Politikai Ujdonságok, 1868 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1868-09-16 / 38. szám
Előpietési feltételek: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. SB“ Csapán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csapán Politikai Újdonságok: Egész évre 5 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. 3Sjjfz“ Hirdetési dijak: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg: Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor vagy többször iktatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Oppelik Alajos, Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9. — Bélyegdij, külön minden igtatás után 30 újkrajczár. A mitől az ég oltalmazzon, de magánk se vesztegeljünk. Csendes eseménytelen napokat élünk. Rész idők az újságíróra, aki nagy dolgok elbeszélésével szeretné olvasóit elfoglalni, de annál szerencsésebb korszak ez a határa, melynek mindenek fölött békés esztendőkre van szüksége. Azt mondja erre néhány olvasónk: de hogy csendesek és nyugalmasak napjaink, a midőn annyi párt van az országban, s egyik a másik ellen tör, tusakodik, s mindenik győzni akarna a legközelebbi követválasztások alkalmával. Már hogy volnánk békében, mondja egy másik olvasónk, amidőn a különböző pártok hírlapja oly epés, mondhatni dühös harczot folytatnak egymás ellen, a jobboldal lázítással és népámitással vádolja a szélső pártokat, míg ezek a kormány s Deák Ferencz embereiről úgy beszélnek, mint közönséges hazaárulókról. Azonban régi közmondás, egyrészről: nem minden arany a mi fénylik; másrészről: nem olyan fekete az ördög mint festik. Ez annyit tesz, ezen sorok írója, a ki régóta ismeri a politikával foglalkozó embereket, a ki jóformán minden emberről tudja, ki mit ér, ki mily tehetséggel bir, s kinek mit lehet szavára adni, — ezen sorok írója mondja régi olvasóinak: ne higgjenek a látszatnak, mert a magyar ember, akármennyit lármáz is, nem lehet ellensége a magyarnak! Ne adja: Istenbe félünk, megtörténik egy napon, hogy közös veszedelem fenyeget mindnyájunkat. Majd meglátná az olvasó, miként tudunk mi híven összetartani, s mint nevetnénk magunk legjobban azon gyengeségünkön, hogy egykor, amidőn közbaj nem mutatkozott, mennyire elmérgesedhettünk egymás ellen. A vész órája rögtön egyesítne minket, és Andrássy a miniszterelnök, Deák Ferencz a polgári erény és bölcseség mintaképe, a mindig oppositióskodó Nyáry Pál, a hidegen kritizáló Ghyczy és Tisza Kálmán, sőt a lármaharangot, kongató Madarász és Böszörményi is mind ugyan egy sorba állnának. Mert vannak nekünk valóságos és engesztelhetlen ellenségünk többnél több: épen semmi szükségünk arra, hogy mi, kiket vér köt össze, rútul összeveszszünk és egymás ellen torzsalkodjunk. Az az oppositióskodás , az csak a jó test- vérek közötti házi czivakodás. Porolnék néha és a legkeserűbb szemrehányásokkal illetik egymást, de aztán közbe jő egy idegen, aki mind akettőnek nyakát szegni szeretné, s aztán rögtön szent a béke a veszekedők között és egyesült erővel küzdenek a harmadik betolakodó ellen. Avagy nem ismerjük-e igazi ellenségeinket? Ellenség előttem az, a ki kész volna e haza szabadságát, s e földnek, melyet vérrel szereztünk, épségét megcsonkítani. Azt nevezem ellenségnek, aki egy európai háború esetén összeszövetkeznék a muszkával, vagy más hatalommal, a ki Magyarország birtokára vágyakodik, a ki széttördelné e szép hazát, s a magyar embert ősi szent tulajdonában idegenné, legfölebb megtört népfajjá tenné, kinek rendeltetése lassú halállal elenyészni, s nyomtalanul eltűnni, úgy, hogy az idegen elemek felülkerekedése után, száz vagy kétszáz év múlva, csak a történész említené, hogy egykor egy már kiveszett nemzet lakott itt s bírta az országot ezer évig, de aztán elpusztult. Ha tudjuk tehát, hogy ily ellenségünk is van, miért igyekszünk gyűlölséget ápolni azok között, kiknek sorsa együtt élni, vagy együtt meghalni? Higgye el az olvasó, hogy elmúltak azon idők, amidőn a nemzeteket maga az idők szelleme is megőrizte a végromlástól. Most már olyan korszak következett be, melyben az elkülönözve élő, de rokon nemzetiségű népek egy-egy nagy állammá törekszenek összecsoportosulni. A franczia és angol már századok előtt elérte czélját. Az olasz csak nemrégiben. A német most dönti le az akadályokat, melyek egyesülését gátolják. Nemsokára megérkezik azon korszak is, melyben a szlávság tengere mozdul meg, s összefolyásának útjában, minden nem hozzá tartó népet habok alá temet. A lengyelt, bár fajrokona, már is elnyelte: lapjaink minden számában terjedelmes leírásokat közlünk az oroszok üldözési módjáról, és szörnyű erőszakoskodásairól a lengyelek ellen. Utánuk a román fajok következnének, kik most még a muszkában valami különös jóakaró patronust képzelnek. Igen, pártolja őket, hogy elaltassa, elhitesse s aztán keblére fogadván agyonszoritsa őket. A léczke szerb és horvát testvéreinkhez is szól, úgy azokhoz, kik e hon határin belül, mint a kik kivül laknak. Igen, a muszka minden hozzá folyamodó, minden benne bízó nemzetnek igen erős és hatalmas barátja. Hanem aki kezet adott neki, azt többé ki nem szabadíthatja ama vaskertjük közül, hanem muszkává kell lennie, vagy száműzetésbe menni messze, távol Szibéria fagyos sivatagai felé. S a fél évig tartó után, tíz szerencsétlen közül legalább hat száműzött hal meg a lóháton üldöző kozákok korbácsütése alatt. Vannak, kik az ily ijesztgetéseket csak nevezik. Azonban őseink egykor a tatárok közeledését sem hitték s mily szörnyű módra lakoltak meg. Háromszáz évvel később a török had rontott be az országba, s a magyar oly könnyedén vette a veszélyt, hogy a király harminczezer emberrel ütközött meg Mohács alatt, s nem várta be, míg Zápolyának sokkal nagyobb hadserege is megérkezik. Az ég izgalma óvjon meg minket egy egy harmadik, s akkor egyszersmind legutolsó megleckéztetéstől. Hiszen a muszka már jól tudja az utat Magyarországba, s egy hadihajóját „Világos “-nak kereszteltette. Akkor ugyan Bécs hívta be őket, de bejőnek ők egykor, vagy legalább megkísérlendik a bejövetelt Bécs meghívása, sőt tiltakozása ellen is. A magyar embernek pedig le kell szokni azon gondolatról, hogy ezután is, még sokáig oly jámbor és kisszerű időket élhet, mint eddig. Csak a vak nem látja, a süket nem hallja, hogy a szomszéd Németország előbb-utóbb egy kalap alá kerül. Berlinben már úgy tekintik az osztrák németeket, mint ezelőtt a turiui olaszok azon testvéreiket, kik Lombard-Velenczében osztrák járom alatt szenvedtek. A politikusnak messze előre kell látni és kérdjük: vájjon gondolkodott-e a magyar vagy ha gondolkodott, tett-e előkészületeket arra a már soká el nem maradó szörnyű válságra, amidőn nyugatról a német, északkelet-dél felől pedig a pánszláv mozgalom, azzal egyszerre, vagy egymásután megindulni fog! Mi lesz belőlünk e rettenetes ítélet napján, hahogy készületlenül találtatunk? úgy ellephet minket az ellenség sokasága, mint ahogy a gáttal nem korlátozott folyók habok alá merítik a végtelen mezőket az áradáskor. Tegyük még hozzá, hogy e roppant mez