Pesti Napló, 1939. április (90. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-30 / 98. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1989 április 19 Miték­i nem??? Írta: Bo­zzay Margit Amíg csak egy-két kíváncsi leve­let kaptam, amelyekben főként fér­fiak érdeklődtek, hogy­ha minden­féle asszonyi problémák helyett miért nem foglalkozom ezekben a történelmi időkben korszerű kérdé­sekkel, addig az Asszonyok postájá­ban adogattam meg a választ. Most azonban, mikor egy nap öt ilyen kíváncsi levelet hozott a posta, kénytelen vagyok a kérdéssel hossza­sabban foglalkozni. Nem is a saját, hanem manden asszony, sőt talán minden ember szempontjából, mert hiszen az én szempontjaim mindig általánosan emberi szempontok. Korszerű kérdések: gyorsított fegy­verkezés... flottanövelés... Roose­velt békeüzenete... Chamberlain be­széde ... Hitler beszéde... szovjet­­egyezmény ... tengely­politika... egyensúlypolitika... kötelező angol hadiszolgálat... egymilliárdos angol hadiköltségvetés... háború... hábo­rú... háború... Ezekkel szenvedem reggel végig az újságot... Ezekkel délben... Ezek­kel délután... Tizenhat oldalból tíz, nyolcból hat ezekről a dolgokról be­szél. Szeptember óta ezekről... Szün­telenül ezekről... Amíg olvasom, mi­után letettem, mintha feketeruhás, gyászfátyolos asszonyok, síró gyer­mekek rajzanának körülöttem, mint­ha a tornyok lélekharangja szólna és mintha messziről fekete posztóval bevont dobok peregnének tompán, gyászosan, sírón a világ... az egész világ ravatala felett. Szeptember óta reggeli mellé, mint elengedhetetlen tartozékot, minden­nap kapunk egy, két, tíz olyan poli­tikai, diplomáciai hírt, amelytől, ha nem vagyunk az eszünkre süketek, ugyancsak elgondolkozhatunk. Meg­kapjuk ugyanezt étvágycsin­álónak délben, és megkapjuk áloműzőnek este... Ha akarjuk, ha nem... Mert ha azzal akarunk védekezni, hogy nem olvasunk újságot, ezeket har­sogja a rádió. Ha nem nyitjuk ki a rádiót, ezt halljuk villamoson, autó­buszon, óceán, társaságban, fodrász­nál, mindenütt. Nem tudunk szaba­dulni tőle. Mint a méreg beleeszi magát a vérünkbe, a pórusunkba, az agyunkba, a lelkünkbe, az egész éle­tünkbe, az öntudatlan álmainkba. Megnehezíti­­ minden pillanatunkat, megfagyasztja minden mosolyunkat, elhervasztja, minden tervünket, meg­keseríti a csókunkat, feldúlja, szét­rombolja minden... minden szépsé­gét, értékét, tartalmát, célját az éle­tünknek. És így van mással is. Mindennel. Minden gondolat, érzés, tett mélyén ott van a rém. A pokolbeli rém, amely srapnelt, ágyúgolyót, gránátot okád, amely halálos gázokat lehel és amely szörnyű tank lábaival úgy gá­zolja le a világot, hogy nem marad utána más, mint emberroncsok és csonka falak.* És künn süt a nap... Úgy ent, olyan tisztán, forrón, édesen, életet adón és életet nevelőn, ahogy nem minden tavasszal sütött. Az ember jár az uccán és érzi: lebeg a nap­sütésben ... Ül a balkonján hátra­hajtott­­ fejjel, lezárt szemekkel és ahogy érzi a nap lágy, mondhatatla­­nul jóleső melegét, arra gondol, mi­lyen jó volna, ha most valaki meg­csókolná ... Jár a parkokban a lán­goló tulipánágyak, nevető, ember­arcú árvácskák, bódító illatis jácin­tok között, az ezüstös, meg átlátszó, m­eghatóan üde zöldlevelű fák lomb­ja alatt, amelyek még úgy áteresztik a fényt, mint nők kalapján a színes fátyol, könnyű a lépte és mosolyog és valami egészen édes, jó érzés ke­ring benne és arra gondol: gyönyörű az élet .. És hall az ember egy bókot és az utcán, villamoson, társaságban egy férfi ráejti és rajta felejti a sze­mét: jól esik, mert érzi, még... nem múlt el mindem És megwBRS­M konyhapénze terhére egy óriási cso­mó tulipánt és otthon színek szerint külön válogat­ja és telerakja velük a lakását és nagyon örül nekik és nap­­ról-napra nézi, hogyan nyúlnak Itt mindig hosszabb, mindig hajlósabb szárakon a vázákból és nem fáj neki, hogy baj van az adója, meg a ház­bére körül.. És nézi a pálmáin lát­hatón növő új levelet, amely mint hegyes kard nyúlik ki a többi nyílt, lengő levél közül ée várja, hogy mi­kor tárja szét az ujjait... És nézi, figyeli a többi növényt is, amelyek kertet, udvart varázsolnak az ottho­nába és amelyekben szinte láthatóan kering az új nedv, az új élet, az új öröm... És este, egésznapi munka után, amikor egy könyvvel ül a teája mellett és az elmaradhatatlan ceru­zával szép szavakat, új, érdekes ki­fejezéseket húz alá és boldog, hogy­­ezek a szép kifejezések vannak és ezeknek a kapcsán úgy eljátszik a szép szavakkal, a szívén, vérén át­remegő versek soraival, új versek megmozdulásának, ébredésének vá­gyával, mint gyerek a színes üveg­golyókkal, mosolyog, mert a szava­kon kívül elfelejtett mindent... És mikor odaáll a szekrénye mellé és egyenként kezébe veszi a tavaszi, nyári ruháit, töpreng azon, hogy me­lyikkel mit lehetne csinálni, hogy megint úgy hasson, mint az új és me­gint benne legyen az egész május és az egész forró nyár, akkor csak asz­­szony, hála Istennek, csak asszony, aki még a halálban sem mond le ar­ról, hogy szép és vonzó legyen... És mikor leül az íróasztalához és felve­szi készülő regénykéziratát, amely­nek írásában a külső csúf dolgok mindig megzavarják és nyakig bele­merül, belemenekül, látja, hogy igen... ez az ő talaja és ebből azért sem engedi magát kirángatni. * Künn süt a nap... Úgy süt, aho­gyan csak ritka tavasszal sütött. Úgy süt, mintha ez a tavasz végtelen év­ezredek óta ott állt volna a tavaszok mögött várva, a­míg rákerül a sor. Az ég olyan kék, mint Velencében a kék lagúnák fölött, vagy a francia Ri­viérán,­ ahol most szegfűmezők nyíl­nak, jácint-, nárciszligetek illatoz­nak, rózsaerdők ringanak, ahol az olajfák ezüstlevelei között aranyvi­rágokból száll a kábító parfüm, ahol az agave négyezer virága most bom­lik ki a húszméteres szárból, ahol rhododendron- meg jázminkerítések mögött napoznak a nők... De itt is ... Itthon is... A parkok tele van­nak nevető virágokkal, a hegyek ol­dala, mint ezerszínű isteni zöld sző­nyeg ereszkedik a völgybe. Az ucca­­sarkokon annyi a virág, hogy el kell költeni rájuk a konyhapénzt, sőt egyéb pénzt is. A nők rövid ruháik­ban, tarka fátyolaikkal, majdnem min­t szépek és fiatalok, a férfiak szemében, még az öregekében is kis kalózkodó mosoly. A gyerekek még hangosabban nevetnek és a felserdült fiatalságnak még nehezebben megy a tanulás. Ez mind van ...Ez mind itt van. Itt, körülöttünk, bennünk. _Éppen úgy, mint a történelmi levegő, mint az örökösen visszatérő nagy pillana­tok, mint az ezerszer hangoztatott sorsdöntő órák. Miért ne ezekkel fog­lalkozzam hát? Mikor ezek szebbet adnak és többet adnak. Mikor ezek mind adnak, a másikak meg mind elvesznek. Mikor ezek szivárványt bo­rítanak ránk, a másikak meg gyász­­fátyolt. Miért írjak korszerű dolgok­ról, mikor azoktól megdermed a szí­vünk, miért lövedékekről, amelyek­ből egyetlen darab 10.000 pengő, ami­kor tíz fillér a legszebb, legszíne­sebb tulipán. Nem akarok szomorúságot írni, nem akarok szomorúságot adni._ El akarom hitetni magammal és mások­kal, minden asszonnyal, hogy még mindig... azért is... még mindig a szépség, az élet, a szerelem, a mosoly az élet értelme és célja a munkán és a munka fenmaradásán kívül. Nem akarok azokra a dolgokra gondolni, hinni akarok annak a csodának a le­hetőségében, hogy azok, akik a világ sorsát intézik, akik a mi sorsunkat, életünket és az utánunk következő­ket intézik, mégis rájönnek majd, rá kell jönniök, hogy az életet, amelyet nem lehet visszaadni senkinek, nem is lehet elvenni senkitől. Nem akarok harangokat félreverni, örökösen tör­ténelmi pillanatokat élni, mindig érezni a sorsdöntő órák súlyát, min­dig riszketni a következő perctől, dá­tumtól ... Örülni akarok a napnak, a kék égnek, a virágoknak. Nézni akarom a szemközti tenniszpályán önfeledten játszó fiúkat, lányokat, akiknek minden mozdulata ritmus és tavasz és a korosabb embereket, akik a játékkal akarnak hasonlóan fiata­lok lenni. Jókedvűen akarok teázni a fiaimmal, barátaimmal, írni aka­rok verset, regényt, örülni akarok szép szavaknak és simogatásoknak és meg akarom venni... feltétlenül meg akarom venni azt az emprimét, amelyet annyira megkívántam. Hát ezért... NYÁR A szenvedélyes strandolók és sportolók csak egy kis napsugárra várnak, hogy kimehessenek Dunára evezni, vagy valamelyik strandra na­pozni. Ilyenkor jó a nadrág és a short. Tavalyi kétrészes fürdőruhánkat is jól használhatjuk, ha az első rajzon látható kis globnis szoknyával és boleróval egészítjük ki. 1A short, fehér lenvászon­ból készül, a blúz piros, vagy kékcsíkos. Harmadik rajzunkon szürke flanelt, vagy kö­tött nadrágot mutatunk be bordó pulloverrel. A hölgyek általánosan kedvelt viselete nyá­ron a dirndli. Rajzunkon bemutatott dirndli sö­tétkék szoknyából és fehér moll blúzból készül. (Készülhet esetleg mintás taft szoknyából és zsorzsett blúzból.) A drindli alá fehér hímzett alsószoknyát viseljünk. Porzsolt Éva . ZJT23 AssvautyöU padára Színire. Okos a levele, érvei is részben helytállók, de hiába, meggyőzni nem tud. Sem maga, sem más. Mert mindig, min­den levél és eset, ellenérv és példa csak azt bizonyítja, hogy a kivételek ellenére is a nő a kihasznált, a megrövidített. Olyan egyszerű a magyarázat. A férfi, — ha nem is mindig az általános érte­lemben — de az erősebb és a társadalom, a törvény sokkal többet adott neki, mint a nőnek. És mert a férfi minden inkább, mint szent, természetesen, ha úgy hozza a kedve, hangulata vagy érzése, ki is használja ezeket az előnyöket a saját ja­vára. Hogy a nő is ugyanígy kihasznál­ná? Lehet. De nem egészen bizonyos, mert a nő másfajta, mint a férfi és ha ki is használná, másként használná ki... Hogy kapok-e férfi­ leveleket is, amelyek­ben a férfi panaszkodik a nőre? De meny­nyire. És bizony, minden nőpárti voltom mellett, nem egyszer a férfinak adok igazat. Az ellenrovat nem volna rossz, és bizonnyal a nők éppen úgy sokat tanul­nának a rovatból, ahogy maga szerint sokat tanulnak a férfiak is a Női Napló­ból. írjon bármikor, minden hozzászólást szívesen veszek. Marosiné: Tudtommal még egy Nogi nincs, sőt nem is volt, de Dekobra azért szerepeltethette regényeiben, ha úgy tet­szett neki. A felhozott példa nagyon jó, én is tudnék hasonlót eleget. Nem, a sze­relemről nem tartottam előadást és nem is fogok, mert biztosan nem lenne objek­tív. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy az életnek ez a legszebb ajándéka a nőre nézve sokkal több szomorúságot rejt magában, mint a férfira és ezt el­­keserítőnek tartom, meg rettentő módon igaztalannak. Köszönöm jó kívánságait és szeretettel köszöntöm. Szemüveg. Bárhova is megy, mindenhol fog boldogulni és mindenhol fog embere­ket találni, akik maga mellé állanak és segíteni fogják. A levelein keresztül ér­zem ezt. Köszönöm a jó véleményét, a szerete­tét. Kicsit túlzó, de jól esik. Ne gondolja, hogy a panaszkodás csak azok­nak esik jól, akik panaszkodnak. Nekem is jól esik, hogy érdemesnek tartanak a bizalomra. Mert erre nem minden ember érdemes. Panaszkodjon hát csak bátran, mindig szeretettel és segíteni, könnyíteni akarással hallgatom. Régi előfizető. Az az állás, sajnos, be­töltetett. Ha lesz valami hasonló, ajánla­tát továbbítom. A megjelölt napon nem leszek itthon, különben, bár az nem foga­dónap, szívesen adtam volna egy órát ö­nnek. Előkelő úri földbirtokos családnál szép helyen június hónapban fizető vendég­ként nyaralna fiatal házaspár. Anya, örülök, hogy megvigasztalódott és belátta, hogy nem szabad ilyen ember­telenül szenvednie. A vers? Szép és meleg és igaz. Folytassa. Mária. Mi a dologról a véleményem? Ugyanaz, ami önnek. Hogy az illető bi­tangul viselte magát. Hála Istennek, hogy túl van a dolgon és ilyen fölényes nyu­galommal beszél róla. Igen. Minél na­gyobb a méltatlanság, amellyel bántanak bennünket, annál könnyebb és gyorsabb a gyógyulás. A természetnek ez is egyik remek védekezése. Házikisasszonynak menne szerény fize­tésért németül, franciául beszélő, varrás­hoz értő intelligens nő. g. t.

Next