Politikatudományi Szemle, 2020 (29. évfolyam, 1-3. szám)

2020 / 2. szám

A DIASZPÓRA POLITIKAI DIMENZIÓI az az elképzelés, miszerint a nemzeti kérdésből fakadó problémák maguk­tól megoldódnak majd a közös cél, a szocializmus megteremtésében: a nem­zetek megtalálják a közös nevezőt a marxizmus jegyében. Nem találták meg! Ahogyan Rogers Brubaker társszerzőkkel közösen írt kötetében megállapítot­ta: „A történelem - legalábbis a világnak ebben a részében - távolról sem lé­pett túl a nemzetállamon, inkább mintha visszatért volna hozzá." (Brubaker et al, 2011. 55.). Csepeli György és Örkény Antal is hasonló megállapításra jutottak egy, a Társadalmi Riport 1996-os kiadványában megjelent tanulmá­nyukban: „Az államhatároknak tulajdonított »szentség« végül túlélte az ál­lamszocializmus összeomlását is, de mivel elvesztette »szocialista tartalmát«, a »nemzeti forma« a szocializmusból kilábaló és a demokrácia felé tartó orszá­gok politikájának vezérlő elvévé vált. Ennyiben az államszocializmus elmúl­tával ma már »államnacionalizmusról« beszélhetünk. A közép- és kelet-euró­pai országok új keletű államnacionalizmusa az európai nemzeti fejlődés leg­utolsó megnyilvánulása." (Csepeli - Örkény, 1996. 273-274.). Ez a folyamat a leglátványosabb és egyben legerőszakosabb formában a délszláv háborúban volt tetten érhető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdés csak a Balkánon került előtérbe. A nemzet elképzelt és az állam területi határainak egybe nem eséséből fakadó problématerület égetővé vált az egész térségben, csakhogy a legtöbb országban az európai integráció eszméje visszafogta, kor­dában tartotta az új keretek között feltörekvő nacionalizmusok kibontakozását (Csergő-Goldgeier, 2018.). Az államszocializmusból kilábaló országok politi­kai elitje, a gazdasági és társadalmi fejlődés érdekében szükségesnek vélte a nyugati társadalmakhoz való felzárkózást, amelynek előfeltétele volt a nem­zetközi szervezetekhez való csatlakozás. Ehhez be kellett tartani a nemzetkö­zi normákat. Ilyen körülmények között a területi revízió, a népességcsere vagy az erőszakos asszimiláció szóba sem jöhettek. Sokkal visszafogottabb, a nem­zetközi jogszabályoknak megfelelő megoldásokra volt csak lehetőség. Kelet-Közép-Európa posztszocialista országainak első és legáltalánosabb nemzetpolitikai és egyben diaszpórapolitikai lépése az anyaországi felelős­ségvállalás alkotmányos kinyilatkoztatása volt. A legtöbb függetlenné vált állam - Magyarország, Románia, Szlovénia, Macedónia, Horvátország, Bul­gária, Ukrajna, Lengyelország és Szlovákia - alaptörvényébe bekerült az azo­nos nemzethez tartozó, de más országokban élő külhoniak támogatásának elve.­ Ez az alkotmányos felelősség-klauzula igen sokféleképpen értelmezhe­tő. A kérdés, hogy hogyan kell, illetve lehet annak eleget tenni, heves vitákat keltett úgy az egyes országokon belül - a különböző nézeteket valló politikai elitek között -, mint a nemzetközi porondon. Következésképpen, a külhoniak anyaországi támogatása egy nagyon bonyolult politikai ágazattá vált, amely éppúgy függ az adott ország anyagi lehetőségeitől és geopolitikai helyzetétől, mint a hatalmon lévők politikai orientáltságától, valamint az érintett közössé­gek többségi társadalmakkal való kapcsolataitól. Egységes, általánosítható 51

Next