Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1882-10-18 / 42. szám

­42. szám, 1882. xxvm. évfolyam. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. már, hanem csak meghalni. Hisz a kardját is elajándé­kozta másnak. Azt a hires tenyérnyi pallost, a mit ő maga guillotinnak nevezett. A döntő ütközetet a csata­téren nézte végig, de fegyvertelenül. Az a bolond kozák, a ki őt leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel! Azt mondják: szép halál az ilyen; én pedig azt mondom , hogy jó halál volt ! Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Számára ezen a planétán többé nem le­hetett hely. Utolsó költeményének czíme «Szörnyű idők». S a­mit elmond, azzal végzi «várjon, a ki ezt a történetet hallja, nem veszi-e egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjének ?» Hát ami idők azután követ­keztek. Azokban igazán meg kellett volna neki őrülnie. A halált nem félte soha, de van egy költeménye : «A munkácsi várban», ennek a refrain-je «Oh de ez a börtön. Ettül félek!» A­honnan mások meg­őszülve jöttek, ő onnan megőrülve jött volna elő. Jól járt, hogy meghalt! mi a­kik megmaradtunk, mentül tovább toljuk az éveket egymásután, folyvást kisebbek leszünk, míg az ő alakja, mentül továbbra halad az időben, annál magasabbá nő fel. Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek, így minden magyarnak jut belőle egy porszem, s minden porszemében él a hazaszeretet. Most érczszobra előtt állunk. Én azt hiszem, hogy ő maga is jelen van. A szellemnek ott kell lakni a szoborban, mit az igazságosztó utókor megörökítésére emel. Ez a szobor lát, érez és gondolkozik. S a szellemek igazságosak, világosan látnak s szenvedély nélkül ítélnek. Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme a földet elhagyta? A népszabadság, melyet ő még mint gyé­mántot keresett, és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges, de hasznos úttöltő kavics : sérthetetlen, elveszíthetetlen. . . Láthatja Budapestet, s ítélhet felőle, hová emelkedett, metropolissá lett az a város, melyről ő egy­kor oly tréfásan énekelt ? . . . Láthatja, hogy a mit a «vasúton» irt dalában áb­rándul óhajtott, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal: ime teljesült «ha nincs elég vasatok, törjétek össze lánczaitokat s lesz elég.» Ez is megvan : nincsenek lánczok . .. Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennáll : erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző, hogy Magyarország nem félti jövendőjét semmi ellenségétől többé . . . Láthatja, hogy van erős pártküzdelem, és abban van erős öntudatos nemzeti élet egész haza­­szerte ! . . . Láthatja, hogy van s­zabad sajtó, egész légi­ójával a szellem harczosainak, s az olvasók száma egész tábor: egész ország! S a harczosok között nincsen egy sem, a­ki ne a szabadságot, a haza nagyságát védené : ha volna, nem lenne, a­ki olvassa . . . Láthatja, hogy szépirodalom, tudomány, művészet, ipar és kereskedelem mind úgy megerősült, úgy megöregbedett, hogy Magyar­országnak nem kell többé könyörögni, hogy észrevegyék , betölti helyét a mivelt világban. És láthatja, hogy az, a­mit kincsül hagyott hátra, lánglelke művei százezernyi számban vannak elterjedve széles e hazában, s otthon vannak a főúr dísztermének mozaik asztalán épen úgy mint a földmives mestergerendáján. Szárnyaik is nőttek, be­repülték már a kerek föld világát. Az a német nemzet, kivel annyit viszálkodott, maga nyitott utat szellemkincseinek a széles világba : f­r­an­czi­ák, an­golok, olaszok és svédek, (lengyelek, spa­nyolok, világot gyújtottak nála : versei átmentek az óc­eánon az új világba: meglátogatták J­a­p­á­n­t, még K­h­i­n­á­t is ; s mint a nap, úgy tértek vissza kelet birodalma felől. És minden földön, a­mit bejártak, hir­dették a magyar dicsőségét... És nem hiába hirdették: azt is jól láthatja. S aztán még egyet láthat. Azt, hogy «van még egy szeretett és népeit szerető király» s az Magyarországé! . . . S aztán hallgathatja, mit suttog fülébe a k­o­r­­szellem nemtője. Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szivének is meg kell dob­bannia. Tán csak az én káprázó szemeim látják , de nekem­­ úgy tetszik, hogy mikor e néptenger körülözönli őt, a­­ szobor érezarczulatán dicsőült mosolygás túlvilági de­rengése ömlik át. Ah, jönnek még idők, a­mikor e szobornak a szive úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában! A hallgatóság lankadatlan figyelemmel kisérte Jókai beszédét s egyes részeit gyakran megélje­nezte.­­ (Jókai beszédének többi részét mellék­lapunkban a «Világkróniká»-ban közöljük, úgy hogy ekkér a teljes beszédet veszi az olvasó.) A tetszés zaja után Báth Károly fölkérte a közönséget, hogy csatlakozzék a bizottsághoz és vonuljanak a szobor leleplezésére. Erre megindul­tak a földiszített vonalon, nagy tömeg sorai közt. A szobor leleplezése. Tizenegy óra múlt, mikor a menet a Petőfi­­térre ért. A körül levő nagy házak ablakai mind telve voltak. A szobor körül tágas helyet tartottak föl a meghívottaknak, de ez a hely nem telt meg , annál nagyobb volt azonban a tömeg, egy kissé távolban tartva. B­á­t­h Károly beszélt itt is először, szólva az ünnepély czéljáról. «Nem ad e szobor semmit a Petőfi dicsőségéhez, csak nemzetét teszi gazda­gabbá egy köteles hála lerovásának tudatával. Hulljon le tehát a lepel magasztos alakjáról.» S e szavaknál hirtelen lebomlott a vászontakaró, s előtűnt a szobor, szónokilag fölemelt karjával, ki­fejező arczával. A közönség éljenzett. Báth foly­tatta beszédét, elmondva a szobor történetét és megemlékezve Reményi Edéről, ki a szobor esz­méjét megpendítette, aztán országszerte hangver­senyeket rendezett, s a legnagyobb összeget ő gyűj­tötte. Végül köszönetet nyilvánított az adakozók­nak, a gyűjtőknek, s a haza éltetésével fejezte beszédét. A katonai zenekar rázenditette a költő «Hon­fidalát» s a dalegyletek énekelték. Majd­ Nagy Imre, a nemzeti szinház művésze lépett föl a ma­gas emelvényre s elszavalta Endrődy Sándornak ez alkalomra írt pályanyertes költeményét, mely­nek elszavalása az ünnepélynek egyik hatásos ré­szét tette. Reményi Antal, a bizottság jegyzője föl­hívta a város hatóságát, hogy vegye át a bizottság­tól a szobrot és viselje gondját. G­e­r­l­ó­c­z­y Ká­roly alpolgármester válaszolt. Kijelentette, hogy a törvényhatóság ép oly gondos kegyelettel fog őr­ködni a szobor fölött, mint a­mily lelkesen ipar­kodott annak létrehozását erkölcsileg és anyagilag gyámolítani. Még a dalegyletek énekelték Kölcsey «Hym­­nuszát», s ezzel a leleplezés ünnepe véget ért. A közönség pedig özönleni kezdett a szobor körül, hogy közelről is lássa s megtekintse a pompás koszorúkat, melyek körülbelől 8—10,000 frt. érté­ket képviseltek, oly összeget, a­miből igen szép irodalmi alapítvány telt volna ki. lom és művészet remekei halhatatlanokká tették nem­zetek neveit, melyek a politikai nemzetek sorából szá­zadok óta elenyésztek. Ha oly becsben van minden nemzetre nézve irodalma és művészete, mit kell érez­­nünk nekünk, ha tudjuk, hogy nehéz időkben, az iro­dalom és művészet volt az, a­mi a minden térről leszo­rított, már majdnem kétségbeeső nemzetérzület lükte­tését fenntartotta. Minél inkább kell nekünk tisztelnünk irodalmunkat és művészetünket, midőn csekély szá­munk mellett annyira van szükségünk hódítást és biz­tosítást egyedül szellemi fegyverekben találni. És ép azért áthatva ezen érzelmektől, engedjék, hogy emel­jem poharam mindazokért, a­kik Magyarország irodal­mát és művészetét szent elh­atározással emelni töreked­nek. Engedjék, hogy emeljem poharam magáért a magyar nemzeti irodalom és művészetért. Adja isten, hogy Magyarország irodalma és művészete hosszú szá­zadokon át fejlődjék és virágozzék, de nem mint a ma­gyar nemzet múltjának emlékköve, hanem mint eleven nemzeti életének kifejezése. Adja isten, hogy századok múlva is emeljen a nemzet szobrokat íróinak és művé­szeinek, de soha se emeljenek szobrot a magyar nem­zet múltjának.» Jókai fölköszöntőjében igy szólt: «A Petőfi-emlék a legdrágább szobor a kerek föl­dön, mert ez a legcsengőbb érczből van öntve : csupa hegedűszóból készült, s nem lehet annál becsesebb áldozat, mint a­mit az egyik ihlettje a múzsának, a másik múzsa fölkentjének megörökítésére hozott. Re­ményi Edéről szólok. Ő karolta föl legelőször a Petőfi emlék eszméjét, és azután elindult keresztül-kasul be­járni a szegény kis Magyarországot, a hegedűjével ösz­­szemuzsikálni egy érczszobrot a költő testvér számára. Reményi nagyobb csodát műveit a lantjával, mint Or­pheus, mert ő a köveknél nehezebbet mozdította meg : a nemzeti közönyt, s meg tudta szelidíteni a minden fenevadaknál erősebbet, az akkori policzást, hogy en­gedje őt, a nemzetet föllelkesítve emlékalapot gyűjteni a szabadságharcz hirhedett dalnokára. Reményi Ede érdeme áll legelől e szobor létrehozói közt. Sajnos, hogy e mai örömnap diadalát ő nem oszthatja velünk. Petőfitől az egész ég választ el bennünket, Reményi Edétől az egész földtelre. De azért, ha az egész föld áll is közöttünk, lelkeink találkozni fognak s én hittem, hogy a mi szeretett barátunk, művészetünk büszke­sége, ki most oda át éjfél után három órakor az igazak álmát aluszsza, meg fogja hallani azt a riadó szózatot, mely az országon átkél őt felébreszteni: «Az isten él­tesse, hírben, dicsőségben és boldogságban Reményi Edét sokáig!»* A lakoma alatt üdvözlő sürgönyök jöttek a bukaresti magyaroktól; a bécsi magyar egy­letektől ; Prágából a «Politik» főszerkesztőjétől és a cseh hírlapiró-egylet elnökétől; Bratek Fe­­rencztől, Petőfi cseh fordítójától; a marosvá­sárhelyi Bem-szobor bizottságától. A lakoma. A redut dísztermében 4 órára gyülekeztek az ünnepi lakomára. Az asztalnál Eáth Károly főpol­gármester, mellette Tisza és Trefort miniszterek foglaltak helyet. Jelen voltak a vidéki küldöttek is. Hölgyek nem vettek részt. A pohárköszöntések közül Eáth Károly mondta az elsőt a királyi családra; aztán Szász Károly a költő emlékére; Gerlóczy alpolgár­mester a kormányra; Tisza miniszterelnök az irodalomra és művészetre; Jókai a távollevő Reményi Edére ; V­a­d­n­a­i Károly a fővárosra; Sárkány József a Petőfi-társaságra; P­u­­­s­z­k­y Ferencz a szobor művészére, Huszár Adolfra; R­e­­m­é­n­y­i Antal a szobor öntőjére, Turbain Ká­rolyra, ki jelen volt; K­o­m­ó­c­s­y József a szobor bizottságára; Földváry Mihály alispán Petőfi szülőmegyéje nevében üdvözlé a fővárost; Cser­­nátony Fiume üdvözlését tolmácsolta. Mondtak még köszöntőket Gyulai Pál, Királyi Pál, stb. Szász Károly felköszöntőjében többi közt így szólt Petőfiről: Ajkán megrendü­lt a magyar természet összes ér­zelmi világa. A szerelem gyöngédsége és mélysége, a hazafi büszkesége és fájdalma, a szabadság lángoló heve és bátorsága, a harag tüze s a gúny villámai a kétség­­beesés viharában: mindez epedett és suttogott, menny­­dörgött és csattogott dalaiban, melyek a népdal egy­szerű, de dallamos formáiban a mily könnyen és eről­tetés nélkül születtek az ő lelkében, oly könnyen és észrevétlenül mentek át a nép vérébe s lettek az egész nemzet sajátjaivá. Nép és nemzet: különböző két foga­lom előbb, a Petőfi költészetében egybeolvadt, s ő, a legnemzetibb költő, a legnépszerűbb is lett egyszers- ; mind. Mert a nép hangján szólott a nemzethez, s mikor­­ ő a népet fölemelte a nemzet magaslatára, nemzet­e megértette szavát s magához ölelte a népet. Ezt tette a Petőfi költészete s tette akkor, mikor ez át­alakulás és egybeforradás a társadalomban, a politiká­ban, az államéletben is éppen végbement. S költészete, mely egyik vezércsillaga korának, egyszersmind leg­­j­ibb kifejezése is jön annak. Minden nagy szellem, mikor úgy látszik, hogy korának csak tolmácsa, tu­lajdonkép irányadója.» Tisza miniszterelnök beszédéből idézzük e sorokat: «Irodalom és művészet azok, a melyek utján a mióta a háborús korszakok letűntek, bár fájdalom nem örökre, nemzetek legbiztosabban lesznek ismeretesek, szeretettek és becsültek nemzettársaik között. Az iroda- I A tisza­eszlári eset. Nyíregyházáról e hó 12-ikéről azt jelentik, hogy a bűnpörben az ügyészség már beadta indítványát a törvényszékhez. Havas Imre ügyész Budapestről keltezett indítványában a vizsgálat kiegészítését kéri. És pedig két pontra nézve kér pótvizsgálatot. Először is Scharf Móricz korának megállapítása végett a hiteles anyakönyvi kivonat megszerzését kéri, kiemelve annak nagy fontosságát Scharf Mó­ricz tanúvallomására s eskütételére nézve. Másod­szor a dadai hulla ruháin talált fol­tokra nézve kér az ügyészség pótvizsgálatot. E foltokat itt vérfoltoknak tartották,­­­e 11 e­­t a­r Emil országos vegyész azonban lehetségesnek mondotta, hogy azok a foltok hullafoltok s nem a Dadánál kifogott holttesttől eredtek, hanem attól a hullától, melyen azelőtt volt a Solymosi Eszter ruhája. Csakhogy az országos vegyész azt is ki­jelenté, hogy ennek konstatálására nem ő, hanem a nyíregyházi törvényszéki orvos van hivatva, minek következtében az ügyészség indítványozza, hogy adják ki ennek. Havas Imre kir. ügyésznek a pótvizsgálatra nézve tett indítványa oda is kiterjed, hogy az öt havi vizsgálati fogság alatt még ki nem hallgatott vádlottak a vádra nézve kihallgattassanak. Havas kir. ügyész beterjesztette még a kir. törvényszék­hez azt az indítványát is, hogy Vogel Ancsel tutajos, a­ki ellenében csupán Szmilovics ,Tan­kei tett terhelő vallomást, továbbá Scharf Jó­­zsefné, Scharf Móricz édesanyja és Taub vádlot­tak szabadlábra helyeztessenek. A pótvizsgálatot néhány nap alatt be lehet fejezni. A fiatal Scharf Móriczra vonatkozólag azonban eddig anyakönyvi bizonyítványt nem le­hetett szerezni, mert ily anyakönyv nem létezik. Scharf Móricz: A szabolcsmegyei alispán engedélye folytán, Feuer­mann Sára folyó hó 585

Next