Prágai Magyar Hirlap, 1923. június (2. évfolyam, 122-145 / 275-298. szám)

1923-06-02 / 122. (275.) szám

Tárcarovatunk: Via­dárnaip: W­a 1t­e­n­t­i­n­y­i Dezső * így lesz (vers). S­z­e­r­e­d­a­y-G­r­u­b­e­r Károly: Dia­lógus a tavaszról és a nőről Szombat, junius 2. _ 180 frankos értékük helyett ma 951, 1460, illetve 1333 frank értéket mutatnak. A második kérdés politikai kérdés a német export értéke 1922-ben: mint a Nouvelle Gazette de Zürich megírta, nyolc­­milliárd aranymáirka volt, nem pedig négymil­­liárd, mint a német állami statisztika kimutatta. Ha Németország ennyire reorganizálja egész ter­melését, nem fogja-e ennek kárát vallani Anglia. Végül fel kell vetnünk azt a kérdést, nem fog-e ez a reorganizáció kiváltani hatalmas ellenállást a munkásság részéi­ől. A ruhrvidéki események fogalmat nyújtanak arról, hogy milyen lenne Né­metország képe ez esetben. A német kormány tán erőszakkal akarja a hivatalnokai tömegét megrendszabályozni és a nagyiparosok autoritá­sa alá helyezni? Ez a művelet alighanem csak fegyverrel sikerülne. De egy katonai rezsim alá helyezett Németország hogyan tudná a béke ga­ranciáit nyújtani. ______________l Mikor ül össze a képviselőház? A szer­dai minisztertanács nem döntötte el azt a kérdést, hogy mikorra hívják össze a kép­­viselőházat. A döntés tehát eltolódik a jövő hétre, amikor újabb minisztertanács tesz, amelyet megelőzően Svehl’a — amint a No­­roding Listy jelenti — beható tanácskozást akar folytatni a petkával. Az utóbbi lap úgy véli, hogy a képviselőhöz nem ift össze a Soupal, Riasin gyilkosa ügyeiben kitűzött főtárgyalásig, amely június 21-én és 22-én lesz. Hogy a nyári ülésszak meddig fog tar­tani, azt a N. L. nem tudja megmondani, csupán azt hiszi, hogy ez attól függ, vajjon a cseh koalíciós pártok meg tudnak-e álla­podni egy munkaizervben. A koalíció arra törekszik, hogy a képviselőház nyári ülései ne bírjanak tisztán f­orm­ális­ jelleggel, hanem vezessenek legalább a vitás anyag egy részének letárgyalásához. A cseh koalíció perpatvara. A Lidové Listy, Srámek miniszter lapja, Svehla miniszterelnök legutóbbi nyilatkozatával kapcsolaton azt köve­teli, hogy az agráriusok sajtója hagyjon föl a cseh néppárt ellen irányuló támadásaival. A Venkov mai számában válaszol a Lidové Listy­­nek és szemére veti, hogy az elmúlt esztendőben nem volt olyan hét, vagy olyan nap, melyben ne bántották volna az agráriusokat a néppártiak, akiknek sajtóbizottságában hét tagja között öt pap van. A szlovák néppárt képviselők ülése. A szlovák néppárt parlamenti klubjának tagjai a minap ülést tartottak Pozsonyban. Az ülé­sen tiltakoztak a kormányt támogató pártok amaz eljárása ellen, amely a polgárokat ál­­lamfentartó és államellenes kategóriákba osztja. Ezt törvényellenes eljárásnak minő­sítették, mivel a politikai meggyőződést és a politikai szabadságot súlyosan sérti. A klub tiltakozik a különféle intézmények és intéze­tek politikai felülvizsgálata ellen, amely a néppárt híveinek a mellőzését jelenti. Az ülés résztvevői a Morvaországból Szloven­­szkóba beözönlő munkásság térfoglalása el­len is bejelentették tiltakozásukat. Jászi Andrássyról. Irta: Molnár Béla dr., volt magyar ország­gyűlési képviselő. III. Ausztr­la-Magyarország földrajzi fekvé­sénél fogva élő akadálya volt Oroszország­nak az Alduna és Konstantinápoly felé veze­tő útjában, ismeretes Nagy Péter cár úgyne­vezett végrendelete, mely már annak idején az orosz törekvéseik végcéljaként Konstanti­nápolyt jelölte meg. Valahányszor Oroszor­szág levegőhöz, pénzhez és erőhöz jutott, azonnal megindult a számára kijelölt után­s­ó expanzív hódító céljait semmi sem jellemzi •jobban, mint hogy 1848 óta hódító célzattal •belement a krimi háborúba s végül miután a francia revanche-törekvések kihasználása ut­ján francia milliárdok árán felfegyverkezett, teljes céltudatossággal felidézte a világhábo­rút. Gondolkodó ember tisztában van vele, hogy ha Oroszország 1908-ban az annexiós válság idejében le tudta fújni Szerbiát, ezt 1914-ben is megtehette volna. Sőt talán a­­ szarajevói gyilkosságot is meg tudta volna •akadályozni. Vájjon hiszi-e Jászi úr komo­lyan azt, hogy ha az osztrák-magyar mon­archia az orosz birodalom uszályhordozójá­vá szegődik s a dualizmus helyett föderali­­zálódott volna, Oorszország barátságból, vi­lágpolitikai céljairól s az összes szlovákok egyesítésének eszméjéről lemondott volna? S váljon a monarchia kihasználása után a kancsuka egyetlen suhintásával nem tenget­ték volna szét a födexalizált társaságot, mint •őszi szellő a hulló faleveleket? A szláv tör­zseket a cár atyai szeretetébe fogadta volna annak meghagyásával, hogy jó, csendes és engedelmes gyermekek lesznek s nem feled­kezett volna meg rólunk magyarokról sem, de biztosra vehető, hogy Jászi úr és társa­iknak nem lett volna módjában az október vívmányaiból szónokolni. A kiegyezés apja és megalkotója tulaj­donképpen Deák volt, aki a megállapodások­ból egy betűit sem akart engedni, sőt András­syinak sem engedte meg, hogy engedménye­ket tegyen. Történelmi tény, hog Andrássyt a honvédelmi minisztérium kérdésében le­vették Bécsben a lábáról s Andrássy meg­hozta a kész kiegyezést honvédelmi minisz­térium nélkül. Deák összeráncolta bozontos szemöldökeit, Andrássynak vissza kellett mennie és meghozni a magyar honvédelmi minisztériumot is. Éveken át sokan támadták Deákot azért, mert Königrátz, illetve a béke­kötés után magyar nobilitásból az uralkodó kényszerhelyzetét jobban ki nem használta a magyar álláspont javára s nem követelt többet Königrátz után, mint előtte. Az eset azonban másképpen történt. Königrátz után ez a márci­uisi nap melegített már és amiben meg kell mozdulni a farügynek az erdőn,, a madárnak a kékre színesedett ég alatt és nékem is ... a kicsi kisvárosi, tanítólány­­nak, a ti­zien,nyolc évesnek, aki nem, tudtam még, ilyen tavaszról . . . amelyben szét kel tárni a két kart, bele kiéli feszülni ebbe a na­gy újraél­edésbe és várni . . . ettől­ kezdve várni álmok között, hittel, vággyal . . . Mindiig pi­ros arcom betegre sápadt tőle, a sz­eme­m­ árnyékod gödörből csodálkoztak elő és kerestem velük azt, and . . . ami hol van vajjon?! . . és mi vájjon?! . . M­ost méginkább magamban vagyok. Úgy az emberek közt magam. Csak érdesi­­anyám figyel néha.. Mosolyog is ilyenkor azzal az ő drága, megértő, simogató moso­lyával, amit úgy csókoltam mindig a szája körül ... és ami fáj most. Aztán könyvet se bírok egy idő óta. Gondolataim is fáradtak, pedig érzem, hogy vannak, csak furcsák, nagyon zavarosak . . . Reggel pádául még ágyban fekve láttam, ahogy a napfény a félsz­árny­ra lazított zsalu hasad­ékban mért sugárvonalakkal látogatott rám, az egyik legvastagab sugár országútt­á szélesedett, i­tt­­ott nyárvégi jegenyék feküdtek át rajta so­vány árnyékukkal és messze-messze egy­­ ember bandukolt kisvárosiunk felé. Ez min­den. De hogy­­ mért láttam, ilyent . . .? Atyuskám mondta, amikor minap meg­simogatott, mert csak néztem rá : — Nem baj kislányom. Tavaszi írás ez. Elmúlik nemsokára­ az összes főhercegek és katonai főméltósá­gok, tehát az egész úgynevezett kamarilla, testületileg követette a császártól, hogy most már ne álljon szóba a magyarokkal, mert kül­­ellenség nem lévén, Magyarország leigázá­sára elég erő áll rendelkezésre. Az igazság tehát az, hogy két becsületes ember meg­egyezett egymással, akik aztán minden körülmények között állották.szavukat Deák megcsinálta ugyan a kiegyezést, de mivel a sima udvari parketten mozogni­­ sem nem tudott, sem nem akart, a praktikus keresztülvitelre tökéletesen alkalmatlan volt. Az egyetlen férfiú, aki a kiegyezést perfek­tuálhatta, az írott betűnek testet adhatott és a kezdet nehézségeit leküzdhette. Andrássy Gyula gróf volt, aki diplomáciai ügyességé­nél, de főképp az uralkodónak az ő szemé­lyében összpontosuló bizalmánál fogva az ellenséges intrikák és gáncsvetésekkel szem­ben is megtudta állam a helyét. Nagyon nehéz volt a katonaságnak a régi rendszerben megcsontosodott vezető köreivel bírni. Ezek az urak államot képez­tek az államban és semmiképpen sem akar­ták régi hatalmi pozíciójukat feladni. A ki­egyezési tárgyalások során egy udvari es­télyen történt, hogy valamely katonai po­tentát élesen rászólt Andrássyra, mondván: „Jegyezze meg magának a gróf, hogy egy állam életében a hadsereg olyan tényező, mellyel mindig számolni kell.“ Andrássynak nem tetszett az éles hang s röviden csak azt felelte: ,,Igen, de csak a győzelmes hadsereg". A magasrangú katonai főméltó­ság feltűnés nélkül elpárolgott. Andrássy miniszterelnöksége alatt történt aztán az egri Griv­sich-féle eset, midőn a tábornok úr, a magyar zászlóra azt mondta: ..Herun­­ter mit dem Fetzen“. Griv­sichen elkezdve J­anszkyn át véges-végig úgy Andrá­ssynak, mint utódainak sok bajuk volt azokkal katonákkal, akik semmiképpen sem akarták a az uj rendet megemészteni s túlbuzgóságból nehézségeket okoztak a magyar kormá­nyoknak. Az ügyeik azért okoztak nagyobb nehézségeket, mert az elégtételért, termé­szetesen mindig a királyig kellett menni A kiegyezést életbe léptetni s a kezdetben bi­zony gyönge kisdedet a gyermekbetegsége­ken átsegíteni, nehéz munka volt, annál is inkább, mert a két dudáis, Deák és Andrássy nehezen fért meg egy csárdában. Néha egy hajszálon múlt az összezönrenés lehetősége. A két nagy aiak közvetlen környezete azon­ban annyira át volt hatva attól a meggyő­ződéstől hogy Magyarország léte függ két nagy férfiul egyetértésétől, hogy a leg­a nagyobb ügyességgel minden súrlódást el­hárítottak. Andrássy nem volt virágos közmonda­tokkal dobálódzó, úgynevezett nagy szónok, inkább akadozva beszélt s a sikert rendsze­rint éles és szellemes riposztjaival biztosí­totta magának. Tisza Kálmánnak, akit kü­lönben nagyrabecsült s akit később, mint utódját, úgy is, mint külügyminiszter, úgy is, mint magánember, hathatósan támogatott,, egy élesebb szócsata alkalmával a magyar képviselőt Házban azt mondta: „Beszédjeit pedig égesse el a képviselő úr, mert ha majd itt ül az én helyemen, a fejére fogják ol­vasni." A jóslat bevált, mert­ a bihari pon­tokkal és a szögre akasztott elvekkel Ti­szának tizenöt éves minisztersége alatt sok baja volt. Bármilyen nélkülözhetetlen lett légyen Andrássy mint a kiegyezés utáni első ma­gyar miniszterelnök, innen távoznia kellett, mert reá immár sokkal nagyobb feladatok vártak. Andrássy egyéni nagysága, lángel­méje, messze a jövőbe néző éleslátása, tu­lajdonképpen csak a külügyek terén dombo­rodott ki a gitán. Andrássy már mint magyar miniszterelnök is nagy befolyást gyakorolt a külügyek vezetésére és megakadályozta Beustnek azt a szándékát, hogy a monar­chia a németeket hátba támadva, a német­francia háborúba beleavatkozzék. Andrássy nyilván okult a világtörténelem példáin, va­lamint azon is, amit emigránskorában párisi tartózkodása idején tapasztalhatott.­­ An­nak idején úgy a Bourbonok, min a Napóleo­nok sok jó szóval és kevés pénzzel mindig pont addig biztatták a magyarokat, amíg célszerűnek tartották a császárt a háta mö­gött nyugtalanítani. Iskolapélda erre Bethlen Gábor, Thököly és Rákóczi esete. De III. Napóleon is, aki ki akarta szorítani a császárt Olaszországból, amíg ezt a célját el nem érte, biztatta a magyar emigrációt, de m­ihelyt terve vallóra vált, rögtön békét kötött és többé velük nem törődött. A ki­számíthatatlan és ezért megbízhatatlan fran­cia szövetkezés kedvéért a hatalmas len­dületnek indult a tőszomszédságunkban levő német birodalommal a régi ellentétek tüzét szítani s revafiche-pollitikát csinálni, annyit jelentett, mint a monarchia fennállását rö­vid lejáratra kockára tenni, mert ez Orosz­országgal szemben, annak hóditó politikája miatt fennálló természetes érdekellentét a hozzá való csatlakozást kizárta. Tisztán és kizáróan Andrássy érdeme volt, hogy akkor Beust külügyminisztert és a Königrátzért bosszút libegő katonai kamarillát vissza tud­ta­­ tartani attól, hogy a monarchiát egy pusz­tító háborúba belevigyék és reá tudta bírni az uralkodót, hogy egyéni érzelmei legyő­zésével, teljes őszinteséggel a béke útjára lépjen. (Folytatjuk.) yu jpákisel műé fetsas&Sftvmfc. sk&gnj <=?£& íősecss ? HBBSagBMMB—BM Asszonylátomások. (Naplódarabkák.) — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. — írta: Radnayné Soltész Irén. — márciusi. Átintegetett hozzám a melegedő napfény és én kitártam eléje ablakom mindkét szár­nyát. Ki is hajoltam közöttük, hogy még közelebb kapjam az első drága tavaszi üze­neteiket. Megsimogatta a hajam, érintette a szám, aztán elmesélte, hogy azok a hegyek fent csak ház adják már a szomorúságokat és úgy tesznek, mint aki nem akarja, hogy közelállóit a hirtelen virágbaszakadás öröme elszédítsen . . . Égetettsziéna-színnel lep­lezik a nagy tavaszrakészü­lést . . . Mert itt van, itt, itt, hordozza a levegő magában, kacagja a télien hűséggel közénk telepedek verébfalka, amint lármásan átröpdös most a házunk felett és minden, min­den a tavaszt hívja, a tavaszra vár . . . Kicsi lány vagyok és olyan egymagaim­ban elő. Kisvárosban csak, könyvek között, tizennyolc esztendőmmel. A ház­ iskola, meg­szokott gyerekzsi­vajtól lármás egész nap. Apám is ott van a sok-sok iskolásgyerekkel a nagy udvaron, aztán egy coporttal a kert­ben később, akikkel ássa már a mi kedves, agyonrendezgetett, udvar mögötti vegyes­­­kertünket. Mert van benne virágoságy a szőlőlugas körül, van zöldségesk­ész, gyü­mölcsös, és fakísérletező. Pedig olyan parányi az egész, de úgy hív­ hí­ nyáron, amikor zsi­bongó csend van benne, amikor buzog, érik a perzselő naptűzben mi­nd­en. A most érkezett március azonban fur­csább az eddigieknél. Mintha belőlem éledne, mintha épp ezért fájna is valahogy. Tele vagyok levegővel, a kintről valóval, amit — május. . . . Nem szeretem a sízü­letesutapok­ it. Pedig nem csúnyák, ha mag­amra maradok vele. Virág, virág, tarkák, színesek . . . tele a lakás májusi nevető illattal és ha­ lecsukom az ablakra a zsaluléceket, amik mögül csak napreflex ömlik ránk és közéjük bújhatok. . . Olyan drágáik, mind-mind ezek az emléknél­­kü­li, magukban való íistenáili macskák és úgy kábítanak a hitbe, amiből nekem még ezen a huszonkettedik születésnapon se jutott elég. Szomorú vagyok és elif árasztott az, hogy szeretnek a környező emberek. Csak a virágjaikért maradtam velük. Csokrokat adta­k, letépett virágokat, a­miik most már addig élnek majd, amíg elbírják, hogy nekem ililatozzanalk, nekem színesedjenek, nekem hazudjék a termékeny csodálatosságokat. . . Aztán elázik a vázákban széttanult egész életük és a leszakított istenál­mok nem ha­zudjék többé az élet legszebb szépjét, leg­jobb jóját. . . A legközelebbi születésnapiak ,megint . . És így múlik esztendő esztendőre, p­edig nem akarom, már látni a folyton esztendőket, kell, kell az a megállás, érkező ahol visszasz­aladjon egymásba az a belőlem rég-rég különvált két ikerlény, amely azon­ban, együtt adhat csiak asszonyi hitet, képes­ségekeit, vérezeretést . . .! N­em akarok várni már, miás május ketti, amelyben ne adjanak letépett virágokat, olyan halálra díszített igérethazugságokait, zsaluval szűrt napfénnyü szobába valót. . . hanem igazi májust végre, szárom­hagyott virágokkal, keny a testük és­­ ha aztán amiknek termé­élethordozóvá lettek . . . istenem, milyen komoly mosol­­­lya­l ringatják m­agukat az ősz fellé! Volt egy képem már, amik­re csak most emlékszem jól, hogy születésnapom van és tele van minden illattal, májusa születésnapi virágokkal és magamra vagyok velük. Érde­kes, nem­ is, rég történt. Pár nap előtt. A leg­első májuzsejteji sétáimon, amikor egészen zölddé lett a mező, nem húztak át az égen többé áprilisi futófelhők és a nap zuihogtatta a meleget. Délután volt, öt óra táján. Miesszi lát­szott mögöttem élesen rajzolt távlatképben a kisváros. A nagy-nagy rét végén sze­m­­látási­ig rajzolódó hegyiek pedig minden haj­latukban kiszínesedtek már. Tiszta, bővizű pa­tak jött le róluk a rétre és futott szabály­talan kanyarulatokkal­ a kisváros felé. A parton öreg, odvas, vállámégetett fűzfák borultak a kristályos víz fölé, aminek mozgó tűk űrlapjában nézegették magukon a megint elérkezett ujtavaszt. És csöndes haramigszó ha­latsz­ott, a­ városka felől pacsart adta fel, viszzöngéssel vegyülve. Szép volt ez a délután. Ott sétáltam bennem a patakparti füzesek alatt. De nem üdített nagyon, csak könnyített rajtam vala­mit, amit úgy éreztem, mintha a sok gondo­latban körülparafásodott agyamról lehárm­­lanának a borítórétegek és friss lesz az agyfelület, jobban figyelhetek, jobban lá­tha­tok, jobban örülhetek most majd. Aztán leültem az egyik fűzfa tövébe, arccal az alig egyugrásnyi széles patak felé. És néztem a vizet, meg a késő délutánba egyszerűsödő ég kékjét amin madárpontok voltak láthatók. Később pedig az országútra kellett átfigyel­nem, ahol egy közelért valaki lépegetett fel­­felmosolyodó arccal és kalapfedetlen haját átsimogatta a szellő. Ne­m vett észre és ezért jól láttam, hogy milyen nagyon tudna most nem magában lenni . . . milyen szorosra vonná lüktető, tavaszba derütt életéhez az alig mozgott szájjail mégis erősen, kiabálva hívott asszonyt, a beszélő párját, a kiegészí­tőt. . . És én­­ is úgy mente­m volna hozzá és talán kacagtunk volna­, talán nagyon-nagyon szép lett volna ez a május . . , amiből itt vagyok szütrfnapfényű szobában mégis és csak tépett születésnapi virágok illatoznak. . f — augusztus. Azért illetlenség volt Lujzától kicsit, hogy a­z én mindenkitől titkolt, gyönyörű­séges készülődéseim órájában rámm tört. Igaz, jöhetett, hiszen nem volt zárva ajtó. György nincs itthon ilyenkor és­ az a jámbor cer­berus kint, a „dajka", akit az anyósom György gyermekkori holmijával együtt kül­dött ide, nos, ő szegényke ajtót nyit az ismerősök elé. De hiába is magyaráznám, hogy miért titok ez a­ készülődés. . .

Next