Pesti Napló, 1939. június (90. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-02 / 124. szám
H Péntek PESTI NAPLÓ 1939 június 2 Hol van Bazita? Melyek Afrika működő tűzhányói? Megmondják a tanulmányi verseny földrajzgyőztesei Beszélgetés három tudósjelölttel (Saját tudósítónktól.) A szokásos középiskolai tanulmányi versenyek eredményét részletekben közli a tanulmányi verseny rendezőbizottsága. E sorokban itt most a faturajzverseny győztesei mutatkoznak be. Mind a hárman? Biczó Tamás, a Piarista-gimnázium VIII. osztályos növendéke, aki az első lett, Jantovits Gulyás Béla, a második helyezett és Bakos Ákos, a verseny harmadik helyezettje. Balkéz, zene, autóbusz Biczó Tamás, a verseny győztese éppen az interjú napján érettségizett. Magyaros sujtásos ruhában van, nyakán aranyrojtos nyakkendő. Természetesen mozog, szinte fölényes. — Tételem címe — kezdi — A mai magyar kereskedelmi tengerészet. A nyugateurópai iparosodás kialakulásából indultam ki s rávilágítottam arra, hogyan kapcsolódott bele ebbe az iparosodásba Magyarország. Iparosodásunk következménye lett a kereskedelem, legújabban a tengeri kereskedelem. Ez a tétel volt a legkönnyebb. Elég jól elkészültem, bár arra számítottam, hogy a Felvidékkel kapcsolatos tételt kapunk. Szerencsémre éppen az »utolsó« estén elolvastam Teleki Pál cikkét, mely a magyar tengeri kereskedelemmel foglalkozott. — Már ötéves koromban érdekelt a földrajz, éppen ezért apám egy összerakható Magyarország-térképpel lepett meg. Hamarosan már messziről megismertem a magyar megyéket, alakjukról. Hétéves koromban három egymás mellett levő megye rajzából megmondtam, melyik három megye van előttem. Tudom az összes megyék területének és lakosságának számát. Emellett térképészettel is foglalkozom, ősszel egyik felvidéki vonatkozású térképemet az egyik belvárosi kereskedésben tették ki közszemlére. Mindebből természetesnek gondolná az ember, hogy földrajzszakos tanárnak készül. De nem. Építész akar lenni, mert sokat foglalkozott városrendészeti tervekkel is. Az összes pesti és budai »nehéz« pontokra van valami terve. Mintegy százhúsz. Közben nagyon érdekli a művészettörténet s ha lehet, ebből doktorál. — Azért nem hanyagolom el a rajzot sem, — folytatja — mert ezzel is sokat foglalkoztam, sőt eleinte rajzból akartak kiküldeni a tanulmányi versenyre. Az ember csodálkozik, hogy mi mindenhez ért ez a 18 éves fiatalember. Balkézzel rajzol, mert balkezes. Törökül is tud írni, azt is balkézzel végzi azért is, mert a török írás jobbról balra halad. Egyébként negyven nyelven tud számolni és máris elkezdi japánul, majd svédül és törökül. — Rajzolni különben mind a két kezemmel tudok és ha szimmetrikus ábrákat, díszítményeket rajzolok, egyszerre csinálom mind a két kezemmel. Sokkal könynyebb és gyorsabb. Szenvedélyem mindettől eltekintve a kerékpár, de ha valami jó zeneszáns van a rádióban, nem mulasztom el. Ha valamit először hallok, saját találmányú gyorsírási kottarendszeremmel lejegyzem. — Ez afféle grafikon, de csak én tudok eligazodni rajta. Ha lezongoráztam, már rendszerint tudom is a dallamot. Azért nem hanyagolom el saját kompozíciómat sem... Tessék??? — Mert komponálok is. Verset is írok, természetesen, de ritkán. Az irodalommal is kell foglalkozni. Első gimnazista koromban 56 osztálytársamról írtam egy-egy négysoros gúnystrófát. Szatírát. Most meg karikatúracsoportképet rajzolok osztálytársaimról. Megáll, fülel. — Fogadjunk, hogy a 717-es autóbusz jön. Egy tizenötös. Nem is abba az irányba néz, ahonnan az autóbusz jön. Már a búgásról megismeri az autóbuszokat. A villamosok kocsiszámát is megmondja már jó messziről. Persze nem azt, hogy: ni, ott jön egy 6-os, vagy egy 49-es, hanem azt a kis számot oldalt, amelyről sokan nem is tudnak. „Cserkészkedem, novellákat írok és kérmaapa vagyok../" Jantovits Gulyás Béla, a VIII. kerületi Vörösmartygimnázium növendéke. Szerény és szegény fiú. Édesanyja egyszerű gyári munkásasszony, özvegy. A fiú csak nagybátyja támogatásával tudta elvégezni a középiskolát. Amellett állandóan tanított. Három-négy diákot instruált. Aki ezt éveken keresztül gyakorolta, csak az tudja igazán megérteni, mi is ez. A tehetséges diák, aki 13-én érettségizik, ezt a tételt dolgozta ki: Melyek a földkerekség legnagyobb működő tűzhányói? Ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen el kellett őket sorolni, hanem részletesen kellett őket ismertetni, vizsgálni, mely hegységekhez tartoznak, miért működnek még ma is. — Melyik tűzhányókról írt? — A Vezúvról, az Etnáról, a Stromboliról, az afrikai Teleki-vulkánról, a délamerikai Aconcaguáról és még többről. Hétoldalas dolgozatomhoz térképet is rajzoltam. Érzem, hogy csak azért sikerült, mert tanáraim nagy szeretettel foglalkoztak velem. — Kik a tanárai? — Eleinte dr. Farkass László tanár úr tanított, a felsőbb osztályokban dr. Tokaji Vagy Béla tanár úr. — Mivel szeret foglalkozni? — Nagyon érdekel még a természetrajz, de ha csak szabad időm van, azt a cserkészek között töltöm. A cserkészekkel utaztam be Franciaországot, Belgiumot, Németországot. A trianoni Magyarországot tökéletesen ismerem. Igaz, hogy elsősorban nem annyira a leíró földrajz érdekel, mint inkább a gazdasági földrajz. Ehhez azonban szükséges jól ismerni a leíró földrajzot is. Szeretném, ha nagy vonalakban meglenne az általános tájékozottságom. — Közbevetve, tudja ön, hol van Bazita? (Kérdi és meg is mondja.) — Nyáron, ha lehetne, szeretném bejárni a Balkánt. Nagyon érdekel Törökország. Sajnos, az iskola engem nem visz ki Amerikába, a világkiállításra. Ha állást kapok, akkor le kell mondanom nyári utazásomról. Mert édesanyámat szeretném támogatni. Tanulmányaimat nem folytathatom tovább, mert anyagilag nem bírnám ki.. . (Vájjon nem lenne valaki, aki kibírná Jantovits Gulyás Béla helyett?) „Hogyan lehetne egészséges gazdasági központtá tenni a Duna-medencét?" Ezt a nagy kérdést nemcsak a legilletékesebbek vetették fel, hanem ezzel foglalkozik Bakos Ákos is, a verseny harmadik helyezettje. A Mester utcai Fáygimnázium tanulója. Néhány nap múlva érettségizik. A gazdaságpolitika érdekli s ismeri szakirodalmát is. Dolgozatának felépítését így mondta el: — Először is a magyar feltámadásról írtam, gazdaságpolitikai szempontból. Nem volt nehéz dolgom, mert ezzel közvetlenül a Felvidék visszacsatolása után is foglalkoztam egy önképzőköri felolvasás keretében. A továbbiakban részleteztem a magyar tengeri gőzösök szerepét a kereskedelemben. Kiemeltem a Csárda, a Csikós, a Budapest és a Kassa nevű óceánjáróink szerepét. Majd azzal foglalkoztam, melyek a legfontosabb magyar kereskedelmi cikkek. Természetesen a gabonáról, a tokaji borról, a magyar specialitásokról is szóltam. Végül pedig a magyar kereskedelmi tengerészek kiképzésének szükségességét emeltem ki. Arra a kérdésre, hogy mi szeretne lenni, a következőket felelte: — Újságíró. Nemcsak azért, mert édesapám is az, hanem azért, mert hivatásomnak érzem az újságírást. Meglehetősen jól írok és szépirodalommal is foglalkozom. Az újságírás mellett szeretném elvégezni a jogot is. Ami pedig a most elért eredményt illeti, azt elsősorban tanáromnak, Udvarhelyi Ágostonnak köszönhetem.* A hárombajnok* így tervezget a tehetség, rátermettség, tudás és szorgalom jegyében. B. F. Két ujj A Pesti Napló pályázatára érkezett novella Jelige: „Ha Isten velünk11 A harangszó és a napfény együtt áradt be az ablakon. A kopott iskola kívül-belül tündéri fényben állt és az ismétlősök katonás fegyelemmel és figyelemmel vizsgálták a tanító arcát. — Leülni! — mondta a tanító. Azután előhalászta az asztalfiókból a naplókat, rájukhajolt, nyitogatta, igazgatta, jegyezgetett, összehajtotta és az asztal tetején félretolta. Zsebébe nyúlt, előhúzta a ma déli postával kapott fizetési meghagyást, nézegette, számítgatott, töprengett, gondolkodott, aggodalmaskodott, annyira megfeledkezett az illedelmesen hallgató ifjú seregről, hogy csak akkor vetette fel fejét, amikor valaki valami kemény tárgyat ejtett a pad alá. Akkor haragosan adta ki a parancsot: — Csendes foglalkozás és nem jár a szátok! Nohát! Felesége nyitott be az iskolába. — Édesem, add ki egy félórára Pap Janit- Beteg megint a kis Icuska, meg kell hozatni az orvosságot. A tanító Pap Janira intett, az örömmel lépett ki a padból, az iskola küszöbéig sietett, ott megállt a tanítóasszony előtt. A tanító megértette a várakozást, rámosolygott feleségére, homlokát, fölényesen ráncolta és félig tréfásan mondta: — Majd délután átmegyek és kifizetem az orvosságot. Most nincs elég apróm. Hm. Nincs elég apróm! A gyerekek jól ismerték ezt a hangot, ezt a mosolygó fölényt! Nincs elég apróm! Hm. Dehát hol a nagy? Titok ez, olyan, ami sohase kerül napfényre. Az ajtó bezárult, asszony és gyerek elment A tanító ismét előkotorta a fizetési meghagyást. Negyvenhét pengő negyven fillér! Az áldóját, micsoda piszok, nagy summa! Hej! Honnan a csillagos égből vegye ezt elő! Hízó nincs, eladnivaló nincs... Ezt pedig fizetni kell, mert kétszer anynyiba kerül. Eh. Kölcsön kell kérni. A föld alól is. De honnan? Töprengett. A gyereksereg ez alatt élte a maga halk életét. Néhány méh betévedt az ablakon, zsongott, zümmögött. A fiúk sasszemmel kísérték, hogy elcsíphessék és valakinek a nadrágjába csúsztathatnák. Micsoda mulatság lenne az!... A leányok közé a bevetődő napsugár sütött. Különösen az első padra. Az első padban két egymás mellett nyugvó ujjra. Két ujj! Az egyik hófehér, pompás, rózsaszínbe játszó. Tövénél három gyűrű. Egy gyémánt. Öklömnyi kővel. Alatta réreggyűrű. Az alatt pecsétgyűrű. A másik ujj barna. Szinte kérges. Csaknem repedezett a végén. Az egyik íznél forradás, valami vágás maradványa. Ahogy fekszik a cirádákkal összevissza duzgált, bicskával, palavesszővel szántott padon a hófehér mellett, mint mesebeli, acélos búzaszem, a ráverődő napfény áttündöklik az alján, hogy ha gyerek vizsgálná a másik, árnyékos oldalán, tisztán, üdén találhatná az életszínt rajta. A fehér ujj most megmozdul, óvatosan odábbsimul, teljesen bele a napfénybe, hogy a túlságosnagy gyémánt éles fénycsóvát vet az iskola Plafonjára. A barna ujj megmozdul, behajlik, eltűnik a szorosan mellé simuló ujj mellől. Lecsúszik a padról, le a remek köténybe és ott szelíd ökölbefonódik társaival együtt. — De ki vagy! — lökte oda a szót a fehér ujj tulajdonosa a barnaujjúnak. A barna ujj tulajdonosa ránézett barna szemével a fehér ujjra, követte egy pillanatig a gyémánt fényszűrődését, azután a tanító gondterhes arcán kutatott s csak azután vetődött rá harciasan a fehérujjúra: — Azt gondolod, hogy többet érsz a tizenhét szoknyáddal, meg a vagyonotokkal, mint a másik?... — suttogta. — Melyik másik? — lihegte a fehérujjú és tüntetve paskolta a padot áttetsző, gyűrűs, hófehér ujjával. — Melyik másik? Hát... én! A fehérujjú szája megmozdult, piros ajka lebiggyedt, azután mosolyra vonult. Az orrán keresztül halk, gúnyos nevetésfélét kockáztatott meg. — Te! Még nevetsz? — sziszegte a másik és az ökölbe sodródott ujj még szorosabbra vonult társai közé. Nem kaptam eleget tőled? — Csend, mi az ott? — kapta fel fejét a tanító. Keményen, kutatóan nézett végig a seregen. Majd haragos mozdulattal vágta zsebre a fizetési meghagyást. Eh! Lesz ahogy lesz. Jó az Isten! A háború fergetegéből is megmentette. Pedig ott bőgött ám az igazi fizetési meghagyás a füle mellett nem egyszer. Most is megsegíti. Elhagyta az emelvényt, nagy léptekkel ment a padok elé. Tapsolt Csend! Valamit mondani akar. Az ajtó nyílik. Pap Jani tért vissza. Kezében papír. Jegyzék. Átadja. — A gyógyszerész- út küdte. Pap Jani helyremegy. Szomszédjának súg valamit. Mindketten kicsinyesen mosolyognak. Össze. Megértően. Jelentősen. Pap Jani megfricskázza az előtte levő fülét. — Csend. Énekelünk. Holnap temetés. Nekikészülünk, nehogy úgy nyávogjatok, mint a múltkor. Azt hittem, hogy a föld alá süllyedek... Na, egy, kettő! Pap Jani, kezd el, na! Ismét harangszó. A nap már az ajtó melletti falon táncoltatja pajzán sugarait. Fényfoltja szélesen terül a kopott falra és feltárja a porlepte pókhálót a sarokban. A tanító megdörzsöli az orrát. Ej, hogy elrepült az idő. Hallatlan. No, nem baj. Majd máskor. — Imádkozunk! Haza. * — Hiszen, tanító uram, nem mondom: van pénzem elég. Adok is, hogyne adnék. Száz pengőt? Szívesen. Ezresem van, majd felváltom valahol. Nézzen ide holnap, akkora lesz apróm. Úgyis szeretnék valamit mondani még. Valami nem fontosat. — Mondja meg, Szanyi uram! A fehérujjú apja hideg arccal mormolta: .— Nem állhatja a lányom a Samu Pista lányát. Mióta menyasszony a lányom, nem szereti, ha irigyei bántják. Egymás mellett ülnek az iskolában. Ültesse el egymástól a tanító úr őket. — Szívesen, szívesen, Szanyi uram. Hogyne ültetném el. A Samu Pista lányát, a Birit tetszett érteni? Jól van, jól van! Szívesen... Persze két év múlva lesz az esküvő csak. Jó, jó, a rokkant Samuét? — Nem, egy év múlva. Az anyja is időben ment férjhez. Tizenhat lett volna egy hónap híján. Örzse is. Egy év múlva mehet. Pali akkor már húsz körül jár. Sorozás előtt mehet oda, ahova akar... Hát holnap biztosan eljöjjön, tanító uram... Persze, hogy a rokkant Samuét, a Birit hát.* A barnaujjú a kiskertben gyomlált, gereblyézgetett, vagy csak inkább mutatta, hogy dolgozik, a mikor a tanító, gondterhes fejét felvetve, házuk elé ért. Hangosan köszönt neki: — Jó napot kívánok, tanító uram. ~~ A tanító felrettent, pedig hát egészen másra-