Pesti Napló, 1937. augusztus (88. évfolyam, 173–197. szám)
1937-08-01 / 173. szám
u Budapest, 1937 88. évfolyam 173. szám Vasárnap, augusztus 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.5 pengős Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . 16 fillér ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALI VII. ker., Rákóczi út 54 Telefon: 1-155-59-től 50-ig, 1-494-19-től 17-10 (sorozat) Jegypénztár, hirdetési-, előfizetési-, utazási- és könyvosztályt TIL, Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben« L. Kohlmarkt 7. Őszinte beszélgetésem Mussolinival A Pesti Napló számára írta: GEORGE LANSBURY Célom, amikor most a világ fővárosait sorra járom, az, hogy a józan észre hivatkozva bebizonyítsam a kormányoknak és népeknek a háború céltalan esztelenségét és azt, hogy a mostani fegyverkező politika, amelyet tébolyult sietséggel követnek a kormányok, csak általános pusztuláshoz és a civilizáció teljes összeomlásához vezethet. Ebben a békében folytatott küzdelmemben egy kis szervezet tagja vagyok, amelynek nincsen ugyan még neve sem, azonban talán a legjobban úgy jellemezhetjük, hogy »a kibékülés nagykövetségei«. Rajtam kívül még sokan mások törekednek ugyanerre Indiában, az Egyesült Államokban és a világ legkülönbözőbb részeiben. Ezek a barátaim szervezik meg jóelőre utazásaimat és ők viselik a költségeimet is. Mi nem merülünk a fasizmus vagy a kommunizmus vizsgálatába. Minden kormányt olyannak veszünk, amilyen, és nem amilyennek mi szeretnénk látni. Ahol azonban csak megfordultam, mindenütt félreérthetetlenül kijelentettem, hogy én a magam részéről szocialista és pacifista vagyok, amennyire pedig Isten megengedi: jó keresztény igyekszem lenni. * Barátaimmal egyetemben azt a nézetet vallom, hogy a földön bőségesen van hely a világ minden népe számára. Bőségesen el vagyunk látva nyersanyagokkal is és rengeteg feltáratlan piac van még mindig, nem is szólva arról, hogy milyen nagy szükséglet mutatkozik világszerte. Ennek a szükségletnek a kielégítése éveken át kifogyhatatlan munkaal-' kalmat adna nemcsak a dolgozóknak, hanem minden rendelkezésre álló gépnek is. Meggyőződésünk, hogy csak az mentheti meg a világot, ha a népek olyan buzgalommal látnak a kivezető út kereséséhez, amilyen buzgalommal ma a pusztulás felé törnek. Mindenki, akivel idáig beszéltem, — közöttük Hitler és Mussolini is — egyformán megegyeznek abban, hogy ez az erőfeszítés feltétlenül szükséges. Megegyeznek abban is, hogy ezt a világkonferenciát a nagyhatalmak közötti előzetes tanácskozásnak kell megelőznie. Ezekre az ellenvetésekre az volt mindig a válaszom, hogy a helyzet nem tűr halasztást. A tébolyult fegyverkezési verseny nem folytatódhatik tovább a mostani iramban, mert még a leggazdagabb nemzetek is összeroskadnának azoknak az adósságoknak a terhe alatt, amelyeket most, béke idején, halmoznak fel. Hitlernek is, Mussolininak is egyformán az a véleménye, hogy árulók lesnnének népeikkel szemben, ha olyan világkonferenciát hívnának össze, mint az 1932-es londoni gazdasági világkonferencia volt. Nem szabad az embereket újból olyan kiábrándulásnak kitenni, amilyen ezt a kudarcot vallott tanácskozást követte. Ez különben az angol kormány és a többi kormány álláspontja is és el kell ismerni, hogy ez logikusnak látszik. Mégis — ismerlem — nincs veszíteni való idő! * Megbeszéléseink végén a Duce hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos korlátok szem előtt tartásával beszámolhassak a nyilvánosságnak tanácskozásaink lefolyásáról. Kijelentette, hogy az olasz kormány hivatalos jelentéstad ki tárgyalásainkról, azai azóta meg is történt. Miután ebben a szűkszavú kommünikében a Duce éppen csak annyit hozott nyilvánosságra, hogy felkerestem és beszéltem vele, a tőle kapott felhatalmazás alapján most elmondom, hogy nagyjában miről is tárgyaltunk. Elsősorban is Olaszország nem akarja Spanyolország vagy a spanyol gyarmatok területi és gazdasági integritását megsérteni. Egyetlen törekvése Spanyolországban az, hogy megakadályozza azt, hogy az »ateista« bolsevizmus berendezkedjen Európában. Olaszországnak békére van szüksége. A rendelkezésre álló eszközöket a nemzeti fejlődés előmozdítására kell fordítania és ez a legőszintébb vágya. Az olasz gyarmati birodalom elismerésének kérdését végre rendezni kell. Ezt azért említem meg külön, mert Mussolinival is, másokkal is folytatott megbeszéléseim során úgy láttam, hogy ez a kérdés fontos szerepet játszik az olaszok szemében. Kétségtelen, hogy azok a derék olasz emberek, akik nem imperialisták és nem háborúspártiak, hanem barátságos, békeszerető emberek, nagyon örülnének, ha észszerű megegyezés alapján ezen a nehézségen túl lennénk. Senki sem akarja bagatellizálni az abeszszin háború tragédiáját, de ha majd a történelem pártatlan ítéletet mond mindazok fölött a tények fölött, amelyek Olaszországnak a háborúba való beavatkozását, továbbá a szövetségeseknek a békekonferencián való viselkedését kísérték, akkor alkalmasint ki fog derülni, hogy az abesszin háborúért való felelősség egyformán megoszlik minden felelős államférfi között, akik a háborúban és a háború után Európa sorsát intézték. Bárhogy álljon is ez a kérdés, Olaszország békét akar és tisztában van azzal, hogy csak úgy haladhat előre, ha a békét sikerül biztosítani. Lehet, hogy ez különösen hangzik, mégis így van. Bár az olasz propaganda sok keserűséget vetett, a Duce kijelentette előttem, hogy Angliát tartja a fehér civilizáció védelmezőjének és szívből kívánja, hogy az egyenlőség és a barátság alapján békében élhessen népünkkel. Nem állhattam meg, hogy erre meg ne jegyezzem: mindaddig, míg a civilizáció méltó a megőrzésre, addig a múlt nagy hagyatékát senki nem pusztíthatja el, csak mi magunk. Hozzátettem, hogy a tudósok és feltalálók nagyszerű sora lehetővé tette a távolság megsemmisítését és olyan bőséget teremtettek ezek a remek emberek az egész világ számára, ami több, mint elegendő. Mindezek ellenére mi ezeket a csodálatos eredményeket csak arra használjuk fel, hogy kótyagosan folyton csak azon törjük a fejünket, hogyan pusztíthatnánk el egymást,és önmagunkat a leggyorsabban. Megbeszéléseink során minden aktuális világproblémát sorra vettünk. Beszéltünk Magyarország, Ausztria, Jugoszlávia, Törökország és Délkelet-Európa több más nemzetének a kérdéseiről is. Az olasz kormány olyan gazdasági és kereskedelmi egyezményeket kötött, amelyet a Duce véleménye szerint alkalmasak lesznek ,nemcsak a kereskedelem talpraállítására, hanem ennek révén el fogják terelni az emberek gondolkodását a háborúról is. .Véleménye szerint — és ebben mindenki megegyezik vele: Olaszországban — az embereket magasabb életstandardhoz kell segíteni, és már csak ezért is természetes, hogy szívesen együttműködne Angliával, Németország-ggal és Franciaországgal. * Mialatt Rómában voltam, a londoni be- nem avatkozási bizottság tárgyalásai a legkritikusabb fázishoz érkeztek. Mondtam már, a Duce kijelentette, hogy Olaszország nem akarja megsérteni Spanyolország területi, vagy gazdasági integritását. Igyekeztem minél világosabban kifejteni mind előtte, mind mindenki más előtt, akivel csak beszéltem, hogy a spanyol polgárháború milyen megdöbbenést váltott ki Anglia minden társadalmi osztályából. Lehetetlen lenne egyetlen cikk keretében beszámolni mindarról, amiről a Dúcéval beszéltem, de talán elegendő lesz, ha ennyit mondok. ".'.'' Mussolini ,kereken cáfolja, hogy Olaszország kezdte volna a beavatkozást. Nem tagadja, hogy olasz önkéntesek ezrei és igen sok lőszer érkezett Olaszországból Franco segítségére, de a Duce hangsúlyozza, hogy a köztársasági kormányt a barátai úgy emberanyag, mint hadiszer tekintetében még sokkal jobban ellátták. Mussolini szerint Olaszország részéről véget ért minden néven nevezendő beavatkozás, jóllehet Olaszországban általában igazságosnak tartanák ezt, mert a Franco-kormányt Olaszország elismerte és tény, hogy a nemzetiek uralkodnak Spanyolország nagyobbik felén. Nem azért utaztam Rómába, hogy a spanyol kérdést Mussolinival megvitassam, mindazonáltal lehetetlen lett volna egyszerűen elsiklani fölötte. Véleményem szerint ha csak valami váratlan esemény nem történik, Olaszország egyre jobban visszavonul a spanyol polgárháborútól. A Duce ismételten kijelentette előttem, hogy a spanyol polgárháború emberi, számítás szerint nem sodorhatja Angliát és Olaszországot háborúba. * Utolsó beszélgetésünk vége felé a vallásra terelődött a szó. Igyekeztem megma- gyarázni Mussolini előtt felfogásomat, hogya kereszténység megalapítója, realista volt és a régi Róma maga szolgálhat bizonyságul arra, hogy az igazság, amelyért Krisztus kiállt, győzedelmeskedett. »Mégis te győztél, Galileai« — kiáltott fel a haldokló Julianus Apostata. Ezt bizonyítják azok a romok is, amelyek annak a népnek a bukott nagyságáról beszélnek, amely Péter apostolt, és korai tanítványait halálba küldte. Felhangzik azonban újból a »Quo Vadis?« is. Quo Vadis Italia? Quo Vadis Britannia? Azzal váltam el Mussolinitól, hogy olyan