Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1877-05-16 / 20. szám
20-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre t1 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok : Egész évre tí ft., félévre 3 ft. XXIII. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA : Egy tűzszor hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszerugtatásnál 15 krajczár,többszörugtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 srajczár. Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Béreben : Нин. hím .in in Vogler Wallfisehgasse Nr. 10. Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzoile Nr. 22. A „Politikai Újdonságok“ mai számával küldjük szét a ,,Háború-krónika“ 3-dik számát azon. előfizetők részére, kik e vállalatot megrendelték. Ez új képes vállalat előfizetési föltételei lapunk mai számának mellékletén olvashatók. Heti szemle. Egyre szaporodnak a megdöbbentő jelek, melyek külügyi politikánk irányát illetőleg a leggonoszabbra engednek következtetni, sőt egészen olyasvalamire, ami annyira rettenetes, hogy a közlelkiismeret még ki sem meri azt mondani, hanem csak egy köröskörül ólálkodja, kerülgeti, hogy a tépelődő közvélemény csak úgy gondolja azt el magában. A sajtó már úgy érzi magát, mint oly egyéniség, ki jó eleve elvesztette minden tekintélyét azon személyiség előtt, kire hatni kívánna, és már attól tart, hogy egyhangú félénk rimánkodásával terhére lesz ő nagyméltóságának. És most bánja, hogy egykor oly könnyelműen, olcsón játszta el befolyását, mert ő fenyegethetne, ijeszthetne pláne, óhaja parancs lehetne, ha ebbeli hatalmát féltékenyebben és önérzetesebben őrzi meg. Elfordult, elpártolt onnan, hol hatalma, mint Anteusnak az anyaföld talaján, gyökerezik. A hatalomhoz szegődött, határtalan bizalommal-e vagy egyéb érdekből, nem vitatjuk; de talán azon hiszemmel, hogy nem fog e hatalomban ennyire csalódni. És most már úgy járt, mint aki két szék közt a pad alatt marad; a hatalom nem hederít rá, hogy ne mondjuk megveti, mert hiszen a hatalom csak az oly sajtót tiszteli, melynek vezényszavát föltétlenül követi a tömeg. Mert ha nem mondja is ki elég világosan e sajtó, ha nem nevezi is meg a veszedelmet, melynek már-már biztos sejtelmével el van telve, eléggé érthetően írja körül azt, hogy a közönség megérthesse. És a helyzet, a körülmények is elég világosan beszélnek, hogy azt fölismerje, akinek csak annyi józan esze van, hogy tudja, miszerint a levest nem a fülébe, de a szájába kell öntenie az ember fiának. És a közvélemény, illetőleg a közszellem nyugtalansága még sem áll arányban az őt fenyegető veszedelem nagyságával. Már nemcsak jelek, hanem valósággal események állanak elő, melyek nemzetünk helyzetét a skorpióéhoz teszik hasonlóvá, midőn annak testét kezdik égő parázzsal köröskörül rakni, hogy abban aztán menthetlenül elégjen. Kétkedhetik-e még valaki abban, hogy a kitört nagy háború nem egy, világrészünket s ennek kivált azon csücskéjét, melyen mi lakunk, alapjaiban fölforgató cselekmény, hanem csupán olyatén becsületbeli lovagias ügy akar lenni a porta és az orosz között, mely csak az első vér formaságáig megy s azután mind a két fél szives örömmel a fölött, hogy a szalonság követelményeinek eleget tett, minden egyéb következmények nélkül dugja hüvelybe kardját, és azután alig várják, hogy közös asztalnál újra megigyák az örök béke bajtárs poharát ? Hiszi-e még valaki, hogy Oroszország czélja nem egyéb, a török uralom alatti keresztények sorsát némi reformok kieszközlésével javítni, szóval — az alkotmányos Törökország lakosait fölszabadítani — ha ugyan már magában e kifejezésben nem rejtenék hahotára gerjesztő gúny a kancsukás orosz szabadítóra való tekintettel ? Olyan nincs ugyan, ki ezt higyje, de ha volna hát kiábrándulhatna már a tények után, melyek körülöttünk történnek. Bizonynyal Oláhország nem nyög már régóta a török járom alatt, ésannyira nem, hogy ezen ország — miután teljesen független semmiesetre nem lehet, olyan jótékony felsőbbségre soha szert nem tehet többé, mint volt a Törökország hajszálvékony souzerainitása és pedig nemcsak akkor ha Oroszország , de még ha Ausztria - Magyarország protektorátusa alá kerülne is. Mert amit megtehetett, illetőleg amit meg nem tehetett a gyöngülő és vele szemben nemzetiségileg nem érdekelt Törökország, azt Orosz vagy Ausztria-Magyarország kénytelen lenne megtenni: szorosabbra kellene fognia a kantárszárat. Oroszország egyenesen úgy lesz kénytelen e tartománynyal bánni, mint Lengyelországgal, és e tekintetben az, ami most épen Oláhországban történik, fenyegetőbb jelentőségű, mint a félbeszakadt szerb háború. Mert úgy látszik, Oroszország jónak látja sietni e csak vallási, de nem fajrokon népet zsebre rakni, és magának biztosítani. A csizmája porát csókoló és kancsuka köpölyéért már forró lázban remegő szerb, bolgár bozsnya, herczegovecz s többi fajrokon bekeblezésével tudja jól, hogy soha el nem késhetik, hiszen azok neki szolgálnak — ils travaillent pour le czar — a czárnak dolgoznak még hevesebben és jobban addig is, míg más államhatalom kötelékében állanak, hiszen épen most adják gyakori bizonyságait annak, hogy ők készek bármely államot elárulni és ellene lázadni, Oroszország érdekében, míg ha majd egyszer az üdvözítőnek vélt Oroszország gyomrába kerülnének, úgy fordul, ebbeli buzgalmukat a paradicsomi elégültség megcsökkenthetné. Ha tehát mindamellett Oroszország azzal kezdi a „bolgárok“ fölszabadításának munkáját, hogy hamarosan és ex frissibus függetleníti Romániát, ami a bolgár ügygyel semmi összeköttetésben nincs, mert e tartomány lakossága nem is szláv, és protektorátusa inkább illethetné akár Ausztria- Magyarországot, akár a német Hohenzollern családot, — ha háborúra kényszeríti e népet, mely pedig se hajlamot nem érez átalában oly cselekményre, melynél emberben és jóban kár történhetik, sem érdekében állónak nem látja azt, — hát akkor — si heac in arido, quid adhuc in viridi? Talán a szláv atyafiakat el fogja rugdosni, midőn azok imádott szagu bagariájához borulva, annak talpait nyalogatva, kérve kérik, esdeklik, hogy mentse meg őket is a török és a magyar alkotmányos szabadság nekik nem való kaviárjától, mely az ő gyomrukban az irigy likoriczával és vutkival okvetlen összemarakodnék ? No már kérjük szépen, hol kezdődik hát az a vonal, az a sokat emlegetett vonal, melyen túl a mi osztrák-magyar érdekeink megsértése kezdődik ? Ugyan hol, ha nem Bukovinától Zágrábig ? Hiszen Oroszország, akármi nagy kolosszus, egyszerre csak nem ugorhatik monarchiánk közepébe, s nem teheti lábát Bécs vagy Budapest nyakára ? Talán még azért kell várnunk, mert Oláhország szörnyű vastag bölcseséggel nem kiáltotta ki alakilag függetlenségét, s egyelőre csak valósítja azt ? Az igaz, hogy még Szerbia sem törte meg a békekötést, csak nyíltan készülődik azt megtörni, és Horvátország sem küldi még vissza a két-három millió forintunkat, melylyel őt kitartjuk, hanem szintén igen könnyű bölcseséggel zsebre rakja, szereli föl honvédségét, és egyelőre csak fügét mutat, csúfolódik és az uralkodó ház legbefolyásosabb tagja előtt tagadja, hogy a magyar koronának esküdött hűséget, ujjongva a muszka hymnus hadüzenetszerű hangjain ? És mindez olyannyira rendben van, hogy ez ellen még csak egy szelíd félhivatalos ezá-