Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1947-08-16 / 20. szám

cSMCHWital KATONA JENŐ BESZÉDE A KÉPMUTATÓKRÓL A Technológia épületének hatalmas tömbjében tartja a Kisgazdapárt nyolca­dik kerületi szervezete nagygyűlését. Jellegzetesen magyar tanintézet ez. Az ostrom és a megpróbáltatások elkoptat­ták, széthasogatták a berendezést, olajfes­tésű és kopott falak, nemzedékek emlékei. Igen, akik ide eljöttek, valóban mind sze­gény és munkás emberek, hat órára na­gyon szépen megtelik a terem, aztán is még egyre jönnek, a terem hamarosan zsúfolva, a folyosón is sokan-sokan állva hallgatják a megafonok szavát, melyek a gyűlést közvetítik. Nézzünk csak körül a hallgatóság között. Valóban, szegény és egyszerű emberek, nők munkaruhában, férfiak műhely és hivatal törődésével ar­cukon, polgári hölgyek és urak, de ezek vannak aránylag a legkevesebben. Városi emberek, a nagyváros mélységeiből, egy nagy és népes budapesti kerület gyerme­kei, akikben még nagyon is érezni sok­szor a vidéki gyökeret, a falusi szárma­zást. És érezni még valamit: a hallgató­ság valóban önként, maga gyűlt össze, rendszertelenül jönnek, kis csoportokban, vagy egészen maguk, itt nincsen tömeges felvonulás, ebben a kispolgári jellegű ke­rületben, melynek kisemberek adják meg jellegét, az ilyesmi különben is lehetet­len, kiütközik rajtuk a polgári individu­alitás. A gyűlésterem csupa lelkesedés. Szíve­sen hallgatják Kertész Elemér kerületi elnököt. Beszédében sok a sértődöttség, sérelem, keserűség, de sok az őszinte együttműködési akarat is. Az elnök mos­tani aggodalmakat rendített meg. Katona Jenő azt magyarázza meg a közönség­nek,­ melynek biztosan vannak feledékeny részei is, miért kellett Magyarországnak idáig fejlődnie,­­ nemrég az elnök még a magántulajdonról beszélt és arról, hogy nem akarunk csajkával kezünkben sorba állni a népkonyhák előtt, Katona Jenő most meg azt emlegeti, hogy milyen küz­delmes múltja volt a magyar demokráci­ának és hogy a magyar paraszt az egyet­len történelmi osztály ebben az országban. Az emberek felfigyelnek arra, mikor ar­ról beszél: tanuljunk m­eg végre saját lábunkon állni. Nekünk idetévedt hallga­tóknak eleinte az az érzésünk, hogy nem értik feltétlenül, mit is jelent az önkor­mányzat gondolata, melyet Katona Jenő nekik többször emleget, így már megértik, hogy tanuljunk meg saját lábunkon járni és legyünk elég érettek a szabadságra. Igen, az önkormányzatot nem értik eléggé, — de volt-e módjuk, hogy valóban meg­értsék? Az imént még a választási sérel­mek emlegetése hozta lángba őket, — most azt hallják, hogy inkább munkál­kodók legyünk, mint panaszkodók. Az emberek feledékenyek, a mai poli­tikai gondok jobban érdeklik őket, most meg egyszerre azt kell ámulva hallaniok, hogy miért jutottunk idáig. A régi ma­gyar választási rendszer kritikáját kell hal­laniok és azt, mint vasaltatta meg, mint kísértette csendőrökkel a régi rendszer Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A szomszédban egy egyszerű nő szája kinyílik a csodál­kozástól: előbb még nagyon felháboro­dott, mikor az elnök sérelmekről beszélt. Igen, itt érezni valamit abból, hogy ezek az emberek nem küzdöttek eléggé az ön­kormányzatért és jogaikért. Katona Jenő beszéde elképeszti őket, jó értelemben. Addig nem érdekelte őket a magyar poli­tika, nem sokat tudnak a régi választási történetekről, ezek a sérelmek nem eléggé az ő sérelmeik. Kissé meghökkennek, mi­kor a szónok azt magyarázza nekik, hogy ez az igát hordani nem tudó, de szabad­ságra még nem érett nép a szabad és egyenlő, titkos választójogot először a szö­vetséges és egyesült nemzetek győzelme révén szerezte meg a sors ajándékakép­pen. Nem mi magunk küzdöttük ki jo­gainkat, nem saját akaratunk érvénye­sült itt, m­ezt Katona Jenő nyíltan meg­mondja nekik. A terem sértődött, szinte ellenzéki hangulata fokról-fokra átalakul. Ez a szónok a maga akadémikus és klasz­­szikus formáival kissé távoli volt tőlük, most mégis megragadja őket, mikor belső átéléssel és egyre fokozódó tapsok közt beszél a parasztság történelmi hivatásá­ról, a parasztság, munkásság és értelmi­ség szövetségéről. Riadt kérdések égnek szemükben, mikor Katona Jenő, aki pil­lanatokkal előbb a földreformot magya­rázta, hirtelen arról beszél, hogy a leg­végzetesebb lépés lenne a parasztság, mun­kásság és értelmiség egymás ellen való kijátszása, — az emberek egyszerre fel­figyelnek a szóra: polgárháború . .. Nem­rég még az a sérelmi politika égett szí­vükben, mely megszólalt az elnök beszé­dében is, — most hangulatuk fokról-fokra átalakul. De vannak-e elegen, akik meg­magyarázzák az embereknek értelmesen a magyar sors nagy követelményeit. Érezni, mint enyhülnek meg a szóra: pa­rasztság,munkásság szövetsége, mint ér­tik meg a földreform történelmi jelentő­ségét, mint válik pozitívvá hangulatuk, ahogy értelmük kibontakozott a sérelmi politika ködeiből. Annyi bizonyos, hogy ez a hallgatóság, mely önként jött el, mely kisemberekből áll, mely közben néha-néha közbeszólá­sokban sérelmeket is emleget, a Kisgazda­­pártnak, a magyar nép nagy nemzeti pártjának őszinte és lelkes híve. Mikor Katona Jenő a Kisgazdapárt ellen szemé­lyes okokból felvonult töredékpártokról beszél, egyszerre elemi erővel tör fel a felháborodás és a tömeg ösztönös kriti­kája. A szemlélőnek az az érzése, hogy bármennyire is kritikával illessenek sok mindent, bármennyire is tele legyenek múlékony és orvosolható sérelmekkel, a Kisgazdapártot minden válságon túl a ma­gukénak, magukkal egészen egynek, ma­guktól elválaszthatatlannak tudják és ér­zik. A hűség és a szeretet tör fel időnként ajkukról. Tapsolnak Dobi István nevé­nek említésekor. Helyeselnek a Kisgazda­­párt egységének említésekor. Szívesen hallják, hogy a Kisgazdapárt erkölcsi tisz­tasággal és ingath­atatlanul vállalja to­vább feladatát. Ily szemmel nézik a po­litikai változásokat. Nekik, ha valaki el­idegenedett a Kisgazdapárttól, egyszerre idegenné válik. Pfeiffer Zoltánról hallva, idegenkedés fut át a termen. És gúnymo­raj, mikor a szónok először említi Balogh István nevét. Meg lehet figyelni, hogy ezek közt az egyszerű és józan emberek közt, kiknek hangulati és értelmi fejlődésének szinte tanúi vagyunk, Balogh István egyáltalá­ban nem az a nagyság, amilyennek saját lapjai és propagandája feltünteti. Gya­nakvással vannak iránta, de elejtett meg­jegyzésekből, suttogásokból érezni, hogy kissé tájékozatlanok. Annyi bizonyos, hogy Balogh magatartása semmiképpen sem tetszik nekik. Már csak azért sem, mert a Kisgazdapárttól elidegenedett. Az­tán egyszerre felfigyelnek, mikor Katona Jenő részletesen elmondja nekik, ki is az a Balogh István. Igen, eddig tájéko­zatlanok voltak, de ösztöneik és érzel­meik helyesek. Most izgatott felkiáltások­kal adják jelét, hogy a szónokkal egyet­értenek. Katona Jenő kemény és nagy­on zordon szavakkal beszél Balogh István­ról. A tömeg vele szárnyal ahogy jogos erkölcsi felháborodással megrajzolja e politikus jellemképét. Eddig nem ismer­ték pontosan. Hiszen a sajtó Balogh Ist­váné volt és mindent megtett, hogy nép­szerűsítse magát. Ez bizony csak igen felületesen sikerült. Katona Jenő azt mondja Baloghról, hogy méltatlanul hordja a papi ruhát, hogy felfüggesztett és hivatása gyakorlásától eltiltott pap, — ez megrémíti a közönséget, mely szívesen hallja a kereszténység és a krisztusi gon­dolat említését választási beszédekben. Azt is elmondja róla Katona Jenő, hogy Balogh volt az első, aki pap létére bele­vetette a magyar politikába a fakultatív hitoktatás gondolatát és lehetőségét és most ő használja ezt fel a Kisgazdapárt ellen választási agitációra. Azt mondja, hogy Balogh István éppen olyan korrum­páló hatást fejtett ki Nagy Ferenc kör­nyezetében, mint a szerencsétlen Vass József mellett Dréhl Imre Baloghnál a papnál nem kell gyónni, csak áldozni. A szellemes fordulat teszik és igen mulat­nak, mikor a szónok Balogh ellenzékisé­gének eléggé kétséges mivoltát fejtegeti. „Az új szegedi gondolat“ e korrupt for­mája megriasztja őket. A terem beleborzong, mikor Katona Jenő emelt hangon mondja, hogy állítá­saiért és szavaiért a bíróság előtt is vál­lalja a felelősséget. Aztán Balogh hűsé­ges kísérőjéről, Parragi Györgyről beszél. Ez a kerület keresztény jellegű és mond­juk meg, a szabadkőműves szónak itt kü­lönös értelme van. Az emberek meghök­kennek, mikor hallják, hogy Parragi György, aki mindenütt keresztény-kato­likus jelszavakkal ágál, nemrég ünnepé­lyesen felavatott tagja egy szabadkőmíves páholynak, — mint fér össze egymással a szabadkőmivesség és a katolicizmus? Adassék tisztelet az emberies szabadkő­­míveseknek, — de az Egyház e tárgy­­ban nem ismer kompromisszumot. És Parragi nemrég még könyörgött a Kis­gazdapártba való visszatérésért, — most meg minden eszközzel rontani-bontani igyekszik a pártot. Hiába volt Maut­­hausenben, — csak tiszta embereket tisz­tít a szenvedés ... Az emberek felfigyelnek, egyszerre be­lelátnak a politika csúnya részleteibe, a személyi elemek megvilágosodnak előttük, — ezeket aztán nehéz lesz félrevezetni. És így zuhognak tovább a leleplezések, melyek megvilágosítják az emberek agy­velejét. Parragi azt állítja, hogy a kis­gazdapárt baloldala segített ledönteni Pro­­hászk­a szobrát, — itt Katona Jenő meg­találja teljesen a kapcsolatot a közönség­gel, mikor a vallás zsenijéről, a pap és elmélkedő Prohászkáról beszél és elkü­löníti magát a politikustól. És ott is fel­figyel a közönség, mikor hallja a súlyos közléseket Parragi és Antall István intim kapcsolatáról és Antall István és Balogh István kapcsolatáról, melyről azt mondja Katona Jenő, hogy a börtönben ülő An­tall István és a szegedi játékokat egykor vele rendező Balogh István nemsokára talán közel kerülhetnek egymáshoz. Amit róluk, a kisgazdapárt e hűtlen volt tag­jairól tud, csak kis részét mondhatta itt el. Még sok mindenről volt itt szó, pozitív értelemben a bankok államosításáról, mely kell, hogy a szegény embereknek belső ügye legyen, mert hiszen mi közük nekik a bankemberek és bányabárók sze­mélyes érdekeihez? Az embereket itt meg­ragadja személyes érdekeik említése és újra és újra a ritkán hallott szociális szempont; Szent Tamás értelmezése a szociális igazságosságról. A hölgyek a karzaton abbahagyják a cigarettázást, egyszerű asszonyok szeme kigyűl, a fér­fiak helyeslően ingatják fejüket, mikor a szabadságjogról, az ú­j háború ellen, a munkásságról és a vele való egyetértés­ről beszél Katona Jenő. Az este átforró­sodott. Mikorra Bognár József, a főváros polgármestere ideérkezett, az emberek agyában, szívében is nevezetes változás ment végbe: a gyűlést sérelmi politikával kezdték, aztán különleges szónoki hatás, értelmi meggyőzés, józan belátásra való szüntelen buzdítás közepette valahová máshová érkeztek. — ez a gyűlés, mely sérelmekkel kezdődött, úgy zárul, mint a népi demokrácia melletti szép demonstrá­ció. g. I. POLITIKA , 1947 AUGUSZTUSIG . LEVELEK NYUGATRA Délkeleti Dunavölgye, 1917. augusztus. Méltóságos Báró Úr! Remélem ezen levelem jó egészségben találja az egész Méltóságos Családot és kegyesen fogadják az én szép kérése­met, amelyet alázattal előterjesztek és meg is mondom, hogy miért. Szóval hát választunk és járunk gyű­lésekre és máris rájöttünk, hogy szá­munkra csakis a koalición táli és in­­frablokkista P-csoportból származhat a jólét. Mert — hála az egeknek — ilyen is van nálunk. Mármint P-csoport. Alig párnapos szemrevételezés után rájöt­tünk, hogy hatalmas és sokat ígérő P-csoportosult is van fővárosunkban s a magunkfajta választópolgár elemi, sőt polgári kötelessége, hogy belecsatlakoz­zék ebbe a nagy P-tömbösödésbe. Amelynek vezérei: Pfeiffer, Peyer, Parragi no meg a Páter és a Paranko­­vics ur. Ezek a vezér urak nekünk na­gyon tetszenek. Miért is ne? A Pfeiffer úr most tartotta az ő Magyar Függet­lenségi Pártjának 1. számú sajtótájé­koztatóját, amin én nem voltam ott, de a Tóni elment és mert azt mondta, hogy ő az Oklahoma News tudósítója, rögtön az első sorba ültették és a Tóni azzal jött haza, hogy ne legyen Fleischhacker a neve, ha az igazi ma­gyar függetlenségnek nem egyedül a Pfeiffer iroda a bölcsője. (Budapest- Lipótváros, Báthory­ utca 8. I. emelet, rögtön balra a gangon az első ajtó. Pontos címet adok, mert fentemlített kérésem az, tetszene talán egy kis valu­­táris rohamsegélyt küldeni tudni, — ezek a szegényke­z­ pártok elég bágyad­tan állnak e téren, tessék csak kül­deni, akár az én adresszemre, az se lenne baj, sőt talán jobb is, ha az én kezeimhez jönne az a kis napnyugati dohányka. igen, egész biztosan jobb lesz ...) No meg aztán a Páter úr, aki direkt kibérelte a Magyar Színházat és ottan lépett fel egy olyan derekasan vattázott ház előtt, mint amilyen dupla válltömése az Eminke báró úr Zalkái­ban szók lenni, vagy legalább is volt, egykor, annadácumál, azokban a régi jó időkben . . . Hát igen, ott voltam a színházban,­­utoljára akkor voltam, amikor egyszer potyajegyet kaptam a Patriot cím­ű drámába, a Csortos úr játszja) most a Páter úr volt a Patrióta. Hogy milyen volt? Ogottogott­ emlék­szik a Báró Ur a kupléra: „Szebb, mint Beregi, szebb, szebb, szebb, Csor­tos Gyuszinál édesebb‘‘ — én is így vagyok ezzel a Páter Pártvezér u­rral, nekem spéciért tetszett és a szomszéd támlásszékben ülő hölgy is azt mondta, hogy ő egy direkt reneszánsz­ jelenség, mármint a Páter és tessék elhinni, tiszta gepszij-dolog ez tényleg, engem is elkapott. A lelkesedésemet az is fo­kozta, hogy ebben a P-csoportozatban nincsenek olyan szikiben a pénznek,­­mint a Pfeifferék, mert megtudtam, hogy a Páternál nem két, hanem röge und szeibe hat forintokat fizetnek egy aláírásért, amit behoz az ember! Hát ez ne fessen? Rögtön tudtam, hol a he­lyem a sok­­ között... Az Atya-sztec­­mann magyar cirkuszában ... A Peyer úr — rádióból biztos tet­szett hallani — már elhelyezkedett, jobban, mint a Parragi úr, aki szintén kicsit reneszánszos kezd lenni, de azt is hallom róla, hogy némi ákontók és előlegek lasszójával rögzítették oda, ahol most van s szive mélyén máris átvágyakozik másfelé, ő is derék em­ber, szereti a port, meg a tiszta pazát, akárcsak momentán főnöke, aki szin­tén nem veti meg az eféle futószalagon hirdetett P-dolgokat. Ezért csatlakoztunk mi P-gárdisták is a korszerű alfabetizmushoz a P je­gyében s hirdetjük, hogy a Ludolff-féle szám jelében fog győzni a porivó Par­ragi, a parasztfogó Pfeiffer, a pártütő Peyer, a plutoreneszánsz Páter . . . Bo­csássák meg, hogy a bor-buza-békesség jelszavát kissé budakeszi zsargonban használtam, deh­át tettem ezt San Al­lesse Serenissime, ama nagybányai Durchlaudht emlékezetére, akinek honfi­­kus szózatai is e perjárosan tősgyöke­res szleng-magyarsággal hangzottak el... Várva a kis pénzmagokat maradok hű hívük Micketz Clemens azelőtt vitéz Máriavölgyi Kelemen.

Next