Pesti Napló, 1939. október (90. évfolyam, 224-248. szám)

1939-10-01 / 224. szám

Budapest, 1939 90. évfolyam 224. szám Vasárnap, október 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: lg. hóra .. ..5 pengő Negyedévre. 10.80 pengő Félévre.... 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon. 16 fillér Vasárnap...... 32 fillérPESTI NAPLÓ Főszerkesztő: GRATZ GUSZTÁV SZERKESZTŐSÉG­Gs KIADÓHIVATAL« VII. ker., Rákóczi út 14. Telefon: *145-559,*146-419 Jegypénztár, hirdeti»!-, előfil­e­­tési-, utazási- és könyvosztál­yt VII., Erzsébet körút 18—20 írta. GRATZ GUSZTÁV A magyarság helyzete a Dunamét­­ened­ben sohasem volt könnyű. Ezeréves fennál­lása alatt függetlenségét három arcvonalon volt kénytelen minduntalan megvédeni. Terü­letét délkelet felől a múltban a Török Biroda­lom, majd az ennek örökébe lépett, Magyar­­országgal szomszédos Balkán-államok fenye­gették. A százötvenéves török hódoltság és a trianoni szerződés tanúskodnak e veszély nagyságáról. Nyugat felől a magyarság önál­lósága állandóan Ausztria részéről volt fenye­getve. Minden évszázadban újból és újból kénytelenek voltunk egy-egy függetlenségi harcot vívni ellene. A XIX. században azután mint harmadik veszély, északnyugaton az orosz pánszlávizmus jelent meg a látóhatá­ron. Akik Magyarországon külpolitikával fog­lalkoztak, — a két Andrássy Gyula, a két Tisza, Szilágyi Dezső és mások — azok elsősorban az ebből az irányból támadható veszélyes lehe­tőségeknek nyomása alatt álltak. A Német­országgal való szövetség az ő szemükben első­sorban védekezés volt a pánszlávizmus törek­véseivel szemben. Egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy ama három arcvonal közül, amelyeken védekeznünk kell, a világháború utáni időben sem omlott össze egyik sem véglegesen. Csak formájukban következett be változás. Keleten nem védjük többé régi területünket, mert ezt a trianoni szerződés elvette tőlünk, de súlyos feladataink vannak az ottani magyar kisebb­ségek létérdekeinek megvédése alakjában. A nyugaton Ausztria helyébe a nagy Német­birodalom lépett, az orosz pánszlávizmus veszélyét az orosz kommunizmus veszélye vál­totta fel. Közvetlenül ma egyik szomszédunk sem fenyeget bennünket. Németországgal szo­ros baráti viszonyt tartunk fenn és kizárt­nak látszik, hogy ezt nem tudnók fenntartani, sőt ha kell, még kimélyíteni a jövőben is. A kommunizmus veszélye ellen az a bolsevista forradalom, amelyen húsz évvel ezelőtt átmentünk, immunissá tett. De a külpolitiká­nak nemcsak a közvetlen veszélyekkel kell szá­molnia, hanem távoli eshetőségekkel és lehe­tőségekkel is. Ha igaz egy német szociológus­nak, Gumplowicznak­ ama megállapítása, hogy a történelem tanúsága szerint minden erősebb etnikai elem mindenkor kísértésben van arra, hogy a hatalmi körébe jutó gyengébb etnikai elemeket magába szívja, akkor a magyarság jövője nincsen annyira biztosítva, mint a kevésbé exponált, a hatalmi versengésektől távolabb élő népek jövője. E tekintetben szá­molni kell olyan lehetőségekkel, amelyek már ma is szükségessé teszik, hogy azoknak éber szemmel állandó figyelmet szenteljünk. Az a mind szorosabbá váló viszony, amely Németország és Oroszország között létesült és mely a külső jelekből ítélve, állandóan kimé­lyülőben van, végleges eltemetését jelenti a ki­egyezési időszak magyar külpolitikai elgon­dolásának, amely a Németországgal való szö­vetségben igyekezett ellensúlyt találni a ma­gyarságot Oroszország felől fenyegető veszé­lyekkel szemben. Ez a politika a múlté. Újból való feltámadása nem tartozik a valószínűsé­gek közé. Új politikának kell a régi helyébe lépnie és ez az új politika új külpolitikai men­talitást is követel meg. Ez együ­ttjár minden nagy külpolitikai változással. A hetvenes években sem volt könnyű, néhány rövid esz­tendővel Königgru­tz után­ szoros viszonyt teremteni az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Birodalom között. Ám teltek az évek és az, ami a maga kezdeteiben csak a politikai józanságnak és észszerűségnek hozott áldozat­ként tűnt fel, lassanként gyökeret vert a ma­gyar nemzet érzelmeiben. A magyarság és németség közötti lelki kapcsokat azután még szorosabbra fűzték a világháború és a párizs­­környéki békekötések folytán egymás mellett átszenvedett megpróbáltatások is. A »magyar­­német sorsközösség« — ha ezt a kifejezést józa­nul értelmezzük — ma is élő valóság. Olyan öröksége az utóbbi félszázadnak, amely érté­két ma sem veszítette el. Az e sorsközösségből adódó tanulságokról egy pillanatra sem sza­bad megfeledkeznünk. Ha a múlt külpoliti­kája változásra szorul, úgy ez a változás semmiesetre sem állhat a bennünket Német­országgal összekötő kapcsok lazításában. A Németország és Oroszország között létrejött politikai együttműködés létrejötté­ben — ha százados perspektívában tekint­jük a dolgokat — nincsen semmi meglepő. Aki a régi diplomáciai iratokat olvasgatni szokta, az tisztában volt vele, hogy az ilyen összefogás lehetősége mindig ott lappangott az események mögött. Bismarck a német­­osztrák-magyar szövetség előkészítésének ide­jében írt felségelőterjesztéseiből és jegyzé­keiből — amelyek mind a diplomáciai művé­szet remekei — jól tudjuk, hogy Bismarck még akkor is mennyire töprengett azon, váj­jon mi volna Németország szempontjából elő­nyösebb: az Ausztria-Magyarországgal vagy az Oroszországgal való szövetség! Amikor az előbbinek adta az előnyt, politikája a leg­befolyásosabb német körökben, többek között I. Vilmos császárnál is, sokáig erős ellenzés­sel találkozott. Ezek a körök Bismarckkal szemben az Oroszországgal való viszony szo­rosabbá fűzését tartották volna kívánatos­nak. Hogy Németország végül is az Auszt­­ria-Magyarországgal való szövetségnek adta az elsőbbséget, abban nagy szerepet játszott egy ma már tárgytalan megfontolás: az az aggodalom, hogy a csak nemrégiben a német szövetségből kiszorult Ausztria és vele Ma­gyarország — esetleg az ugyancsak nemrégi­ben a német hadsereg által legyőzött Fran­ciaországgal együtt —, olyan támadásba lép­hetnének Németország ellen, amelyet ez nehe­zen tudna kivédeni. Németország akkor a hadsereg által akkoriban megvert két nem­zetnek, az­ osztráknak és a franciának, Né­metországgal szemben való összefogást tar­totta a legnagyobb veszedelemnek. Emellett Bismarck hírrdt magában, hogy mindig k mol lesz meg*akpd-'Hozni az éroszországgal való komlólatoknak megszakadását és ezt a célját a hármasszövetségben vállalt kötelezettségei­nek be teljesítése mellett mindaddig, amíg ő vezette a német külpolitikát, el is tudta, érni. Oroszországnak Németországhoz való további közeledése azonban ebben a helyzet­ben lehetetlen volt, mert tekintve, hogy az orosz pánszlávizmus szándékai Ausztria és Magyarország ellen is irányultak, ez a köze­ledés csakis az osztrák-magyar érdekeknek Németország által való feláldozásával jöhe­tett volna létre. A világháború után ez a helyzet tökéletesen megváltozott. Ausztria- Magyarország megszűnt és ezzel elhárult a legnagyobb akadály, amely a németek és oro­szok egymáshoz való közeledését és együtt­működését a múltban akadályozta. Az ebből folyó lehetőségeket sok német és sok orosz politikus felismerte. Egy ideig úgy látszott, mintha ez az összefogás létre is akarna jönni. Amikor gróf Rantzau német külügyminisz­ter a versaillesi szerződés aláírása előtt le­mondott és eltávozott a német külpolitika éléről, ő maga kérte a maga részére a moszk­vai követséget és­ ezt a kérését azzal indo­kolta, hogy: »Moszkvából kiindulva tudjuk felforgatni a versaillesi békét.« Azután jött tíz év, amikor ezek a közeledési törekvések nagyrészt az orosz és a német belpolitika kö­zötti ellentétek következtében háttérbe szo­rultak. De most újból feltámadtak és kézzel­fogható szilárd alakot­ öltöttek. Ha most az új helyzetben új orientációt kell adni külpolitikai mentalitásunknak, úgy azt abban az irányban kell keresnünk, amely­ben a hetvenes évek elején idősb Andrássy Gyula és Bismarck is irányítani akarták, amikor a három császár szövetsége (Drei­­kaiserbündniss) megteremtésének lehetőségé­ről gondolkoztak. Igaz, hogy a helyzet ma más. Az ő korukban a három állam együtt­működése három egyenrangú nagyhatalom szövetsége lett volna, míg ma a kis Magyar­­országnak a német és orosz óriás mellett igen szerény szereppel kell megelégednie. Ez azon­ban nem változtat azon, hogy a magyarság külpolitikai mentalitásának ismét ugyan­azokba a csatornákba kell terelődnie, ame­lyekbe az úg három császár szövetségének létre­jötte esetében kétségtelenül terelődött volna. Ez pedig nem állhatott volna másban, mint a három hatalom közötti érdekazonosságok gon­dos kultiválásában és a közöttük esetleg fenn­álló érdekellentéteknek elsimításában és eltün­tetésében, amihez harmadik feladatként járul az a mindennél fontosabb kötelességünk­, amely Magyarország függetlenségének min­d erősebb­ alátámasztásában és kiépítésében és ennek érdekében a teljes nemzeti egységnek hangsúlyozott fokozásában és kimélyítésé­ben­ áll.. Vasárnapi szám - Mr a 32 fillér II A német-orosz szerződés, illetőleg béke­ajánlat »nehéz köve« elrepült s igazán nem nehéz kiszámítani, hogy hol áll majd meg. El­ágazásai már ma is olyan sűrűek, hogy alig lehet követni őket. Ciano olasz külügyminisz­ter a német kormány meghívására Berlinbe utazott. A jövő héten összehívják a birodalmi gyűlést, amelyen Hitler vezérkancellár nyil­­ ­J HELYZETCiano olasz külügymin a német kormány meg­hívására Berlinbe utazott Moscicki lengyel köztársasági elnök és a lengyel kormány lemondott, Raczkiewicz al­elnök Párizsban megalakította az új kormány­t Angol-német légicsaták az Északi tenger fölött

Next