Politikai Ujdonságok, 1873 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1873-01-15 / 3. szám

­ És ha ezt cselekeszszü­k, akkor legfö­­lebb az értelmiség azon selejtesebb részét teszszük ellenségünkké, mely hasznosabb, reálisabb, tisztességesebb keresettől irtózva, a népizgatás üzelmét választja bűnös, mert horvát vagy egyéb faji szempontból is haza­­fiatlan kenyérkeresetévé. A népnek van annyi természetes esze, hogy belátja, misze­rint ha az osztrák nem engedte maga fölé gyújtani a házat, ezt a magyar sem enged­heti. A magyar állam eszméjének tekintélyt szerezne ez eljárás a horvát nép szemében, és nyugodtan maradna ekéje vagy kapája mellett. Ama hirlapi és röpirati botrányos vitából, melyet ellenünk horvát népámítók folytatnak, a népnek semmi gyakorlati haszna nincs, és a nép nem fogna azért csöp­pet sem ránk haragudni, ha ilyesmit egy­szerűen lehetlenné tennénk. Sőt épen ez esetben maradna nyugton kedélye, s lenne megnyerve érzülete az anyaország számára, ha azt időnként szabadon, merészen gyaláz­­tatni nem hallaná. De ha netalán a fenebb érintettük természetes következmény, a fegyveres föllépés esete beáll, ha a harcz­­háború, az ostromállapot szigora a kunyhó­kig lehat, akkor aztán már e kézzelfogható, anyagilag érezhető ellenségeskedés a népet is elkeseríti és ellenünk hangolja, holott ha mindez idejében csupán az értelmiség ca­­tilinaris elemei ellen alkalmazott szigorral meg lett volna akadályozva, a nép tömegé­nek barátságos érzületét vagy legalább sem­legességét megtarthattuk volna. Íme, föltéve minden eshetőségeket, nem vagyunk képesek fölfedezni oly szempontot, melyből tekintve ildomosnak tűnnék föl engedékenységünk a nemzetiségi izgatások­kal szemben. Az oly apa, ki az életre bizza letörni az érett ifjúban ama bősz indulatok fattyúhajtásait, melyet a zsenge gyermek­ben csekélyebb fájdalommal elnyomhatott volna, később átkot arat áldás helyett fia részéről. A mi politikánk intézőinek eljá­rása Horvátország és a talán a nemzetiségek irányában csak az esetben volna indokolt, ha azokat szélnek ereszteni, a magyar ko­rona kapcsából kibocsátani volna szándé­kuk. De erről még ma szólni sem mer senki. Hogyan akarnának tehát­ olyasmit tenni, a­minek eszméjét sem merik megpendíteni? Azért hát lássunk már egy kis szigort, egy kis erőkifejtést amaz államfölforgató elemek irányában, kik untalan a magyar államiság jelenlegi alapját nagyon ingatag­nak és gyöngének nevezgetik. III. Napoleon halála. A táviratok rövid szavakban hozták meg a hírt, hogy III. Napoleon, a francziák egykori császára, idegen földön, a chisle­­hursti kis kastélyban két veszélyes műtét után jan. 9 én déli fél egy órakor meghalt. Az egykori hatalmas császárból két év óta nagyon „csendes“ ember lett; még nem rég Európa figyelemmel leste minden szavát,min­den mozdulatát, s bárminő betegségének csak híre is rettenetes izgatottságba hozta az európai politikai világot és pénzpiaczo­­kat. Most heteken át volt súlyos beteg; nem törődtek vele, a baj kifejlődése nem nyug­talanított senkit s még halála hírét is kétes részvéttel fogadja a világ. Igaza van. III. Napóleon nem most halt meg; meghalt ő már 1870. szept. 2-kán, ott Sedán véres me­zőin, hol számára a csúfos bukás örvénye nyílt meg, melyben a császár és a császár­ság hatalmával és fényével együtt elmerült. Az a csöndes beteg ember, ki azóta Anglia egyik szögletében lakik, csak élő­halott volt s nem jött számba többé a politika terén. Nem csoda tehát, ha most, midőn a testet is utolérte az emberi végzet, ez esemény nem kelt nagyobb izgalmakat. Egy munka- és küzdelemteljes, sorscsa­pásokban és nagy eredményekben, változa­tosságban dúsgazdag élet ért véget Chisle­hurstban. 111. Napóleon Károly Lajos 1808. ápril 20-án született Párisban; harmadik fia volt Bonaparte Lajos Napóleonnak, hollandi királynak és Beauharnais Hortenzia, a„szép“ Hortenzia királynőnek. Ifjúsági éveit szám­kivetésben tölté anyjával, ki elvált férjétől, és hol Svájczban­ Arenenberg kastélyban, hol Rómában lakott. Az ifjú tevékeny részt vett a harminczas évek olasz mozgalmában, karbonart, szabad­kőműves volt, majd két ízben tett kísérletet, hogy a franczia trónt hatalmába kerítse, de mindkét ízben nevet­séges módon felsült kísérletével. Elfogatott, s a hámi várba záratott, honnan nemsokára megmenekült, s részint Amerikában, részint Angliában kalandorszerű életet folytatott. Az 1848-as év megnyitotta számára hazája ajtait, a februári forradalom után hazatért, a nemzetgyűlés tagjává lön, s 1848. decz. 20-án a nép által roppant sza­vazattöbbséggel a franczia köztársaság el­nökévé, 1852. nov. 21—22 én a francziák császárjává választatott. Az örökös császár­ságot 1852. decz. 2-án proklamálták. A­mi azóta történt, az még élénk emlékezetünk­ben van. 1853. jan. 29-én vette nőül Guzman­­ Tóba Eugenia grófnőt. Egyetlen fia 1856-ik márczius 16-án született Párisban, s jelen­leg szintén Chislehurstban tartózkodik. A krími és olasz háborúk után Napóleon fénye és hatalma tetőpontjára hágott; a mexikói­­ expedíc­ióval hanyatlani kezdett, míg végre a sedáni gyásznapon elmerült a borzasztó események tengerében. A császár Wilhelms-­­­höhébe vándorolt, mint hadifogoly, neje szept. 3-án elhagyta Párist, hol szept. 4-dikén kikiáltották a köztársaságot. 1871. február 28-án a versaillesi nemzet­­­ gyűlés formaszerűen letette a trónról a Na­­­­poleon-házat, mely határozat ellen az excsá­­­­szár márczius 6-án tiltakozott. A száműzés keserűségeit férfiasabb nyugalommal viselte, mint a szerencse sikereit. Csöndesen élt Chislehurstban s várta a halált, mely most szenvedéseitől örökre megmentette. Nevét ma az átok és gyalázat özönével sújtják Francziaországban és oly indokolatlanul, a mint pár év előtt túlságosan dicsőítették azt. Nem a legroszabb uralkodók egyike vala s az ő nevéhez fűződnek Francziaor­­szág európai vezérszerepének utolsó emlékei.­­ (Látogatás Napóleonnál karácson napján.) Cassagnac Pál, Napóleon régi buzgó híve , a karácsoni ünnepekben Chisle­hurstban tett látogatását a „Pays“-ban hosz­­szan leírja. ,,A császár — úgymond Cassag­nac — a politikai eseményeket azon rendü­letlen flegmával nézi, mely neki ismeretes tulajdonsága, s el van határozva, mitsem tenni meggondolatlanul, de kész az első al­kalmas pillanatot arra használni föl, hogy a közrendnek és biztonságnak Francziaor­szágban való helyreállítására közreműköd­jék. A császárné az események magaslatán áll. Teljes mérvben úrnője önmagának, telve van belátással és erélylyel, véleményem szerint hivatva van, hogy ép oly üdvös, mint elhatározó befolyást gyakoroljon a császári család sorsára. A császári herczeg természetesen leginkább magára vonta fi­gyelmemet, mert a dynasztia, s talán Fran­­cziaország összes jövője ezen ifjú főn nyug­szik. Volt szerencsém a herczeggel hosszan és minden tartózkodás nélkül fecsegni. S mondhatom, hogy meg vagyok elégedve Nyugodt és egyszersmind erélyes, nagy kék szemeiben szelídség, de egyszersmind elha­tározottság látszik. A gyermek ifjúvá, s pe­dig oly ifjúvá lett, ki annak teljes tudatával bir, minő hatalmas sors várakozik rá. Tudja, hogy a jövő minő megpróbáltatásokat és változó szerencsét tart fen számára. Midőn én kegyetlen gyönyörrel ezeket egymás után föltártam előtte, s szeme közé nézve kér­deztem: „Nos, császári fenség, kész ön és el van határozva mindezekre?“ Így válaszolt komoly és szilárd hangon: „Igen uram!“ ... A császár lakása kellemes, választékos, de oly kicsi, hogy egyetlen vendégnek, vagy jó barátnak sem adhatna külön szobát. A­­ ház egy angolé, ki a császári család iránt a legmelegebb ragaszkodással viseltetik. Az angol a szerződésben a legfelső emeleten egy szobát kikötött magának, s szerényen és csendesen lopózik néha napján oda, s bol­dog, ha eközben a magas számű­zöttek va­lamelyikével találkozik. A­mit bútorokban és műbecsü tárgyakban csak megszerezhet, mind felhalmozza bérlői számára a házban. A császárné maga megindulva beszélte el nekem ezen részleteket. A császári család igen szerényen, sőt szegényesen él. Az állí­tólagos milliók és kincsek oda vannak. Ha a császár nem volt volna oly bőkezű adako­zásaival, most mindenesetre rendelkezhetnek 60 millióval, de vagyona jelenleg legfelebb háromszázezer frank évi jövedelemre rúg. Közzéteszem e számot, mert hiszem, hogy ezen indiskreczió neki csak becsületére vá­lik. Hasonlítsa valaki össze ezen viszonyla­­­­­os szegénységet az Orleans herczegek szem­telen gazdagságával, kik már eddig is leg­gazdagabbak voltak Európa minden her­­czege közt, s most, mint sáska esnek neki hazájuknak, hogy elvegyék tőle azt, mit a poroszok még meghagytak.“ . . . ” (Napoleon császár betegsége.) Napo­leon császár egészségi állapota felől egész f. hó 8-ig kedvező hírek érkeztek; az ex-csá­­szár betegsége azonban f. hó 8-ikán roha­mosan roszra fordult, úgy hogy a halál már másnap bekövetkezett. A harmadik kooperá­ciót a napokban akarták végrehajtani, mely operáczió a veszélyesebbek közé tartozik. Fiatalabbaknak, vagy kikben szívósabb élet­erő van, a halálozási számarány kedvezőbb, s átlag csak minden hetedik műtét halálos kimenetelű. I. Lipót belga király kétszer állta ki szerencsével ezen műtétet. Az ex­­császár állapotának roszabbítására két té­nyező folyt be: először a kő rendkívül nagy volt, másodszor mivel már hat év óta pusz­tította Napóleonnak úgyis megfogyott élet­erejét. — A közuitási műtétről, melynek Napóleon császár az utóbbi napokban alá­vetette magát, a következő részleteket közlik: A műtét jan. 2-án d. u. 2 órakor Viktória királynő orvosai : Gull és Paget urak, és Corvi­­sart császári orvos jelenlétében történt, és dr. Thomson Henrik által néhány percz alatt haj­tatott végre. A császár chloroformizálva volt; a kezurás szerencsésen végbement, és a beteg utána nem kapott lázat, mit oly szerencsés kö­rülménynek tekintettek, hogy 2 —3 hét alatt a betegnek fölépülését remélték. Dr. Thomson, miután a császárt megvizsgálta, hihetetlennek tartotta, hogy a dánnál öt óra hosszat lovon ül­hetett; az­nap, — mondá az orvos, — a császárnak iszonyú fájdalmakat kellett szenvednie. A műté­tet követett napokat a beteg nagy nyugtalanság közt töltötte, és habár a jan. 15-én kiadott orvosi jelentés szerint állapota átalában kielégítő volt, a roppant fájdalmas betegség és a kezelés nehéz­ségei nagy aggodalmat keltettek. Ezelőtt négy beteg közül, kik 45—50 éves korban a kővágás műtétének alávetők magukat, egy rendesen bele­halt. Mióta azonban Civiale Európában és báró Heurseloup különösen Angliában a kezurást hoz­ták gyakorlatba, a mechanikus nehézségek any­­nyira le vannak győzve, hogy most már rendesen a műtéteknek csak 7 százaléka végződik a beteg halálával. A császárnál azonban két bajos körül­ményt kellett tekintetbe venni, tudniilik, hogy a kő, az orvosi jelentés szerint, igen nagy volt, és 26

Next