Politikai Ujdonságok, 1861 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1861-06-13 / 24. szám
minek például külellenség foglalása, ragályos nyavalyák és effélék, — kétféle okból származhatik a törvényhozó testület ki nem egészítése : vagy az illető hatalom nem hívta meg mindazokat, kiknek meghivatását a törvény parancsolja és ha talán meghívta, bármi okból gátolja megjelentetésüket, vagy meghivattak ugyan minden tagok, s meg is jelenhetnének, de megjelenni nem akarnak. Akár az egyik, akár a másik okból származzék a hiány, a törvényhozótestület nincsen kiegészítve; csakhogy az első esetben a hiány azon hatalomnak bűne, mely a törvény szabta összehívást elmulasztotta, vagy a megjelenhetést gátolta, a második esetben a bűn azokat terheli, kik meghívasár, a megjelenést szándékosan elmulasztották. Mind az egyik, mind a másik féle esetekre vannak példák, hazánk törvényhozásának történelmében is. 1796-ban Somogy megyének egyik követe, 1839-ben Pestmegyének egyik követe a fejedelem nevében lőnek eltiltva s illetőleg gátolva, hogy az országgyűlésen megjelenhessenek. Az országgyűlés integritása tehát akkor is hiányos volt, de megalakultnak tekintette magát, s mint megalakult országgyűlés, követelte a tilalom megszüntetését, sőt különösen 1839-ben azt is kimondotta, miszerint „országgyűlési munkálódásait rendesen folytatandja ugyan, de ezen akadály elhárításáig munkálatait legfelsőbb helyre föl nem terjesztendő“ A főrendi tábla körében is megtörtént több ízben, hogy annak egyik vagy másik tagja meg nem hivatott. Ily esetekben a főrendi tábla integritása csakugyan hiányos volt, és mivel az kétségtelenül alkatrésze a magyar országgyűlésnek, maga az országgyűlés sem volt valósággal kiegészítve, de a főrendi tábla megalakultnak tekintette magát, működött, tanácskozott, s a meg nem hívottaknak meghivatását sürgette. 1839-ik évben Kraszna Közép- Szolnokmegyék és Kővár vidéke az 1836-ik évi 21-ik törvényczikknek folytán meghivattak az országgyűlésére; Kraszna és Zaránd követei meg is jelentek, Közép-Szolnok és Kővár nem küldöttek követeket. Az országgyűlésének integritása tehát hiányos volt, magát azonban megalakultnak tekintette, s intézkedett a követeket küldeni nem akaró hatóságok törvényszabta büntetésére nézve, minthogy a nem küldésnek másokból származott akadályait nem tudta, és folytatván tanácskozásait, törvények alkotásába is bocsátkozott. Nem szólok az 1843-ik országgyűlésről, melyre sem Kraszna, sem Zaránd, sem Közép-Szolnok, sem Kővár meghíva bár, követeket nem küldöttek, csak azt említem még meg, hogy 1848-ban sem Horvátország, sem Tótország legnagyobb része, sem a határőrvidék képviselőket a magyar országgyűlésre nem küldöttek, ámbár rendesen meg valának híva. És az országgyűlés mégis megalakult, tanácskozott s határozott, pedig integritása csakugyan tetemesen hiányos volt. A folytonos gyakorlat által is megerősített közjogi elvnek tartom tehát, hogy az integritás hiánya a megalakulást nem gátolhatja, bármi okból származott legyen azon hiány. De a közjogi következésekre nézve lényeges különbség van a meg nem hívásból vagy a megjelenésnek a hatalom általa gátlásából és a meghívottak szándékos meg nem jelenéséből származó integritási hiány között. Az első esetben, midőn t. i. meg nem hivattak mindazok, kik törvény szerint meghívandók lettek volna, vagy midőn a megjelenésben a közhatalom által gátoltatnak, megalakulhat ugyan az országgyűlés s mindenekelőtt felszólal a mulasztásból vagy szándékosan elkövetett törvénysértés ellen s azok törvényszabta meghívását követeli a főhatalomtól, de törvények alkotásába nem bocsátkozik, nem azért, mert kiegészítve nincs, hanem azért, mert azon tagjait, kik nem önhibájuk miatt nincsenek jelen, akaratjuk ellen a törvények alkotásábani jogszerű részvétből ki nem zárhatja. Midőn ellenben az országgyűlésének valamely tagjai meghíva, s nem gátolva, maguk nem akarnak megjelenni, az országgyűlés nemcsak megalakulhat, hanem elhatározza a megjelenni nem akarók ellen mindazt, mit a törvény rendel, s folytatja tanácskozásait, sőt törvények alkotásába is bocsátkozik, nem mintha ki volna egészítve, hanem mert ezáltal senkinek jogát nem csorbítja, miután a megjelenni nem akarók önként tartózkodnak gyakorolni azon jogot, mely őket a törvényhozásnál illette volna. Úgy hiszem tehát, hogy a tisztelt ház helyesen s jogszerüleg járt el, midőn magát megalakultnak nyilvánította, hogy noha kiegészítve nincs, helyesen s jogszerüleg követeli teljes kiegészítését; helyesen s jogszerűleg tesz, ha mindaddig, míg a még meg nem hívottak törvény szerint meghíva nem lesznek, sem törvények alkotásába, sem koronázási egyezkedésekbe nem bocsátkozik. Úgy hiszem, igazolva vagyok én is, hogy előadásomban kimondottam, mit a tisztelt ház maga határozatikig már előbb kimondott, hogy „az országgyűlés megalakult.“ A másik tárgy, miről szólani akarok, ugyanazon tisztelt képviselő úrnak a sanctio pragmatikára vonatkozó állítását tárgyazza. Ő vádol engem előadásában, hogy én „a fölírási javaslatban mindenütt ott, hol az ország alapjogait, az uralkodóházhoz, s az ausztriai tartományokhoz való viszonyait fejtegetem s illetőleg védelmezem, folyvást és igen sokszor a sanctio pragmatikára hivatkozom, mégpedig mint olyan valamire, mi nem egyszerű törvény, nem egyszerű diploma, nem oktrográzott adomány vagy ígéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, egy szóval, én a sanctio pragmatikát tartom (azt mondja ő), országaik alapjogai legfőbb, sőt majdnem egyedüli s a többi törvényeknél magasabb értékű biztosítékának. Szabatossághiányt vagy tévedést lát abban, hogy országunk alkotmányos jogainak legfőbb vagy bármi csekély forrásául, biztosítékául a pragmatika sanctio tartatik, mert erről mint ilyenről, azon értelemben a magyar közjogi viszonyok mezején még csak szó sem lehet.“ Ezek Révész úr szavai. Igaz, hogy az általam indítványozott fölírási javaslatban több helyütt, de főkép ott, hol Magyarország független önállását igyekszem kimutatni, s be akarom bizonyítani, miszerint Magyarország és az örökös tartományok között csak personalunió létezik, gyakran fordul elő hivatkozás a sanctio pragmatikára. De azt, amit tisztelt képviselő úr szavaimból kivont, hogy én a sanctio pragmatikát tartom az ország alapjogi majdnem egyedüli biztosítékának, én csakugyan soha egy szóval sem mondottam. Sőt felírási javaslatomban több más törvényekre is hivatkoztam, elsoroltam azok tartalmát, elmondottam, mennyire fontosak azok minden tekintetben, s mennyire bizonyítják a későbbi törvények is az ország törvényes önállását és függetlenségét. Ezekből alig hiszem, hogy szabatosan lehessen következtetni azt, miszerint én alapjogaink majdnem egyedüli biztosítékának a sanctio pragmatikát tartom. Azt ellenben, hogy a sanctio pragmatica nem egyszerű törvény, nem oktrovirozott adomány vagy ígéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, határozottan állítottam, s ezt, úgy hiszem, Lajthántúli elleneink közül is csak azok tagadják, kik Magyarországot hódított országnak szeretnék tekinteni, s az uralkodóháznak jogát ezen országban fegyverrel kivivottnak állítják. Magyarország a habsburgi ház fiágának kihaltával szabadon választhatta volna királyát, mint ezt az 1687-ik évi III. és az 1715-ik évi III. törvényczikkekben maguk a fejedelmek is elismerték. Az ország ezen szabadválasztási jogáról önként lemondott, s a habsburgi ház fiága kihaltának esetére, átruházta az örökösödést a törvényben körülírt nőágra is , de határozottan kikötötte az ország törvényes függetlenségének, szabadságának, törvényeinek mindenkori szoros megtartását, s koronázás, királyi hitlevél és fejedelmi eskü általi biztosítását, valamint azt is, hogy az említett nőág kihaltával a szabadválasztás a nemzetre is visszaszáljon. Ő Felsége az ilykér megajánlott örökösödést és annak minden föltételeit, kivétel nélkül elfogadta s ünnepélyesen szentesítette. Ha ez nem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, úgy a közjogi téren alapszerződés alig létezik, így tekintették ezt maguk is az ország rendei s azt nem egy ízben ki is jelentették. Névszerint az 1791. évi országgyűlés, — melynek annyi fontos közjogi törvényeinket köszönhetjük, — a királyi hitlevél iránt október 5-én felküldött második föliratában többek között ezeket mondja:„a magyar nemzet a koronát a fölséges ausztria háznak elsőbben fiágra, későbben a nőágra is, két oldalú (vagy is inkább kölcsönös) szerződés mellett s azon föltét alatt adta át, hogy a királyválasztás jogát kivéve, a nemzetnek minden előbb is fennállott jogai sértetlenül megtartassanak. — És ismét alább : ,,a fejedelemnek és a nemzetnek jogai, az örökösödési szerződéseken alapulnak, melyeket a feleknek megváltoztatni nem szabad.“ Nem hivatkozom több példára, mert, úgy hiszem, ezek is eléggé bizonyítják állításom valóságát. Tisztelt Révész úr azonban azt állítja, hogy ,,a sanctio pragmatika neve alatt nem lehet egyebet értenünk, mint azon családi szerződést, azon örökösödési szabályzatot, melyet VI. Károly római német császár, némely korábbi, szintén családi szerződések alapján 1713. évi ápril 19-én adott tudtára titokban a maga ministereinek és udvari tanácsosainak.“ Hivatkozik Mária Josepha főherczegnőnek és férjének Friedrik Ágostonnak, Mária Amália főherczegnőnek s férjének Károly Albertnek lemondási s illetőleg biztosítási leveleire ; hivatkozik VI. Károly császárnak 1723-ki ápril 7-én, 1724. dec. 29-kén kelt okmányaira, melyekben a pragmatika sanctio a birodalom-, sőt Európa-szerte ünnepélyesen kihirdettetik ; hivatkozik az angol királynak és a szövetséges belgiumi rendeknek 1731-iki márcz. 16-án VI. Károly császárral kötött szerződésére, s a német birodalmi gyűlésnek 1732. jan. 11-én kelt megerősítő és biztosító okmányára, végre magára az okt. 20-án kelt császári diplomára, s elmondja, hogy „mindezen okmányok a pragmatika sanctio neve alatt határozattan, világosan, folyvást és következetesen az 1713. évi ápr. 19-én tudtul adott családi szerződést s örökösödési szabályzatot értik,és azt jegyzi meg, hogy ha bármely angol, franczia vagy akármiféle diplomata elővevén a felirati javaslatot, az abban foglalt tételekről magukból a forrásokból közvetlen és önálló meggyőződést akar szerezni, a pragmatika sanctio név alatt, a döntő eredeti forrásokban sehol nem fog egyebet találni, mint az 1713-ik április 19-iki családi szerződést, melyben, valamint a többiekben is, népekről és országokról mint dynastiájukkal, szerződő felekről, ezen szerződés alatt föltételeiről, alkotmányos jogokról semmi legkisebb emlékezés nincs. Engedje meg a tisztelt ház, hogy mindezekre szerény észrevételeimet elmondhassam s legyen türelemmel, talán untató, de a tárgy kifejtésére szükséges előadásom iránt. A habsburgi háznak a nőágra is kiterjesztett örökösödési rende, melyet most sanctio pragmatika név alatt ismer a világ, kezdetben csak családi szerződésekben és fejedelmi önhatalmú szabályzatban mondatott ki. I. Leopold, midőn magát elhatározta, hogy a II. Károly király halála után őt illető spanyol trónnak átvételére második szülött fiát, a 18 éves Károlyt, elküldi, elsőszülött fiával Józseffel, a spanyol örökösödésről Károly javára 1703-ik évi dec. 2-án ünnepélyesen lemondatott, s akkér intézkedett, hogy a spanyol korona birtokai Károlyé, s annak fiági maradékaié legyenek, a többi tartományok pedig elsőszülött fiára Józsefre, s annak fiágon levő örököseire szálljanak; ugyanazon évben az atya és két fiú között kölcsönös örökösödési szerződés köttetett, mely szerint egyik fivérnek fiágoni magvaszakadtéval a másik fivér s annak fiágoni maradékai örökösödjenek, a fiágnak teljes kihaltéval pedig a nőágra szálljon az örökösödés, megtartva min-