Pesti Napló, 1937. november (88. évfolyam, 249–272. szám)
1937-11-03 / 249. szám
2 Szerda PESTI NAPLÓ 1937 november 3 forgalomba kerülő DIANA-PÚDER bevezetésére irányuló propaganda-akciót. Mától kezdve egészen november 30-ig összesen 1,44 pengőért minden szaküzletben 3 tubus kis, vagy 2 tubus nagy Diana-fogkrémet és egy 72 fillér értékű kis doboz Diana-púdert szolgáltat ki Önnek az a kereskedő, akinél egészség- és testápoló cikkeit vásárolni szokta.. Ez a rendkívül előnyös alkalom azt a célt szolgálja, hogy önt megismertesse az új Diana-púder kiváló minőségével és megnyerje állandó fogyasztójának. A Diana-púder subtilis finomságú, behízelgő illatú, az arcbőrt hamvassá varázsoló, pompásan tapadó, tökéletes szépségápoló készítmény, mely a legjobb külföldi gyártmányokkal egyenrangú s amellett árban verhetetlen. Győződjék meg róla személyesen. már nagyon előrehaladt, Eden barátainak az a véleményük, hogy életbevágóan fontos nemcsak Anglia, hanem az egész világ szempontjából, hogy Anglia fegyveres erejét Európában összpontosítsa, mert csak így akadályozhatja meg minden esetleges háború kitörését. Értelmetlenség lenne szankciókat kimondani Japánnal szemben, ha a megtorlásokat nem támasztaná alá hatalmas fegyveres erő. Az angol szakértők alapos tanulmány alá vették a gazdasági szankciók lehetőségét. Megállapították, hogyJapán kétségkívül igen sebezhető etekintetben. Potpurri Irta: Pásztor Árpád A múlt század derekán és vége felé potpurrinak nevezték a kor delnői az elszáradt virágcsokrok leveleit, amelyeket egy vázában gyűjtöttek össze, hogy tovább őrizzék a halott virágok fanyar illatát. Amikor címet kerestem ennek a négy apróságnak, jutott eszembe a potpurri, bár virágról, az első kivételével, alig van bennük szó. 1. őszi Margitsziget. A virággal körülültetett nagy ellipszisen, a rózsakertészet előtt. Pávák sétálgatnak egy kecses őzikével. Kevesen járnak ezeken a csodafényes őszi napokon a szigeten, a közmunka tanács szabadjára engedte hát a csupasszá vált kert páva- és őzikeállományát. A kezes madarak és az őzike boldogan élnek szabadságukkal és »emberektől nem háborgatottan« sétálgatnak és páváskodnak az utakon fel-alá. A nyár emlékéül még ottmaradt néhány gaznak számító kerti virág, amely felett elnézett a hivatal: a szigeti kertészet. Ott szerénykednek az ellipszis szélén és boldogan adják át magukat a langyos sugarú napnak. Nekik csak ennyi jutott! A pávacsoport és az őzike éppen mellettük sétálgat. A pávák gangos léptekkel, szikrázó, ezerszínű legyező farkukkal lépegetnek az úton és a virágok között, az őzike már haszonlesőbb, félelmet keres mindenütt. És csodálatos dolgot veszek észre! Lehajtott fővel, kinyújtott nyakkal, szaglászva járja körül a teret. Legel... Virágot legel. De nem minden virág kell neki. Kíváncsian követem. Közvetlenül mellette megyek s úgy lesem. Az őzike cseppet sem zavartatja magát. Néhány virágot kihagy, de amikor egy kis, a napsütésben boldog rózsabimbóhoz ér, kímélet nélkül lelegeli. És csak a rózsabimbókat! Azokat szaglássza ki és egy pillanat alatt bekapja. Nem érdekes? Úgy látszik nem hiába hívja az ember a rózsát a »virágok királynőjének«. Az őz is tudja ezt! 2. A japánok — olvasom az újságban — ma légi támadást intéztek Nanking ellen és harminc repülőgépről bombázták a várost. Sok ház kigyulladt. Sok kínai életét vesztette. Barbár dolog! (Vagy éppen az ellenkezője? Civilizált?) ... És olvasva ezt a rettenetet, eszembe jut a Hybia-park. Tokióban, 1910-ben. Antennof-cskszki palotáját akartam megnézni. Késő délután volt, a nap már hanyatlóban, utam a Hybia-parkon vitt át. Gyönyörű kert a város szívében. Középen csendes vizű tó, körülötte japán cédrusok és ciprusok, és mélységes, megnyugtató csend. A tó körül vagy négyszáz ember ült, japán szokás szerint maga alá húzott lábakkal. Ült és hallgatott. Nem egy összetartozó csoportban, hanem rendetlen távolságban egymástól. Mindenféle rangú és rendű tokiói. Ült és hallgatott. Úgy hallgatott, oly áhítatos volt a csend, hogy a madarak repülését is meg lehetett hallani. — Mi ez? Kik ezek? — kérdeztem a vezetőmtől. Suho Csibától. — Hol? Kik? — nézett körül japán barátom, mert észre se vette, olyan természetesnek tartotta a néma gyülekezetet. A tópartra mutattam. Suho Csiba most értette meg kérdésemet és így felelt: — Fáradt emberek, akik idejöttek elmélkedni, a csendet hallgatni. Ez tokiói szokás. A Hybiapark csendjét magukba szívni, órák hosszat itt üldögélni, nézni a tó mozdulatlan vizét, önmagukba mélyedni, a nyugalmat és csendet imádni. Elámultam és áhitatos tisztelet fogott el. Ó, boldog Nihon! ...És ma az újságban olvasom: harminc japán repülőgép vad csatában sok ártatlan, védtelen és fegyvertelen kínai életét oltotta ki. Tehetetlen emberek életét. Hybia-park, hogyan lehetséges ez? 3. És Kína? Az ázsiai kultúra bölcsője, oly sok nagy költő, filozófus, festő szülőföldje. Boldog népkolosszus, amíg az európai civilizáció nem fertőzte meg, amíg nem utánozta a »fehér világ szokásait, módszereit, amíg mohó és kapzsi tanítványa, Japán, nem támadta meg és véres háborúkban nem tépett le róla kikötőket, hatalmas területeket. Mert nem a mostani háborúja az első Japánnal! De Európa és Amerika nem tűrte, hogy Japán befészkelje magát Kínában és ő vette át az uralmat a japán foglalta Kínában. És a kínai nép tovább is álmaiba merülve került kézről kézre, nem törődve azzal,hogy ki uralkodik felette és elfelejtett felfegyverkezni, népet irtó háborúkra berendezkedni. Japán ezalatt készült a nagy leszámolásra és most a kínai háborúval áll bosszút Európán, amely eddig mindig kisemmizte őt és megfosztotta zsákmányától. És Kína? Nem tud ellenállni a japán gőzhengernek, amely egyszerűen végigszáguld rajta és úgy semmisíti meg, ahogy akarja. ... A mukdeni nagy-nagy falon túl, az északi kapun áthaladva, apró kínai házak húzódnak meg. Dombnak felfelé vezet erre az út. Minden ház előtt kis sírhalmok, sírbuckák emelkednek, mert a kínai oda temetkezik, ahol élt és minden ház, minden kertecske, minden szántóföld egyúttal temető is. Az egyik házikó előtt kis fiúcskák játszottak, kergetőztek. Megálltam, hogy nézzem hogyan és mit játszanak a kínai gyermekek. Egyszerre csak a házból kisiet egy asszony, kezében kendő, a kendővel ügyes dobással letakarja egy fiúcska fejét, a szomszéd házakból ugyancsak kibicegnek kínai módon nyomorított lábú asszonyok, az ő kezükben is kendő, leborítják a gyerekek fejét, nehogy én, fehér ördög, a szememmel megverjem őket. ... Kínának 450 millió lakosa van, a tengerpart nagy városaiban ismerik a repülőgépet, a légi védelmi ágyúkat, a gázmaszkot, az európai népek áldott hadi felszereléseit, de benne az óriási kontinensen, még ma is kendővel borítják le a gyerekek fejét, hogy elhárítsák róluk a veszedelmet. A 70 milliós Japán úgy győz, ahogy akarja. És Európa most hallgat. Az elfoglalt Kína most Japáné marad. 4. Az Akadémia nagyterme. A Nemzeti Színház centenáriuma ünneplésének megnyitó ülése. Beszédek, beszédek, beszédek ... Odahaza hallgatom a rádión. Most felcsendül egy hang. Márkus Emília hangja. És ezen a hangon át életre kel a régi Nemzeti Színház, az »igazi«! A Kerepesi út elején. Látom újra az égszínkékdranáriás páholyokat, a színpadon Jászai Marit, Helvey Laurát, Ijánczi Iikát, Csillag Terézt, — milyen művésznők voltak! Nagy Imrét, Vizvárit, Bercsényit, Gyenest, Császárt, Dezső Jóskát, Náday Ferencet, — milyen művészek voltak! — és akinek a hangját most hallom: Márkus Emiliát, a »szőke csodá«-t, ahol itt az egész ország hívta. Milyen napfényes, hajlékony, arany veretű ez a hang, milyen nemes pátosszal, érzéki varázzsal teli még ma is. És látom a legszebb Júliát, a legártatlanabb DeSdemonát, a legjobb szívű Cordeliát, a tüdőbeteg Kaméliás hölgyet, a megejtett Gretchent. Aranyhaja, mint korona, övezi minden énemet kifejező arcát, kék szeme, mint csillag világít, hiszen ezzel a hanggal vált csak teljessé, a Nemzeti Színház ünnepe, mert ez »volt« a Nemzeti Színház! A legtöbb nyersanyagban bevitelre szorul és ha a szankciók következtében elmaradna a benzinutánpótlás, Japánnak épúgy abba kellene hagynia Kínában a háborút, mint ahogy tudjuk, hogy Olaszország is kénytelen lett volna ebben az esetben az abesszin hadjáratot abbahagyni. Más dolog azonban a szankciók kimondása és megint más a megtorlások alkalmazása. Minél erősebben sújtanák a megtorlások Japánt, annál erősebben ütne vissza. Még ha visszariadna is attól a Mikádó birodalma, hogy a brit birodalommal, vagy az Egyesült Államokkal forduljon szembe, akkor is ott lenne a gyengébb hatalmak biztonságának a problémája. A japánok például megkísérelhetnék a holland-keletindiai szigetek elfoglalását, hogy benzin- és gumiszükségletüket onnan fedezzék, hiszen japán rendelkezik a világ harmadik legnagyobb flottája felett. Váljon Amerika és Anglia, a világ két legnagyobb flottájának ura hajlandó lenne háborúba bocsátkozni Japánnal Hollandia, vagy esetleg más kisebb hatalmak védelmére? London így látja a gazdasági szankciók kérdését, haa nem szentimentális, hanem gyakorlati szempontból vizsgáljuk a problémát. Röviden összefoglalva: hajlandó-e Anglia és Amerika háborúba bocsátkozni Kína területi integritása érdekében? Európában maradni... Anglia válasza erre a kérdésre a fent vázolt okoknál fogva tagadó. Longyon úgy érzi, hogy angol-amerikai és japán háború kitörésétől eltekintve semmi sem szolgálhatna nagyobb ösztönzést európai háború kirobbanására, mintha Anglia szárazföldi vagy tengeri hadereje egy részét a távolkeleti vizekre küldené. Anglia természetesen készségesen támogatná az Egyesült Államokat minden japán-ellenes kényszerrendszabály tekintetében, ha Washington hajlandó lenne a teher nagyobbik felét a vállaira venni. Ez azonban fölöttébb valószínűtlennek látszik, mert az amerikai közvélemény éppúgy nem mutat hajlandóságot arra, hogy hadba vonuljon Kína védelmében, mint ahogy Anglia népe sem hajlandó háborút kezdeni Kína érdekében. A brüsszeli kilenchatalmi konferencia éppen ezért a Távolkeleten egymással szembenálló felek közötti békeközvetítés lehetőségeinek megvitatására fog szorítkozni. Nem sok reményt táplálhatunk azonban még arra sem, hogy akár ezt a szerény célt is sikerül majd elérni. Félő, hogy a ARMASKONYVIRDETÉS ATÁSOS Népszövetség egy kicsit elhamarkodottan cselekedett, amikor már ilyen korai időpontban összehívta a kilenchatalmi értekezletet. A közvetítés kétségtelen, hogy Japán előbb-utóbb szívesen fogadna egy ilyen közvetítést. Legutóbbi sikereik ellenére is távol állanak a Csangkajsek-kormány megbuktatásától és még távolabb attól, hogy uralmukat Kínára kényszerítsék, pedig ez a japán militaristák végső célja. Japán nincs felkészülve hosszú háborúra. Az angol kormány éppen ezért meg van győződve arról, hogy előbb-utóbb örömmel fogadná Tokiót ha az európai hatalmak közvetítése megmentené Japánt a kínai kalandtól, épúgy, mint ahogy annak idején Theodore Roosevelt békeközvetítése lehetővé tette Tokió számára, hogy az oroszok legyőzése után nyugodtan zsebrevágják a zsákmányt, éppen akkor, amikor a háború pénzügyi terhei kezdték éreztetni hatásukat. Ma még nem érkeztünk el ide és egyelőre még az is kérdéses, hogy ha Japán hajlana is a közvetítésekre, hajlandó lenne-e Tokió éppen a Népszövetség kezdeményezésit elfogadni, amikor a mandzsúriai hadjárat óta Japán bojkottálja Genfet. Kérdéses még az is, várjon Kína hajlandó-e a tárgyalásokra? London értesülései szerint a japán támadás hihetetlenül összekovácsolta a mennyei birodalmat. Még a kommunista érzelmű tartományok is feláldozták politikai elveiket, hogy a nankingi kormánnyal közösen fordulhassanak szembe a japán támadással Mindezek alapján nem meglepő, ha a brüsszeli kilenchatalmi értekezlet tanácskozásai elé Angliában nem tekintenek túlzottan rózsás reményekkel. Sir Arthur Willer (Copyright by Pesti Napló & NANA.) Norai