Pesti Napló, 1937. március (88. évfolyam, 49–71. szám)

1937-03-02 / 49. szám

Budapest, 1937 . 88. évfolyam 49. szám­­ Kedd, március 2 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4.— pengő Negyedévre . 10 80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a gályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap .... 32 fillér SZERKESZTŐSÉ® és KIADÓHIVATAL! VII. ker., Rákóczi út 54 Telefon 1-455-59-iü) 60-ig, 1-4Si-19től 17-ig (sorozat) Jegypénztár, hirdetési-, elő3ű­tési-, utalási- és kontrosztályt VII., Erzsébet körút 18-20 Szerkesztőség Bécsbed­ , Kohlmwarkt 7. Faluvédelem­­a demagógiával szemben is A legjobbkor hangzottak el azok a­­ leg­jobb beszédek, amelyeket ma a közigazgatási továbbképző tanfolyam megnyitásán hallot­tunk. Az idő szerepe megváltozott a politiká­ban és a politika helyzete is megváltozott az időben. Ma más az időegység, mint régen. Hiszen korszakok száguldoznak el: egy-két évben ilyen viszonyok közt valóban igaz, hogy egy elszalasztott percet évtizedek alatt se le­het, behozni vagy ellensúlyozni. A közigazga­tás is mérhetetlenül f­ontosabb lett, mint a háború előtt volt. A közigazgatás reform­problémái m­a az egész közvéleményt foglal­koztatják és a régi világhoz képest sokkalta, de sokkalta nagyobb figyelem fordul a falu felé, a falu egész élete — tehát mindenekelőtt a falu adminisztrációja felé. Nem véletlen, hogy a háború után egyik gazdapárt és kis­gazdapárt, a másik után alakult meg, de nem véletlen az sem, hogy előtérbe lépett a falu szociológiája, a falu közegészségügye, a falu kultúrélete, le vagy fel az őstehetségig. Na­gyon könnyen meglehet persze, hogy ehhez a politika is hozzájárult, a maga agitációjával, de mondjuk meg mindjárt azt is, hogy a po­litika a maga agitációjával hagyott keveset oldott meg, bár kétségtelen érdeme van ab­ban, hogy élénkebben hívta fel a figyelmet a falu s általában a vidék kérdéseire. A magyar faluról a háború előtt a politika nagy része inkább annyit tudott, hogy a független­ségi és 48-as«. Erős túlzás volna azt a letűnt vilá­got azzal vádolni, hogy érzéketlen volt, a falu kér­déseivel szemben, mert ha a pártemberek való­ban a választások idején foglalkoztak is vele leg­többet, a régi világban is voltak­ kiváló magyar gondolkodók, akik Eötvös József nyomában, szí­vük egész melegével foglalkoztak a vidék életének, közigazgatásának nagy reformkérdéseivel, köztük olyan fényes és nagyszerű elmék, mint Tisza Ist­ván, Grünwald Béla, Vadnay Andor és a mártír­halált halt Návay Lajos. A háború által és a háború után való nagy át­alakulásokban a falu élete is átalakult. A politi­kában nagyatádi Szabó István, Gaal Gaston, Eckhardt Tibor munkássága által, az adminisztrá­cióban — az élet által jött közelebb a falu, a maga súlyos problémáival a vámoshoz. A város és a falu ellentéte megszűnt. Ez az ellentét a békeidőben is mondvacsinált volt, ma méginkább az volna, hisz nincs az a nagyvárosi lokálpatrióta, aki nem tudná, hogy ezt az egész magyar életet a fold hordja vállain és minden, ami a fölei népével összefügg, a város életében is érezteti hatását. A falu élete megváltozott, a falu igazgatása is. De a falu szerepének előtérbe lépését nemcsak a politika vette észre, nem is csak az adminisztrá­ció, amelynek kötelessége a faluval foglalkozni. Észrevette bizony a demagóg is, sajnos, és míg a háború előtti időkben, tehát néhány esztendőt ki­véve, a demagógia minden rohama a város felé irányult, a háború után a népbolondítás a falut járja elsősorban, a falu, a jövendő, tehát az agi­tátor is a falut veszi először célba. Ma minden magyar politikának a falu meg­erősítésével kell kezdődnie. Ez roppant munkát követel, ennek­ a munkának épúgy megvan az agrárpolitikai követelménye, mint a szociál­higiéniai; ez a munka elsősorban azt követeli, hogy a magyar kisvárosban, a magyar falvakban és tanyákban is mintegy erőd láncolata alakuljon ki a magyar jövendőnek, csupa kis erőd, amely­nek védelmében egészségesebb lesz a vidék élete, amelynek védelmében kipusztulnak a népbeteg­ségek, csupa kis erőd, amelynek védelmében fej­lődik a vidék közművelődése, csupa kis erőd, ame­lyen megtörik minden néven nevezendő demagó­giának, népbolondításnak, heecelődésnek ostroma. Mi kell mindehhez? Mindehhez, amint ezt ma Darányi Kálmán miniszterelnök, Bornemisza Géza iparügyi miniszter és Mikecz Ödön belügyi államtitkár is kifejtették, megfelelően racionali­zált közigazgatás kell: közigazgatás, amely fölött hűen őrködik a magyar alkotmánynak, a magyar önkormányzatnak ősi szelleme, de közigazgatás­nak, amely az ősi alapon megújhodik, amely hagyományhű és modern egyszerre, amely a tör­ténelemé­ és a mindennapi életé egyszerre. A miniszterelnök beszédében rámutatott azokra, akik türelmetlenségükben akár a baltáva­l­­bontanénak le minden bürokráciát.« Mindenki is­m­eri ezt a türelmetlenséget, amelyet nem a re­formok vágya, szelleme inspirál, de amelynek éltetőeleme: a demagógia. Ez az a türelmetlenség, amely mindent sürget — bár semilyen reformot sem akar őszintén, ez az a türelmetlenség, amely reformpolitikát sürget, — de reakcionális ala­pon, amelynek semmi sem elég radikális, mert semmi sem eléggé szívügye, amely csak azért sürget — mert az agitátor mindig sürget. A régi liberális világban az úgynevezett radi­kálisok voltak ilyen tü­relmet­lenek, szellemben és tempóban — most a szélső­jobboldal is egyszerre radikális lett. Nem is olyan nagyon szokatlan tü­nemény különben, ezekben az időkben: a szélső bal — a­ szélső jobboldalon. A régi békeidők szél­bali frázisai, amint vándormadarakként teleped­nek le a szélsőjobboldali éghajlat alatt! A háború előtti liberalizmust manapság divat támadni, egész irányzat van, amely kimondhatatlan egysze­rűséggel­ minden baj kútfejét abban a szerencsét­len liberalizmusban látja. Amelyről legnagyobb ellenségeinek is el kell ismerni, hogy példátlan virágzást teremtett anyagi és szellemi javakban, de amelyről leglelkesebb híveinek is el kell is­merni, hogy óriási restanciákat hagyott hátra, nem kis részben ép a faun nagy sorsproblémái körül. Az, hogy a háború előtti nemzedékek töb­bet foglalkoztak a. 48 és 67 harcában a közjogi kér­désekkel, — az igazán nem a liberalizmus bűne, aminthogy nem is az akkori — hogy is mondták? — »legsötétebb reakció« bűne — egyáltalában nem is bűn, ha történelmi távlatban, történelmi szemmér­tékkel nézzük — ez adva volt az akkori helyzet­ben, magával hozta a dualizmus Ma már persze, annyi tanulság után, könnyű visszafelé megjó­solni, hogy mit kellett és lehetett volna máskép és jobban tenni, mint lehetett volna azt a fél­évszázados fejlődést hatásosabban gyümölcsöztetni a nemzet életenergiái szempontjából. Ezt a kérdést futólag — s más szempontból — Bornemisza Géza iparügyi miniszter is érintette mai beszédében, amikor arról szólt, hogy »a libe­ralizmust egyfelől átok, másfelől áldás kisérte és a kérdés az, mikép lehet az áldást megtartani és az átkot megszüntetni.« Ez a felfogás minden­­esetre üdvös haladás — azokéhoz képest, akik a­ liberalizmusban, amely annyi maradandó értéket adott a magyar nemzeti fejlődésnek, egyszerűen csak átkosnak látták és hirdették. Akik azt, ami benne rossz, a liberalizmus számlájára írták, ami benne jó — az általános korviszonyok javára írták. Mi azt hisszük, hogy a liberalizmus kor­szakának nem az volt az igazi bűne, hogy túl­liberális volt, hanem az, hogy nem volt elég libe­rális. Igen, az a szabadelvű párti liberalizmus kihullajtotta magából a liberalizmusnak Quesnay óta és a tizenkilencedik századbeli angol libe­ralizmus tudományos előfutárjai óta — legfon­tosabb elemét, a szociálpoliti­kai elemet. Ezt sínylette meg fejlődésében a magyar vidék is s emiatt is növekedtek meg annyira a falu vezető társadalmára váró nagy feladatok, amelyeket Jon Darányi Kálmán miniszterelnök és Mikecz Ödön államtitkár beszédeikben kifejtettek. A közigazgatás feladatai általában megnőttek a­ háború óta. Már maga a háború is egész új igazgatási ágazatokat hozott magával, új felada­tokat követelve a közszolgálattól. A vidéken s leg­elsősorban a falun új feladatok nehezedtek úgy az adminisztráció, tehát elsősorban a jegyző vál­lára, de általában a falu társadalmi vezetőinek vállaira is. Ezeket a vállakat erősíteni kell, azt az adminisztrációt és azt a falusi vezető társadalmat, azt a vidéki középosztályt erősebbé és függetle­nebbé kell tenni — annál eredményesebben fogja ellátni jelen és jövőbeli nagy feladatait. A jegyző hivatala ma nagyon sok hivatalt foglal magában. Amint a kereskedelmi miniszter­től elvárják mindig, hogy mint a»szakember« egy­formán jó vasutas, postás, tarifapolitikus, keres­­kedelmi szakoktató, magasépítő legyen, a jegyzők­től­­ elvárjuk ma, h­ogy a szorosan vett közigaz­gatáson kívül, legyen otthonos az adóügyekben, agrárpolitikában, a földművelés korszerű pro­blémáiban,­­közegészségügyi kérdésekben, a nép­művelés fontos dolgaiban, de azonkívül legyen otthon — minden falusi otthonban, legyen veze­tője a népnek, és barátja is. A jegyző feladatai hallatlanul megnövekedtek, de a feladatok meg­növekedésével megnőtt hivatásának szépsége Mi nem mondjuk azt, hogy a jegyzővel nem fog­lalkozik a közvélemény, de nem foglalkozik vele eleget. Ha gyűlésekre összeülnek a jegyzők, be­szélnek róluk,­­­ de aztán nagyrészt megint el­tűnnek a világ szeme elől, a maguk falujában, hi­vatalszobájuk csöndjében, vagy a falusi élet min­dennapi problémái közt, azokban a kis problé­­mákban, amelyek végeredményben oly nagyok az egé­sz magyar élet szempontjából. A jegyző iga­zán ismeri az életet és talán a jegyző olvassa és tanulmányozza a legtöbb rendeletet. Ez a közigaz­gatási továbbképző tanfolyam mindenesetre rend­kívül fontos és hasznos, de kérdés, hogy a jövendő jegyzőképzés szempontjából nem volna-e kívána­tos, valami külön akadémián kiképezni majd a falu vezetőit, olyanféle akadémián, amely egy­szerre fejleszti a jogi­, közigazgatási, közgazda­sági és technikai ismereteket. De ez a jövő kér­dése — a­ jelenben itt vannak a falunak s álta­lában a vidéknek mai nagy kérdései. Az első gyakorlati kérdés, ha egy falu hely­zetéről beszélünk, mindig az lesz: »milyen a jegyző?« Erre a választ megadta ma Mikecz Ödön belügyi államtitkár, mikor azt mondta, hogy: »a mai idők jegyzői kara, készültsége, kötelességtu­dása, a falu kérdése iránt érzett érdeklődése alap­ján alkalmas a falu vezetésére és a falun folyta­tandó munka irányítására«. Sajnos, nemcsak a közigazgatás embere kérdi meg, hogy: »milyen a jegyző«. Nagyon sokszor megkérdik a politikában is, főleg vá­lasztásokon. Sajnos a választások kissé túl­exponálták a jegyzőt és általában a falu veze­tőit — akár akarták, akár nem, általában: nem akarták. De a korteskedés, amelyet kihajítot­tak az ajtón, bezörget az ablakukon. Nem kell sokat magyarázni, hogy a rossz választójogi politikák ezen a téren is milyen érzékenyen éreztették hatásukat, mennyi megspórolható ellentétet keltettek és éleztek ki, pártpolitikai szempontból! Mennyi tüske helye maradt még fájdalmasan egy-egy falu társadalmának szí­vében, mikor a pártok már régesrég elfelej­tették ezt a választást! Akárhogy nézzük, a nyílt választójogos politika nem bizonyult an­nak a bizonyos »pedagógusnak«, ezeknek a választásoknak nyomában, vagy jelenségei­­ként mindig sokat hallunk az emberek függet­lenségének csökkenéséről, akár érzésben, akár a valóságban, akárcsak szándékban, aká­ a fénykép. Néha évek munkáját tette tönkre egy szerencsétlen korteshad­járat, ellentéteket hagyva emberek közt, akiket ugyanaz a jó magyar érzés hevít és akiknek egymás oldalán kell dolgozni az egész magyar falu sorsáért. A közvélemény sokat vár a közigazgatás reform­kérdéseinek megoldásától, sokat vár­ a köz­igazgatási továbbképző tanfolyamtól . de

Next