Pesti Napló, 1938. október (89. évfolyam, 199–224. szám)
1938-10-30 / 224. szám
Szorobal PESTI NAPLÓ 1938 október 29 29 TISZA ... a zordon gálya ment a hús vizén s egy nép fölérzett: férfiút viszen. beadvai István: Krónikai ének 1928-1901. (Kelt, 1918.) Tisza István életének és államférfiúi szerepének teljes feltárásával még ma is adós a történelemírás. Szekfű Gyula, Hegedűs Lóránt és, a német Bruno Brehm, akármilyen mély tanulmányokban is kutatták egyéniségének és politikai küldetésének titkát, életének és működésének csak egyes epizódjait világították meg és az utókor számára csak vázlatosan rajzolták meg arcképét. Bizonyos, hogy a mai napig mindez talán nehéz is lett volna, hiszen az események még túlságosan közel vannak s így e feladat még a jövő történelemírójára vár. De nem lehet majd vele sokáig késlekedni, hiszen Tisza István lénye több annál, hogy emléke csupán a parlament előtti élcszoborbant éljen tovább. Ha festő volnék, Velasquez acélos szürke modorában festeném, Rembrandt-szerű komor háttérrel, egyszerű polgári ruhában és semmi esetre sem úgy, ahogyan, egyébként kitűnő portréján, Benczúr ábrázolta, díszmagyarban a Szent István rend nagykeresztjével. Valahogy úgy érzi az ember, hogy ezen a szikár alakon, ezen a mellen túlzóan, szinte kihívóan hat a díszruha és minden kitüntetés. Akit mindez eltakar, az úgysem lehet más, mint Szent István népének egy egyszerű, de legjobb katonája. Sokszor gondolkoztam azon, hogy még a "történelembe fagyott pártszenvedélyek ellenére is, tudják-e azok, akik őt közvetlenül ismerték, vagy legalább is korában éltek, oly ijesztően nagynak és mégis magyar »meneteket«-nek látni, mint ahogyan őt mi, a háború utáni generáció látjuk? Ez az időbeni távlat mégis csak nagy különbség lehet, ámbár vitás, hogy mi homályosítja el jobban a képet, a jelen előítélete vagy Ady »megszépítő messzisége«? De ha nagyon akarjuk az igazat, talán egyik se! Gyermek voltam még, mikor Tiszát meggyilkolták, de arra a közvetlen hatásra, melyet halála kiváltott, egészen jól emlékszem. Öreg, sajnos, nem tudok visszaemlékezni, pedig mint apró gyermek alighanem többször láthattam, hiszen szüleimmel szívélyes viszonyban volt. Bihari származása és rokonsága révén egy kicsit erdélyinek is érezte magát és ha tehette, őszkor mindig lerándult az alsózsáki dombok közé a háború előtti híres és páratlan erdélyi falkavadászatokra. Később, midőn ifjúságom forrongó lázában hosszú időre eljegyeztem magam azzal a kutatással, mely az emberiség s elsősorban a magyarság történelmének eredőivel foglalkozik, a homályból szinte ijesztően döbbent elém Tisza komoran fénylő gránitalakja. Aztán kétkedések jöttek, majd ismét tisztulások s mégis most, hogy halálának huszadik évfordulóján emlékezni szeretnék róla, nem tudom, hogy ezt tulajdonképpen hogyan tegyem. Nehéz egybefoglalni egy újságcikk keretébe mindazt, ami Tisza Istvánról elmondható volna s még sokkal nehezebb mindezt egy soha el nem évülő gyászévforduló alkalmából elmondani. Bár nem vagyok híve a túlzott történelmi glorifikációnak és az emberben elsősorban az emberit szeretem meglátni minden jó és rossz tulajdonságával egyetemben, azért mégis úgy érzem, hogy a mai időkben csak arról emlékezhetünk meg, ami benne emberien és tiszaistvánian volt nagy, arról, ami őt valóban Tiszává avatta. Mert ez az, ami minden szobornál ércesebben élt és kell tovább éljen a nemzet lelkében. Férfi volt és magyar. És nehéz volna eldönteni, hogy vajjon melyik tulajdonság volt benne erősebb. Az európai távlatú államférfi csak kisugárzása, vagy talán szüleménye volt fenti dualisztikus lényének, mely így, ha más formában is, de csodálatos szimbólumává vált annak a politikai rendszernek, melyért egy életen át küzdött. Ez az eredő mit sem vonhat le ragyogó államférfiúi képességeinek értékéből, de egyáltalán nem, vagy csak hibásan fogják megfejteni egyéniségének titkát mindazok, akik cselekedeteinek rugóit nem e fenti két alapmotívumban, hanem külső körülményekben keresik. Mi sem állt Tiszától ennél messzebb. Az államférfiak egyetemes felelősségét természetesen érezte, sőt jobban mint a legtöbb kortársa (ez a kollektív felelősségérzet csak a világháború után kezdett uralkodóvá válni) s ez elégségesen bizonyítja egyéniségének mélységét, de az európai horizontokon mozgó tevékenysége, mint a végzetes szerb ultimátum enyhítésére és a korlátlan tengeralattjáró háború kiküszöbölésére irányuló sikertelen kísérletei, mindig a magyar sors iránti aggodalomból fakadtak. S ma azt kell mondjuk: jól volt így. Másrészt sötét, görög sorsdrámákhoz hasonló tragikuma éppen abban állott, hogy túl látott a magyar határokon is és a hatalom birtokában mégsem tudta megakadályozni sem az ultimátum, sem a tengeralatti háború kérdésében azt, hogy a dolgok azon a végzetszerű úton fejlődjenek, melyet előbb csak megsejtett és aztán tisztán látott. De Tisza tragikuma még mélyebb és komorabb, mert a legtöbb embernek legalább megadatik az, hogy hazájáért halhat meg. Ő hazája után halt meg, akkor, midőn körülötte már minden összeomlott. És végzetét még ennél is sötétebbé teszi az, hogy olyasvalamiért kellett meghalnia, melynek ő éppen az ellenkezőjét akarta. Hiszen ma már senki előtt sem lehet kétséges az, hogy az angol államférfiak kivételével, Tisza volt az egyetlen felelős európai államférfi, aki a közvetlen veszély idejében valóban meg akarta állítani a katasztrófát. S ugyanakkor valószínű, hogy gyilkosai, legalább is a gyilkosság percében, őszintén hitték, hogy a világháború egyik . Bizalmas írta: Szép Ernő Micsoda hűtlenség, hazajövünk a temetőből, otthagyjuk íróbajtársunkat, akit bezártak a földbe. Fiatal fővel eldöntöttem, nem megyek ki senkinek a temetésére. Nem tanúsítom a halált. Nem veszem tudomásul. Na kikísérem aki meghalt, az annyi hogy én külön a magam részéről megölöm őt. Azután megadtam magam. Úgysem értenek meg. Azt hiszik kényelmes voltam, azért nem mentem ki. Nem szép dolog ott nem lenni. Bizonyos temetéseken muszáj megmutatni az arcomat. Eszükbe juthat a családtagoknak, hogy én nem léptem oda kezet fogni. Beárulhatnak nekik hogy engem nem láttak. Kárt csinálok magamnak. Borzasztó unalom a temetés. Mi értelme van az én jelenlétemnek? A temetendőnek nemkozok örömet avval hogy megjelentem a végtisztességen. Mit tudja ő, mit bánja ő, de mindegy neki ki van ott ki nincsen. Igazán itthon tudom őt gyászolni, magamban. A temetésen elvonják a figyelmemet, mindennel foglalkozik ott az ember csak Vele nem akit elvesztettünk. A szerencsétlen hozzátartozóknak is elengedném hogy ott legyenek. Özvegynek , gyerekének, anyjának, apjának a lábán állami mikor a porba vannak sújtva, fegyelmezni magukat, még csak nem is szipogni mikor a pap beszél. Elszenvedni mind azt, a buta kézadást, azokat a csinált arcokat szegényeknek. De viszont hiúk is, hízeleg nékik az a sokaság, a beszédek; úgy emlékeznek majd a temetésre mint valami ünnepre. »Milyen szép temetés volt.« És beszéd és szertartás és az a tolongás nékik is valami szórakozás, kábulat, enyhület. Iszonyat volna ha csak ők állanának a sír körül maguk, ismerős, barát barátnő mind a városba maradt volna, örülni az életnek. Annyi szabadságomat megtartottam, nem furakodom fel a ravatalhoz, én nem nézem meg a halott arcot. Nem félek tőle, a legijesztőbb halottakat megnéztem mint riporter és el tudtam nézni harctéren az elesetteket, azoknak a képén ott ragadt a katasztrófa borzalma. A barátomat meg nem néztem, azt az eleven arcát tartom meg amit utoljára láttam, úgy teszem el őt, mintha itt volna a föld felett, ezt csak ő érti meg, szeret ezért engem. Azt is tudja hogy nem az ő kedvéért jöttem ki, sőt elmesélhetném neki hogy milyen alkalmatlanság ma nekem a temetése, be kellett volna ma délután a tárcám fejezni, nincs pénzem. Ha nőt kellett volna ma délután fogadnom, azt is helybehagyná, kikérné magának hogy elhalásszam az örömömet azért mert őt véletlenül ma temetik. de túl van ő a mi korlátoltságainkon. Persze hát nem tudnék neki szót fogadni. De annyit megengedek magamnak, elsétálok a ravatalozó elől míg a zarándoklat tart, egy cigarettát végigszívok. Élek, kell a cigaretta mint a levegő. Azután tovább unatkozom a lépcsők alatt. Egy semmi ember, a nevét se tudom, ez ide tolakodott mellém, hogy mellettem lássák. Szólogatott hozzám, az alkalommal élve: szegény, ki hitte volna, még a múlt héten láttam, nahát hogy a Kisfaludy-Társaság nem képviselteti magát, se a Petőfi. Lesütöttem a fejem, mint akinek nincs ereje most diskurálni, letesz a társalgásról. Ideköszönt A. bajtársunk, mozdulatlan arccal, olyan ellágyuló nézéssel mintha engem gyászolna. B. nem tudja a köszönési mosolyt elhagyni, jelzi hogy örül hogy lát, akár a színház előcsarnokában találkoznánk. Van aki észrevehető mód tartóztatja temetésen a mosolyt ha köszön, van aki fegyelmetlen vagy érzéketlen, olyan szabadon mosolyog mintha semmiről nem tudna. C. szerkesztőt látom, ott szorul szemben, viccet mesél három fejnek, kettő neveletlenül vigyorog, a harmadik küzd magával, leskel jobbra balra, de csupa fül és élvvágy. Ez a C. minden temetésre vicceket hoz, erőszakoskodik, úgy fázik a haláltól. D. emelgeti a fejét, az eget kéri számon, ezután lenyomja az állát a nyakkendőjére, úgy marad öt percig. Ugye, milyen magasztos és mennyire megsemmisült. E. messzire tekint, senkit se lát, ő az ünnepélyes. F. őszintén szomorú, sőt teljesen tönkretéve néz maga elé, a tulajdon jövendőbeli halálára gondol. G. mióta itt áll vagy ötödször idomítja a nyakkendőjét, a nyakát húzogatja, éi a száját is megnyalta, szemmel tartja a fotoriportert, számít rá hogy rajta lesz a fölvételen. H. meg Z. színpadi szerzők, fojtottan, drámai arccal beszélnek, üzletről. Mikor lehozzák a koporsót, nem képzelek benne senkit, igazán, csak koporsót nézek. Kímélet ez, Iránta való, vagy önvédelem mert oly gyönge vagyok? Semmit se érzek, nem, vagyis még nem éreztem semmit mikor a szemem meleg lett és kijött a könnyem. Azután érzem csak hogy a mellemben hasamban melegség gerjedt és remegés, akár valami néma verőtől rezdülne a cimbalom húrozata. S eszmélek, rohamosan: biztos mondtam Neki valami bántót, mikor is? Soha az életben nem akadt a tekintetem a szemébe s nem nyúltam a kezéhez, és nem szóltam úgy hozzá, akármilyen készületlenül, de ünnepien, testvérien, fölfedezve őt a közös világon, az első és utolsó életben, valamit, valamit az egymás ismeréséről, a megfoghatatlan életről és elmúlásról. Dörögve tolódik a kocsiba a koporsó, ő nem hallja, milyen beláthatatlan az hogy semmi köze már itt semmihez, nem tud senkijéről, mindegy neki ami itt van, elfelejtette, nem érdekeli semmise, nincs soha de soha többé világ. Nem várjuk majd hogy találkozunk Vele, nem követeljük, nem lamentálunk amiatt hogy nem ír már, mindegy lesz mivel maradt el ez a zseni! Én túlélem, túlírom, nem szégyellem majd magamat. A kocsi már gördül, lépegetünk, a családtagok után nézegetek, sajnálom őket. Mi a halál, ugye semmi, csak a hiányérzet azokban akik valakit elveszítettek. Ezek síremlékek itt kétfelől, ezek nevek, nem testek, márványt látok, virágot, élőfákat, eget. A szabad levegőn nem érzek nem félek halált. A szobában szoktam a halál fogalmától majd megőrülni. A gödörbe való lebocsátást, a hanthányást nem szoktam megvárni, kapok rajta ha valaki fölhív az autójára. Most végig maradok, most kötelező. A göröngyök, a göröngyök evvel a kegyetlen kopogással estek az anyám koporsójára is, a némaságban evvel a kísértetes síráshanggal csúsztak a lapátok is. Mire megvan a domb, csak tizenöten huszan maradtunk a családon kívül. Oszlik foszlik ez a maradék is mialatt a fej fát ledugják; a család kocsira ül; én már elindultam szobrász pajtásommal, vezet bizonyos helyekre, megmutogatja régi költők írók síremlékeit, sohse láttam azokat. A sírásók is eltávoznak, mindenki magára hagyta akit eltemettünk, mindenki elhagyta szegényt.