Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1882-01-04 / 1. szám
1-ső szám. Előfizetési elek:VASÁRNAPI ÚJSÁG /egész évre 12frt . macunrt ... /egész ÍTre 14 frt és POLIU ÚJDONSÁGOK együtt:/félévre ... 6 . / VILAGKRONIKA-val ^Tre ... 7 . Csupén a POLIDmAl /egész évre 6 frt/ & viLÁGKRÓNIKÁ-val éTM * bl ÚJDONSÁGOK : \félévre ... 3 « J ^félévre ... 4 « Kiadóhir Budapest, IV., egyetem-utcza 4. | Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldij is csatolandó. | Szerkesztőségi iroda: Budapest, IV., egyetem-tér 6.XXVII. folyam. SZÜLE: Az elmúlt hétért is a pápaság kérdése volt a nyilvás politikai beszélgetés tárgya. Igaz, hogyami foghatóbb, sürgős és veszélyesen kony egyéb tárgy nem is került fölszínre. Ovácsevics Stojan krivosczei rémregédős rablóvezér még mindig nem emelkedetdáig, hogy a világ figyelmét kizárólag veni igénybe. Hogy egyátalán emlegetik nálunk annak is a régebbi délszlávbarát bécsi pitika granicsár irányadói voltak egyedüliek Majd meglássuk most az eljárásról, melyet 1 ub ibra ti és utódával szemben követn fognak, hogy változott-e valamiben az ebbi eltévesztett politika? Az osztrák hadsreg és vitézlő hadvezérei sok vereséget sinvedtek már e földi világon, de azért tábornokok is föld alá bújnának szégyenesen, ha nem volnának képesek elbánni eshány száz főnyi bocskoros birkacsenővel. Már tudniillik ha komolyan akarnak. Mert az világos az, hogy a múltkor — anno Rdich — nem akartak, és országvilág tuolt, hogy nem akartak. Az 1850—55-ki mgyar rablóharcz — a forradalom utótájdana— bizony keményebb dió volt; azok a pusztai lovasok sokkal keményebb fenegyeekek voltak, és mégis el tudott velük bánni ; hadsereg, mikor már igazán dühbe jött. Nincs olyan hozzáférhetlen fészek, melyet kiéheztetéssel be ne lehetne venni. Csak az a kérdés, van-e hozzá elég nagy számú erő, mey azt bekerítse. Amely tüzet nem lehet oltani, azon is kifoghat az emberi erő, annak a módja az, hogy el kell fojtani, megvonva tőle az éltető levegőt. Az Alföld nagy terület volt, sok ember kellett hozzá, de hát volt annyi, amennyi elég volt. Mintegy óriás lepedő terült el rajta százezernyi katona, és az ötven-hatvan főnyi rabló pár hó múlva meg lett fogva. A krivosczei terület hozzáférhetlenebb, de sokkal kisebb, elég néhány dandár, hogy egérfogóvá változtassa azokat a fekete sziklákat. Ha tehát Bécsben nem akarnak zavart, nincs valami mellékezél tervben, megeshetik, hogy pár hét múlva Kovácsevics és bandája kegyelemért fog koldulni. A varsói nagy kravart sem oly természetű, hogy megijeszsze a világot, ha ez a világ és illetőleg hatalmas intézői csakugyan békés szándékúak. Semmiféle forradalom nem szokott valami véletlenből származni, ha ahhoz nincsen meg az erkölcsi kovász a népelemben. Sextus és Lukréczia esete egészen más természetű, mint a varsói templomi vak tűzlárma, és még sem lett volna forradalom belőle, ha Junius és társaiban meg nem lett volna már előre a kitörés szándéka. Hiába a szikra, ha nincs elég gyúanyag. A lengyel szabadság-érzelem és a pánszláv nihilizmus két ellenkező tényező, melyek egy czélra aligha fognak egyesülni. Ami pedig a világ szívét, Párist illeti, ott is egyszerre csodálatos csöndesség lett, amióta Gambetta áll a kormány élén. A közvélemény meglepve áll e tünet előtt és zavarban látszik lenni arra nézve, vájjon jó vagy rossz jelnek tekintse-e e jelenséget? Az ellenzék nem találja föl magát hamarjában, vájjon mely oldalról intézze támadását ellene ? Rosszra magyarázza-e, hogy minden megy a maga rendén, és a világnak nincs oka beszélni Francziaországról. Hogy nem mutatkoznak fekete pontok a láthatáron, melyekből vészt, vihart lehetne jósolni? Egyelőre azt vetik szemére, hogy ő, aki egész életén át az egyeduralom ellen küzdött, most valósággal egyeduralkodik. Hogy Francziaország most csak gambettisták és nem-gambettistákból áll. Hogy Roustant nem bocsátotta el, holott a közvélemény elitélte — azaz hogy a párisi esküdtszék. De vájjon ez az esküdtszék Francziaország közvéleményéé? Vannak rendkívül népszerű bálványok, Garibaldik, Kossuthok, Rákóczyk, Washingtonok, akik bizonyos ideig — erkölcsi hatalmuknál fogva — szintén diktátor hatalommal uralkodnak. Mert a nép önként követi őket, mintegy rájuk parancsolja, hogy vezessék őt föltétlenül, korlátlanul, mert vakon is készek őt követni a poklok kapui ellen. De ez csak udvarias frázis a lelkesült nép részéről, mely azért mindig józan marad. Csak ne a pokol, de például az ő mennyországa ellen akarná őket ostromra vezetni, hej, de hamar megfordulnának és ott hagynák a faképnél! Az ilyen diktátorság tehát mégis csak különbözik valamennyire a durva erőhatalom vaseszközeire támaszkodó zsarnokságtól. Ameddig Francziaország e sodorban marad, addig nehezen képzelhető, hogy a pápaság világi hatalmának helyreállítására segédkezni vállalkozzék. A pápaság a legkatholikusabb román nemzetekben gyökerez. Hogy pláne a pápaságot egy protestáns császárság ölelje keblére a katholikus birodalmak üldözése elől? — Hisz ez annyi volna a pápaság részéről, mint kapituláczió, mint hivatásának egyenes megtagadása. Ez körülbelül épen olyasmi, mintha mi osztrák-magyar monarkhia a pánszlávizmus ellen annak fővédnöke, Oroszország karjaiba menekülnénk, ha krokodiltól féltünkben a krokodil szájába repülnénk. Igaz, hogy ilyenforma furcsa politikát kezdeményezett egy híres államférfiunk, aki minden áron eredeti és geniális akart lenni, és igaz, hogy ennél ha nem eredetibb, de mindenesetre geniálisabb lenne Bismarcktól, a protestáns császárság krokodili ölébe szédíteni a pápát — de mi mégis csak azt hiszszük, hogy alighanem puszta manőver és kölcsönös ijesztgetés marad ez a sok beszéd úgy a pápa, mint Bismarck részéről. Ők sem eszik meg a kását oly forrón, mint ahogy főzik. Lehet, hogy a Quirinál és Vatikán között eddig fönnálló viszonyban valami változás történik, a pápaságra nézve valami más megélhetési módot talál ki az európai diplomáczia, de hogy a pápa világi hatalma helyreálljon — mi mindennek kellene előbb és ezzel együtt, részint ezt természetszerűleg követőleg történni ? Olaszország egységének az előbbi darabokra töredezni, és tán Németországénak is — egyátalán az egész újabbkori nemzetegyesülési alakulások áramának visszafolyni, no ez talán mégis csak nagyobb ár, mint a mit földrészünk a pápaság világi hatalmáért adhat és adni hajlandó? Már azt hittük, hogy nem történhetik e monarkhiában soha semmi, legkiváltképen a külügyi politika terén, ami úgy tűnnék föl, mint a közvélemény sürgető követelményének teljesítése. Mintha csak megesküdtetnének minden külügyért, éjfélben, fáklytavilágnál, föltétlen hűségben elhalt elődök ravatalainál, hogy amit a közvélemény erősen követel, attól irtózzék, mert az nem lehet jó, még ha különben jónak tetszenék is előtte... Tréfa nélkül, túlzás nélkül, hát nem így volt-e ez nem csupán az aprólékos, de még a főbb dolgokban is majd mindig — igen ritka kivételekkel több századon át? A keleti háború elhatározása, tehát közel egy évtized óta nem mindig barátaink ellen szövetkeztünk-e — ellenségeinkkel? Aztán ha ez ellenségek a kenyérért, melyet rájuk erőtettünk, kővel hajigáltak, ha a pártfogásért Belgrádban, Bukarestben, Czetinyében gunynyal, macskazenével, puskagolyóval feleltek — és közvéleményünk önérzete föllázadt, nem megint azzal felelt-e a monarkhia, hogy újra megezirógatta a pajkos