Politikai Ujdonságok, 1875 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1875-01-13 / 2. szám
2-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft, félévre 6 ft. уут prffitvilm Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. -Л-А-А. eV I UlydlH. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy ötször hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnál 15 krajezár, többszöri igtatásnál 10 krajezár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 krajezár. Kiadóhivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Hausenstein és Vogler, Wallfischgasse Nr. 10, Moeser., Seilersstätte Nr. 2 és Oppelik Alajos, Wollzeile Nr. 22. Előfizetési fölhívás a VASÁRNAPI ÚJSÁG és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK 1875. évi folyamára. (Ismeretterjesztő és politikai hetilap. — Az egyik számos eredeti képpel illusztrálva; s másik a ,»Magyar Gazda“ czimü gazdasági lappal s rendkívüli mellékletekkel bővítve.) Előfizetési feltételek: postai szétküldéssel vagy Budapesten házhoz hordva a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre .............................................................................12 ft Félévre ...............................................................................6 . Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre.....................................................................8 ft. Félévre.........................................................................4 » Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre....................................................................6 ft. Félévre.................................................. . . . 8 » Az előfizetések legczélszerűbben postautalvány által eszközölhetők. A Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok kiadóhivatala (Budapest, egyetem-utcza 4. szám). Heti szemle. A máról holnapra élő emberek szokása, hogy a tizenkettedik órában jut eszükbe, milyen kár volt tizenegy órát haszontalanba pocsékolni el. Akkor kapkod aztán fűhöz fához, hogy mulasztásait jól-roszul pótolja. A mi országgyűlésünk, mely a múlt szombaton újra megkezdte üléseit, egészen egy ily máról holnapra élő ember helyzetében van. Mindenki tudja, hogy ez utolsó óra, illetőleg ez utolsó ülésszak tárgyai a költségvetés megállapítása s a pénzügyi helyzet javítása. Ami ezzel össze nem függ, legyen az bármily fontos és bármily sürgős, háttérbe kénytelen szorulni. Ez azonban még nem lenne a legnagyobb baj. Sokkal nagyobb az, hogy ama két feladat teljesítésére is vajmi szűken van kimérve az idő. Sem a pénzügyi bizottság a költségvetésről, sem az adóügyi bizottság az adótörvényjavaslatokról nem terjesztette még be jelentését, melynek alapján az országgyűlés megkezdhetné tanácskozásait, sőt vannak oly törvényjavaslatok, pl. a keresetadóról, melyeket még a bizottság sem tárgyalt. Ha meggondoljuk, mily nehézkeset, mennyi huzavonával dolgozik nálunk az országgyűlés, ha tekintetbe veszszük az elintézendő tárgyak nagy halmazát s még nagyobb fontosságát, valóban elég indokoltnak találjuk az aggodalmat, hogy e föladattal az országgyűlés megbirkózhatni talán nyár középig sem fog, s hogy az alatt a pénzügyi hínár, melyben most hónaljig vagyunk, akkor már szájunkig fog érni. Annál valószínűbb ez, miután az országnak már ez idén van szüksége a fölemelt adóra. Mindezeket tekintetbe véve, fölmerült már az az eszme is, hogy a kormány kérje a budgetnek és az előterjesztett adótörvényjavaslatoknak „en bloc“ elfogadását. Ez az „en bloc“ annyit jelent magyarul, hogy „vaktában.“ Ne szóljon hozzá, ne tanácskozzék fölötte, ne bírálja meg jó-e, rosz-e, lehetséges-e vagy lehetetlen, hanem fogadja el ellenvetés nélkül. Képzelhetni, mekkora lehet már ott a zavar, ahol egy ily nagy dolgot komolyan mernek emlegetni s az országgyűlésről fölteszik, hogy épen azon teendőiről, melyek egyik létalapját, melyek legnevezetesebb kötelességét és jogát képezik, a kölségvetés megítéléséről és megállapításáról s az adók fölemelésének vagy e fölemelés megtagadásának jogáról oly könnyedén le fog mondani. A helyzet nehéz, az bizonyos, s nem lehetetlen, hogy a kormány egy efféle indítványnyal csakugyan előáll. De ha előáll vele, az esetben majdnem kétségtelen egy új válság kitörése. A miniszterkrízisek megszokott dolgok nálunk is már s nem lehetetlen, hogy nem- s sokára mi is oly látványt nyújtunk Európának — persze kisebb arányban — mint Francziaország. Mac-Mahon előterjesztette a versaillesi törvényhozó testületnek „üzenetét“, melyben a nemzetgyűlést az alkotmánytörvények tárgyalására hívja föl. A kormány elsőséget kért a nemzetgyűléstől a második kamara, a senatus fölállítása iránti javaslat tárgyalhatására, — a nemzetgyűlés pedig leszavazta és visszautasította a kormány előterjesztését. Ezzel kiütött a kabinet-krízis. A miniszterek még aznap, 6-kán, beadták lemondásaikat valamennyien Mac-Mahon kezébe, ki fölkérte a lemondott kormány tagjait tárczáik tovább viselésére addig, míg új kormányt sikerül alakítani. Ez még mind e mai napig sem sikerült. Mac-Mahon a legellentétesebb politikai színezetű embereket hívta már föl kabinetalakításra. Először a legitimista Larcyt, majd a konzervatív republikánus Dufauret, ki Thiers alatt igazságügyér volt, Dufaure után Audifret Pasquier herczeget hivatá magához. Mindegyiktől kosarat kapott, kormányalkotásra egyik sem akart vállalkozni. Végre tehát Broglie herczeghez fordult, ahhoz a rejtélyes és megbizhatlan intrikushoz, ki Thierst megbuktatta. Mindenesetre sajátságos színben tünteti föl a helyzetet, hogy, midőn a kormány az alkotmánytörvények miatt bukott meg, segítségül és azt a Brogliet hívják, aki 1873. május 16-án hasonló okból bukott meg. Különös küzdelem az a francziaországi. Az ország élén egy ember áll, kinek kezébe van adva a legfőbb végrehajtó hatalom s ki azt hét évig oly be nem vallott, de számtalanszor elárult czélzattal kívánja kezelni, hogy az idő alatt megegyengesse az utat a monarchiának. Mellette áll egy törvényhozótestület, melynek többsége szintén megegyezik abban, hogy monarchiát akar, de különbözik abban, hogy mindegyik másféle monarchiát akar: a legitimisták absolut monarchiát Chambord gróffal, az orleánisták alkotmányos monarchiát egy orleáni herczeggel s a bonapaintisták császárságát egy Napóleonnal. Ezek folyton ellensúlyozzák egymást s nem engedik, hogy valamelyik a többi nyakára nőjön. E három-egy párttal áll szemben a republikánusok pártja, mely Gambetta nyilatkozata óta megszűnt mérsékelt és vörös árnyalatú lenni, s egységes tömböt és a monarchista pártok összegével szemben ugyan kisebbséget, de azokkal egyenként szemben túlnyomó többséget képez. S hogy az ország maga is e párt törekvéseit kíséri rokonszenvével, az kitűnik csaknem minden újabb pótválasztásnál, hol a köztársasági jelöltek jelentékeny többségeket nyernek. De a spanyolországi események szarvakat növeltek a franczia monarchistákban s újra hisznek már a lehetlenségben is. Nem gondolják meg, hogy Spanyolországban egy trónkövetelő volt csak, ki az északi tartományok fanatikusain kivül senkinek sem kellett, s hogy az ország mindenekelőtt nyugalomra vágyott, bármely föltétel és államforma alatt. Francziaország azonban nyugodt s a háború után képzelhetetlen lendületet vett ismét a szellemi és anyagi élet minden ágában, nincs szüksége rá, hogy nyugalmat vásároljon. Trónkövetelője pedig nem egy, de három van, kiknek mindegyike útjában