Pesti Napló, 1938. április (89. évfolyam, 73–97. szám)
1938-04-03 / 75. szám
I LÁSZLÓ hölgyfodrász szalonja most IV., Bécsi ucca 5. félemelet alatt van. Telefon A Hölgyközönség szíves pártfogását kéri. 822—11 Olcsó árak. — Higiénikus kiszolgálás. A KAPU írta: BÁLINT GYÖRGY A régi házat néhány héttel ezelőtt láttam, akikor még csak a tetejét kezdték bontani. Egyik üzlethelyiségében még élet volt, pallérok, különféle mesteremberek jártak be és a kirakatban cédula függött: »Bontási iroda«. A házak lebontása mindig izgalmas látvány. Orvosi műtétet vagy boncolást juttat eszembe (amit, különben,még sohasem láttam). Bontás közben kitárul az épület belseje, a szobák leleplezetten, zavartan állják pillantásunkat, a lépcsők és folyosók elárulják rejtett, bonyolult kapcsolataikat. Bútor persze már nincs a feltárt lakásokban, de a padló még a helyén van és a falakon még ott a festék, vagy a tapéta. Kisebb-nagyobb világos foltok mutatják, hol álltak a szekrények és hol függtek a képek. A mellékhelyiségek falaiból rejtelmes és kusza csövek állnak ki. A bontásban levő ház mindig Pompeira emlékeztet egy kissé, az is bontásban van, már ezerkilencszáz éve. A régi budai háznál nem sikerült ellesnem a bontás izgalmas jeleneteit. Néhány héten át nem volt arra dolgom, most, hogy újra felkerestem, meg kell állapítanom, hogy eltűnt. Csak törmelékhalmok állnak az ismét szabaddá lett telken— és az egykori ház kapuja. Igen, ez a hatalmas, nehéz tölgyfakapu még ott áll helyén, keskeny kőkeretében. Csengője persze már nem szól, de kopogni még lehet rajta. Természetesen hiába, mert a kapu zárva van. Gőgösen és rendíthetetlenül áll a nemlétező ház kapuja a csendes estében. Tíz óra elmúlt már, érthető, hogy nem áll tárva-nyitva. Ilyenkor minden jóravaló kaput bezárnak. Évtizedeken át minden este tízkor becsukódott ez a nehéz, sötétzöld kapu — miért tenne éppen most kivételt! Nem könnyű eltérni egy régóta beidegzett szokástól, különösen, ha az ember tölgyfából van. Különben is kötelességek is vannak a világon. A kapu kötelességei fontosak, szerepe sorsdöntő. Ő tartja fenn és ő szabályozza a ház és a külvilág kapcsolatait. Minden, ami a ház életében fontos, rajta keresztül történik. Az ablakok néha lenézően bántak vele, de ez csak irigység volt a részükről. Irigyek voltak, mert nem tudtak annyit, mint a kapu. Lenézték, mert rajtuk csak lenézni, illetve kinézni lehet. Közlekedni nem lehet az ablakokon át, legfeljebb csak egy irányban, ami eléggé kellemetlen és ezért csak nagyon ritkán veszik igénybe. A kapu viszont olyan, mint... (gyorsan valam imponáló hasonlatot!)... olyan mint egy kapu. Igen, ez a legjobb hasonlat, hiszen a fontos és döntő dolgok jórészét a kapuhoz szokták hasonlítani. Beszélnek az élet kapujáról, a Kelet kapujáról, nyílt kapu döngetéséről és így tovább. Valljuk meg tehát kertelés nélkül: a kapu a ház életében a kapu szerepét töltötte be. Az emberek rajta keresztül indultak kalandos útjaikra és rajta keresztül tértek vissza otthonukba, ahol esetleg újabb viszontagságok vártak rájuk. Mennyi szent és elszánt elhatározás született meg e kapu alatt! »Ezentúl minden máskép lesz!« — mondogatták az emberek, miközben kiléptek vagy betértek. »Esküszöm, hogy most elintézem«, — mondták; »még egyszer utoljára«, — mondták és még sok hasonlót mondtak. Sokan szorongva mentek át rajta, mások boldog fellélegzéssel. Mennyi ígéret, mennyi remény, mennyi lemondás, mennyi tévedés és mennyi kapupénz. Igen, az a sok kapupénz, anyagiakból és lelkiekben! Az a sok vám, amit le kellett róni a különböző vámszedők kezébe, az a sok illeték, amivel az erszény és a lélek tartozott minden örömért, sőt minden fájdalomért is. Nem, nem volt könnyű az út a kapu alatt, de mégis csak jó volt, félelmeivel és kínjaival együtt is jó volt, mert ez volt az élet és már tudjuk, hogy nincs jobb az életnél. Szóval ilyen volt nagyjából a kapu szerepe. Most itt áll, úgy, mint azelőtt, változatlanul, mintha mi sem történt volna. Senki sem mehet rajta át, szigorúan és szabatosan választja el a ház belsejét a külvilágtól. Mindenféle feliratok látszanak rajta, de ezeket nem lehet elolvasni a sötétben. Talán gúnyos, fölényes megjegyzések, melyeket cinikus járókelők hagytak itt. A kapu nem törődik e kicsinyes és éretlen karcolásokkal: némán és zordan áll a helyén. Fontos feladatai vannak, nem ér rá szemtelen szellemeskedéseken fennakadni. Hogy a házat már lebontották, hogy nincs semmi mögötte és körülötte, hogy mellette bemehet a telekre, aki csak akar — mi köze ehhez? Ez a pallérok, a bontási iroda, az ingatlanügynökök, a telektulajdonosok, a városrendezők, a gazdasági viszonyok, az európai helyzet és a világtörténelem dolga. A kapu és ezért kapumódra, viselkedik, kapui méltósága teljében. Ha akarná, se tehetné máskép, mert a kapu végzetesen kapu marad, amíg csak ki nem döntik és fel nem hasogatják aprófának. PESTI NAPLÓ 1938 április S 35 Meghalt a világ leghíresebb védőügyvédje Clarence Darrow, Amerika, de talán a világ leghíresebb védőügyvédje, meghalt Csikágóban, nyolcvanesztendős korában. Darrow nemcsak világhírű volt, de — mint ez Amerikában szokásos — milliomos is és mint ilyen, megengedhette magának azt a luxust, hogy a nagy bajba esett szegény négereket, vagy fehéreket ingyen védje ő, aki egy-egy esetéért milliókat szokott kapui a dollárban. Alacsony, szürke kis ember volt, a divatról nagyon keveset tudott, a ruhája hosszú élete folyamán talán egyszer sem volt kivasalva. Sem világhírűnek, sem milliomosnak nem látszott. De egyike volt a legjobb jogászoknak, remekül tudott beszélni és legfőképpen gyémántokossággal hatott az esküdtekre. Ha valami bűnügyben Clarence Darrow védte a vádlottat, az ügyész elsápadt és mindenki tudta előre, hogy a tárgyalóteremben az történik, amit ez a hipnotikus erejű zseni akar. A világ minden lapja rengeteget írt annak idején a daytoni »majomperről«. Daytonban, egy elhagyott, poros kis amerikai faluban perbefogták az ottani tanítót, mert Darwin evolúciós elméletét tanította. Amerika, szabad ország, de a daytoni tanfelügyelőség fel volt háborodva ezen a Darwinon, aki legjobb tudomásuk szerint nem is volt amerikai és azt a képtelenséget terjesztette, hogy az emberek, szóval az amerikaiak is, a majomtól származnak. A nyomozás megállapította, hogy az a Darwin nevű egyén már évek óta halott, de ez nem zavarta a derék daytoni falusiakat felháborodásukban. Kiderült a nyomozás folyamán az is, hogy a tanító, aki a gyerekeket erre a csúnya majomdologra tanította, még él, tehát el lehet ítélni. Erre megkezdődött 1926 májusában a világhírű daytoni majomper. A vádlott tanító ügyvédje Clarence Darrow volt, a vádat Charles Bryan képviselte, vagy ahogy Amerikában hívták, «The Great Commoner«. Bryan akkor hetvenkétéves, nagyon gazdag, vérfagyasztóan ostoba és bigott ember volt és a szakemberek szemében a vita kimenetele nem lehetett kétséges. Óriási izgalmat keltett az a körülmény, hogy amikor az öreg Bryan az égető daytoni naptól felhevülve nagy beszédet mondott és az Istent hívta tanúnak, Darrow és a Darwin-elmélet követői ellen, hirtelen lefordult a pódiumról és azonnal meghalt. Hőgutát kapott ez a lelkes, önzetlenül korlátolt, kitűnő szónok és erre más nem merte átvenni a vád képviseletét. A »majomper«-ért Darrow nem kapott tiszteletdíjat, hiszen a tanító, akit védett, maga is koldusszegény volt, de a nagy per tette ismertté nevét az egész világon. Különös előszeretettel állt a négerek és más elnyomottak mellé és hosszú élete folyamán igen sok négert mentett meg a halálos ítélettől. Talán még Pesten is emlékeznek az emberek a hírhedt Loeb-Leopold gyilkosságra, ami olyan óriási szenzációt keltett Amerikában. Loeb és Leopold, milliomos szülőktől származó egyetemi hallgatók voltak, rengeteg zsebpénzt kaptak szüleiktől és minden földi jóból bőven kivették részüket. Unatkoztak. Sokat hallottak arról, hogy a gyilkosság nagyon izgalmas valami és ezért elhatározták, hogy ők is megpróbálják, mert kíváncsiak voltak arra, milyen érzés lehet, megölni valakit. Választásuk egyik kis ismerősükre esett, egy tizenkétéves fiúra, akinek az apja ugyancsak milliomos volt. Frankiét autókirándulásra hívták és a kocsiban kalapáccsal agyonverték, a holttestet pedig bedobták a tóba. Megindult a nyomozás és egy elvesztett szemüveg révén megtalálták a gyilkosokat Loeb és Leopold urak személyében. A milliomosfiúk eleinte tagadtak, de a bizonyítékok súlya alatt kénytelenek voltak bevallani, hogy a kis Frankiét ők ölték meg. Irtózatos felháborodással vett tudomást vallomásukról Amerika és mindenki halált követelt a húszéves íyilkosok fejére. Az i.sz.v Csikágóban történt, ahol akasztás van és a milliomosapák eget-földet megmozgattak, hogy ne akasszák fel gyerekeiket, akiket ők maguk is bűnösnek tartottak. Elhivatták Clarence Darrowt, akinek az idősebb Soopold a következőket mondta: — Ügyvéd úr. A fiúk bűnösek. Meggyilkoltak egy ártatlan gyereket. Nem is akarom, hogy felmentsék őket. De ha ön megmenti a vádlottakat az akasztófától és csak életfogytiglani fegyházat kapnak, mi fizetünk önnek kétmillió dollárt. .— Rendben van — válaszolta Darrow és az amerikai lapok első oldalon, hatalmas betűkkel közölték, hogy Clarence Darrow elvállalta a gyilkosok védelmét. Megkezdődött a tárgyalás, amin — lapom képviseletében — én is jelen voltam. A milliomos gyilkosok egykedvűen ültek a vádlottak padján. Darrow is nyugodt volt, csak az ügyész volt izgatott. Az ügyész számára nem kisebb dologról volt szó, mint Darrow ellen megnyerni egy ügyet, ami határos volt a lehetetlenséggel. De ebben az esetben az ügyész majdnem biztos volt a dolgában. A gyilkosok biztos, hogy bűnösök, ők maguk is bevallották a gyilkosságot, enyhítő körülmény nincs, elkényeztetett, undorító fiatalemberekről van szó, akiktől meg kell szabadítani a társadalmat. Az amerikai törvények szerint, az előre megfontolt gyilkosság büntetése a halál, az ügy tehát tiszta és világos. A gyilkosok nem menekülhetnek a halál elől. Az ügyész remekelt. Isteni beszédet tartott, aminek az volt a vége, hogy a gyilkosoknak, saját érdekükben is jobb, ha meghalnak. Mert élni lehetetlen ilyen bűnnel terhelten és ha valaha kiszabadulnak, ha megszöknének valamilyen módon a fegyházból, akkor állandó, rémületben kellene élni az embereknek és ki volnának téve annak, hogy a két gyilkos újra rettegésben tarthatná Csikágót, újabb gyilkosságokkal. Az esküdtek megértően bólogattak. A verdikt nem lehetett kétséges. Ekkor emelkedett szólásra Clarence Darrow. Az ügyész gúnyos pillantást vetett a védőre, de Darrow ezt nem látta, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy levetette a kabátját. Tűrhetetlen meleg volt a teremben. Halálos csendben, feszülten figyelő hallgatóság előtt kezdett el beszélni az ügyvéd: ...„ — Ez a két fiú — bökött az ujjával a vádlottak padja felé — gyilkos. Elszánt, utolsó, elvetemült gyilkos, aki megölt unaloműzésből egy ártatlan kisgyereket. Hosszú védői pályafutásom alatt sok undorító emberrel hozott össze a hivatásom, de merem állítani, hogy ezekhez hasonló szemeteket még soha életemben nem láttam. Szörnyeteg ez a két elkényeztetett milliomosfiú, szörnyeteg mind a kettő és egyiküknek sincs joga ahhoz, hogy embereknek nevezzék magukat. Enyhítő körülményt még csak kitalálni sem tudok, hiszen ezeknek a parazitáknak mindenük megvolt, amiről fiatalemberek csak álmodhatnak, bőségben, gazdagságban éltek, semmi okuk nem lehetett arra, hogy gyilkosságot kövessenek el. Az elmeorvosok jelentései szerint, nemhogy őrültségről nem lehet szó náluk, de rendkívül intelligtens, tanult, művelt emberek, akik a legnagyobb mértékben tisztában voltak tettükkel és annak következményeivel. A védő szünetet tartott, lassan vizet töltött magának és ivott. Az ügyész, az esküdtek, a tárgyalóterem közönsége dermedten nézett Darrowra. Lehet az, hogy ez a híres ügyvéd, ez a remek szónok, vállalja a védelmet és erre hirtelen ő maga veszi át az ügyész szerepét? Vagy megőrült volna? A nagy izgalomban csak Darrow maradt nyugodt. A gyilkosok arcáról is eltűnt az egykedvű kifejezés és szorongva néztek ügyvédjükre, aki folytatta beszédét: »Én nem védeni akarom ezeket az elvetemült gyilkosokat, hanem vádolni a társadalmat, amely a halálbüntetést Illinois államban megengedte. Senkinek sincsen joga gyilkolni, nekünk sem, nekik sem, a törvényszéknek sem! Mi nem hasonlítgatunk ezekhez a gyilkosokhoz abban, hogy akármilyen bűn miatt is megöljünk két embert. Kérem a legsúlyosabb büntetés, az életfogytiglani fegyház kiszabását a vádlottakra, a sokkal enyhébb halál helyett. Bűnhődjenek életük végéig a börtönben ezek az elvetemült gyilkosok, de ne öljük meg őket, esküdt uraim, mert az életet, amit Isten adott, mi emberek nem vehetjük el senkitől!« Loeb és Leopold még ma is a csikágói börtön lakói és ott is fognak maradni életük vétréist. Csikágóban még ma sem törölték el az akasztást, de Amerika igen sok államában, így például Michiganben ma sincs életfogytiglani fegyháznál súlyosabb büntetés. Tizenhárom millió dollár örökség maradt Darrow után, amit az özvegye kapott kézhez. Vagyona sokkal több lehetett volna, de Darrow mindig adott mindenkinek, jogi tanácsot, sőt pénzt is, ha bajban volt és hozzá fordult segítségért. »Jó ügyvéd sok van — szokták mondani Amerikában. — de Darrow csak ergy!« Clarence Darrow nincs többé. Királyhegyi Pál