Politikai Ujdonságok, 1873 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1873-01-15 / 3. szám
És ha ezt cselekeszszük, akkor legfölebb az értelmiség azon selejtesebb részét teszszük ellenségünkké, mely hasznosabb, reálisabb, tisztességesebb keresettől irtózva, a népizgatás üzelmét választja bűnös, mert horvát vagy egyéb faji szempontból is hazafiatlan kenyérkeresetévé. A népnek van annyi természetes esze, hogy belátja, miszerint ha az osztrák nem engedte maga fölé gyújtani a házat, ezt a magyar sem engedheti. A magyar állam eszméjének tekintélyt szerezne ez eljárás a horvát nép szemében, és nyugodtan maradna ekéje vagy kapája mellett. Ama hirlapi és röpirati botrányos vitából, melyet ellenünk horvát népámítók folytatnak, a népnek semmi gyakorlati haszna nincs, és a nép nem fogna azért csöppet sem ránk haragudni, ha ilyesmit egyszerűen lehetlenné tennénk. Sőt épen ez esetben maradna nyugton kedélye, s lenne megnyerve érzülete az anyaország számára, ha azt időnként szabadon, merészen gyaláztatni nem hallaná. De ha netalán a fenebb érintettük természetes következmény, a fegyveres föllépés esete beáll, ha a harczháború, az ostromállapot szigora a kunyhókig lehat, akkor aztán már e kézzelfogható, anyagilag érezhető ellenségeskedés a népet is elkeseríti és ellenünk hangolja, holott ha mindez idejében csupán az értelmiség catilinaris elemei ellen alkalmazott szigorral meg lett volna akadályozva, a nép tömegének barátságos érzületét vagy legalább semlegességét megtarthattuk volna. Íme, föltéve minden eshetőségeket, nem vagyunk képesek fölfedezni oly szempontot, melyből tekintve ildomosnak tűnnék föl engedékenységünk a nemzetiségi izgatásokkal szemben. Az oly apa, ki az életre bizza letörni az érett ifjúban ama bősz indulatok fattyúhajtásait, melyet a zsenge gyermekben csekélyebb fájdalommal elnyomhatott volna, később átkot arat áldás helyett fia részéről. A mi politikánk intézőinek eljárása Horvátország és a talán a nemzetiségek irányában csak az esetben volna indokolt, ha azokat szélnek ereszteni, a magyar korona kapcsából kibocsátani volna szándékuk. De erről még ma szólni sem mer senki. Hogyan akarnának tehát olyasmit tenni, aminek eszméjét sem merik megpendíteni? Azért hát lássunk már egy kis szigort, egy kis erőkifejtést amaz államfölforgató elemek irányában, kik untalan a magyar államiság jelenlegi alapját nagyon ingatagnak és gyöngének nevezgetik. III. Napoleon halála. A táviratok rövid szavakban hozták meg a hírt, hogy III. Napoleon, a francziák egykori császára, idegen földön, a chislehursti kis kastélyban két veszélyes műtét után jan. 9 én déli fél egy órakor meghalt. Az egykori hatalmas császárból két év óta nagyon „csendes“ ember lett; még nem rég Európa figyelemmel leste minden szavát,minden mozdulatát, s bárminő betegségének csak híre is rettenetes izgatottságba hozta az európai politikai világot és pénzpiaczokat. Most heteken át volt súlyos beteg; nem törődtek vele, a baj kifejlődése nem nyugtalanított senkit s még halála hírét is kétes részvéttel fogadja a világ. Igaza van. III. Napóleon nem most halt meg; meghalt ő már 1870. szept. 2-kán, ott Sedán véres mezőin, hol számára a csúfos bukás örvénye nyílt meg, melyben a császár és a császárság hatalmával és fényével együtt elmerült. Az a csöndes beteg ember, ki azóta Anglia egyik szögletében lakik, csak élőhalott volt s nem jött számba többé a politika terén. Nem csoda tehát, ha most, midőn a testet is utolérte az emberi végzet, ez esemény nem kelt nagyobb izgalmakat. Egy munka- és küzdelemteljes, sorscsapásokban és nagy eredményekben, változatosságban dúsgazdag élet ért véget Chislehurstban. 111. Napóleon Károly Lajos 1808. ápril 20-án született Párisban; harmadik fia volt Bonaparte Lajos Napóleonnak, hollandi királynak és Beauharnais Hortenzia, a„szép“ Hortenzia királynőnek. Ifjúsági éveit számkivetésben tölté anyjával, ki elvált férjétől, és hol Svájczban Arenenberg kastélyban, hol Rómában lakott. Az ifjú tevékeny részt vett a harminczas évek olasz mozgalmában, karbonart, szabadkőműves volt, majd két ízben tett kísérletet, hogy a franczia trónt hatalmába kerítse, de mindkét ízben nevetséges módon felsült kísérletével. Elfogatott, s a hámi várba záratott, honnan nemsokára megmenekült, s részint Amerikában, részint Angliában kalandorszerű életet folytatott. Az 1848-as év megnyitotta számára hazája ajtait, a februári forradalom után hazatért, a nemzetgyűlés tagjává lön, s 1848. decz. 20-án a nép által roppant szavazattöbbséggel a franczia köztársaság elnökévé, 1852. nov. 21—22 én a francziák császárjává választatott. Az örökös császárságot 1852. decz. 2-án proklamálták. Ami azóta történt, az még élénk emlékezetünkben van. 1853. jan. 29-én vette nőül Guzman Tóba Eugenia grófnőt. Egyetlen fia 1856-ik márczius 16-án született Párisban, s jelenleg szintén Chislehurstban tartózkodik. A krími és olasz háborúk után Napóleon fénye és hatalma tetőpontjára hágott; a mexikói expedícióval hanyatlani kezdett, míg végre a sedáni gyásznapon elmerült a borzasztó események tengerében. A császár Wilhelms-höhébe vándorolt, mint hadifogoly, neje szept. 3-án elhagyta Párist, hol szept. 4-dikén kikiáltották a köztársaságot. 1871. február 28-án a versaillesi nemzet gyűlés formaszerűen letette a trónról a Napoleon-házat, mely határozat ellen az excsászár márczius 6-án tiltakozott. A száműzés keserűségeit férfiasabb nyugalommal viselte, mint a szerencse sikereit. Csöndesen élt Chislehurstban s várta a halált, mely most szenvedéseitől örökre megmentette. Nevét ma az átok és gyalázat özönével sújtják Francziaországban és oly indokolatlanul, a mint pár év előtt túlságosan dicsőítették azt. Nem a legroszabb uralkodók egyike vala s az ő nevéhez fűződnek Francziaország európai vezérszerepének utolsó emlékei. (Látogatás Napóleonnál karácson napján.) Cassagnac Pál, Napóleon régi buzgó híve , a karácsoni ünnepekben Chislehurstban tett látogatását a „Pays“-ban hoszszan leírja. ,,A császár — úgymond Cassagnac — a politikai eseményeket azon rendületlen flegmával nézi, mely neki ismeretes tulajdonsága, s el van határozva, mitsem tenni meggondolatlanul, de kész az első alkalmas pillanatot arra használni föl, hogy a közrendnek és biztonságnak Francziaországban való helyreállítására közreműködjék. A császárné az események magaslatán áll. Teljes mérvben úrnője önmagának, telve van belátással és erélylyel, véleményem szerint hivatva van, hogy ép oly üdvös, mint elhatározó befolyást gyakoroljon a császári család sorsára. A császári herczeg természetesen leginkább magára vonta figyelmemet, mert a dynasztia, s talán Francziaország összes jövője ezen ifjú főn nyugszik. Volt szerencsém a herczeggel hosszan és minden tartózkodás nélkül fecsegni. S mondhatom, hogy meg vagyok elégedve Nyugodt és egyszersmind erélyes, nagy kék szemeiben szelídség, de egyszersmind elhatározottság látszik. A gyermek ifjúvá, s pedig oly ifjúvá lett, ki annak teljes tudatával bir, minő hatalmas sors várakozik rá. Tudja, hogy a jövő minő megpróbáltatásokat és változó szerencsét tart fen számára. Midőn én kegyetlen gyönyörrel ezeket egymás után föltártam előtte, s szeme közé nézve kérdeztem: „Nos, császári fenség, kész ön és el van határozva mindezekre?“ Így válaszolt komoly és szilárd hangon: „Igen uram!“ ... A császár lakása kellemes, választékos, de oly kicsi, hogy egyetlen vendégnek, vagy jó barátnak sem adhatna külön szobát. A ház egy angolé, ki a császári család iránt a legmelegebb ragaszkodással viseltetik. Az angol a szerződésben a legfelső emeleten egy szobát kikötött magának, s szerényen és csendesen lopózik néha napján oda, s boldog, ha eközben a magas száműzöttek valamelyikével találkozik. Amit bútorokban és műbecsü tárgyakban csak megszerezhet, mind felhalmozza bérlői számára a házban. A császárné maga megindulva beszélte el nekem ezen részleteket. A császári család igen szerényen, sőt szegényesen él. Az állítólagos milliók és kincsek oda vannak. Ha a császár nem volt volna oly bőkezű adakozásaival, most mindenesetre rendelkezhetnek 60 millióval, de vagyona jelenleg legfelebb háromszázezer frank évi jövedelemre rúg. Közzéteszem e számot, mert hiszem, hogy ezen indiskreczió neki csak becsületére válik. Hasonlítsa valaki össze ezen viszonylaos szegénységet az Orleans herczegek szemtelen gazdagságával, kik már eddig is leggazdagabbak voltak Európa minden herczege közt, s most, mint sáska esnek neki hazájuknak, hogy elvegyék tőle azt, mit a poroszok még meghagytak.“ . . . ” (Napoleon császár betegsége.) Napoleon császár egészségi állapota felől egész f. hó 8-ig kedvező hírek érkeztek; az ex-császár betegsége azonban f. hó 8-ikán rohamosan roszra fordult, úgy hogy a halál már másnap bekövetkezett. A harmadik kooperációt a napokban akarták végrehajtani, mely operáczió a veszélyesebbek közé tartozik. Fiatalabbaknak, vagy kikben szívósabb életerő van, a halálozási számarány kedvezőbb, s átlag csak minden hetedik műtét halálos kimenetelű. I. Lipót belga király kétszer állta ki szerencsével ezen műtétet. Az excsászár állapotának roszabbítására két tényező folyt be: először a kő rendkívül nagy volt, másodszor mivel már hat év óta pusztította Napóleonnak úgyis megfogyott életerejét. — A közuitási műtétről, melynek Napóleon császár az utóbbi napokban alávetette magát, a következő részleteket közlik: A műtét jan. 2-án d. u. 2 órakor Viktória királynő orvosai : Gull és Paget urak, és Corvisart császári orvos jelenlétében történt, és dr. Thomson Henrik által néhány percz alatt hajtatott végre. A császár chloroformizálva volt; a kezurás szerencsésen végbement, és a beteg utána nem kapott lázat, mit oly szerencsés körülménynek tekintettek, hogy 2 —3 hét alatt a betegnek fölépülését remélték. Dr. Thomson, miután a császárt megvizsgálta, hihetetlennek tartotta, hogy a dánnál öt óra hosszat lovon ülhetett; aznap, — mondá az orvos, — a császárnak iszonyú fájdalmakat kellett szenvednie. A műtétet követett napokat a beteg nagy nyugtalanság közt töltötte, és habár a jan. 15-én kiadott orvosi jelentés szerint állapota átalában kielégítő volt, a roppant fájdalmas betegség és a kezelés nehézségei nagy aggodalmat keltettek. Ezelőtt négy beteg közül, kik 45—50 éves korban a kővágás műtétének alávetők magukat, egy rendesen belehalt. Mióta azonban Civiale Európában és báró Heurseloup különösen Angliában a kezurást hozták gyakorlatba, a mechanikus nehézségek anynyira le vannak győzve, hogy most már rendesen a műtéteknek csak 7 százaléka végződik a beteg halálával. A császárnál azonban két bajos körülményt kellett tekintetbe venni, tudniilik, hogy a kő, az orvosi jelentés szerint, igen nagy volt, és 26