Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1868-11-25 / 48. szám

Előfizetési feltételek: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. IMF“ Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. "^gS jgggr* Hirdetési dijak: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg. Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor­ vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó­ hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Oppelik Alajos. Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9. — Bélyeg­dij, külön minden igtatás után 30 új krajczár. A „vörös könyv.“ Minden ember tudja, mi az a „vörös könyv.“ A közös külügyminiszter elter­jeszti azon legfontosabb diplomatiai okmá­nyokat, miket az év folytán a külügyek ve­zetésében időszakonként kibocsátott, s most a két delegáczió itél fölötte : vájjon helyes, s az ország érdekeinek megfelelő volt-e azon irány, melyet a közös külügyminiszter kö­vetett? vajjon úgy járt el tisztében, mint az ország érdeke kivánta? nem hamarkodott el valamit ? nem tett-e oly ígéretet, melyet az országnak beváltani nincs kedve? nem kö­tött oly szerződést, mely a nép érdekével s a közvélemény szellemével ellenkezik? Mintegy 139 darab jegyzék és sürgöny terjesztetett elé. De sokkal nevezetesebb en­nél azon „Bevezetés,“ mely az okmányok sorát megelőzi, s mely nem más, mint Ausz­tria és Magyarország történetének rövid, de hivatalos kivonata az 1868-ik évben. Ma­gától értetik, hogy az ily hivatalos történet­­írás, melynek Európa minden betűjét mér­legre szokta vetni, valami nagyon körülmé­nyes s igen őszinte nem is lehet. Az ember sok szót hord össze, hogy mentül keveseb­bet mondjon, és ne találjon fel senki oly va­lamit benne, a­mibe a leselkedő ellenség bele­kapcráskodhatnék. A „vörös könyv“ kiadása, már 1861 óta divatban van, de nagy különbség van az akkori és mostani szerkezet között. Azon időben úgy volt e gyűjtemény szerkesztve, hogy főleg Bécsnek, s az osztrák németnek tessék. Annyiszor volt azokban „Ausztria“ és az ausztriai császári kormány említve, hogy az embereknek hinni kellett, hogy azon az árva „Oesterreich“-on kívül nem is lak­nak emberek, vagy ha laknak is, csak arra vannak teremtve, hogy Bécs hiúságának, nagyravágyásának és kapzsiságának nyomorú eszközeiül szolgáljanak! Különösen pedig nagy óvatossággal volt elkerülve e gyűjte­ményben minden, a­mi Magyarországra vo­natkozik. Mert a német úrnak még a háta is borsódzott, ha Magyarország nevét hallá, pedig mindenki jól tudja, hogy egyedül csak a magyar nemzet erélye és kitartása volt azon hatalmas tényező, mely a régi ál- Ausztriát tönkre tette, s az új állam terüle­tet természetes medrébe visszavezette. Emlékezzünk vissza 1859 elejére. Azon időben kezdték már a bécsi urak észrevenni, hogy kutya van a kertben. Nagy szorgalom­mal, mondhatni kárörömmel olvastuk akkor a bécsi újságokat, s vártuk, mikor lesznek kénytelenek elismerni, hogy a magyar nem­zet leigázása miatt lettek Európa előtt gyű­löletessé, s hogy önerejökre hagyatva, a harcztéren egyik szégyenletes kudarcz a másik után fogja őket érni. De még akkor sem rágszottak. Beszéltek a csehekről, len­gyelekről, szerbekről, románokról, mintha csak ezek miatt volna bajok. E szót: „magyar“ a világ minden kincséért ki nem bocsátják vala, nehogy megtudja a világ, hol fekszik a baj kutforrása. Ők pedig jól tudták, hogy a csehekkel, horvátokkal, románokkal és a többivel könnyen elbánhatnának, csak a ma­gyar ne állna hátul a sötétben, megsértett lélekkel, booszúra vágyó indulattal és meg­­törhetlen reménynyel a haza szebb jövője iránt. Ámde mindez semmit sem használt. A beteg hiába tagadja orvosa vagy környezete előtt, hogy gyógyithatlan betegség rágódik szivében, tüdejében vagy veséjében, mert utoljára is kitör az el nem palástolható válság s akkor a feloszlás jelei nyilvános­ságra jutnak, így következett be, hogy büszke Bécs­nek meg kellett alkudni a magyar nemzet hatalmával, s most 1868-ban Ausztria meg­szűnt létezni, helyébe az osztrák-magyar monarchia lépett, egy uralkodóval ugyan, de olyannal, a­ki maga elismeri, hogy csá­szári koronája soha sem lehet többé egybe­olvasztva a magyarral. A kettő egymás mellett áll, a fejedelem egyikét és másikát is viseli, de a kettőből egyet csinálni, a csá­szári korona javára, a magyar korona meg­semmisítésével, többé teljes lehetetlenség. A magyar ember tehát, a­ki mainap a „vörös könyv“ elé ragasztott „Bevezetést“ olvasni fogja, kellemes megelégedéssel veendi tudomásul, hogy hazájának jogai és igényei végre-valahára elismerést nyertek. Az 1868- diki hivatalos történetírás többé nem tudja, mi az az Ausztria ? leszállt a sírba, miután úgy sem élt e világban soha igazán, hanem csak a papíron akartak neki valóságot köl­csönözni, az élet, gyakorlat s a történelmi jog és igazság vakmerő megtagadásával. Áttérve a „vörös könyv“ tartalmára, az több részből áll, de minden darabjának ér­telme oda megy ki, hogy a közös külügy­miniszternek mindenekelőtt fő gondja volt a békét föntartani. A német ügyekre nézve Poroszország, az 1866-ki prágai békében úgy is szabad kezet nyert, s a volt Ausztria előre mindenbe beleegyezését igéré, a­mit Porosz­­ország Németországban tenni jónak vél, s maga is kilépett a német szövetségből. A vörös könyvnek Németországot illető okmá­nyai egyhangúlag tanúsítják, hogy Beust b. békét hagyott a német­ ügyeknek, s a dolgok további folyamát egészen a porosz kormány gondjaira bízta. A gyűjtemény második része a keleti ügyekre vonatkozik. A közös külügyminisz­ter folyvást arra törekedett, nehogy a kele­ten felhalmozott gyúanyag lángra kapjon, s világrészünk békéjét felforgassa. A munka csak úgy toldozva-foldozva sikerült, mert a veszedelem magva folyvást él, sőt növeke­dőben van, úgy hogy alig van lecsillapítva egy helyütt a baj, már másutt újabb válsá­gok fenyegetőznek. Kréta szigete le van csendesítve, a­minek ugyan mi, kik minden népnek szabadságot, óhajtunk, nem nagyon örvendhetünk. A bolgár felkelés, mely Moldva-Oláhországban szervezett s felfegyverzett csapatoktól kezde­tett meg, a török haderők erélyén hajótörést szenvedett, úgy hogy jelenleg a bukaresti kormánynak irányunkban tanúsított ellen­séges érzelmein kívül nincs oly sötét felhő, mely Kelet egét elbontaná. Elmondjuk röviden és néhány szóval, mint vélekedünk román szomszédaink lármá­járól és vasgyuróskodásairól? —íme a tiszta igazság. Ha csak Bukarest bomlik, ha csak azon ország prédikál élet-halál harczot a magyar ellen, s otthon saját hírlapjaiban azzal dicsekszik, hogy nemsokára Erdélyt, de sőt Magyarországnak egy részét, egész a Tiszáig, tehát Debreczen, Szatmár, Hódme­zővásárhelyt, Arad, Temesvár és Makó váro­saival együtt „Romániá­hoz fogja csatolni: ez oly nevetséges pöffeszkedés, a­minőt a világ még nem látott. Épen mintha Isten a magyarnak venné el eszét, s egyszerre azon döre gondolatra jutna, hogy Bécset, Prá­gát, Münchent és Berlint hódítja meg és a magyar területhez csatolja. Az illetők két­ségkívül csak mosolyognának az ily terv fölött. De épen így mi is bátran visszafelel­hetjük Bukarest hatalmasainak, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Egészen másként állna a dolog, ha a román fenyegetések háta mögött a berlini

Next