Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1868-10-14 / 42. szám

tunk. Egypár pontra nézve azonban neve­zete­s eltérések uralkodnak. Ilyen mindenek­előtt azon kérdés: várjon továbbra is meg­maradjon-e Pesten az egy királyi tábla, mint felebbezési törvényszék, vagy hat ilyen állíttassák föl az ország különböző részei­ben. Az igazságügyi miniszter, a törvény­kezés javítása szempontjából, az utóbbit akarná, de a jogügyi bizottság s vele, úgy látszik, a képviselőház többsége azt­ tartja, hogy ezen új intézkedés az ország politikai irányával, de még a pörlekedő felek érdekei­vel sem férhet egybe. A magyar ember sze­reti, ha Pest tovább is központja marad az igazságszolgáltatásnak, s a mostani vasutas világban sehova sem lehet könnyebben el­jutni, mint épen Pestre. Télen, rész útban, például három nap kell, hogy Nagyváradról Aradra érkezzem, míg a vasúton mindkét városból fél nap alatt bó nélkül Pesten vagyok. Csak Erdélyre nézve marad meg a külön királyi tábla Maros-Vásárhelyit, de már a legfelsőbb és semmisítőszék bírósága rájuk nézve is a pesti hétszemélyes tábla leend. Valamint az eddig Bécsben létezett, azután Kolozsvárra leküldött, s végre ide Pestre átköltözött erdélyi legfelsőbb tör­vényszék már eddig is csak úgy működik, mint a magyar septemviratus kiegészítő osztálya. Hasonló vitás kérdés az egyházi bíró­ságok vagy úgynevezett szentszékek fen­­állása s illetőségi köre is. Ezekhez eddigelé a házassági (elválási) ügyek, hamis eskük, végrendeleti ügyek tartoztak. A két utóbbit minden párt el akarja vonni a szentszékektől s világi bíróságra bízza.­­ De a házassági ügyekre nézve a többség és maga a minisz­ter is, a jogügyi bizottsággal ellentétben, ugy látszik még nem tartja elérkezettnek a legszabadelvűbb megoldás idejét. Valószínű tehát, hogy a házassági pörök miatt a szent székek még egy ideig fen fognak tartatni. Azonban úgy ezekre, mint a többi vitás pontokra nézve , olvasóink országgyűlési rendes tudósításainkból bővebb értesülést vehetnek. _____________ lekedési , pénzügyi és katonai ügyeit a közös magyar minisztériumok vezetésére bízta. Ennélfogva a leghűbb horvát nép nevében legalázatosabban kérjük Felségedet, méltóztassék Horvátország jogát Fiuméra az államjogi kiegye­zés határai között, legkegyelmesebben megóvni és megvédni, és szent István koronája népeinek államjogi egyezségét az engesztelés, szeretet és meg nem szűnő egyetértés kapcsával körülvenni és megszilárdítani. Ő Felsége, a feliratot átvévén, a követ­kező szavakkal válaszolt: Örömmel s különös megelégedéssel értesül­tem úgy a horvát- és szlavon-dalmát országgyűlés most átnyújtott feliratából, valamint magyar mi­nisztériumomnak erre vonatkozó előterjesztéseiből is, hogy minden fennforgott közjogi kérdések és nehézségek a magyar és horvát országgyűlés által, mindkét rész megnyugtatásával kiegyenlíttettek, s ekként ama történeti kapocs, mely érintett or­szágaim hű népeit saját érdekekben évszázadokon át egyesité, ismét helyreállítottnak tekinthető. Egyedül Fiuméra nézve még nem sikerült barátságos után megállapodásra jutni. Azon meggyőződéstől vezéreltetve, hogy fejedelmi feladataim egyike legszebbikét képezi ott, hol népeim érdekei egymástól elágaznak, ki­rályi szavamat engesztelőleg s kibékitőleg mér­legbe vetni. Bizalommal tekintve továbbá azon előzékeny és őszinte indulatra, melyet mind a magyar, mind a horvát országgyűlés e nagy fontosságú közjogi kérdések megoldása körül egymás irányában ta­núsított, biztosan számítok arra, hogy valamint a többi kérdés tekintetében, úgy Fiuméra nézve is sikerülni fog az annyira kívánatos megoldást barátságos úton létesíteni. E czélból magyar koronám tanácsosait azon­nal jutasitni fogom, hogy minden részről az érdek­lettekkel értekezvén, megfelelő javaslatokat ter­­jeszszenek elém, melyek királyi előterjesztvények alakjában úgy a magyar, mint a horvát ország­gyűlésnek bemutattatván, minden érdekek lehető figyelembe vétele mellett a kölcsönös megegyezést lehetővé tegyék, hogy így a kiegyenlítés befeje­zett műve Általam jóváhagyva, mielőbb életbe léphessen. Királyi elhatározással csak azon nem várt esetben fognék döntőleg intézkedni, ha az összes érdeklettek megnyugtatására irányzott előterjesz­téseim alapján az óhajtott és szükséges eredményt elérni nem sikerülne. Tudassák ezt megbízóikkal, és biztosítsák őket változatlan királyi vonzalmamról. A horvát országgyűlés küldöttsége. A horvát országgyűlés küldöttségét f. hó 9-kén fogadta ő Felsége. A küldöttség beszéde és ö Felsége válasza határozottan tüntetik föl a fiumei kérdés mostani állását. Itt következik mindkettő. Vakanovich Antal a küldöttség elnöke a horvát országgyűlés feliratát a következő beszéddel nyújta át ö Felségének: Császári és apostoli királyi Felség! Horvát-, Tótország és Dalmátia országgyű­lése azon kitüntető küldetéssel bizott meg bennün­ket, hogy Felséged magas trónja zsámolyához e legalázatosb feliratot letegyük, mely a rendithet­­len hűség s jobbágyi hódolat kifejezése mellett azon kiegyenlítést foglalja magában, mely által Horvát-, Tótország és Dalmátia egyrészről, és Magyarország másrészről, minden közöttük fen­­forgó államjogi nehézséget — Fiume hovatarto­­zását kivéve — megszüntetvén, új közjogi egyez­séget hoztak létre s állapítottak meg. A felirat azonban megc­áfolhatlan érveket hoz fel arra nézve, hogy Fiume nemcsak földrajzi fekvése és nemzetisége, hanem jog szerint is Hor­vátország egyik kiegészítő részét képezi. E tekin­tetben hódolatteljesen hivatkozunk Felséged dicső ősének Mária Terézia császárné és királyné 1776 —1777-ik évi legfelsőbb elhatározásaira, valamint Szörénymegye 1778-iki diplomájára és dicső em­lékű I. Ferencz császár 1808-iki legfelsőbb elha­tározására. Ezen diplomatikai okmányok által Fiume a horvát királyságba közvetlen visszakeb­­lezése ünnepélyesen kimondatott és elismertetett. Egyébiránt Horvátország a méltányos kiegyezés­nek Fiume tárgyában is annyiban már előkészíté útját, a­mennyiben a Magyarországgal létre­hozott megállapodásban tulajdon országának s követke­zőleg Fiuménak is valamennyi kereskedelmi, köz­ 502 A spanyol forradalom diadala.­ ­ (A fölkeltik győzelme.) „Távirati tudó­sítások által arról értesült a forradalmi bi­zottmány, hogy ma már egy talpalatnyi spa­nyol föld sincs a Bourbonok hatalmában,“ ezt jelenti a madridi hivatalos lap okt. 2-án. És Spanyolország legnagyobb része véron­tás nélkül szabadult meg zsarnokaitól. Ed­­dig elé egyetlen nagyobb ütközetről értekez­tek tudósítások, arról, melyben Serrano tábornagy győzedelmeskedett a kir. csapa­tok vezére Novalid­es felett. A csata az al­­colei hídnál szept. 28-án vivatott, délutáni 3 óra volt, midőn a guerillák első lövései megdördültek. Nemsokára ezután Novaliches tüzérsége golyókat röpített az alcolei hídra s a közelben fekvő házakra. A tüzelést nagy távolságból is lehetett hallani. Fél órai bor­zasztó harcz után a felkelők megszüntették a tüzelést, s Novaliches kir. tábornok és törzs­­­kara „Éljen a királynő“ kiáltással a hídra rohant, azt hívén, hogy már nem találnak többé ellentállásra. Egyszerre Serrano tá­bornagy csapatai, melyek rejtett állásban voltak, megkezdék a tüzelést, mely roppant pusztítást okozott. Novaliches megsebesült, s több főtisztje elesett; serege pedig a forradalmi hadak elöl elmenekülni volt kénytelen.­­ (Részletes tudósítás a királyné eluta­zásáról.) A „Gironde“ levelezője a királynő­nek San­ Sebastianból való elutazásáról eze­ket írja: „Az indóház nem volt feldíszítve; egy vasúti igazgató sem volt már jelen. Csak egy század alabárdos volt felállítva. Legelőször Claret atya jött. A csoportokon keresztülhatolva, szokás szerint áldást akart osztani, de ez után senki sem vágyakodott. Majd megjelent Marfori, a kegyencz, s né­hány hölgyhöz fordult, de mindnyájan visz­­szavonultak. Az óra tizet üt. A mozdonyt most az egyszer Francziaország felé irá­nyozva, már fűtik, ekkor megszólalnak a dobok, egy tiszt parancsszava hallszik, a katonák tisztelegnek. Ő az! Pater Claret valóban megnyitja a kocsi ajtót és belép, a királynő véres szemekkel követi, melyek már mit sem láthattak; a király,Don Sebas­tian és neje egymásután lépnek a bünhődés lépcsőjére; őket követi az asturiai herczeg, ki mély gyászában fel látszik ismerni a helyzetet, de a három kis herczegnő ugrál és nevet az öröm miatt, hogy útra kelnek. A királynő orvosa Roncali marquis, s két más méltóság követik a királynőt. A ki­rálynő és a király egyenesen tartják ma­gukat, de szemeik kérdőleg függnek a néma tömegen, mintha valami mozgalmat várná­nak, mely a királyi családot Spanyolország­ban visszatarthatná. Akkor bámulattal lát­ják Marforit hirtelen szemtelenül a királyi kocsiba szállni: a közvélemény megvetésé­nek ez utolsó ténye semmivé teszi a részvét érzetét is. A király elfordul. A királynő za­varodottan közeledik Claret páterhez, és ez megragadván kezét, így biztatja: „bátorság leányom, bátorság!“ (animo, hija mia, ani­­m­o!) A pályafelügyelő megkapja a rendele­tet s a mozdony mély hallgatás közt hur­­czolja el a trónvesztett királynő gyászvona­tát dynastiájának két fő sírásójával: Marfo­­rival és Clarettal. E perezben utoljára zengi el a katonanépe a királyi indulót.­­ (A királyné találkozása Napóleonnal és Eugéniával.) Biarritzból a spanyol kirá­lyi családdal való találkozás felől azt írják, hogy ez még kínosabb jön azáltal, hogy azon pillanatban, midőn a királynő a császár által üdvözöltetve, kiszállt, arra robogott a Párisból Spanyolországba menő gyorsvonat, s ebből gyalázó szavakat szórtak a királynő ellen. Ö kényekbe tört ki. Átölelte a császár­nét, a császárnak megszok­ta kezét, s a csá­szár és a császárné, a király és a királynő beléptek az elsőosztályú váróterembe, míg a mindkét országbeli méltóságok az ajtó előtt álltak, aggályosan vizsgálva a terem­ben levők arczvonásait. Az összejövetel húsz perczig tartott, s a búcsú rövid, hallgatag volt. A császár nyugodt volt, a császárné csak nehezen tarta vissza könyeit, a császári herczeg csodálkozó arczot mutatott; a ki­rálynő hasztalan kisérte meg a mosolygást, és az asturiai herczeg, kit a császár megcsó­kolt. E pillanatban a királynő, ki Ezpeleta­ tábornok mellett állt, felkiált: „A császárnét nem csókoltam meg!“ s ki akar szállni; de a császárné őt megelőzi, föllép a kocsira s igy szól: „Följövök a csók elfogadására!“ Oda nyújtja arczát a királynőnek s azonnal ismét leszáll, úgy hogy a királynő, ki másik arczát is meg akará csókolni, csak az üres levegőt éri. A császár fedetlen fővel állt ott, jobbján a császárné, könyben úszó szemek­kel, mellette a csodálkozó császári herczeg, kit megindított a szemei előtt végbemenő színjáték. A királyi vagyonban a király és kísérete állnak. A királyi vagyon ajtaját be­zárták s négy perez múlik el a legmélyebb csendben. A temetés nem szokott szomorúbb lenni, s valóban, ez temetése volt egy két évszázados monarchiának, mely a franczia császárság lábai előtt Biarritzban lehelé ki lelkét. Jelt adtak, s a Bourbonok gyászvo­nata elindult.­­ (A trónkövetelők száma) A „Patrie“

Next