Pesti Napló, 1938. április (89. évfolyam, 73–97. szám)

1938-04-03 / 75. szám

32 VMfcMH PESTI NAPLÓ I8SI ápri­li­s . 4­1 boldog család­, N­­era/1 TUCAT csecsemőhalott A KANADAI GÓLYAVERSENY MÉRLEGE Bemutatom a szörnyű kanadai gólyaverseny győzteseit IRTA: AIGNER LÁSZLÓ Párizs, április. (A Pesti Napló párizsi szerkesztőségétől.) Torontóból jelenti az *United Press*, hogy a hírhedt gólyaverseny 750.000 dolláros díján a bíróság döntése alapján négy anya osztozik. Dante és Daumier sokat ismertek az alantas emberi indulatokból. De kettejük fantáziája és művészi alkotóereje is kevés volna, ha valaki méltó emléket akarna állítani ennek a világhíres gólyaversenynek és résztvevőinek, akiket egy hóbortos kanadai mil­liomos indított el a legfurcsább küzdelemre, amelynek során apokaliptikus erővel kavarogtak tizenegy esztendőn keresztül az élet leggyönyö­rűbb misztériumának korrigálására az emberiség legalantasabb indulatai. 1936 október 31-én halt meg Kanada egyik legfurcsább különce, Charles Vance Millar, aki­nek hóbortjairól, kegyetlen tréfáiról legendákat meséltek, akik ismerték. Versenyistállótulajdonos és tőkepénzes volt ez a furcsa agglegény, aki végrendeletével több galibát okozott, mint ameny­nyire emberi fantázia képesnek hinne 750.000 dollárt. Hétszázötvenezer dollárt érő vagyonát arra a torontói anyára hagyta, aki a halálától számított tíz éven belül a legtöbb gyereket hozza a világra. Naiv idealisták azt hinnék talán, hogy Ka­nada és Toronto város mélységes hálával tarto­zik a különc öregúrnak, amiért ilyen gyönyörű jutalmat tűzött ki a gyermekáldás fellendítésére. Csakhogy a naiv idealisták általában figyel­men kívül hagyják, hogy az emberi kapzsiság és durvaság mire képes, ha háromnegyedmillió dol­megkaparintásáról van szó. Mil­ar az ő diabolikus víziójában alkalmasint ép erre spekulált, mert hiszen egész életében baj­keverőnek ismerték s feltehető, hogy halála pil­lanatában is minden intézkedése alantas indu­latok felkavarására irányult. Antialkoholistákra, szentéletű emberekre hagyott mulat­óh­áz-r­észvé­ny­eket, kocsmákat, rosszhírű lokálokat és sörgyá­rakat. Hadd derüljön ki, mi az erősebb: az emberi nagyság, vagy az emberi kapzsiság? A gólyaversenyből kétségtelenül nem sok áldás fakadt Toronto anyáira és gyermekeire. Megindult a kétesértékű vetélkedés a torontói anyák között és ahogy a végzetes dátum közele­dett, úgy szaporodtak a pályázók, akik elképesztő és tragikomikus eszközökkel szálltak sorompóba, hogy maguknak kaparintsák meg az örökséget-Soha annyi iker nem született még Torontó­­ban, mint ahányat az elmúlt tíz esztendő során jelentgettek a versenyző anyák. Voltak, akik még alig keltek fel a gyermekágyból, máris »új mun­kához láttak« mohó ,és egészségükkel mit sem törődő kapzsisággal. Voltak, akik otthagyták nem eléggé »munkaképes« férjeiket, hogy váltogatott partnerekkel küzdjenek az elsőbbségért. Ilyen körülmények között csodálatos-e hát, ha ennek a hajszolt , tíz esztendőnek gyümölcse fér­ges lett? Hogy ijesztően megnövekedett a halva­született csecsemők, a degenerált gyerekek és az egy-kétéves korukban elhalálozott szerencsétlenek száma?. A tíz esztendő alatt beszéltek furcsánál fur­csább esetekről, tizenöt, huszonöt gyerekes anyák­ról. De amint közeledett a végzetes dátum, a tíz­éves forduló, lassan kiderült, hogy hiábavaló volt sok skrupulusmentes igyekezet, a nagy siet­ségben meg-megfeledkeztek az érdekeltek olyan apróságokról, amelyek pedig döntően estek latba a győzelem megítélésében. Mert a rendelkezés aránylag egyszerű volt­­ugyan, de volt benne mégis egy kis fortély. Nem volt elegendő, hogy valakinek sok gyereke legyen, a gyereket annak rendje és módja szerint az anyakönyvbe is be kellett jegyezni. Egy héttel a végzetes dátum előtt érkeztem Torontóba, hogy fotostrafálógéppel a kezemben végiglátogassam a gólyaverseny várható győz­teseit. Első pillanatra könnyűnek látszott a felada­ A cikket illusztráló fényképeket mai mellékletünk közli rom, hiszen a »finis« résztvevőit pontosan ismerte már egész Amerika. Fényképeikkel, családi álla­potaikkal, botrányaikkal és keserves vergődésük­kel tele volt az egész amerikai sajtó, amely a két utolsó hétre szinte külön rovatot nyitott a gólya­verseny hősei és hősnői számára. De amikor Torontóba érkezve végiglátogattam a legvalószínűbb győzteseket, hamarosan kiderült, hogy házaikba bejutni nehezebb feladat, mint egy államférfi dolgozószobájába. Rettenetes haj­szában éltek ezek a szerencsétlenek, nemcsak újságírók és fotográfusok ostromolták őket, aki­ket külön repülőgépeken küldtek a nagy észak­amerikai lapok napról napra a nyakukra, de há­zuk körül ólálkodtak az amerikai gazdagok száz­féle rémei, a kéregetők, a gyanús zugü­gyvédek, a mohó ügynökök, a fenyegető levelekkel operáló kidnapper bandák és a­­ konkurrensek. Sose fogom elfelejteni azt a páni rémületet, amit kocsim megjelenése Smith tűzoltó otthoná­ban okozott, ahol ma alighanem nagy az öröm, hiszen Middleton bíró döntése szerint Smithék is osztoznak a háromnegyedmillió dolláros örökség­ben. De ezt akkor még nem tudták. Akkor még csak azt tudták, hogy mindenféle gyanús alakok szállták meg a házuk környékét. És amikor meg­látták a nagy, fekete kocsit, amelynek mélyéről egy fotogratálógép meredt az iskolából haza­érkező kis Smith-gyerekekre, a szerencsétlen anya rémülten telefonált a rendőrségre: »Gyermek­rablók! Biztosan gyermekrablók!« Meg is érke­zett hamarosan a riadó­ autó és »megtisztította« Smith­ sék házatáját a »nemkívánatos« elemektől. Később vacsoráztam aztán náluk, amikor már a helyi nagy újság, a Toronto Star ajánlására meglátogattam a Millar-örökség várományosait. Smithék aránylag rendezett viszonyok között éltek eddig is. A férfi rendesen keresett. Az asz­szony jó háziasszony, de­ bizony cseléd nélkül maga vezette az egész háztartást, maga is mosott az öt apróságra. Mert a »Millar-bébik« közül (így nevezik Torontóban azokat a gyerekeket, akik »részt vesznek« a versenyben) csak öten marad­tak életben Smithéknél. Négy meghalt. Ez azon­ban, »szerencsére« nem számít az örökség odaíté­lésében. Csak a morált védő Ligák zúgolódtak sokat a verseny ideje alatt emiatt, azzal érvelve, hogy ez az anyasági küzdelem az erkölcsökön kívül káros a kritikus periódus alatt született generáció egészségére is... Jártam Neagle-éknél is, egy állásnélküli ács­mester szerény kis otthonában künn a külső kerü­letben. Neagle-éknél már nagyobb szegénységet találtam, mint Smithéknél, összesen nyolc élő gye­rekük maradt és a háromszobás kis lakásban ott él a fedelük alatt a nagyapa is. Nem sok aprítani való jut hát a gyerekek fejébe, de Neagle­mania szorgalmas, dolgos asszony és így a heti néhány dolláros munkanélküli segélyből még arra is félre tudott tenni, hogy koszorút küldjön egyik konkurrensér­ek, Timlockéknek, akik most a dön­tés értelmében szintén örökölnek, de akiknek egyik bébijük éppen azokban a napokban halt m­eg, amikor Torontóban tartózkodtam. Ez a bébitemetés volt torontói riportlátoga­tásom egyik drámaian különös élménye. A kis­baba fültőmirigygyulladásban betegedett meg a »finis« előtti héten. Szülei — elproletárosodott entellektuelek — nemigen tudták fizetni még a kórházi ápolást sem, vártak hát a beszállításá­val, amíg késő lett. Az amerikai lapok hatalmas cikkekben számoltak be a világhírű kisbaba halá­láról. De Timleckéknek legutolsó félretett cent­jeiket kellett előkotorászni­uk, hogy eltemethessék azt a kis szerencsétlent, aki nem érhette meg a gazdagságot, amihez hozzásegítette szüleit. Nagy felfordulás volt a Timleck-háznál a temetés nap­ján. A tizenhárom élő Timlock-gyerek társaságá­ban, a nagymama felügyelete alatt, a konyhában töltöttem ennek a borús koratéli napnak délelőtt­jét. A gyerekek ünneplőbe öltözötten bekapták rögtönzött ebédjüket. A nagyobbak e­gy kissé gyászoltak is, de azért boldogan rohantak a csu­pasz és kopár udvarra, amikor a nagyanya erre engedélyt adott, hogy egy kissé kiszalazigál­ják, labdázzák magukat. Bent, a feldíszített kis fehér ravatal előtt elkínzottan feladta a részvétlátoga­tásokat a Timlock-h­ázaspár. Az assszony kora reggel el is ájult egyszer, úgy kellett fellocsolni. De a legszomorúbb az egész ceremóniában maga a temetés volt. A temetés, amelyet úgyszól­ván lopva kellett megrendezni, hog­y Timlockék megmenekülhessenek a sok összegyűlt fotográfus­tól, aki a ház előtt és a temetőben lesett rájuk. A gyerekek és a szülők valamennyien arcuk elé tar­tott kendőkkel, sapkákkal lopakodtak át a töme­gen, hogy megvédjék a lesben álló kameráktól könnyeik hullását.­­ De bármily nehezemre is esik, be kell rakll nom, hogy más oka is volt a titkolódzásuknak. Utasítást kaptak attól a lapvállalattól, amely a Millar-bébiversenyre a fotografálás jogának kizá­rólagosságát megvásárolta, hogy ilyen módon te­gyék lehetetlenné, hogy a konkurrencia ingyen ké­pekhez jusson róluk... Mac­Lean városi hivatalnoké a negyedik botl dog család, amely most osztozik az örökségen. Ők voltak a legdiszkrétebbek, egészen az utolsó pillanatokig nem is akartak jelentkezni a ver­senyre. Az ő kilenc gyerekük valóban nem erre a küzdelemre »készült«, nem az örökség kedvéért jött a világra. A puritán, skót eredetű, családfás polgáremberek házába jól jön majd a mintegy 180.0­00 dollár, de nem verekedtek érte. Ezek a Mac Lean-gy­erekei­ életben is­ vannak mind a ki­lencen, pirospozsgásak, vasgyúrók. Be sem akar­tak engedni, még ajánlólevelem ellenére sem. Ők nem keresték ezt­ a reklámot és látszott rajtuk, hogy rosszul esik nekik a nagy híresség. A győz­tesek kiválogatásában a régimódi, bölcs és emberséges Middleton bíró nemcsak a végrendelet betűihez ragaszkodott, hanem a morá­lis érdemeket is kereste. Az a négy család, amely­­ről fentebb beszéltem, csupa rendes és érdemes ember. Már egy kissé zavarosabb volt a helyzet Mrs. Kenny esetében. Mrs. Kenny, fantaszta és mái vészkedő proletárasszony, évek óta csak a Mih­ar­ügynek él. Úton-útfélen hirdeti, hogy ő, egyedül ő lesz csak a győztes és nem is hajlandó az örök­séget megosztani selfki fiával- Excentrikus mon­dora, csecsebecsékkel, saját primitív faragványai­val össze-vissza ékesített lakása és tutyi-mutyi férje, akit időnként szobafogságra vetett, majd a látogatók előtt gorombán execíroztatott, mulat­tatták az újságírókat­ Mrs. Kenny évekig sokat szerepelt az amerikai nagy lapok hasábjain és a híradókban. Keresett is egy darabig, mert pénzért mérte a szereplését. De aztán túlságosan botrá­nyos lett a viselkedése, meg is unták a gyaláz­kodásait, úgyhogy egyre nagyobb nyomor lett úrrá Kennyék kis otthonában. Sem ő, sem a férje nem dolgoztak semmit, csak ügyvédekkel tárgyal­tak, »szerepeltek«, szerkesztőségekbe szaladgáltak és zsarolták azokat, akik az örökség reményében jóban akartak maradni velük. Már az első tárgyalásokon botrányokat oko­zott Kenny asszony a bírósági épületben. Gyere­­kei közü­l ugyanis néhány halvaszületett, a többi pedig nem volt valamennyi szabályszerűen be­jegyezve az anyakönyvbe A tizenkettedik pedig, aki megszerezte volna a kétségtelen felsőbbséget Kenny asszony számára, nem érkezett meg ide­jére. Hasztalan ígérte még néhány órával a kri­tikus dátum előtt is a hóbortos asszony az újság­íróknak, hogy világrah­ozza bizony, ha addig él is, hiába szaladgált félőrülten bábaasszonyokhoz, orvosokhoz az utolsó napokban, a bébi nem érke­zett meg és Kenny asszony igényeit nem akarta elismerni a bíróság. Mrs. Kenny nem tudta elviselni a csalódást Az egyik tárgyaláson kitört rajt­a az elmebaj, dühöngeni kezdett és elmegyógyintézetbe kellett szállítani... Négy boldog család, egy őrült, néhány tucat csecsemőhalott, feldúlt egzisztenciák, egy sereg kisiklott, kétségbeesett ember — ez a kétes mér­lege a lezárult gólyaversenynek. Boldogok a kanadaiak is, hogy vége ennek a sok hercehurcát és kétes reklámot okozó bizarr versenynek. Mert a bíróságon kívül foglalkoz­tatta az egész kanadai közvéleményt és évekig folyt a harc azért, hogy megsemmisítsék-e a vég­rendeletet a jó erkölcs és a társadalmi béke érde­kében. Mert volt például olyan pályázó is, a szépsé­ges Mrs. Clerke, aki hat éve elváltan élt férjétől, de aki szerződést kötött egy bizonyos »Mr. X.«-szel a gyermekáldás szabályszerű termelésére a várható örökségből ráeső osztályrész fejében... De hát Mrs. Clerke igyekezete is kárbaveszett, mert az ő igényét sem ismerte el a kanadai bíró­ság... I apaszemet vásárolni bizalom dolga. — Bármely orvosi recept után is készít szemüveget Majer Elndor speciál látszerész, IV., Kossuth Lajos uan 15. az udvarban. Javításokat pontosan és olcsón kékítek saját műhelyemben Szolid árak. — Postai megrendeléseket azonnal elintézem • • i iffianiiiJiai iMiiMmsra&Bt ÍM; BUDAPEST, VII. KER., HERNÁD UCCA 54. SZ. TELEFON: 1-433­ 73

Next