Pesti Napló, 1938. október (89. évfolyam, 199–224. szám)
1938-10-16 / 212. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1938 október 16 35 AZ IDŐSZERŰ MACHIAVELLI Éjszaka és hajnal között, amikor a szerkesztő Látta, hogy azok a nemzetek, amelyek egyheteségi munkából hazatérve még túl izgalmasan iges vezetés alatt állnak — Anglia, Franciaország, élnek az emberben az események semhogy aludni lehessen, olvasgatni szoktam. Rendszerint régi olaszokat. Velencei és firenzei követek jelentéseit, Luca Landucci naplóját, a derék Burcard vatikáni pletykáit és legtöbbször Machiavellit. Pár évvel ezelőtt vettem meg nyolc kötetbe gyűjtött munkáit a firenzei San Marco-kolostornál, egy könyvestalicskáról. Hogy miért, magam sem tudom. Talán megtetszett a százhúszéves kiadás finom pergamentkötése, talán megszerettem a belső lapra ragasztott exlibrist, amelyen egy szívet nyújtó kéz felett olvashattam valamelyik elődöm nevét: »Caroli J. Darling«. Talán ismét úgy megkapott Firenze atmoszférája, hogy lelkesedésemben elhatároztam: végigolvasom a»segretario fiorentino« minden munkáit. Már nem tudom. Annyi bizonyos, hogy évekig érintetlenül álltak könyvespolcomon, míg egy lucskos római estén unalmamban ki nem húztam a családi leveleket tartalmazó kötetet. Már hajnalodott, amikor letettem és azóta mélységes, benső barátságot kötöttem vele. De talán még sohasem éreztem, mennyire időszerű, mint éppen ezekben a napokban, amikor oly nagy dolgokra készülődött a világ. Amikor az érzelem és értelem, a nehezen leküzdhető vágyak és a józan fegyelmezettség idegesítő küzdelméből oly nehéz volt kilábolni, jól esett ehhez a hűvös, nyugodt íróhoz fordulni. Hozzá, akinek politikai fejtegetéseit még nemrég is »ha nem immorálisnak, de legalább amorálisnak« bélyegezték és akit csak az elmúlt félszázad vizsgálatai és magyarázatai tisztáztak az erkölcstelenség vagy erkölcsnélküliség vádja alól. A »machiavellizmus« szállóige lett és elterjedését nyilván csak megkönnyítette, hogy akik a legtöbbet használták, a firenzei titkárnak egy sorát sem voltak hajlandók elolvasni. Talán nem is tudták. Azt hiszem, ha feltámadna, maga csodálkoznék legkevésbé, hová jutatta az utókor. A firenzei középosztály gyermeke, aki két évtizeden át oly hűségesen szolgálta városát és akit aztán a visszatérő Mediciek kiebrudaltak szerény megélhetést biztosító állásából, mert »a köztársaságot szolgálta«, élete második felében megszokhatta az igazságtalanságot. A marakodó, pártoskodó Firenzében megmaradt pártonkívülinek. Az ő pártja Firenze volt és ezt a hibát polgártársai, majd urai csak nehezen bocsátották meg. Álnoksággal vádolták, mert nem tudták pontosan és határozottan megállapítani, hová tartozik, holott valóban nem tartozott sehova és azt kívánta szolgálni, aki hazájának érdekeit szolgálja. Az újkor első filozófusa volt, aki gondolkodás közben meg tudott szabadulni előítéleteitől, érzelmeitől és aki a dolgokat a maguk valóságos lényegében látta. »Machiavelli filozófiája« — mondja róla Croce — »tiszta politika, innen vagy túl minden morális jón vagy rosszon«. Politikája az emberi együttélésnek, a háborúnak és uralkodásnak legcélszerűbb módjait vizsgálja és ezek a módok — hiszen emberekkel való bánásmódról van szó — bizony gyakran nem a legrokonszenvesebbek, de kétségkívül igazak. Több, mint négyszáz esztendő távolságából is legnagyobbrészt élő és igaz mindaz, amit kormányzásról, külpolitikáról, szabadságról és zsarnokságról ír. Nagy színjátékok játszódtak le előtte. Az Egyház trónusán harcos, világi hatalomra törekvő férfiak követték egymást. Machiavelli látta, — és a maga korában talán ő volt az egyetlen, aki tisztán látta — hogy nagy nemzeti egységek vannak kialakulóban. Nagy nyelvi egységek, amelyekkel szemben csak a kicsinyek összefogása lehet hatásos. Külföldi követségjárásai során megismerkedhetett a francia és a német nagyhatalmi aspirációkkal és ott lehetett a Bourbonok meg a Habsburgok évszázados küzdelmének bölcsőjénél, a német birodalom és Törökország — óriási sikereket érnek el, míg az apró városokra, kisebbnagyobb hercegségekre és királyságokra tagolt Itália minden támadásnak gyenge martaléka. Kora nem értette, nem is érthette meg, miért lelkesedik Cesare Borgiáért, akiben — valószínűleg tévesen — a nagy olasz egység jövendőbeli megalkotóját látta és akitől annyit tanult. Talán az ő emléke inspirálta, amikor leírta: »Ha az ember sikert akar elérni, okosan teszi, ha az idővel változik.« Saját főnökének, Piero Soderininak, az »állandó« gonfalonierének beteljesedett sorsától tanulhatta meg, hogy »a szabadságot is meg kell védeni azokkal szemben, akik vele visszaélve hatalomra törnek és amikor hatalmon vannak, első dolguk a szabadság megsemmisítése.« Sokat kárhoztatták azért a mondatért, hogy »ha meg akarjuk tartani az újonnan szerzett szabadságot, meg kell ölni Brutus fiait«. És olvassuk csak el, mit ír a háborúról és békéről. »Azoknak«, — mondja — »akik tanácsaikkal szolgálják a fejedelmet, mindig félniök kell attól, hogy a közelébe olyanok férkőznek, akik a békében háborút követelnek, mert nem akarnak vagy nem tudnak élni nélküle.« És tovább: »Csak az a háború igazságos, amely szükséges és emlékezzenek a fejedelmek arra, hogy a háború ugyan akkor kezdődik, amikor akarják, de nem akkor végződik, amikor szeretnék. Machiavelli szerint a háborúnak praktikus célja van. »Csak az a háború igazságos, amelyik szükséges!« — mondja és bírálói bizony legtöbbször rovására írták, hogy szükséges háborúkról mer beszélni. Nem szabad háborúba menni ,valahányszor a győzelem elszegényedést okoz vagy az új szerzemény gyengít, mert ilyenkor nem lehet elérni azt a célt, amelyért a háborút megvívták.« Másutt ezt írja: »Vigyázni kell az olyan városok és tartományok elfoglalásával, amelyek harc nélkül bosszulják meg magukat. Ezeknek lakói nemcsak bomlasztóan hatnak az államra, hanem szívós munkával mindent elkövetnek, hogy alkalmas pillanatban külső ellenséggel győzessék le gyűlölt uraikat.« És ismét másutt: »Nem az az oka a megbotránkoztatásnak, aki elsőnek veszi kezébe a fegyvert, hanem aki úgy botránkoztat meg, hogy a fegyvert kézbe kell venni!« Machiavellinek pontos és alapos fogalmai voltak a népnek és urainak viszonyáról. Nem voltak túlzott illúziói. Amikor a köztársaság bukása után visszahúzódott San Casciano mellé, S. Andrea in Percussinában lévő falusi házába, már sok mindent tapasztalt erről a viszonyról. Látta még firenzei polgártársait, amint lelkesen ünneplik Lorenzo del Medicit, a Magnificot a szemkápráztató pompával megrendezett ünnepségekért és látta ugyanezt a tömeget, amint a Via Largán lévő Medici-palotát fosztogatja. Látta, hogy hideg téli éjszakákat vacognak keresztül a S. Croce templom előtt, mert vasárnap délelőtt Savonarola prédikál és csak így lehet helyet kapni a hajnalban nyíló templomban. Látta ugyanezeket, amint Fra Girolamo lábát csókolják és pár hónap múlva már körültáncolják a mágiát, amelyen a fanatikus barát szenved két társával tűzhalált. Végül látta a szabad köztársaságot mámorosan éltető tömeget és másfél évtizeddel később ugyanezt, amint viharosan ünnepli a visszatérő Medicieket. A rinascimento urai a gyakorlatban általában elég pontosan tudták, mi a tömeg és hogyan kell vele bánni. De Machiavelli volt az egyetlen, aki elméletet is alkotott róla. Illúziói nem voltak, nem is lehettek. Mégis: csodálatos, mennyire felismerte az uralkodás erkölcsi kötelezettségeinek és az uralkodó személyes korlátainak fontosságát. »Csak az az uralom tartós, amely önkéntes!« — írja a Principe-ben és hozzáteszi, hogy: »aki egyéni érvényesülés vágyából olyan polcra kapaszkodik, ahonnan tovább már nincs emelkedés, szükségképpen nagyot fog zuhanni.« Tisztában van a gazdasági élet zavartalanságának szükségével akkor, amikor a közgazdaságtan tudománya még sehol sincs.« A közbiztonság és a polgárok védelme teszik a kereskedelem és a mezőgazdaság idegeit. Ezért a fejedelemnek biztosítani kell a polgárokat arról, hogy nyugodtan űzhetik mesterségüket, a kereskedést és a földművelést és minden más munkájukat, nehogy attól való félelmükben, hogy elveszik vagyonukat, ne gyarapítsák (vagy új adóktól tartva ne kezdjenek új üzletekbe). A fejedelemnek éppen az állam érdekében mindenkit támogatnia kell, aki vállalkozik s így fejleszteni akarja a várost, vagy az államot.« Majd később: »Az állam idegzetét azok teszik, akik kereskedéssel, kézművességgel és mezőgazdasággal meggazdagodnak és adózni tudnak. Ezeknek megnyomorítása, akadályozása és megfélemlítése megtámadja a város és az ország erejét. Machiavelli olyan korban élt, amikor a pártharcok nemcsak Firenzét, hanem Itália legtöbb városát is kikezdték és feldúlták. Száműzöttek kóboroltak az Appenin-félszigeten. Mindenfélerendű és rangú emberek, akiknek befogadása ellen a szűk látókörű, versenytől félő céhek bizony gyakran szót emeltek. Ezeknek írja messer Niccoló: »Az állam csak erősödhetik és gazdagodhatik azáltal, hogy az elüldözötteknek és a szétszórtaknak menedéket ad...« »A száműzetés pedig emberektől, gazdaságtól és ipartól fosztja meg a várost. Ezért helytelen és káros emberek egész csoportjait gyűlöletből vagy bosszúból elüldözni.« A spanyol zsidók elkergetése és a francia protestánsok kiüldözése tragikusan bizonyította messer Niccoló igazát. Forgatom a régi kötetek lapjait. Hajnalodik. Ablakom alatt színesedni kezd a Duna, szemben egyre élesebben bontakoznak ki a hegyek körvonalai. Ezek, a Duna és a hegyek itt voltak Machiavelli idejében is. Nem sokat változtak azóta. Csak az emberek cserélődtek ki, akik most a víz partján és a hegyek oldalán élnek, meg a házak, amelyekben laknak, az eszközök, amelyekkel babrálnak. De mindaz, ami emberi, változatlan maradt évezredek óta. Barcs Imre: Szoba az »Albergaccióban«, Machiavellinek S. Andrea in Percussinában levő házában, ahol száműzetésének éveit töltötte Machiavelli (Santi di Tito festménye) WELSH T. E. THE PRACTICAL SYSTEM Az angol IV-iv gyakorlati tanítása 4.— Practical English Expressions.26 Kapható Az Est könyvkereskedésében. VII., Erzsébet kerft 18—X. o .