Pesti Napló, 1937. március (88. évfolyam, 49–71. szám)
1937-03-02 / 49. szám
Budapest, 1937 . 88. évfolyam 49. szám Kedd, március 2 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4.— pengő Negyedévre . 10 80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a gályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap .... 32 fillér SZERKESZTŐSÉ® és KIADÓHIVATAL! VII. ker., Rákóczi út 54 Telefon 1-455-59-iü) 60-ig, 1-4Si-19től 17-ig (sorozat) Jegypénztár, hirdetési-, elő3űtési-, utalási- és kontrosztályt VII., Erzsébet körút 18-20 Szerkesztőség Bécsbed , Kohlmwarkt 7. Faluvédelema demagógiával szemben is A legjobbkor hangzottak el azok a legjobb beszédek, amelyeket ma a közigazgatási továbbképző tanfolyam megnyitásán hallottunk. Az idő szerepe megváltozott a politikában és a politika helyzete is megváltozott az időben. Ma más az időegység, mint régen. Hiszen korszakok száguldoznak el: egy-két évben ilyen viszonyok közt valóban igaz, hogy egy elszalasztott percet évtizedek alatt se lehet, behozni vagy ellensúlyozni. A közigazgatás is mérhetetlenül fontosabb lett, mint a háború előtt volt. A közigazgatás reformproblémái ma az egész közvéleményt foglalkoztatják és a régi világhoz képest sokkalta, de sokkalta nagyobb figyelem fordul a falu felé, a falu egész élete — tehát mindenekelőtt a falu adminisztrációja felé. Nem véletlen, hogy a háború után egyik gazdapárt és kisgazdapárt, a másik után alakult meg, de nem véletlen az sem, hogy előtérbe lépett a falu szociológiája, a falu közegészségügye, a falu kultúrélete, le vagy fel az őstehetségig. Nagyon könnyen meglehet persze, hogy ehhez a politika is hozzájárult, a maga agitációjával, de mondjuk meg mindjárt azt is, hogy a politika a maga agitációjával hagyott keveset oldott meg, bár kétségtelen érdeme van abban, hogy élénkebben hívta fel a figyelmet a falu s általában a vidék kérdéseire. A magyar faluról a háború előtt a politika nagy része inkább annyit tudott, hogy a függetlenségi és 48-as«. Erős túlzás volna azt a letűnt világot azzal vádolni, hogy érzéketlen volt, a falu kérdéseivel szemben, mert ha a pártemberek valóban a választások idején foglalkoztak is vele legtöbbet, a régi világban is voltak kiváló magyar gondolkodók, akik Eötvös József nyomában, szívük egész melegével foglalkoztak a vidék életének, közigazgatásának nagy reformkérdéseivel, köztük olyan fényes és nagyszerű elmék, mint Tisza István, Grünwald Béla, Vadnay Andor és a mártírhalált halt Návay Lajos. A háború által és a háború után való nagy átalakulásokban a falu élete is átalakult. A politikában nagyatádi Szabó István, Gaal Gaston, Eckhardt Tibor munkássága által, az adminisztrációban — az élet által jött közelebb a falu, a maga súlyos problémáival a vámoshoz. A város és a falu ellentéte megszűnt. Ez az ellentét a békeidőben is mondvacsinált volt, ma méginkább az volna, hisz nincs az a nagyvárosi lokálpatrióta, aki nem tudná, hogy ezt az egész magyar életet a fold hordja vállain és minden, ami a fölei népével összefügg, a város életében is érezteti hatását. A falu élete megváltozott, a falu igazgatása is. De a falu szerepének előtérbe lépését nemcsak a politika vette észre, nem is csak az adminisztráció, amelynek kötelessége a faluval foglalkozni. Észrevette bizony a demagóg is, sajnos, és míg a háború előtti időkben, tehát néhány esztendőt kivéve, a demagógia minden rohama a város felé irányult, a háború után a népbolondítás a falut járja elsősorban, a falu, a jövendő, tehát az agitátor is a falut veszi először célba. Ma minden magyar politikának a falu megerősítésével kell kezdődnie. Ez roppant munkát követel, ennek a munkának épúgy megvan az agrárpolitikai követelménye, mint a szociálhigiéniai; ez a munka elsősorban azt követeli, hogy a magyar kisvárosban, a magyar falvakban és tanyákban is mintegy erőd láncolata alakuljon ki a magyar jövendőnek, csupa kis erőd, amelynek védelmében egészségesebb lesz a vidék élete, amelynek védelmében kipusztulnak a népbetegségek, csupa kis erőd, amelynek védelmében fejlődik a vidék közművelődése, csupa kis erőd, amelyen megtörik minden néven nevezendő demagógiának, népbolondításnak, heecelődésnek ostroma. Mi kell mindehhez? Mindehhez, amint ezt ma Darányi Kálmán miniszterelnök, Bornemisza Géza iparügyi miniszter és Mikecz Ödön belügyi államtitkár is kifejtették, megfelelően racionalizált közigazgatás kell: közigazgatás, amely fölött hűen őrködik a magyar alkotmánynak, a magyar önkormányzatnak ősi szelleme, de közigazgatásnak, amely az ősi alapon megújhodik, amely hagyományhű és modern egyszerre, amely a történelemé és a mindennapi életé egyszerre. A miniszterelnök beszédében rámutatott azokra, akik türelmetlenségükben akár a baltávalbontanénak le minden bürokráciát.« Mindenki ismeri ezt a türelmetlenséget, amelyet nem a reformok vágya, szelleme inspirál, de amelynek éltetőeleme: a demagógia. Ez az a türelmetlenség, amely mindent sürget — bár semilyen reformot sem akar őszintén, ez az a türelmetlenség, amely reformpolitikát sürget, — de reakcionális alapon, amelynek semmi sem elég radikális, mert semmi sem eléggé szívügye, amely csak azért sürget — mert az agitátor mindig sürget. A régi liberális világban az úgynevezett radikálisok voltak ilyen türelmetlenek, szellemben és tempóban — most a szélsőjobboldal is egyszerre radikális lett. Nem is olyan nagyon szokatlan tünemény különben, ezekben az időkben: a szélső bal — a szélső jobboldalon. A régi békeidők szélbali frázisai, amint vándormadarakként telepednek le a szélsőjobboldali éghajlat alatt! A háború előtti liberalizmust manapság divat támadni, egész irányzat van, amely kimondhatatlan egyszerűséggel minden baj kútfejét abban a szerencsétlen liberalizmusban látja. Amelyről legnagyobb ellenségeinek is el kell ismerni, hogy példátlan virágzást teremtett anyagi és szellemi javakban, de amelyről leglelkesebb híveinek is el kell ismerni, hogy óriási restanciákat hagyott hátra, nem kis részben ép a faun nagy sorsproblémái körül. Az, hogy a háború előtti nemzedékek többet foglalkoztak a. 48 és 67 harcában a közjogi kérdésekkel, — az igazán nem a liberalizmus bűne, aminthogy nem is az akkori — hogy is mondták? — »legsötétebb reakció« bűne — egyáltalában nem is bűn, ha történelmi távlatban, történelmi szemmértékkel nézzük — ez adva volt az akkori helyzetben, magával hozta a dualizmus Ma már persze, annyi tanulság után, könnyű visszafelé megjósolni, hogy mit kellett és lehetett volna máskép és jobban tenni, mint lehetett volna azt a félévszázados fejlődést hatásosabban gyümölcsöztetni a nemzet életenergiái szempontjából. Ezt a kérdést futólag — s más szempontból — Bornemisza Géza iparügyi miniszter is érintette mai beszédében, amikor arról szólt, hogy »a liberalizmust egyfelől átok, másfelől áldás kisérte és a kérdés az, mikép lehet az áldást megtartani és az átkot megszüntetni.« Ez a felfogás mindenesetre üdvös haladás — azokéhoz képest, akik a liberalizmusban, amely annyi maradandó értéket adott a magyar nemzeti fejlődésnek, egyszerűen csak átkosnak látták és hirdették. Akik azt, ami benne rossz, a liberalizmus számlájára írták, ami benne jó — az általános korviszonyok javára írták. Mi azt hisszük, hogy a liberalizmus korszakának nem az volt az igazi bűne, hogy túlliberális volt, hanem az, hogy nem volt elég liberális. Igen, az a szabadelvű párti liberalizmus kihullajtotta magából a liberalizmusnak Quesnay óta és a tizenkilencedik századbeli angol liberalizmus tudományos előfutárjai óta — legfontosabb elemét, a szociálpolitikai elemet. Ezt sínylette meg fejlődésében a magyar vidék is s emiatt is növekedtek meg annyira a falu vezető társadalmára váró nagy feladatok, amelyeket Jon Darányi Kálmán miniszterelnök és Mikecz Ödön államtitkár beszédeikben kifejtettek. A közigazgatás feladatai általában megnőttek a háború óta. Már maga a háború is egész új igazgatási ágazatokat hozott magával, új feladatokat követelve a közszolgálattól. A vidéken s legelsősorban a falun új feladatok nehezedtek úgy az adminisztráció, tehát elsősorban a jegyző vállára, de általában a falu társadalmi vezetőinek vállaira is. Ezeket a vállakat erősíteni kell, azt az adminisztrációt és azt a falusi vezető társadalmat, azt a vidéki középosztályt erősebbé és függetlenebbé kell tenni — annál eredményesebben fogja ellátni jelen és jövőbeli nagy feladatait. A jegyző hivatala ma nagyon sok hivatalt foglal magában. Amint a kereskedelmi minisztertől elvárják mindig, hogy mint a»szakember« egyformán jó vasutas, postás, tarifapolitikus, kereskedelmi szakoktató, magasépítő legyen, a jegyzőktől elvárjuk ma, hogy a szorosan vett közigazgatáson kívül, legyen otthonos az adóügyekben, agrárpolitikában, a földművelés korszerű problémáiban,közegészségügyi kérdésekben, a népművelés fontos dolgaiban, de azonkívül legyen otthon — minden falusi otthonban, legyen vezetője a népnek, és barátja is. A jegyző feladatai hallatlanul megnövekedtek, de a feladatok megnövekedésével megnőtt hivatásának szépsége Mi nem mondjuk azt, hogy a jegyzővel nem foglalkozik a közvélemény, de nem foglalkozik vele eleget. Ha gyűlésekre összeülnek a jegyzők, beszélnek róluk, de aztán nagyrészt megint eltűnnek a világ szeme elől, a maguk falujában, hivatalszobájuk csöndjében, vagy a falusi élet mindennapi problémái közt, azokban a kis problémákban, amelyek végeredményben oly nagyok az egész magyar élet szempontjából. A jegyző igazán ismeri az életet és talán a jegyző olvassa és tanulmányozza a legtöbb rendeletet. Ez a közigazgatási továbbképző tanfolyam mindenesetre rendkívül fontos és hasznos, de kérdés, hogy a jövendő jegyzőképzés szempontjából nem volna-e kívánatos, valami külön akadémián kiképezni majd a falu vezetőit, olyanféle akadémián, amely egyszerre fejleszti a jogi, közigazgatási, közgazdasági és technikai ismereteket. De ez a jövő kérdése — a jelenben itt vannak a falunak s általában a vidéknek mai nagy kérdései. Az első gyakorlati kérdés, ha egy falu helyzetéről beszélünk, mindig az lesz: »milyen a jegyző?« Erre a választ megadta ma Mikecz Ödön belügyi államtitkár, mikor azt mondta, hogy: »a mai idők jegyzői kara, készültsége, kötelességtudása, a falu kérdése iránt érzett érdeklődése alapján alkalmas a falu vezetésére és a falun folytatandó munka irányítására«. Sajnos, nemcsak a közigazgatás embere kérdi meg, hogy: »milyen a jegyző«. Nagyon sokszor megkérdik a politikában is, főleg választásokon. Sajnos a választások kissé túlexponálták a jegyzőt és általában a falu vezetőit — akár akarták, akár nem, általában: nem akarták. De a korteskedés, amelyet kihajítottak az ajtón, bezörget az ablakukon. Nem kell sokat magyarázni, hogy a rossz választójogi politikák ezen a téren is milyen érzékenyen éreztették hatásukat, mennyi megspórolható ellentétet keltettek és éleztek ki, pártpolitikai szempontból! Mennyi tüske helye maradt még fájdalmasan egy-egy falu társadalmának szívében, mikor a pártok már régesrég elfelejtették ezt a választást! Akárhogy nézzük, a nyílt választójogos politika nem bizonyult annak a bizonyos »pedagógusnak«, ezeknek a választásoknak nyomában, vagy jelenségeiként mindig sokat hallunk az emberek függetlenségének csökkenéséről, akár érzésben, akár a valóságban, akárcsak szándékban, aká a fénykép. Néha évek munkáját tette tönkre egy szerencsétlen korteshadjárat, ellentéteket hagyva emberek közt, akiket ugyanaz a jó magyar érzés hevít és akiknek egymás oldalán kell dolgozni az egész magyar falu sorsáért. A közvélemény sokat vár a közigazgatás reformkérdéseinek megoldásától, sokat vár a közigazgatási továbbképző tanfolyamtól . de