Politikai Ujdonságok, 1860 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1860-04-12 / 15. szám

Fenyegetve van-e Németország e pillanatban? A hírlapokban még mindig újabb háborús világ lehetőségé­­géről beszélnek. Olvasóink tapasztalhatók, hogy majd a nápolyi katonaság Rómába vonulásáról, majd ugyan a királyság fővárosá­nak valószín­űleg bekövetkezhető felzendüléséről kellett írnunk. Máskor a franczia hadak Rómából kivonulását neveztük azon vál­ságos pereznek, melyben a hikrcz kürtje ismét felriadhat. És ha a savoyai ügy békés megoldását akárki is előre megjósolható, sokan úgy vélekedének, hogy Napóleon császárt az olasz havasok alján nyeri siker könnyen azon kísértetbe hozhatja, hogy családja ha­gyományait követve, a Rajna-vidékén is szerencsét próbáljon.­­ Szóval, mindenfelől vész mutatkozott ugyan, de azért az ágyuk még egy oldalon sem dördültek meg. A múlt hét folytán két külön helyen történt felkelési kísér­letről érkeztek tudósítások. Spanyolországban Don Carlos örököse, Montemolin gróf, a Baleári szigetek kormányzóját Ortega táborno­kot rábltá, hogy ez, hűségére bízott csapataival Tortosában ki­szállva, a száműzött királyi herczeget VI. Károly név alatt Spa­nyolország királyává kikiáltsa A terv nem sikerült, mert amint a megvesztegetett tisztek a katonákat az alkotmányos királynő ellen akarnák fellázítani, a legénység hű maradt zászlójához, s a bujto­­gatóknak meg kellett futamodni. Ortega tábornok fogságba esett, vele három más ismeretlen egyén is, kikről a tudósítások csak an­nyit mondanak, hogy valószínűleg igen magas rangú személyeknek kell lenniök. A második felkelési kísérlet Szic­ília fővárosában Palermóban történt, a­hol a nápolyi király csapatait fegyveres tömegek táma­­dák meg, de visszavezetvén, a sziget belsejében kérésének menedé­ket. E két eseményről, e pillanatban, részletes tudósításaink még nincsenek. Messinában hasonló felkelés történt, mely még nem győ­­zetett le. — Ezek előrebocsátása után áttérünk kitűzött tárgyunkra, melyéről az elmúlt hét folytán a lapok legtöbbet írtak, s ez azon kérdés : Van-e Németország e pillanatban fenyegetve? E kérdésre maguk a németek így felelnek. Ha farkas kullog az akol körül, akkor a pásztor egy pillanatra sem kételkedhetik, minő szándéka lehet a hivatlan vendégnek ? Épen igy van a dolog a francz­iákkal is, mert ha Párisban Németország ügyeivel kezde­nek foglalkozni, akkor bizonyosan lehet tudni, hogy a Rajna­ vidé­­kének visszafoglalása került napirendre. Legközelebb az angol lapok írták, hogy „Thouvenel báró Né­metország ügyében az illető udvarokhoz igen békés szellemű s egészen megnyugtató modorban szerkesztett diplomatikai jegyzé­ket szándékozott küldeni, azonban abba hagyá a dolgot, mert félt, hogy azon perezben, melyben a franczia kü­lügyminiszté­­rium irodáiból békét ígérgető levelek indíttatnának útra, az európai kormányok e körülményt biztos jelnek vennék arra nézve, hogy elérkezett az idő, melyben nyakra főre harczra kell ké­szülniük.“ Azonban az angol lapok csalatkozának hiedelmükben, mert az előre hirdetett s minden szóban csak békét lehelő diplomatikai jegyzék csakugyan létrejött, azon különbséggel, hogy Thouvenel úr e levelét ugyan egyelőre csak a londoni franczia követhez, Per­­signy grófhoz intéző, de másrészről arról is gondoskodott, hogy iratának tartalma a németek tudomására juthasson. Így történt,hogy egy vidéki német lap, a „Darmst. Ztg.“ azon helyzetbe jött, hogy az itt szóban forgó diplomatikai okiratot szóról szóra közölhette. E jegyzékben a franczia külügyminiszter azon német kormá­nyok aggodalmait akarja eloszlatni,melyek Savoya bekeblezése foly­tán netán azt hivék, hogy most a sor a rajnai határokra kerülhet. Thouvenel úr e levelében így okoskodik. ,,Semmi hasonlatosság sincs Savoya és a Rajna vidéke között. Francziaország saját biz­tonsága tekintéből kénytelen volt Savoyát követelni, mert tőszom­­szédja, Piemont, hirtelen nagyon megerősödött. Viktor Emánuel király országa a múlt évben alig birt 5 millió népességgel, s ezen szám a jelen évben 12 millióra emelkedett. E körülmény óvatos­ságra inti Francziaországot, s csakis e szempontból kell megítélni Savoya bekeblezését. A­mi a Rajna vidékét illeti, e tájon Franczia­ország biztonságát semmi sem fenyegeti, különösen 1830 óta, a midőn Belgium Hollandtól külön válván, az uj királyság, a hatal­mak közös egyezése folytán, minden esetben, semleges területnek nyilváníttatott. E semleges föld Francziaország északi határait egész hosszában tökéletesen védelmezi.“ 226 Ezen okoskodás a németeket, nemhogy megnyugtatta volna, de még annál bizalmatlanabbakká tette. Egy tekintetet vesznek a térképre s mondák : ,,Belgium korántsem fedezi Francziaország északi határait egész hosszában, mert ime épen azon határ menté­ben fekszenek Bajorországnak Rajnán túli birtokai, melyek I. Na­póleon alatt Francziaországhoz kapcsolva, a departement Donners­berg nevet viselék Aztán igen veszedelmes az, ha Francziaország mint jogot követeli, hogy mindenfelől erős és biztos határokkal bírjon. Hát Poroszország, mely két egymástól elválasztott nagyobb területből állván, a balti tegert kivéve, minden oldalról ki van téve bármely szomszédja megtámadásának?“ A franczia külügyminiszter, a­ki ezen ellenvetést előre lát­hatta, nem mulasztá el az arra való feleletet. Azért is értesül adá a német kormányoknak, hogy Francziaország ezen oldalról mind­addig nem fogja határait fenyegetve látni, míg Némeországban a területi viszonyok nem változnak. De ha például Poroszországnak sikerülne az annyiszor emlegetett német egységet, a fejedelmek belegyezése, vagy más eszközök által létrehozni, akkor már Fran­cziaország is kényszerítve volna, az így megerősödött szomszéd ellenében saját határinak kiterjesztéséről gondoskodni. Ennyiből áll a franczia külügyminiszter békét lehelő diploma­tikai jegyzékének valódi értelme. Most már országvilág tudhatja, hogy Napóleon császár egyátalában nem ellenezné, ha Németor­szág fejedelmei közül valamelyik elvállalná azon szerepet, melyet Viktor Emánuel király Olaszországban visel. Csakhogy ezen eset­ben előre ki van mondva, hogy az óhajtott német egységnek bére, a rajnai tartományok átengedésének kell lenni. Állítják, hogy az úgynevezett gothai párt valóban hajlandó volna ezen áldozatra, de már a porosz minisztérium, mely külön­ben folyvást a nevezett párttal kaczérkodik, nem oly könnyedén határozná el magát oly lépésre. A porosz király 1848-ban határo­zottan visszautasíta a német parlamenttől felajánlott császári ko­ronát. A Regens-herczegről pedig mindenütt azt olvassuk, hogy e fejedelmi férfiú soha sem tudná lelkiismeretével megegyeztetni, hogy házának érdekében a többi német fejedelemek jogai megcson­­kíttassanak. E részben tehát nem fenyegeti veszedelem nagy Németorszá­got a következések miatt. Azonban a porosz minisztérium más ki­sebb s látszólag másodrendű kérdésekben már több vállalkozó szel­lemet szokott tanúsítani. Ennek bebizonyítására három példát lehet felhozni. 1) Porosz­­ország 1850-ben több kisebb német kormánynyal katonai egyezsé­geket kötött; a porosz csapatok t. i. bevonultak azon tartományok területébe, a helybeliek pedig porosz városokban foglaltak állomást. Ezen egyezményektől Poroszország az olmüczi diplomatikai csata­­vesztés alkalmával elállani kényszerült. 2) 1859-ben az olasz háború alkalmával, a­midőn a porosz hadsereg mozgósíttatott, a berlini kormány nem elégedett meg Ausztria azon ajánlatával, hogy a Regens-herczeg neveztessék ki a szövetségi hadsereg fővezérének, hanem követelé, hogy a háború alatt Poroszország a Német szövet­ség katonai és politikai ügyeit, a szövetségi gyűléstől is függetlenül vezethesse. 3) Legújabban a Hesseni választófejedelemségi alkot­mány kérdésének tárgyalásakor a porosz követ a szavazáskor ki­sebbségben maradván, nyíltan kijelenté, hogy Poroszországot e kérdésben a szövetségi gyűlés határozata nem fogja korlátozni! Ily jelek tünedezvén fél, nem csoda, hogy a midőn Párisban keresve keresék azon kormányt, mely Németországban Piemont szerepét vállalá magára, a franczia külügyminiszternek élesen látó szemei a Spree folyam tájékán kalandozának. A Rubicon. A Rubicon azon alig két három mérföldnyi hosszú jelentékte­len patak, mely a rómaiak idejében a tulajdonképi Itáliát, az or­szág felső részétől, mely akkor Galliának neveztetett, elválasztotta. E patak Ariminum (a mai Rimini) városa felett szakad a tengerbe, s a római republikánusok oly fontosságot tulajdonítanak e határ­vonalnak, hogy soha sem engedék meg, miszerint valamely hadve­zér, még az ellenségen vett győzelem után is, seregeit e patakon át Latium földje felé vezethesse. A szenátus az engedetlen hadve­zért azonnal a haza ellenségének nyilatkoztatta volna. Maga Julius Caesar, a­midőn Krisztus születése előtt mintegy 50 évvel a Padus

Next