Pesti Napló, 1937. november (88. évfolyam, 249–272. szám)

1937-11-03 / 249. szám

2 Szerda PESTI NAPLÓ 1937 november 3 forgalomba kerülő DIANA-PÚDER bevezetésére irányuló propaganda-akciót. Mától kezdve egészen november 30-ig összesen 1,44 pen­gőért minden szaküzletben 3 tubus kis, vagy 2 tu­bus nagy Diana-fogkrémet és egy 72 fillér értékű kis doboz Diana-púdert szolgáltat ki Önnek az a kereskedő, akinél egészség- és testápoló cikkeit vásárolni szokta.. Ez a rendkívül előnyös alkalom azt a célt szol­gálja, hogy önt megismertesse az új Diana-púder kiváló minőségével és megnyerje állandó fogyasz­tójának. A Diana-púder subtilis finomságú, behízelgő illatú, az arcbőrt hamvassá varázsoló, pompásan tapadó, tökéletes szépségápoló készítmény, mely a legjobb külföldi gyártmányokkal egyenrangú s amellett árban verhetetlen. Győződjék meg róla személyesen. már nagyon előrehaladt, Eden barátainak az a véleményük, hogy életbevágóan fontos nemcsak Anglia, hanem az egész világ szempontjából, hogy Anglia fegyveres erejét Európában összpontosítsa, mert csak így akadályozhatja meg minden eset­leges háború kitörését. Értelmetlenség lenne szankciókat kimondani Japánnal szemben, ha a megtorlásokat nem tá­masztaná alá hatalmas fegyveres erő. Az angol szakértők alapos tanulmány alá vették a gazda­sági szankciók lehetőségét. Megállapították, hogy­­­Japán kétségkívül igen sebez­hető etekintetben. Potpurri Irta: Pásztor Árpád A múlt század derekán és vége felé potpurri­nak nevezték a kor delnői az elszáradt virágcsok­rok leveleit, amelyeket egy vázában gyűjtöttek össze, hogy tovább őrizzék a halott virágok fanyar illatát. Amikor címet kerestem ennek a négy apró­ságnak, jutott eszembe a potpurri, bár virágról, az első kivételével, alig van bennük szó. 1. őszi Margitsziget. A virággal körülültetett nagy ellipszisen, a rózsakertészet előtt. Pávák sétál­gatnak egy kecses őzikével. Kevesen járnak eze­ken a csodafényes őszi napokon a szigeten, a köz­munka tanács szabadjára engedte hát a csupasszá vált kert páva- és őzikeállományát. A kezes mada­rak és az őzike boldogan élnek szabadságukkal és »emberektől nem háborgatottan« sétálgatnak és páváskodnak az utakon fel-alá. A nyár emlékéül még ottmaradt néhány gaz­nak számító kerti virág, amely felett elnézett a hivatal: a szigeti kertészet. Ott szerénykednek az ellipszis szélén és boldogan adják át magukat a langyos sugarú napnak. Nekik csak ennyi jutott! A pávacsoport és az őzike éppen mellettük sétálgat. A pávák gangos léptekkel, szikrázó, ezerszínű legyező­ farkukkal lépegetnek az úton és a virágok között, az őzike már haszonlesőbb, f­élelmet keres mindenütt. És csodálatos dolgot veszek észre! Lehajtott fővel, kinyújtott nyakkal, szaglászva járja körül a teret. Legel... Virágot legel. De nem minden virág kell neki. Kíváncsian követem. Köz­vetlenül mellette megyek s úgy lesem. Az őzike cseppet sem zavartatja magát. Néhány virágot kihagy, de amikor egy kis, a napsütésben boldog rózsabimbóhoz ér, kímélet nél­kül lelegeli. És csak a rózsabimbókat! Azokat szaglássza ki és egy pillanat alatt bekapja. Nem érdekes? Úgy látszik nem hiába hívja az ember a rózsát a »virágok királynőjének«. Az őz is tudja ezt! 2. A japánok — olvasom az újságban — ma légi támadást intéztek Nanking ellen és harminc repülőgépről bombázták a várost. Sok ház kigyul­ladt. Sok kínai életét vesztette. Barbár dolog! (Vagy éppen az ellenkezője? Civilizált?) ... És olvasva ezt a rettenetet, eszembe jut a Hybia-park. Tokióban, 1910-ben. A­ntenno­f-cskszki palotáját akartam meg­nézni. Késő délután volt, a nap már hanyatlóban, utam a Hybia-parkon vitt át. Gyönyörű kert a város szívében. Középen csendes vizű tó, körülötte japán cédrusok és ciprusok, és mélységes, meg­nyugtató csend. A tó körül vagy négyszáz ember ült, japán szokás szerint maga alá húzott lábakkal. Ült és hallgatott. Nem egy összetartozó csoportban, hanem rendetlen távolságban egymástól. Minden­féle rangú és rendű tokiói. Ült és hallgatott. Úgy hallgatott, oly áhítatos volt a csend, hogy a madarak repülését is meg lehetett hallani. — Mi ez? Kik ezek? — kérdeztem a vezetőmtől. Suho Csibától. — Hol? Kik? — nézett körül japán barátom, mert észre se vette, olyan természetesnek tartotta a néma gyülekezetet. A tópartra mutattam. Suho Csiba most értette meg kérdésemet és így felelt: — Fáradt emberek, akik idejöttek elmélkedni, a csendet hallgatni. Ez tokiói szokás. A Hybia­­park csendjét magukba szívni, órák hosszat itt üldögélni, nézni a tó mozdulatlan vizét, önma­gukba mélyedni, a nyugalmat és csendet imádni. Elámultam és áhitatos tisztelet fogott el. Ó, boldog Nihon! ...És ma az újságban olvasom: harminc japán repülőgép vad csatában sok ártatlan, véd­telen és fegyvertelen kínai életét oltotta ki. Tehe­tetlen emberek életét. Hybia-park, hogyan lehetséges ez? 3. És Kína? Az ázsiai kultúra bölcsője, oly sok nagy költő, filozófus, festő szülőföldje. Boldog népkolosszus, amíg az európai civilizáció nem fertőzte meg, amíg nem utánozta a »fehér­ világ szokásait, módszereit, amíg mohó és kapzsi tanítványa, Japán, nem támadta meg és véres háborúkban nem tépett le róla kikötőket, hatalmas terü­leteket. Mert nem a mostani háborúja az első Japánnal! De Európa és Amerika nem tűrte, hogy Japán befészkelje magát Kínában és ő vette át az ural­mat a japán foglalta Kínában. És a kínai nép tovább is álmaiba merülve ke­rült kézről kézre, nem törődve azzal,­­h­ogy ki ural­kodik felette és elfelejtett felfegyverkezni, népet irtó háborúkra berendezkedni. Japán ezalatt ké­szült a nagy leszámolásra és most a kínai háború­val áll bosszút Európán, amely eddig mindig ki­semmizte őt és megfosztotta zsákmányától. És Kína? Nem tud ellenállni a japán gőzhengernek, amely egyszerűen végigszáguld rajta és úgy sem­misíti meg, ahogy akarja. ... A mukdeni nagy-nagy falon túl, az északi kapun áthaladva, apró kínai házak húzódnak meg. Dombnak felfelé vezet erre az út. Minden ház előtt kis sírhalmok, sírbuckák emelkednek, mert a kínai oda temetkezik, ahol élt és minden ház, minden kertecske, minden szántóföld egyúttal temető is. Az egyik házikó előtt kis fiúcskák játszottak, kergetőztek. Megálltam, hogy nézzem hogyan és mit játszanak a kínai gyermekek. Egyszerre csak a házból kisiet egy asszony, kezében kendő, a kendővel ügyes dobással leta­karja egy fiúcska fejét, a szomszéd házakból ugyancsak kibicegnek kínai módon nyomorított lábú asszonyok, az ő kezükben is kendő, leborít­ják a gyerekek fejét, nehogy én, fehér ördög, a szememmel megverjem őket. ... Kínának 450 millió lakosa van, a tengerpart nagy városaiban ismerik a repülőgépet, a légi védelmi ágyúkat, a gázmaszkot, az európai népek áldott hadi felszereléseit, de benne az óriási kon­tinensen, még ma is kendővel borítják le a gyere­kek fejét, hogy elhárítsák róluk a veszedelmet. A 70 milliós Japán úgy győz, ahogy akarja. És Európa most hallgat. Az elfoglalt Kína most Japáné marad. 4. Az Akadémia nagyterme. A Nemzeti Színház centenáriuma ünneplésének megnyitó ülése. Beszédek, beszédek, beszédek ... Odahaza hallgatom a rádión. Most felcsendül egy hang. Márkus Emília hangja. És ezen a hangon át életre kel­ a régi Nemzeti Színház, az »igazi«! A Kerepesi út ele­jén. Látom újra az égszínkékdranáriás páholyo­kat, a színpadon Jászai Marit, Helvey Laurát, Ijánczi Iikát, Csillag Terézt, — milyen művész­nők voltak! Nagy Imrét, Vizvárit, Bercsényit, Gyenest, Császárt, Dezső Jóskát, Náday Ferencet, — milyen művészek voltak! — és akinek a hang­ját most hallom: Márkus Emiliát, a »szőke cso­dá«-t, ahol itt az egész ország hívta. Milyen nap­fényes, hajlékony, arany veretű ez a hang, milyen nemes pátosszal, érzéki varázzsal teli még m­a is. És látom a legszebb Júliát, a leg­ártatlanabb DeSdemonát, a legjobb szívű Cordeliát, a tüdő­beteg Kaméliás hölgy­et, a megejtett Gretchent. Aranyhaja, mint korona, övezi minden énemet kifejező arcát, kék szeme, mint csillag világít, h­iszen­ ezzel a hanggal vált csak teljessé, a Nemzeti Színház ünnepe, mert ez »volt« a Nemzeti Színház! A legtöbb nyersanyagban bevitelre szorul és ha a szankciók következtében elmaradna a benzin­utánpótlás, Japánnak épúgy abba kellene hagy­nia Kínában a háborút, mint ahogy tudjuk, hogy Olaszország is kénytelen lett volna ebben az eset­ben az abesszin hadjáratot abbahagyni. Más dolog azonban a szankciók kimondása és megint más a megtorlások alkalmazása. Minél erősebben sújtanák a megtorlások Japánt, annál erősebben ütne vissza. Még ha visszariadna is attól a Mikádó birodalma, hogy a brit birodalom­mal, vagy az Egyesült Államokkal forduljon szembe, akkor is ott lenne a gyengébb hatalmak biztonságának a problémája. A japánok például megkísérelhetnék a hol­land-keletindiai szigetek elfoglalását, hogy ben­zin- és gumiszükségletüket onnan fedezzék, hi­szen japán rendelkezik a világ harmadik legna­gyobb flottája felett. Váljon Amerika és Anglia, a világ két legnagyobb flottájának ura hajlandó lenne háborúba bocsátkozni Japánnal Hollandia, vagy esetleg más kisebb hatalmak védelmére? London így látja a gazdasági szankciók kér­dését, haa nem szentimentális, hanem gyakorlati szempontból vizsgáljuk a problémát. Röviden összefoglalva: hajlandó-e Anglia és Amerika há­borúba bocsátkozni Kína területi integritása ér­dekében? Európában maradni... Anglia válasza erre a kérdésre a fent vázolt okoknál fogva tagadó. Longyon úgy érzi, hogy angol-amerikai és japán háború kitörésétől elte­kintve semmi sem szolgálhatna nagyobb ösztön­zést európai háború kirobbanására, mintha Anglia szárazföldi vagy tengeri hadereje egy részét a tá­volkeleti vizekre küldené. Anglia természetesen készségesen támogatná az Egyesült Államokat minden japán-ellenes kényszerrendszabály tekintetében, ha Washington hajlandó lenne a teher nagyobbik felét a vállaira venni. Ez azonban fölöttébb valószínűtlennek látszik, mert az amerikai közvélemény éppúgy nem mutat hajlandóságot arra, hogy hadba vo­nuljon Kína védelmében, mint ahogy Anglia népe sem hajlandó háborút kezdeni Kína érdekében. A brüsszeli kilenchatalmi konferencia éppen ezért a Távolkeleten egymással szembenálló felek közötti békeközvetítés lehetőségeinek megvitatá­sára fog szorítkozni. Nem sok reményt táplálha­tunk azonban még arra sem, hogy akár ezt a sze­rény célt is sikerül majd elérni. Félő, hogy a ARMASKONYV­IRDETÉS ATÁSOS Népszövetség egy kicsit elhamarkodottan cseleke­dett, amikor már ilyen korai időpontban össze­hívta a kilenchatalmi értekezletet. A közvetítés kétségtelen, hogy Japán előbb-utóbb szívesen fogadna egy ilyen közvetítést. Legutóbbi sikereik ellenére is távol állanak a Csangkajsek-kormány megbuktatásától és még távolabb attól, hogy uralmukat Kínára kényszerítsék, pedig ez a japán militaristák végső célja. Japán nincs felkészülve hosszú háborúra. Az angol kormány éppen ezért meg van győződve arról, hogy előbb-utóbb örömmel fogadná Tokiót ha az európai hatalmak közvetítése megmentené Japánt a kínai kalandtól, épúgy, mint ahogy annak idején Theodore Roosevelt békeközvetítése lehetővé tette Tokió számára, hogy az oroszok le­győzése után nyugodtan zsebrevágják a zsák­mányt, éppen akkor, amikor a háború pénzügyi terhei kezdték éreztetni hatásukat. Ma még nem érkeztünk el ide és egyelőre még az is kérdéses, hogy ha Japán hajlana is a közvetítésekre, hajlandó lenne-e Tokió éppen a Népszövetség kezdeményezésit elfogadni, amikor a mandzsúriai hadjárat óta Japán bojkottálja Genfet. Kérdéses még az is, várjon Kína hajlandó-e a tárgyalásokra? London értesülései szerint a japán támadás hihetetlenül összekovácsolta a mennyei birodalmat. Még a kommunista érzelmű tartományok is feláldozták politikai elveiket, hogy a nankingi kormánnyal közösen fordulhas­sanak szembe a japán támadással Mindezek alapján nem meglepő, ha a brüsszeli kilenchatalmi értekezlet tanácskozásai elé Angliá­ban nem tekintenek túlzottan rózsás reményekkel. Sir Arthur Willer (Copyright by Pesti Napló & NANA.) N­­­orai

Next