Pesti Napló, 1937. augusztus (88. évfolyam, 173–197. szám)

1937-08-01 / 173. szám

u Budapest, 1937 88. évfolyam 173. szám Vasárnap, augusztus 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.5 pengős Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon . 16 fillér ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIAD­Ó­HIVATALI VII. ker., Rákóczi út 54 Telefon: 1-155-59-től 50-ig, 1-494-19-től 17-10 (sorozat) Jegypénztár, hirdetési-, előfiz­e­tési-, utazási- és könyvosztályt TIL, Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben« L. Kohlmarkt 7. Őszinte beszélgetésem Mussolinival A Pesti Napló számára írta: GEORGE LANSBURY Célom, amikor most a világ fővárosait sorra járom, az, hogy a józan észre hivatkozva bebizonyítsam a kormányoknak és népeknek a háború céltalan esztelenségét és azt, hogy a mostani fegyverkező politika, amelyet tébo­lyult sietséggel követnek a kormányok, csak általános pusztuláshoz és a civilizáció teljes összeomlásához vezethet. Ebben a békében folytatott küzdelmem­ben egy kis szervezet tagja vagyok, amelynek nincsen ugyan még neve sem, azonban talán a legjobban úgy jellemezhetjük, hogy »a ki­békülés nagykövetségei«. Rajtam kívül még sokan mások törekednek ugyanerre Indiában, az Egyesült Államokban és a világ legkülön­bözőbb részeiben. Ezek a barátaim szervezik meg jóelőre utazásaimat és ők viselik a költ­ségeimet is. Mi nem merülünk a fasizmus vagy a kommunizmus vizsgálatába. Minden kor­mányt olyannak veszünk, amilyen, és nem amilyennek mi szeretnénk látni. Ahol azonban csak megfordultam, mindenütt félreérthetet­lenül kijelentettem­, hogy én a magam részé­ről szocialista és pacifista vagyok, amennyire pedig Isten megengedi: jó keresztény igyek­szem lenni. * Barátaimmal egyetemben azt a nézetet vallom, hogy a földön bőségesen van hely a világ minden népe számára. Bőségesen el va­gyunk látva nyersanyagokkal is és rengeteg feltáratlan piac van még mindig, nem is szólva arról, hogy milyen nagy szükséglet mutatko­zik világszerte. Ennek a szükségletnek a ki­elégítése éveken át kifogyhatatlan munkaal-' kalmat adna nemcsak a dolgozóknak, hanem minden rendelkezésre álló gépnek is. Meggyő­ződésünk, hogy csak az mentheti meg a vilá­got, ha a népek olyan buzgalom­mal látnak a kivezető út kereséséhez, amilyen buzgalommal ma a pusztulás felé törnek. Mindenki, akivel idáig beszéltem, — kö­zöttük Hitler és Mussolini is — egyformán megegyeznek abban, hogy ez az erőfeszítés feltétlenül szükséges. Megegyeznek abban is, hogy ezt a világkonferenciát a nagyhatal­mak közötti előzetes tanácskozásnak kell meg­előznie. Ezekre az ellenvetésekre az volt min­dig a válaszom, hogy a helyzet nem tűr ha­lasztást. A tébolyult fegyverkezési verseny nem folytatódhatik tovább a mostani iramban, mert még a leggazdagabb nemzetek is össze­roskadnának azoknak az adósságoknak a terhe alatt, amelyeket most, béke idején, hal­moznak fel. Hitlernek is, Mussolininak is egyformán az a véleménye, hogy árulók lesnnének népeik­kel szemben, ha olyan világkonferenciát hív­nának össze, mint az 1932-es londoni gazda­sági világkonferencia volt. Nem szabad az embereket újból olyan kiábrándulásnak ki­tenni, amilyen ezt a kudarcot vallott tanács­kozást követte. Ez különben az angol kor­mány és a többi kormány álláspontja is és el kell ismerni, hogy ez logikusnak látszik. Mégis — ismer­lem — nincs veszíteni való idő! * Megbeszéléseink végén a Duce hozzájá­rult ahhoz, hogy bizonyos korlátok szem előtt tartásával beszámolhassak a nyilvánosság­nak tanácskozásaink lefolyásáról. Kijelen­tette, hogy­ az olasz kormány hi­vatalos jelen­tést­­ad ki tárgyalásainkról, azai azóta meg is történt. Miután ebben a szűkszavú kommüni­kében a Duce éppen csak annyit hozott nyil­vánosságra, hogy felkerestem és beszéltem vele, a tőle kapott felhatalmazás alapján most elmondom, hogy nagyjában miről is tárgyal­tunk. Elsősorban is Olaszország nem akarja Spanyolország vagy a spanyol gyarmatok te­rületi és gazdasági integritását megsérteni. Egyetlen törekvése Spanyolországban az, h­ogy megakadályozza azt, hogy az »ateista« bolsevizmus berendezkedjen Európában. Olaszországnak békére van szüksége. A rendelkezésre álló eszközöket a nemzeti fejlő­dés előmozdítására kell fordítania és ez a leg­őszintébb vágya. Az olasz gyarmati birodalom elismerésé­nek kérdését végre rendezni kell. Ezt azért említem meg külön, mert Mussolinival is, má­sokkal is folytatott megbeszéléseim során úgy láttam, hogy ez a kérdés fontos szerepet ját­szik az olaszok szemében. Kétségtelen, hogy azok a derék olasz em­berek, akik nem imperialisták és nem háborús­pártiak, hanem barátságos, békeszerető em­berek, nagyon örülnének, ha észszerű meg­egyezés alapján ezen a nehézségen túl len­nénk. Senki sem akarja bagatellizálni az abesz­szin háború tragédiáját, de ha majd a­ törté­nelem pártatlan ítéletet mond mindazok fö­lött a tények fölött, amelyek Olaszországnak a háborúba való beavatkozását, továbbá a szö­vetségeseknek a békekonferencián való visel­kedését kísérték, akkor alkalmasint ki fog derülni, hogy az abesszin háborúért való fele­lősség egyformán megoszlik minden felelős államférfi között, akik a háborúban és a há­ború után Európa sorsát intézték. Bárhogy álljon is ez a kérdés, Olaszor­szág békét akar és tisztában van azzal, hogy csak úgy haladhat előre, ha a békét sikerül biztosítani. Lehet, hogy ez különösen hang­zik, mégis így van. Bár az olasz propaganda sok keserűséget vetett, a Duce kijelentette előttem, hogy Angliát tartja a fehér civilizáció védelmező­jének és szívből kívánja, hogy az egyenlőség és a barátság alapján békében élhessen né­pünkkel. Nem állhattam meg, hogy erre meg ne jegyezzem: mindaddig, míg a civilizáció méltó a megőrzésre, addig a múlt nagy ha­gyatékát senki nem pusztíthatja el, csak mi magunk. Hozzátettem, hogy a tudósok és fel­találók nagyszerű sora lehetővé tette a távol­ság megsemmisítését és olyan bőséget terem­tettek e­zek a remek emberek az egész világ számára, ami több, mint elegendő. Mindezek ellenére mi ezeket a csodálatos eredményeket csak arra használjuk fel, hogy kótyagosan folyton csak azon törjük a fejünket, hogyan pusztíthatnánk el egymást,és önmagunkat a leggyorsabban. Megbeszéléseink során minden aktuális világproblémát sorra vettünk. Beszéltünk Magyarország, Ausztria, Jugoszlávia, Török­ország és Délkelet-Európa több más nemze­tének a kérdéseiről is. Az olasz kormány olyan gazdasági és ke­res­kedelmi egyezményeket kötött, amelyet a Duce véleménye szerint alkalmasak lesznek­ ,nemcsak a kereskedelem talpraállítására, ha­nem ennek révén el fogják terelni az embe­rek gondolkodását a háborúról is. .Véleménye szerint — és ebben mindenki megegyezik vele: Olaszországban — az embe­reket magasabb életstandardhoz kell segíteni, és­ már csak ezért is természetes, hogy szíve­sen együttműködne Angliával, Németország-g­gal és Franciaországgal. * Mialatt Rómában voltam, a londoni be-­ nem avatkozási bizottság tárgyalásai a leg­­­kritikusabb fázishoz érkeztek. Mondtam már, a­ Duce kijelentette, hogy Olaszország nem akarja megsérteni Spanyolország területi, vagy gazdasági integritását. Igyekeztem mi­nél világosabban kifejteni mind előtte, mind mindenki más előtt, akivel csak beszéltem, hogy a spanyol polgárháború milyen meg­döbbenést váltott ki Anglia minden társa­dalmi osztályából. Lehetetlen lenne egyetlen cikk keretében beszámolni mindarról, amiről a Dúcéval be­széltem, de talán elegendő lesz, ha ennyit mondok. ".'.'' Mussolini ,kereken cáfolja, hogy Olasz­ország kezdte volna a beavatkozást. Nem ta­gadja, hogy olasz önkéntesek ezrei és igen sok lőszer érkezett Olaszországból Franco se­gítségére, de a Duce hangsúlyozza, hogy a köztársasági kormányt a barátai úgy ember­anyag, mint hadiszer tekintetében még sok­kal jobban ellátták. Mussolini­­ szerint Olaszország részéről véget ért minden néven nevezendő beavatko­zás, jóllehet Olaszországban általában igaz­ságosnak tartanák ezt, mert a Franco-kor­mányt Olaszország elismerte és tény, hogy a nemzetiek uralkodnak Spanyolország na­gyobbik felén. Nem azért utaztam Rómába, hogy a spanyol kérdést Mussolinival megvitassam, mindazonáltal lehetetlen lett volna egysze­rűen elsiklani fölötte. Véleményem szerint ha csak valami váratlan esemény nem tör­ténik, Olaszország egyre jobban visszavonul a spanyol polgárháborútól. A Duce ismétel­ten kijelentette előttem, hogy a spanyol polgárháború emberi, számítás szerint nem­ sodorhatja Angliát és Olaszországot hábo­rúba. * Utolsó beszélgetésünk vége felé a val­lásra terelődött a szó. Igyekeztem megma-­ gyarázni Mussolini előtt felfogásomat, hogy­­a kereszténység megalapítója, realista volt és a régi Róma maga szolgálhat bizonyságul arra, h­ogy az igazság, amelyért Krisztus kiállt, győzedelmeskedett. »Mégis te győztél, Galileai­« — kiáltott fel a haldokló Julianus Apostata. Ezt bizo­nyítják azok a romok is, amelyek annak a népnek a bukott nagyságáról beszélnek, amely Péter apostolt, és korai tanítványait halálba küldte. Felhangzik azonban újból a »Quo Va­dis?« is. Quo Vadis Italia? Quo Vadis Britannia? Azzal váltam el Mussolinitól, hogy olyan

Next