Pesti Napló, 1938. április (89. évfolyam, 73–97. szám)

1938-04-03 / 75. szám

I LÁSZLÓ hölgyfodrász szalonja most IV., Bécsi ucca 5. félemelet alatt van. Tel­ef­on A Hölgyközönség szíves pártfogását kéri. 822—11 Olcsó árak. — Higiénikus kiszolgálás. A KAPU írta: BÁLINT GYÖRGY A régi házat néhány héttel ezelőtt láttam, akikor még csak a tetejét kezdték bontani. Egyik üzlethelyiségében még élet volt, pallérok, külön­féle mesteremberek jártak be és a kirakatban cédula függött: »Bontási iroda«. A házak lebon­tása mindig izgalmas látvány. Orvosi műtétet vagy boncolást juttat eszembe (amit, különben,­­még sohasem láttam). Bontás közben kitárul az épület belseje, a szobák leleplezetten, zavartan állják pillantásunkat, a lépcsők és folyosók el­árulják rejtett, bonyolult kapcsolataikat. Bútor persze már nincs a feltárt lakásokban, de a padló még a helyén van és a falakon még ott a festék, vagy a tapéta. Kisebb-nagyobb világos foltok mu­tatják, hol álltak a szekrények és hol függtek a képek. A mellékhelyiségek falaiból rejtelmes és kusza csövek állnak ki. A bontásban levő ház mindig Pompeira emlékeztet egy kissé, az is bon­tásban van, már ezerkilencszáz éve. A régi budai háznál nem sikerült ellesnem a bontás izgalmas jeleneteit. Néhány héten át nem volt arra dolgom, most, hogy újra felkerestem, meg kell állapítanom, hogy eltűnt. Csak törme­lékhalmok állnak az ismét szabaddá lett telken­­— és az egykori ház kapuja. Igen, ez a hatalmas, nehéz tölgyfakapu még ott áll helyén, keskeny kőkeretében. Csengője persze már nem szól, de kopogni még lehet rajta. Természetesen hiába, mert a kapu zárva van. Gőgösen és rendíthetetlenül áll a nemlétező ház kapuja a csendes estében. Tíz óra elmúlt már, érthető, hogy nem áll tárva-nyitva. Ilyenkor min­den jóravaló kaput bezárnak. Évtizedeken át min­den este tízkor becsukódott ez a nehéz, sötétzöld kapu — miért tenne éppen most kivételt! Nem könnyű eltérni egy régóta beidegzett szokástól, különösen, ha az ember tölgyfából van. Külön­ben is­­ kötelességek is vannak a világon. A kapu kötelességei fontosak, szerepe sorsdöntő. Ő tartja fenn és ő szabályozza a ház és a külvilág kapcsolatait. Minden, ami a ház életében fontos, rajta keresztül történik. Az ablakok néha lenézően bántak vele, de ez csak irigység volt a részükről. Irigyek voltak, mert nem tudtak annyit, mint a kapu. Lenézték, mert rajtuk csak lenézni, illetve kinézni lehet. Közlekedni nem lehet az ablakokon át, legfeljebb csak egy irányban, ami eléggé kel­lemetlen és ezért csak nagyon ritkán veszik igénybe. A kapu viszont olyan, mint... (gyorsan valam imponáló hasonlatot!)... olyan mint egy kapu. Igen, ez a legjobb hasonlat, hiszen a fontos és döntő dolgok­ jórészét a kapuhoz szokták hason­lítani. Beszélnek az élet kapujáról, a Kelet kapu­járól, nyílt kapu döngetéséről és így tovább. Vall­juk meg tehát kertelés nélkül: a kapu a ház éle­tében a kapu szerepét töltötte be. Az emberek rajta keresztül indultak kalandos útjaikra és rajta keresztül tértek vissza otthonukba, ahol esetleg újabb viszontagságok vártak rájuk. Mennyi szent és elszánt elhatározás született meg e kapu alatt! »Ezentúl minden máskép lesz!« — mondogat­ták az emberek, miközben kiléptek vagy betértek. »Esküszöm, hogy most elintézem«, — mondták; »még egyszer utoljára«, — mondt­ák és még sok hasonlót mondtak. Sokan szorongva mentek át rajta, mások boldog fellélegzéssel. Mennyi ígé­ret, mennyi remény, mennyi lemondás, mennyi tévedés és mennyi kapupénz. Igen, az a sok ka­pupénz, anyagiakból és lelkiekben! Az a sok vám, amit le kellett róni a különböző vámsze­dők kezébe, az a sok illeték, amivel az erszény és a lélek tartozott minden örömért, sőt minden fájdalomért is. Nem, nem volt könnyű az út a kapu alatt, de mégis csak jó volt, félelmeivel és kínjaival együtt is jó volt, mert ez volt az élet és már tudjuk, hogy nincs jobb az életnél. Szóval ilyen volt nagyjából a kapu szerepe. Most itt áll, úgy, mint azelőtt, változatlanul, mintha mi sem történt volna. Senki sem mehet rajta át, szigorúan és szabatosan választja el a ház belsejét a külvilágtól. Mindenféle feliratok látszanak rajta, de ezeket nem lehet elolvasni a sötétben. Talán gúnyos, fölényes megjegyzések, melyeket cinikus járókelők hagytak itt. A kapu nem törődik e kicsinyes és éretlen karcolásokkal: némán és zordan áll a helyén. Fontos feladatai vannak, nem ér rá szemtelen szellemeskedéseken fennakadni. Hogy a házat már lebontották, hogy nincs semmi mögötte és körülötte, hogy mellette bemehet a telekre, aki csak akar — mi köze ehhez? Ez a pallérok, a bontási iroda, az ingatlan­ügynökök, a telektulajdonosok, a városrendezők, a gazdasági viszonyok, az európai helyzet és a világtörténelem dolga. A kapu és ezért kapu­módra, viselkedik, kapui méltósága teljében. Ha akarná, se tehetné máskép, mert a kapu végze­tesen kapu marad, amíg csak ki nem döntik és­­ fel nem hasogatják aprófának. PESTI NAPLÓ 1938 április S 35 ­ Meghalt a világ leghíresebb védőügyvédje Clarence Darrow, Amerika, de talán a világ leghíresebb védőügyvédje, meghalt Csikágóban, nyolcvanesztendős korában. Darrow nemcsak világhírű volt, de — mint ez Amerikában szokásos — milliomos is és mint ilyen, megengedhette magának azt a luxust, hogy a nagy bajba esett szegény négereket, vagy fehé­reket ingyen védje ő, aki egy-egy esetéért millió­kat szokott kapui a dollárban. Alacsony, szürke kis ember volt, a divatról nagyon keveset tudott, a ruhája hosszú élete fo­lyamán talán egyszer sem volt kivasalva. Sem világhírűnek, sem milliomosnak nem látszott. De­ egyike volt a legjobb jogászoknak, reme­kül tudott beszélni és legfőképpen gyémánt­okossággal hatott az esküdtekre. Ha valami bűnügyben Clarence Darrow védte a vádlottat, az ügyész elsápadt és mindenki tudta előre, hogy a tárgyalóteremben az történik, amit ez a hipnotikus erejű zseni akar. A világ minden lapja rengeteget írt annak idején a daytoni »majomperről«. Daytonban, egy elhagyott, poros kis amerikai faluban perbe­fogták az ottani tanítót, mert Darwin evolúciós elméletét tanította. Amerika, szabad ország, de a daytoni tanfel­ügyelőség fel volt háborodva ezen a Darwinon, aki legjobb tudomásuk szerint nem is volt ameri­kai és azt a képtelenséget terjesztette, hogy az emberek, szóval az amerikaiak is, a majomtól származnak. A nyomozás megállapította, hogy az a Darwin nevű egyén már évek óta halott, de ez nem za­varta a derék daytoni falusiakat felháborodásuk­ban. Kiderült a nyomozás folyamán az is, hogy a tanító, aki a gyerekeket erre a csúnya majom­dologra tanította, még él, tehát el lehet ítélni. Erre megkezdődött 1926 májusában a világhírű daytoni majomper. A vádlott tanító ügyvédje Clarence Darrow volt, a vádat Charles Bryan képviselte, vagy ahogy Amerikában hívták, «The Great C­ommoner«. Bryan akkor hetvenkétéves, nagyon gazdag, vérfagyasztóan ostoba és bigott ember volt és a szakemberek szemében a vita kimenetele nem le­hetett kétséges. Óriási izgalmat keltett az a körülmény, hogy amikor az öreg Bryan az égető daytoni naptól felhevülve nagy beszédet mondott és az Istent hívta tanúnak, Darrow és a Darwin-elmélet kö­vetői ellen, hirtelen lefordult a pódiumról és azonnal meghalt. Hőgutát kapott ez a lelkes, ön­zetlenül korlátolt, kitűnő szónok és erre más nem merte átvenni a vád képviseletét. A »majomper«-ért Darrow nem kapott tiszte­letdíjat, hiszen a tanító, akit védett, maga is koldusszegény volt, de a nagy per tette ismertté nevét az egész világon. Különös előszeretettel állt a négerek és más elnyomottak mellé és hosszú élete folyamán igen sok négert mentett meg a halálos ítélettől. Talán még Pesten is emlékeznek az emberek a hírhedt Loeb-Leopold gyilkosságra, ami olyan óriási szenzációt keltett Amerikában. Loeb és Leopold, milliomos szülőktől szár­mazó egyetemi hallgatók voltak, rengeteg zseb­pénzt kaptak szüleiktől és minden földi jóból bő­ven kivették részüket. Unatkoztak. Sokat hallottak arról, hogy a gyilkosság nagyon izgalmas valami és ezért el­határozták, hogy ők is megpróbálják, mert kí­váncsiak voltak arra, m­ilyen érzés lehet, megölni valakit. Választásuk egyik kis ismerősükre esett, egy tizenkétéves fiúra, akinek az apja ugyancsak milliomos volt. Frankiét autókirándulásra hívták és a kocsiban kalapáccsal agyonverték, a holt­testet pedig­ bedobták a tóba. Megindult a nyomozás és egy elvesztett szem­üveg révén megtalálták a gyilkosokat Loeb és Leopold urak személyében. A milliomosfiúk eleinte tagadtak, de a bizonyítékok súlya alatt kénytelenek voltak bevallani, hogy a kis Fran­kiét ők ölték meg. Irtózatos felháborodással vett tudomást vallomásukról Amerika és mindenki halált követelt a húszéves í­yilkosok fejére. Az i­.sz.v Csikágóban történt, ahol akasztás van és a milliomosapák eget-földet megmozgattak, hogy ne akasszák fel gyerekeiket, akiket ők ma­guk is bűnösnek tartottak. Elhivatták Clarence Darrowt, akinek az idő­sebb S­oopold a következőket mondta: — Ügyvéd úr. A fiúk bűnösek. Meggyilkoltak egy ártatlan gyereket. Nem is akarom, hogy fel­mentsék őket. De ha ön megmenti a vádlottakat az akasztófától és csak életfogytiglani fegyházat kapnak, mi fizetünk önnek kétmillió dollárt. .— Rendben van — válaszolta Darrow és az amerikai lapok első oldalon, hatalmas betűkkel közölték, hogy Clarence Darrow elvállalta a gyil­kosok védelmét. Megkezdődött a tárgyalás, amin — lapom kép­viseletében — én is jelen voltam. A milliomos gyilkosok egykedvűen ü­ltek a vádlottak padján. Darrow is nyugodt volt, csak az ügyész volt iz­gatott. Az ügyész számára nem kisebb dologról volt szó, mint Darrow ellen megnyerni egy ügyet, ami határos volt a lehetetlenséggel. De ebben az eset­ben az ügyész majdnem biztos volt a dolgában. A gyilkosok biztos, hogy bűnösök, ők maguk is be­vallották a gyilkosságot, enyhítő körülmény nincs, elkényeztetett, undorító fiatalemberekről van szó, akiktől meg kell szabadítani a társadalmat. Az amerikai törvények szerint, az előre megfontolt gyilkosság büntetése a halál, az ügy tehát tiszta és világos. A gyilkosok nem menekülhetnek a ha­lál elől. Az ügyész remekelt. Isteni beszédet tartott, aminek az volt a vége, hogy a gyilkosoknak, saját érdekükben is jobb, ha meghalnak. Mert élni lehetetlen ilyen bűnnel terhelten és ha va­laha kiszabadulnak, ha megszöknének valamilyen módon a fegyházból, akkor állandó, rémületben kellene élni az embereknek és ki volnának téve annak, hogy a két gyilkos újra rettegésben tarthatná Csikágót, újabb gyilkosságokkal. Az esküdtek megértően bólogattak. A verdikt nem lehetett kétséges. Ekkor emelkedett szólásra Clarence Darrow. Az ügyész gúnyos pillantást vetett a védőre, de Darrow ezt nem látta, mert éppen azzal volt el­foglalva, hogy levetette a kabátját. Tűrhetetlen meleg volt a teremben. Halálos csendben, feszül­ten figyelő hallgatóság előtt kezdett el beszélni az ügyvéd: ...„ — Ez a két fiú — bökött az ujjával a vádlot­­tak padja felé — gyilkos. Elszánt, utolsó, elvete­mült gyilkos, aki megölt unaloműzésből egy ár­tatlan kisgyereket. Hosszú védői pályafutásom alatt sok undorító emberrel hozott össze a hiva­tásom, de merem állítani, hogy ezekhez hasonló szemeteket még soha életemben nem láttam. Ször­nyeteg ez a két elkényeztetett milliomosfiú, ször­nyeteg mind a kettő és egyiküknek sincs joga ahhoz, hogy embereknek nevezzék magukat. Eny­hítő körülményt még csak kitalálni sem tudok, hiszen ezeknek a parazitáknak mindenük meg­volt, amiről fiatalemberek csak álmodhatnak, bőségben, gazdagságban éltek, semmi okuk nem lehetett arra, hogy gyilkosságot kövessenek el. Az elmeorvosok jelentései szerint, nemhogy őrültségről nem lehet szó náluk, de rendkívül intelligtens, tanult, művelt emberek, akik a leg­nagyobb mértékben tisztában voltak tettükkel és annak következményeivel.­ A védő szünetet tartott, lassan vizet töltött magának és ivott. Az ügyész, az esküdtek, a tárgyalóterem kö­zönsége dermedten nézett Darrowra. Lehet az, hogy ez a híres ügyvéd, ez a remek szónok, vál­lalja a védelmet és erre hirtelen ő maga veszi át az ügyész szerepét? Vagy megőrült volna? A nagy izgalomban csak Darrow maradt nyu­godt. A gyilkosok arcáról is eltűnt az egykedvű kifejezés és szorongva néztek ügyvédjükre, aki folytatta beszédét: »Én nem védeni akarom ezeket az elvetemült gyilkosokat, hanem vádolni a társadalmat, amely a halálbüntetést Illinois államban megengedte. Senkinek sincsen joga gyilkolni, nekünk sem, nekik sem, a törvényszéknek sem! Mi nem hason­lítgatunk ezekhez a gyilkosokhoz abban, hogy akármilyen bűn miatt is megöljünk két embert. Kérem a legsúlyosabb büntetés, az életfogytiglani fegyház kiszabását a vádlottakra, a sokkal eny­hébb halál helyett. Bűnhődjenek életük végéig a börtönben ezek az elvetemült gyilkosok, de ne öljü­k meg őket, esküdt uraim, mert az életet, amit Isten adott, mi emberek nem vehetjük el senkitől!« Loeb és Leopold még ma is a csikágói börtön lakói és ott is fognak maradni életük vétréist. Csikágóban még ma sem törölték el az akasztást, de Amerika igen sok államában, így például Mi­chiganben ma sincs életfogytiglani fegyháznál súlyosabb büntetés. Tizenhárom millió dollár örökség maradt Dar­row után, amit az özvegye kapott kézhez. Vagyona sokkal több lehetett volna, de Dar­row mindig adott mindenkinek, jogi tanácsot, sőt pénzt is, ha bajban volt és hozzá fordult segít­ségért. »Jó ügyvéd sok van — szokták mondani Ame­rikában. — de Darrow csak ergy!« Clarence Darrow nincs többé. Királyhegyi Pál

Next