Politikatudományi Szemle, 2020 (29. évfolyam, 1-3. szám)
2020 / 2. szám
A DIASZPÓRA POLITIKAI DIMENZIÓI az az elképzelés, miszerint a nemzeti kérdésből fakadó problémák maguktól megoldódnak majd a közös cél, a szocializmus megteremtésében: a nemzetek megtalálják a közös nevezőt a marxizmus jegyében. Nem találták meg! Ahogyan Rogers Brubaker társszerzőkkel közösen írt kötetében megállapította: „A történelem - legalábbis a világnak ebben a részében - távolról sem lépett túl a nemzetállamon, inkább mintha visszatért volna hozzá." (Brubaker et al, 2011. 55.). Csepeli György és Örkény Antal is hasonló megállapításra jutottak egy, a Társadalmi Riport 1996-os kiadványában megjelent tanulmányukban: „Az államhatároknak tulajdonított »szentség« végül túlélte az államszocializmus összeomlását is, de mivel elvesztette »szocialista tartalmát«, a »nemzeti forma« a szocializmusból kilábaló és a demokrácia felé tartó országok politikájának vezérlő elvévé vált. Ennyiben az államszocializmus elmúltával ma már »államnacionalizmusról« beszélhetünk. A közép- és kelet-európai országok új keletű államnacionalizmusa az európai nemzeti fejlődés legutolsó megnyilvánulása." (Csepeli - Örkény, 1996. 273-274.). Ez a folyamat a leglátványosabb és egyben legerőszakosabb formában a délszláv háborúban volt tetten érhető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdés csak a Balkánon került előtérbe. A nemzet elképzelt és az állam területi határainak egybe nem eséséből fakadó problématerület égetővé vált az egész térségben, csakhogy a legtöbb országban az európai integráció eszméje visszafogta, kordában tartotta az új keretek között feltörekvő nacionalizmusok kibontakozását (Csergő-Goldgeier, 2018.). Az államszocializmusból kilábaló országok politikai elitje, a gazdasági és társadalmi fejlődés érdekében szükségesnek vélte a nyugati társadalmakhoz való felzárkózást, amelynek előfeltétele volt a nemzetközi szervezetekhez való csatlakozás. Ehhez be kellett tartani a nemzetközi normákat. Ilyen körülmények között a területi revízió, a népességcsere vagy az erőszakos asszimiláció szóba sem jöhettek. Sokkal visszafogottabb, a nemzetközi jogszabályoknak megfelelő megoldásokra volt csak lehetőség. Kelet-Közép-Európa posztszocialista országainak első és legáltalánosabb nemzetpolitikai és egyben diaszpórapolitikai lépése az anyaországi felelősségvállalás alkotmányos kinyilatkoztatása volt. A legtöbb függetlenné vált állam - Magyarország, Románia, Szlovénia, Macedónia, Horvátország, Bulgária, Ukrajna, Lengyelország és Szlovákia - alaptörvényébe bekerült az azonos nemzethez tartozó, de más országokban élő külhoniak támogatásának elve. Ez az alkotmányos felelősség-klauzula igen sokféleképpen értelmezhető. A kérdés, hogy hogyan kell, illetve lehet annak eleget tenni, heves vitákat keltett úgy az egyes országokon belül - a különböző nézeteket valló politikai elitek között -, mint a nemzetközi porondon. Következésképpen, a külhoniak anyaországi támogatása egy nagyon bonyolult politikai ágazattá vált, amely éppúgy függ az adott ország anyagi lehetőségeitől és geopolitikai helyzetétől, mint a hatalmon lévők politikai orientáltságától, valamint az érintett közösségek többségi társadalmakkal való kapcsolataitól. Egységes, általánosítható 51