó­ros volt gyerekkorában, a három szüléstől elrom­lott az alakja, a körme alatt láttam a dund­osba rakott cseresznye nyomait, az ajka felett szemölcs van, — áh! pfuj! Nem, ez az asszony nem kellene, ha egyedül volna a világ­on, — gondolom erősza­koltan és nem tudom elfojtai magamban egy sóhajt, mily jó parfemillat áradt a nyakából, ami­kor fölébe hajoltam a vicinálison és megcsókol­tam a vállát! Azt mondta: szeretsz? — mire én: szeretlek­.. — mondtam. Úristen, micsoda hazug­ság! Szeretni? ezt? ezt a... na, még csak ez kel­lene! Itt nincs egyébről szó, itt nincs semmi más­ról szó, itt semmi, komrós másról nincsen szó, — mondom magamban, sokszor, mert észreveszem, hogy miközben mondom, reszketek az izgalomtól a csókjára gondolván — szóval pint másról top, minthogy most bosszút állok rajta, am­ert csúnya szájára vette azt, akit a világon a leg­óbban sze­retek! Ez... ez a kócos azt merte híresstelni min­denfelé, hogy ő, a legszentebb asszony, az én szere­tem, hogy együtt hálunk minden este, hogy az én házitanítóskodásom csak ürügy e szerelmi kap­csolatok leplezésére, — ez merte ezt állítani, ez a mindenki szeretője, ez a... Hát­­most majd meg­mutatom neki! Most majd megmutatom neki, hogy ő, aki pedig három gyermeknek az anyja, szájára sem veheti az én asszonyom nevét, aki független s engem! engem szeret! — s rájára sem veheti a nevét, nem pletykázhat többé róla, nem futkoshat majd a vásárcsarnokban a ke­fák között, a fűszerüzletbe, a mészárszékbe a hír­rel, hogy hallották, a doktorné, meg a házitanító... no, most majd megmutatom neki, hogy ő miféle, hogy ő, akinek férje és három gyermeke van, kétnapi udvarlás után már találkára jön... E­z lesz az igazi bosszú! Mert mi mást csinálhat­nék vele? Végre is nem verhetem meg, nem provokálhatom a férjét, nem perelhetem be, végre is nem­­ léphetek fel nyíltan egy elvált asszony védelmezőjéül, én, az alig húszéves, sovány és beteges házi tanító!... De így, így megmutathatom neki, hogy kicsoda ő, ez volt mindig a tervem: egyszer levenni a lábá­ról, egyetlenegyszer s aztán többé nem találkozni vele, szakítani vele, fölényesen eldobni őt s csak ennyit mondani, aztán máskor ne pletykázz, ked­vesem!... Micsoda bosszú lesz! micsor­a hosszú! —­s­ondolom s ismét elő kell sorolnom magamban a hibáit, a bandzsa szemét, a hirtelenszőke szemöl­dökét, a görbe lábát, a cseresznyefoltoka­t a körme alatt, a kissé duzzadt száját, fölötte a barna sze­mölcsöt, elő kell sorolni magamban, erőszakosan és dühösen, mert érzem, hogy alisz, alig várom ezt a hosszút, ezt a félóra múlva elkövetkező találko­zást. Istenem, milyen szén fehér teste lehet, milyen bársonyos a bőre, a válla olyan, mint a­­bab... imáci hány perci... megnézem az órát, —• még hu­szonöt, — s aztán újra — még huszonhí­rom, — s megint. — még huszonkettő — de lassa­n, de las­san múlik az idő! Járkálok fel-alá az uerán, aztán felrohanok a lakásba, menő­ szitam a párnákat, kölnivizet, find­­ szét a naftalintól « a lehúzott redőnyök mögött morrp­ndt kánikulától nehéz szarrú szobában, megfésülködöm, megigazítom a nyakkendőmet, — még tizeneery perc -- nézem Újra és újra az órát — még tíz, még nyolc, még" hét... Az erkélyen, ahol egész testemben resz­ketve állok, izzan tűz a nyárdéli nap, a szomszé­dos téren delet harangoznak, harangszó, por, égő napfény és egy aszfaltfőző üst fullasztó gőze ka­varog az ucca felett. S amikor elmegy, közönyösnek látszó, de so­kat sejtető hangon megkérdi: — Holnapután! irr- Holnapután, — felelem. Kényesen és kicsit büszkén e kalandra, el­megy. Miért olyan kényes és miért olyan büszke? — kérdem magamban, ahogy utánanézek, amint a sötét lépcsőházban lassan, ringatózva, sőt kicsit fölényesen halad lefelé. Talán azt hiszi, hogy most elhódított Tőle? Nevetséges! Emlékszel, — kérdem önmagamtól — mily­esuf volt az arca, amikor a csókok közben a frizurája összekócolódott és hir­telen szőke haja a vállára csavarodott? És nemcsak az ajka felett, a vállán is van egy szemölcs! — állapítom meg, némi elégtételadással a másik asz­szony felé. Hogy ez elhódít! Tőle, Tőle, aki szár­momra a legszebb asszony a világon? Nevetek, iga­zán nevetnem kell. Nem is tudom miért, de több­ször megismétlem magamban e szót: bosszú! Ha holnapután feljön hozzám, utoljára, akkor meg­mondom neki, hogy most aztán fogd be a szádat, kedvesem, ne pletykázz senkiről s ezzel slussz! Többé soha! Soha! Esküszöm! — fogadkozom, telve lelkiismeretfurdalással. És amikor homályosan érzem a vérem sodrában, mely ellenállhatatlanul és fogadalmakra és esküre való tekintet nélkül lel­kendez az elmúlt percek örömeitől, amikor ijedten érzem, hogy ez a bosszú túlágosan édes volt és gondolataim szinte kárbultan kapkodnak az illatá­nak, a hangjának, a bőrének, a szájának, a testé­nek emlékei után,­­ a lelkemben térdre omlok, telve bűnbánattal és bocsánatot kérek Tőle. Nem is tudom miért, csak érzem, hogy valamiért most bocsánatot kell kérnem Tőle, mert vétkezek ellene ebben a homályban és zavarban, amiben vagyok, bocsánatot­ kérek Tőle titokban, kissé magam elől itt elrejtőzve, — ne érts félre — mondom, de én igazán esküszöm, csak bosszút, csakis bosszút akarok állni érted... — szólok Hozzá macramban s a lépcsőházból befordulok a lakásba. Lehevere­dem a dívásra, lehúnyom a szemem s ijedten sóhajtok, megrés­zegedetten a­ párnákból áradó illattól. ! I . vegyes bizottságot, amelynek munkaadók és mun­­kások egyenlő számban lesznek tagjai és ezenkívül érdektelen tagokat is delegál a bizottságba. Ez a bizottság állapítja meg azután a le­gkisebb munka­bért, amelynek betartását hivatalosan ellenőrzik. A kormány azonban még­sem adja fel a reményt, hogy előzőleg a szembenálló érdekeltségek béké­sen megegyeznek.­ Azonnali nyolcszázalékos béremelést ajánlottak a munkaadók a kereskedelmi miniszternek Szerdán délután az építőmesterek népes küldött­sége jelent meg a kereskedelemügyi miniszter előtt és bejelentette az építőmesterek keddi gyűlésén meghozott azt a határozatot, amely szerint a már korábban megállapított nyolc százalék órabér javí­táson túlmenően további bérjavítást a mai súlyos gazdasági helyzetben nem tudnak adni, mert az éles versenyviszonyok miatt lekötött építőmunkák alacsony vállalati összegei erre lehetőséget nem nyújtanak. Kötelezettséget vállaltak azonban az építőmesterek aziránt, hogy az összes munkára je­lentkező munkásoknak a nyolc százalékkal fel­emelt munkabért már a munkábaállástól kezdődően megfizetik. Hangsúlyozták végül, hogy a munkás­ság széles rétegei a megajánlott béremeléssel meg vannak elégedve és ezen az alapon szívesen felve­szik a munkát, ha a munka szabadságát a kor­mányhatalom részükre biztosítja. A kereskedelemügyi miniszter válaszában az építőmesterek bejelentését tudomásul vette és ki­jelentette, hogy a dolgozni akaró munkások biz­tonsága iránt szükséges intézkedéseket meg fogja tenni. A kispesti munkások csatlakoztak a fővárosiakhoz A Magyarországi Építőipari Munkások Or­szágos Szövetségének kispesti csoportja a Munkás Otthonban gyűlést tartott, melyen kimondotta, hogy csatlakozik a fővárosi munkásokhoz. Memo­randumba foglalták bérkövetelésüket s azt ma el­jutttaták a kispesti építőmesterek szakcsoportjához. Amennyiben a mesterek a memorandumban fog­lalt követeléseket neon teljesítenék, beszüntetik a munkát. Tíz-tizenhárom százalékkal felemelték Székesfehérvárott a munkabéreket Székesfehérvár, július 11. A székesfehérvári építő- és kőművesmesterek és az építőmunkások közötti bérharc szerdán dél­után tárgyalásra vezetett, amely délután négy órától este nyolc óráig tartott. A munkásoknak ez alkalommal a három munkáscsoport szerint 10—13 százalékig menő bérjavítást ajánlottak fel, szem­ben a munkások által kért 16 százalékos általános bérjavítással. A munkáskiküldöttek ezután eltávoztak, hogy közöljék az ajánlatot társaikkal. Munkásgyűlést tartottak, amelyen este kilenc órakor szótöbbség­gel a munkaadók ajánlatának elfogadása mellett döntöttek.

Next