Pesti Napló, 1938. január (89. évfolyam, 1–24. szám)
1938-01-16 / 12. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1938 január 16 29 DÉLIBÁBOK HŐSEI ÍRTA: KÁRPÁTI AURÉL Ennek a címnek édeskevés köze van Arany László versesregényéhez. Hacsak annyi nem, hogy az a három századeleji magyar elbeszélő, akikről itt a továbbiakban szó lesz, ugyanúgy álmaiért vesztegette el életét, mint Hübele Balázs. Dehát nem délibábot kerget-e minden írói Nem délibábok hőse-e minden tollforgató, aki a papiros síkján indul el csodálatos és veszedelmes kalandokra, saját képzeletében hajszolva a valóság megfoghatatlan változásait? Nem válik-e egyszer mindnyájunk kezében Don Quijote lándzsájává az írótoll és nem leszünk-e ilyenkor valamennyien önnön-lelkünk elszabadult démonaival harcoló, eszelős lovagok? Ó, bizonyára! Aki nem kívülről szemléli a világot, hanem önmagában tükrözi, mind vizionárius. Káprázatok és jelenések kergetője. Azokra azonban, akiknek emberi és írói »árnyát« most idézem, a szokottnál is jobban, egész különösképpen illik ez a romantikus megjelölés: délibábok hősei. Valóban azok voltak ők mind a hárman. Mámoros és csodálátó virrasztók, a nappal józan realizmusát éjszakai álomképekkel felcserélő, majdnem valószínűtlen emberek. Viszont nagyon is valóságos írók. Egyszóval: álomlovagok. Élhetetlen polgárok, legfőkép pedig menekülők — a körülöttük zajló életből. Egyikük — Cholnoky Viktor — a keleti mesék szivárványos messzeségébe menekült, exakt tudományok eredményeivel terhelt képzeletének repülőgépén. Másikuk — Krúdy Gyula — a magyar múlt visszajáró emlékeinek bűvöletében keresett kárpótlást a szegényes jelenért. A harmadik — Szini Gyula — gőzölgő feketéjének kávéházi ködfátyolképein keresztül hol a biedermeierbe, hol Párizsba álmodta át magát, finomabb írók és műveltebb olvasók közé. Koruk, 1910 táján, a »béke aranykora« volt Nyugtalanabb lelkek számára túlságosanis nyugodt kor, amelyben az élet regénye még nem ért nyomába a regény életének. Kis drámákra, apró vígjátékokra vágytak benne az emberek. Arra a sűrített, izgalmas kalandra, amelyet a novella jelent. Szikolnoky, Krúdy, Szini elhivatott beteljesítői lettek ennek a vágynak, amely bennük is elevenen élt, a mesterségen túl mélyebben, igazabban, benső adottságuk szerint Újságoknak dolgoztak. De — minden hajszoltságuk ellenére — egy cseppet a halhatatlanságnak is. És én tudom, hogy ezt ők is tudták. Ismertem mind a hármukat Kezem még emlékszik kiszorításukra, ha el is mentek innen. Egyik a keleti napisten aranyküllős szekerén, másik a »vörös postakocsin«, harmadik a »sárga határon«, kissé kijjebb a városból, a temető kőfalán túl, a föld alá. Könyveiket lapozgatva, már csak az emlékezés hozhatja vissza elködlött alakjukat... Huszonöt esztendeje múlt a nyáron, hogy Cholnoky Viktor sírja mellé odaszúrták a Kerepesi temető homokjába az egyszerű fakeresztet. A század újító magyar irodalom egyik legegyénibb hangú költője szállott vele sírba. Mert elsősorban költő volt ez a különcségig eredeti tehetség. Lírikus, akit a külső világ csak azon a ponton érdekelt, ahol vonatkozásba került énjével. S ő maga az író egyetlen feladatául ennek a viszonylatnak kitapintását vallotta. »Írónak, művésznek gondolod azt, — kérdezte egyszer valahol, — aki nem a saját lelke borzongásából, sötét mélységeiből hoz fel új alakokat, hanem a világ sablonjait írja valamelyes stíluskészséggel? Ördög kell mibelénk! Hát van igazi író és igazi művész, aki nem a saját lelke kísérteteit rögzíti meg?« Ezért érezzük még most is minden sorában a hangja színét, ezért válik első novellája után szinte személyes ismerősünkké. Amanchich Trivulsióban épúgy ráismerünk mint a régi kereszteslovag unokájában, akinek fátyolos lett a szeme egy régen megsebzett alerion-madár három csepp vérétől. S langyos tavaszi estéken, járván a Ferencváros uccáit, még most is várom, mikor bukkan fel valamelyik uccasarkon százrétű fekete köpenyének himbálódzó foltja, amelynek redőiben misztikus mesék rejtőztek. Télen-nyáron ott lebegett ez a sötét köpenyeg Cholnoky Viktor szikár alakján. Zseb nem volt rajta, pénzt nem gyűjthetett bele és mégis arannyal volt bélelve, a fantázia aranyával. Néha leakasztotta magáról s odakölcsönözte hőseinek. A ferencvárosi dárdáspolgárok apró házai között, a »Sensk szigetén«, vagy a »Veszett ember« gregpárás döntésének félhomályán, hiába keresném már ezt a kincses köpenyeget. Gazdája válláról régresegítette valaki. A Nagy Talán, (ahogy Kabela is szerette hívni a halált), aki minden novellát a legkerekebben fejez be már az első Amenhotep óta-Keményen boltozott homlokát egy tudós is megirigyelhette volna. Finom, ideges profilján a szatirikus bölcs maró gúnyja vont barázdát ajkai köré s kék szemének révedező tükrében egy örök nagy gyermek álmodott A közelgő este ezüstös holdfénye már fennakadt hajában, a halántéka körül és mert egyre gyakrabban lett szüksége Tartini végzetes biozónájára, reszkető ujjai már csak a ceruzát bírták el. Utolsó novellájának kéziratát itt őrzöm az íróasztalomon. Egész kötetre való papírcsomó, teleszántva a puha Koh-i-Noor kusza nyomaival. Alig egy-két törlés, vagy egy-két szótoldás a ritka sorok között Görbe, öreg betűk, ideges, elrántott, türelmetlen jegyei mindig lázas alkotókedvének. Cholnoky zsenialitása és tragikuma egyformán kiolvasható belőlük. Lírikus volt, mondtam az imént. Lírizmusának szinte mámoros megnyilatkozását azonban hatalmas ellenfél fojtotta vissza és tette még lázasabbá, feszültebbé. Az a káprázatos, sokrétű tudáshalmaz, amelyet hajnalba nyúló éjszakákon, exotikus, keleti írók és modern tudósok könyvei fölé hajolva, valami ősi kultúrhűséggel szívott magába. Irodalom, művészet, történelem, régészet, geológia, csillagászat, filozófia, nyelvészet, kémia, fizika, a technika csodái, — különösen a repülőgép problémája, — orvostudomány és geográfia sorra vonultak el a vastag nagyítóüveg alatt, amelyet rövidlátó szeme elé tartott Enciklopédiák voltak a kedvenc olvasmányai. És az emberiség legragyogóbb enciklopédiájának költője: •Shakespeare, a lándzsarázó. Erudíció és intuíció szerves egyesülése a legjellemzőbb vonása írásainak. Csodálatosan tiszta öntudattal ő maga is beszélt olykor erről egy-egy csendes kávéslázi sarokban: Az írónak hinnie kell abban, amit tud. Ezért nincsenek végleg eldöntött csatái. Jeieki örökké verekednie kell, mert kettős a lelke. Képzeletébe minduntalan belevigyorog a tudás, a »holtbizonyosság« józan, gonosz törpéje, amely ott leselkedik az ódánoz faragott toll hegyén és még a borospohár széléről sem sikerül mindig elkergetni... Igy beszólt Cholnoky. S ennek nyomán értjük csak meg, miért billen át majd minden írásában a valóság hirtelen a Lehetetlenségbe, miért váltódik tragikus emberi értékre az a könny, amelyet csúfolódó nevetéssel kergetett a szemünkbe. És így értjük már a lírikust is, aki egy percre szétcsapja szárnyait, ujjongva löki el magától a földet s hogy egyszerre eszébe villan a nehézkedés törvénye: zuhanás közben diabolikus nyugalommal kezdi összegezni kronométerjén a lefelé hulló test sebességének arányszámait. Nevetések és könnyek között itt nincsenek többé ellentétek. Moliére néha úgy beszél, mint Assisi Szent Ferenc és Don Quijoté-nak édestestvére lesz Hamlet. Most már ez a természetes, a magától értetődő, nem a szembeállítás, mert minden sugarat egyformán hétszínűre bont a prizma és végeredményében egyformán érthető, vagy érthetetlen minden, Laad Bulcsu filozofálása csakúgy, mint Sancho Pansa elborulása az üres kocsonyászál felett. Azért nem is lehet Cholnoki írásait elskatulyázni. Amikor már-már kimondanánk: novella, fordul egyet a hang, a történet, az író és egyszerre úgy látjuk, hogy aki előbb még az alerion-madár tarka tolláról beszélt balzaci hűséggel és darwini pontossággal, most meghegyezi ezt a tollat és a szívébe mártja. Mert erről a furcsa szerszámról lepereg a tinta. Csak vérrel fog. A hangszernek, amelyen játszott — a magyar nyelvnek — virtuóza volt. Minden hajlékonyságát, szövevényét rugalmas erejét érezte és szerette. Keresetlenül állott készen tolla hegyén az egyetlen, szükséges kifejező szó, amelynek lokális értéke mindig frissen, újszerűen hatott sokszor bonyodalmas, szinte furfangos mondataiban. De nemcsak nyelvének őserején érzett magyarsága. Gondolkodásmódja, képzelete, — amely olykor a fantasztikumba csapott át, v észjárása, humora, egész lelki beállítottsága tipikusan magyar volt A dzsentriuma századokon át fáradt és elfáradt fajta, végső fellobbanásával minden ragyogó értékét kiadta benne, mint Jókaiban, vagy Justh Zsigmondban.Teste korán megrokkant, szelleme "azonban töretlen maradt. Talán ezért is szerette anynyira hőseiben a betegeket Összes írásaiban egyetlenegy egészséges emberről van szó. Ennek a völgyben felejtettfilozófiáját megeszi egy medve és megdöglik tőle. Az Ophelia-szanatórium megálmodója a ragadós egészségtől akarja megóvni a jövő század embereit, akik fejcsóváló komolysággal fogják majd megállapítani az utolsó beteg diagnózisát: »Tabes dorsalis. Menthetetlen. Már verseket ír...« Mert a betegség, az irodalom, a költészet, a művészet. Mintha csak önmagát akarta volna igazolni, akár Poe Edgár, aki vizespohárral itta a pálinkát. És ki tudja? Kemény Zsigmond feketekávéval fűtötte írásait mint Balzac és Munkácsy is azzal a pohárral koccintott, amely Musset-t megölte. Talán a pozitivistáknál igazabb igazságra jutnak azok, akik lehúnyt szemmel nyúlnak az élet zűrzavarába, akik nem okoskodnak, hanem álmodnak az Agorán, ahonnan úgyis elég kíméletlenül szólítja el őket a durva kiáltás: »Daimonion, gyerünk fát aprítani!...« Krúdy Gyula az új romantika kék virágát hordta gomblyukában és szívében. Nagy, álmodó barna szeme a múltba révedt és daliás alakja — amelyet másfél század előtt nemesi testőr-atilla tett volna még délcegebbé — egyforma, örökölt úri könnyedséggel hajlott meg, ha gúnyos bók szikrázott az ajkán, vagy dömöckölt penge a kezében. Így járt Krúdy Gyula három évtizeden át a »magyar irodalom berkeiben«, amelyeken egy-két pesti utca, kávéházi sarok, sörcsarnok, klubszoba és szerkesztőség értetődik. Ötvenötéves volt, amikor meghalt és vagy, nyolcvan kötet, egész kis könyvtár maradt utána, dokumentálva Jókais bőséggel pazarló munkakedvét Nem véletlen, hogy Jókait emlegetem vele kapcsolatban. Krúdy Gyula törvényes örököse, talán egyetlen igazi folytatója volt Jókai múltat idéző varázserejének és kifogyhatatlan mesélő kedvének, anélkül, hogy valójában fabulátor, mesekitaláló lett volna. Az ő életrekelt álomemberei maguk szőtték maguk köré a mesehírnyulat csillámló fonalait. Krúdy nem is írt igazi regényt: beérte a novellával és a rajzza. De novellái — mintha egyetlen nagy munka fejezetei lennének — folytatják és kiegészítik egymást Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni. Ő azonban egy melanchólikus gesztussal mindig elhárította magától ezt a feladatot, holott nyilván épúgy sóvárgott utána, mint szegény Cholnoky Viktor. Ám nálunk elsősorban sokat kell termelnie az írónak. Sokat és könnyen, a mindennap gondjával iramot tartva. Krúdy ahhoz a ritka erős fajtához tartozott, amely győzte ezt az iramot. Kedvvel épúgy, mint tehetséggel. Költészete a zenéhez állt legközelebb, ehhez a legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy szeptimen-akkord megnyugvásra váró zengésével pillanat alatt fel tud idézni bennünk egy kedves arcot egy régi szerelmet, egy várost, egy kort, egy egész elmúlt életet, minden emlékével egyetemben. Mondatait szinte kótázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő, vagy halkan elhaló skáláját , míg írásait olvassuk: az örök idő félelmes szomorúsága úgy nyűgöz le bennünket is, mint magát az írót, aki a múltat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel, járván a holdvilágos párákat lehelő dombokon. Ez már nem álom a múltról, de maga az újra életrekeltett idő, a költő új életet teremtő képzeletéből testet öltött valóság. Elmúlt korok hangulatát, régi tájak varázsát, halott gavallérok hőstetteit, elsuhant őszök melanchólikus színeit, porladó dámák pajkos szerelmeit senki sem idézte nála meggyőzőbben, hárfazengésű mondatok édes muzsikáján keresztül. Mióta Pestre érkezett a »vörös postakocsival«, mindig frissen faragott kalamusából percre sem fogyott ki az álmok és emlékek aranytintája. Mennyi mesét tudott Podolinról, régi zsoldosokról, De Ronch kapitányról, öreg Kemény Zsigmondról, a Hét bagolyról, vagy N. A.ről és az ál-Petőfiről. A Nyírség sokáig hallgatott ő előtte. Tán Kölcsey óta. Krúdy minden titkát tudta ennek a bánatos magyar csendnek s úgy mondta el, méla iróniával, költői megilletődéssel, művészi biztonsággal, hogy aki egyszer hallotta: soha el nem felejti. De nem volt naiv romantikus. Felette állott a múltnak, amelyet a mának magasából tekintett át. Halk humora mindig megéreztette a közte és hősei közt feszülő távolságot öntudatos elfordulás volt ez. A felnőtt egy tavaszi délelőtt talán megirígyli a gyerekek sárkányeregetését és