Pesti Napló, 1937. április (88. évfolyam, 72–97. szám)
1937-04-01 / 72. szám
Budapest, 1937 88. évfolyam 72. szám Csütörtök, április 1 ELŐFIZETÉSI ARAK: JEgy hóra . . . 4.5 pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és ft pályaudvarokon 16 fillér ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap ..... 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL VII. ker., Rákóczi út 54. Telefon 1-455-89-től 60-ig, 1-464-19-tül 17-ig (sorozat) Jegypénztár, hirdetési-, előtssítési-, utazási- és könyvosztályi VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben* L. Kohlmarkt 7. A FRANCIA KÜLPOLITIKA ALAPELVEI A Pesti Napló számára írta: ÉDOUARD HERRIOT A Blum-kormány Belpolitikáját, amelyet bírálnak ugyan idebent az országban és az ország határain kívül is, az angolszász közvélemény egy része kedvező fogadtatásban részesíti, mert igen sok hasonlatosságot vél felfedezhetni Léon Blum belpolitikája és Roosevelt elnök nagy kísérlete között. Kétségtelen azonban, hogy mind Franciaországban, mind sok más idegen országban igen kedvező véleményt alkotnak a francia külpolitikáról. Az egyhangú hozzájárulást ehhez a francia törvényhozás két háza meg is adta, amikor a spanyolországi önkéntesek kérdésében Léon Blum mögé állt. Az első kérdés, amely felvetődik, az, hogy miért van ez így ? A válasz erre igazán kézenfekvő: Ha a franciák felfogása a kérdések egy sorában eltérő is, kivétel nélkül mindig egységes táborba tömörülnek a rojalistáktól egészen a kommunistákig, ha úgy érzik, hogy a haza veszedelemben forog, mint ahogy most is ez az eset. Nem lehet, helytelenebb gondolkodást elképzelni, mint amely arra spekulál, — ahogy bizonyos kormányok teszik — hogy belső nézeteltéréseink bármi szerepet is játszhatnak külpolitikánkban. A franciáknak nehezen sikerül az, ami másoknak könnyű, de könnyen sikerül, ami másnak nehéz. December utolsó napjaiban bizonyos körülmények egyszerre megteremtették ezt az összefogást és ezt az egész francia sajtó kivétel nélkül kifejezésre is juttatta. Talán azt is mondhatom, hogy belpolitikánk demokratikus és szociális irányzatának hangsúlyozása megerősítettenálunk a hazafias érzést. Ennek kétségkívül nagy hasznát látta a Blum-kormány, de ez még nem minden. Léon Blum és Delbos külügyminiszter fő érdeme, hogy Franciaország külpolitikáját ismét a régi hagyományos kerékvágásba zökkentette. Nem mondom, hogy olyan hangot és olyan stílust tudtak felmutatni, mint Briand, aki boldogabb korszakban működött, a nagy remények és a korlátlan lehetőségek éveiben. A Népszövetség hosszabb-rövidebb időre elvesztette befolyásának egy részét. A francia politika azóta bizonyos irányokba lekötötte magát és ezeket a szálakat nem tépheti el most egyszerre. Léon Blum mindenesetre hozzákezdett ahhoz, hogy bizonyos vonatkozásokban a likvidáláshoz lásson. Ez az oka annak is, hogy az abesszin viszály következtében előállott helyzetet kénytelen volt mint befejezett tényt elfogadni, amelyen nem változtathat máról holnapra. Mindent összevéve azonban a francia nemzet elismeréssel adózik, Léon Blum iránt azért, mert mindig csak a béke szent célját tartva szeme előtt, erősen közeledett az angol külpolitika irányvezetéséhez. Kétségtelen, hogy Franciaország fegyverkezik. A törvényhozás két háza a legsúlyosabb áldozatokat vállalta e fegyverkezés érdekében. Mindazonáltal, bár kénytelenek vagyunk meghajolni a fegyverkezés szükségessége előtt, azért tisztában vagyunk ennek az irányzatnak a veszedelmeivel. Készen állunk minden komoly ajánlatot szívből fakadó örömmel üdvözölni, amely általános lefegyverzésre vezet. Ennek mi sem áll többé útjában azóta, hogy Németország lerázta magáról azokat a korlátozásokat, amelyek miatt annyit panaszkodott: ' ' ~ 1 ' Álláspontunk a spanyol kérdésben éppen ilyen világos. Szeretném megmagyarázni, hogy a francia demokrácia szempontjából hogyan is áll ez az ügy. Nem akarunk véleményt mondani, csupán megállapítjuk, hogy a madridi kormányt Spanyolország maga választotta magának. Ez marad a törvényes kormány mindaddig, míg a népakarat szabad megnyilvánulása, éspedig egyedül a spanyol nép akaratának megnyilvánulása, nem változtat ezen. Miután a madridi kormány köztársasági kormány, minden rokonszenvünk vele van. Éppen ez a rokonszenv diktálja azonban liberális kormányainknak, hogy ne avatkozzanak be egy másik ország belügyeibe. Ez az alapelv döntően fontos, biztosítéka a békének. Abban a pillanatban, amikor a nemzetek belpolitikai felfogásukat átviszik a külpolitika terére, azt a veszélyt idézik fel, hogy az ellentétes politikai vélemények szembeszegülnek velük. Ez a ma túlfűtött hangulatban bármely pillanatban háborúra vezethet. A világnézeteknek mai viharzása idején ez szörnyű veszedelem és ezt Franciaország tisztán látja. Éppen ezért ellentállt annak a kísértésnek, hogy szembeforduljon bizonyos kijelentésekkel és úgy tett, mintha, nem hallotta volna. Ugyanez a gondolkodás nyert kifejezést Eden angol külügyminiszternek az alsóházban tartott emlékezetes beszédében, amikor azt mondta: »Nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt a tételt, hogy Európát a jobboldali és baloldali diktatúrák táborára kell felosztani. Nem tűrjük el, hogy a demokráciát öszszetévesszék a kommunizmussal. Ezzel szemben mi éppen a demokráciát tartjuk a kommunizmus legbiztosabb ellenszerének. íme, nekünk, jó franciáknak is ugyanez a véleményünk. Azt hiszem, sikerült elfogulatlanul megmagyaráznom, hogy a francia külpolitika fő irányító elve az utolsó hónapokban az okosság volt. Idegeinket bizony kemény próbára tették. Egy napon arra ébredtünk, hogy a Rajna-vidéket ismét megszállta a német katonaság, jóllehet ez volt a békeszerződés egyik sarkalatos pontja és ez volt legnagyobb biztosítékunk a jövőre, melynek ellenében Franciaország sok mindenről mondott le. Nem sokkal később szemtanúi voltunk annak, hogy a békeszerződés utolsó rendelkezéseit is félretolják, amikor Németország visszaállította folyamhajózási szuverenitását. Még ilyen súlyos jelenségek láttára sem követtünk el azonban oktalanságokat, amelyeket később megbánhattunk volna, pedig ki vádolhatna minket azzal, hogy hiányzott a bátorságunk? Mindenki tudja, hogy a bátorság igazán nem hiányzik a franciákból. Nem! Mi nem reszkettünk, hanem mint Blum miniszterelnök legutóbb mondotta, meggondoltuk alaposan a dolgot, mielőtt kimondtuk volna az utolsó szót és arra az elhatározásra jutottunk, hogy meg kell kísérelni minden lehetőséget a békés megoldás elérésére, mert az emberi élet szentségét mindennél magasztosabbnak tartjuk. Én a haragvó Isten helyett, sidl lesújt villámaival a borult égboltról, inkább a villámhárító feltalálóját bámulom. * Ez a magyarázata annak, hogy Franciaország és Anglia külpolitikája ma annyira közel, került egymáshoz, mint még soha. Soha nem volt olyan szükség a kölcsönös rokonszenvre Franciaország és az Egyesült Államok között, mint most. Erre vonatkozólag már számtalanszor kifejezést adtam felfogásomnak és ehhez mindenkor hű is maradok, mint ahogy nem bántam meg soha a múltban sem ezt a felfogásomat. Közös gazdasági politikát kell kezdeményezni. Szívből jövő lelkesedéssel fogadjuk Cordell Hull Amerikai államtitkárnak azokat a kijelentéseit, hogy csak a kölcsönösség alapján létrejött szerződések állíthatják vissza a világ gazdasági békéjét. Roosevelt elnökkel együtt ma is azt valljuk, hogy a nemzetközi kereskedelem új életrekeltése a legjobb eszközök egyike a világ békéjének biztosítására. Vincet-Auriol francia pénzügyminiszter a párizsi American Club vacsoráján tartott nagy beszédében a francia demokraták véleményének adott csak kifejezést, amikor az autarkia veszedelmes elméletét kritizálva, kijelentette: »A politikai rend főképpen a gazdasági rendtől függ. Franciaország politikájának sarkalatos tétele volt a hármas pénzügyi megegyezés, amelyet Anglia és az Egyesült Államok pénzügyeinek hivatalos vezetőivel karöltve készítettünk elő. Belpolitikánk egyik legfontosabb célkitűzése a valuták stabilizálása és a pénz értékállandóságának biztosítása. Én, amíg élek, nem szűnök meg küzdeni azoknak az akadályoknak az elhárításán, amelyek a francia és az amerikai demokráciákat ma még elválasztják egymástól. Ha jól értettem meg Vincent-Auriol barátom szavait, ő is ugyanezt a gondolatot fejezte ki diszkrétebb formában. Amíg csak élek, küzdeni fogok a rosszul informáltak felvilágosításáért és, a közeledés "útjának egyengetéséért. A francia külpolitika nem akarja a demokráciákat közös akcióra szervezni az ellen afélelmetes koalíció ellen, amelyet a diktatúrák jelentenek. Én magam csak azt szeretném,ha a nagy nyugati demokráciák jó példával járnának elől és minden népet, arra késztetnének, hogy úgy a gazdasági, mint a politikai világrend nemzetközi helyreállításán dolgozzanak. Igazuk lenne a demokráciáknak, ha segíteni akarnának egy nagy nemzeten a polgárai nyomorúsága ellen folytatott harcban, de nem lenne igazuk, ha egy autarkiás rendszert akarnának finanszírozni és a fegyverkezési versenyt előmozdítani, amiből egy nap megszületik a háború. Ismeretes Németországgal kapcsolatban elfoglalt álláspontunk. Én annak az embernek az őszinteségével mondom ezt ki, aki elrendelte a Ruhr-vidék kiürítését. Egyszerűen és világosan,kifejezve, így hangzik: Mi nem akarunk rosszat Németországnak, mi a német népet értelmes és munkás népnek ismerjük. Készek vagyunk mindenféle veszedelem ellen biztosítani, ha minket egyszerűen csak arról biztosít, hogy békében élhetünk. Akarja Németország is az őszinte és tartós békét Franciaországgal? Erre a kérdésre válaszolni nem a mi feladatunk: mi már megadtuk válaszunkat. Olaszország idegeskedik amiatt, hogy Franciaország nem elég gyorsan szentesítette abesszíniai hódítását. Meg kell érteni azt a drámát, amely a jog régi szolgáinak — melyek közé én is tartozom — a lelkiismeretében játszódik le, amikor nem tudjuk elfelejteni, hogy Abesszínia annak idején a Népszövetségbe való felvételét éppen Franciaország és Olaszország közös ajánlásának köszönhette. Moset pedig egy más témáról akarok beszélni, amellyel kapcsolatban egyéni gondolataimat akarom kifejteni, ha mingyárt, azok